Köztudomású tény, hogy a magyar jogfejlődésre leginkább a "német irányzat" gyakorolta a legnagyobb hatást. Eleve a germán-római jogcsalád és a római jog recepciója megalapozta ezen tendenciát. A Német-római Császársággal fennálló perszonálunió természetszerűleg fokozta ezt a jelenséget. A magyar jogászképzés kialakulása - illetőleg kiszélesedése - előtt a hazai jurátusok előszeretettel látogatták a német, illetőleg itáliai egyetemeket, átplántálva az anyaországba az ottani gondolkodásmódot, dogmatikát. Azonban a mintakövetés nem pusztán a német jogcsalád megoldásainak rokonságából, hanem a körülmények hasonlóságából is fakadt. Így például az alkotmánybíróság létrehozása mindkét államban "nem jogállami körülmények között", nem korlátozatlan szuverenitás alapján történt, ez is meghatározta a két intézmény első működési éveinek hasonlóságát.[1] (Azt is tegyük hozzá, hogy hazánkban a külön alkotmányozó hatalomnak - a korábbi német példákkal összevetve - egyáltalán nem volt hagyománya.[2]) A német "etalontól" való jogátvétel persze a világháború, a megszállás, illetőleg Németország két részre szakadása okából kissé összetettebb kérdéssé vált a rendszerváltozás korában, hiszen a bonni Alaptörvény elfogadását követően ott legalább az NSZK stabil jogállami fejlődést produkált.[3]
Megítélésüktől függetlenül egyértelmű, hogy a rendszerváltás alkotmányozásának két meghatározó egyénisége volt Antall József miniszterelnök és Sólyom László, az Alkotmánybíróság első elnöke.[4] Ők szintén egyértelműen a "német iskola" képviselőinek tekinthetők. A fentiek miatt fontos górcső alá vennünk, hogy a legfontosabb alkotmányos intézmények fejlődési íve az etalon német modellhez viszonyítva miként alakult a rendszerváltozást követően. E tanulmány nem az egyes magyar, illetőleg német jogintézményekre, hanem a magyar jogrendben érvényesülő német hatásokra fókuszál. A kormány jogállása, a választási rendszer, valamint az alapjogvédelem rendszere egy állam alkotmányos berendezkedésének egészét meghatározza, továbbá - álláspontom szerint - talán leginkább ezen kérdésekben tekinthető legjelentősebbnek a német minta hatása. Részben emiatt, részben a téma - terjedelmi okokból is fontos - elhatárolásának szükségessége miatt is az említett három jogintézményre fókuszálunk. (Hozzátéve, hogy e három vezérfonál kapcsán természetesen elemezzük még további fontos alkotmányos aspektusok német összefüggéseit, így például az államfő és az emberi méltóság kapcsán.) Természetesen már magában az első számú társadalmi alapnorma - alkotmány helyetti - "alaptörvény"-elnevezése és az Istenre történő utalás is indokolja az összehasonlítást.[5]
Az első szabad választást (1990) Antall József számára a legfontosabb alkotmányjogi célkitűzés a kormány - német mintához hasonló - védettségének megteremtése. A sokak által támadott alkotmányozási folyamat egyik sajátos szelvénye a kormány parlamenti felelősségének kérdésköre.
Az MDF előterjesztésében "a gyenge köztársasági elnök[6], viszonylag erős kormány és erős parlament" rendszer
- 567/568 -
szerepelt.[7] Ennek jegyében iktatták törvénybe a konstruktív bizalmatlanság intézményét, megteremtve a kancellárdemokráciát. (1990. évi XL. tv.)[8] Ezt az indítványt az Antall József fő politikai ellenfelének tekinthető SZDSZ megszavazta. Cserébe a köztársasági elnök parlament általi választását állították vissza, egyúttal a paktum értelmében az SZDSZ-es Göncz Árpádot pozícióhoz juttatva.
Örök talány marad, mi történt volna, ha Antall Józsefék belemennek a pártállami vezetés által 1989-ben erőltetett közvetlen választásba[9]. Az ekkori esélyes, az ellenfélnek tekintett Pozsgay Imre ugyanis 1998-ben az MDF országos listáján kötött ki... Antall József régi barátja, a reménybeli szövetségesének hitt Göncz Árpád pedig számtalan kérdésben ütközött a kormányfővel. Az összes képviselő kétharmadának támogatását igénylő alkotmányerejű törvények kategóriáját eltörölték ugyan, azonban fönnmaradt a kétharmados elfogadást igénylő törvények sora, melyet az Alkotmányban részletezően felsoroltak. Ezzel az ellenzék mintegy a hatalommegosztás rendszerének részévé vált. Ez rendkívüli mértékben behatárolta az akkori kormánytöbbség mozgásterét[10].
A mai jogállami parlamentáris berendezkedést az 1989-ben megtörtént alkotmányrevízió teremtette meg; a Nemzeti Kerekasztalnál született megállapodás törvénybe iktatta a konstruktív bizalmatlanság intézményét, amelynek feltételeit az ún. MDF-SZDSZ-paktum teremtette meg. A paktum jogszabályi formát az 1990. évi XL. tv.-ben öltött.
A konstruktív bizalmatlansági indítvány jogintézményét nemzetközi összevetésben az 1949. évi Bonni Alaptörvény 67. cikke rögzítette első ízben. A gyakorlatban alkalmazására 1972. április 4-én került először sor.
A kormánytól való bizalom megvonásának a korábbi magyar Alkotmány és a jelenleg hatályos Alaptörvény is a képzeletbeli skála legszűkebb terjedelmét juttatja osztályrészéül, nevezetesen a konstruktív bizalmatlanság formáját. Magyarországon a jogintézmény mintájául egy az egyben a német Alaptörvény szolgált.
Ebben az esetben a bizalmatlansági indítvánnyal együtt meg kell nevezni a kormányfő-ellenjelöltet is. Az ötven százalék feletti szavazati arány a régi kormány bukását és az új miniszterelnök kormányra jutását jelenti. Ez a német alkotmányból átvett eszköz[11] igen hathatós védelmet nyújt a kabinetnek, s a kormányzás stabilitásának szavatolását jelenti. Ezt az egyszerű bizalmatlanság okozta sok kormányválság történelmi példái is bizonyítják. A jogintézmény részletesebb elemzésére a következő alcímben kerül sor. Kilényi Géza ugyanakkor megjegyzi, hogy eme - korábbi Alkotmányunk szerinti - szabályozás segítségével az új kormányfő "megspórolja" a kormányprogramot. Ezt úgy lehetne kivédeni, hogy az első szavazás még csupán (mintegy a köztársasági elnök által felkért) jelöltté tenné a miniszterelnököt, majd a kormányprogram beterjesztése után következhetnék a második szabályozás, immár a kormányfő megválasztásáról. (Esetleg a kormányprogramot is be kellene nyújtani már a bizalmatlanság kinyilvánításakor.)
Arra is érdemes rámutatni, hogy a köztársasági elnök szerepe elenyészik abban az esetben, ha konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal új miniszterelnököt választanak, ugyanis az államfő nem szólhat bele az új kormány-
- 568/569 -
fő személyébe.[12] Németországban a kormányfőt az államfő kéri fel, majd a parlament megválasztja, végül a köztársasági elnök újra kinevezi.[13] (Ez utóbbi aktus hiányzik a magyar jogrendszerből.)
Mi a tartalmi különbség a konstruktív, illetve az egyszerű, hagyományos bizalmatlanság intézményének háttere között? Az egyetértés a kormány esetleges megbuktatásában elképzelhető egészen különböző politikai érdekű, beállítottságú csoportok viszonylatában is - egészen más azonban megegyezni egy konkrét jelölt személyében. Mi válthatja ki a bizalmatlanság érvényesítését a modern pártrendszerek szavazógépezeteiben? Vagy egy koalíciós kormány pártjai közötti ellentét, vagy az egyik (akár több) frakció néhány képviselőjének partizánakciója. Előbbi hátterében meghúzódhat szövetségkötés az ellenzékkel, utóbbiéban személyes érdekeltség, paktum. Demokratikus politikai kultúrában az ilyesféle pálfordulást igen nehéz legitimálni. Hivatkozási alap leginkább az addigi szövetséges elfordulása lehet eredeti programjától, de egészen más ellene szavazni erre hivatkozva a kormánynak, s megint csak más az ellenzék jelöltjét megszavazni. Ráadásul szintén lényeges technikai nehézség, hogy meg lehet-e találni a kompromisszumos jelöltet egészen más politikai platformon állók részéről is. Hiszen egy adott kormánynak lehet egyetemleges jobb és baloldali ellenzéke, ezek lehetséges, hogy a bizalmatlanság kérdésében még egyet is értenének - de egymás jelöltjét még az addigi kormányfőnél is kevésbé támogatnák.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
