A Me Too mozgalom, mely 2017-es kirobbanása óta manapság már kevésbé kitüntetett figyelmet kap, szemléltette, hogy a nők elleni erőszak tömegeket érint, egy valós és súlyos probléma. Beszélni kell róla annak érdekében, hogy meg lehessen tenni a megfelelő(bb) lépéseket akár a megelőzés, a hatékonyabb eljárás kialakítása vagy a segítségnyújtás területén.
Az áldozat hibáztatása bár nem kizárólagosan a nemi erkölcs elleni bűncselekmények sajátossága, mégis a mozgalomra és az ennek során felszólaló nők történeteire adott reakciókból világossá válik az, hogy a társadalmat mennyire megosztja egy-egy ilyen bűncselekmény elkövetése, s hogy a sértett hibáztatása milyen változatos módokon és mértékben valósul meg.
A sértett magatartása nem csak a bűncselekményről tudomást szerző, véleményüket akarva-akaratlanul kinyilvánító embereket érdekli, de a jog is értékelheti azt például a büntetéskiszabás során, mint felróható közreható magatartást. E tényező értelmezése, és általában a felróható jelző jelentése felveti azt a kérdést, hogy e bűncselekmények vonatkozásában mi is tartozik bele ebbe a magatartási körbe, és összevetve a szexuális önrendelkezési joggal, van-e egyáltalán lehetőség vagy szükség arra, hogy e tényező jogi értékelést nyerjen az eljárás során.
Az online Me Too mozgalmat egy színésznő, Alyssa Milano twitter üzenete indította el, melyben felhívta a nőket, hogy akik szexuális zaklatás vagy erőszak áldozatai, válaszoljanak üzenetére azzal, hogy "me too".[1] Milano felhívása a The New York Times amerikai lap 2017. október 5-én megjelentetett cikkére reagált, melyben többen szexuális zaklatással vádolták Harvey Weinsteint. A cikk után folyamatosan kerültek napvilágra olyan esetek, ahol elsősorban filmiparban dolgozó férfiakat vádoltak meg zaklatással, szexuális erőszakkal, ez fokozatosan kiterjedt a "hétköznapi" élet területeire is. Sorban szólaltak meg szexuális zaklatás, kényszerítés vagy éppen erőszak olyan áldozatai, akiknek semmi közük nem volt a színészek vagy színésznők világához.
Sokan megkérdőjelezték a történeteikkel évek, évtizedek távlatából előálló nőknek a szavahihetőségét is. E kritikák feltételezték, hogy az illetékes szervekhez forduló nők - ahogy Weinstein is védekezett - csak kitalálják az egészet és ártatlan férfiakon akarnak bosszút állni, amit egyébként a statisztikák élesen megcáfolnak.[2] Másrészt az áldozat hibáztatása is egy gyakran előforduló reakció volt, ami volt, akit kevésbé érintett, volt, akit viszont elárasztottak ilyen tartalmú üzenetekkel, kommentekkel, mint azt a nőt is, akinek a történetét Face-bookon több mint tízezren osztották meg.[3] A bejegyzés írásakor ő maga sem volt biztos abban, hogy aminek részese volt, az szexuális erőszak-e vagy sem; ő úgy érezte, úgy élte meg, hogy az volt. Az olvasók és reagálók közül sokan viszont nemmel válaszoltak, hozzátéve, hogy az elején beleegyezett, "ez semmi különös", "azért történt meg vele, mert nem jól értelmezte a szituációt", "túl kedves volt," "nem mondott elég erőteljesen nemet".[4]
Az áldozathibáztatás nem más, mint amikor egy baleset vagy bűncselekmény áldozatát részben vagy egészben felelősnek tartják a vele történtekért vagy az ellene elkövetett bűncselekményért.[5]
A Me Too történetekre adott online áldozathibáztatás legtöbbször nemi alapú sértésekben, fenyegetésekben és ún. slut-shamingben nyilvánult meg, mely azt jelenti, hogy egy nőt megbélyegeznek azért, mert szexuálisan provokatívnak tartják a magatartását vagy, mert úgy ítélik meg, hogy az elfogadottnál több szexuális partnere volt/van.[6]
Az áldozathibáztatás okára számos elmélet létezik. Eredhet abból a védelmi mechanizmusból is, hogy akivel valami rossz történik, az valamit tett, amiért megérdemli azt.[7] Aki ehhez a mechanizmushoz folyamodik, az a mások viktimizációja következtében kialakuló belső feszültséget úgy szeretné enyhíteni, hogy akár tudatosan vagy tudat alatt, de elhiteti magával, hogy az adott bűncselekmény vele azért nem történhet meg, mert ő nem
- 168/169 -
viselkedne úgy, mint az áldozat.[8] Ilyenkor az egyének a saját sebezhetőségüket próbálják védelmezni, hamis biztonságérzetet keltve, meggyőzve magukat arról, hogy részben vagy egészben az áldozaton múlt, ami történt.[9] Amikor valaki az áldozat helytelen viselkedését hibáztatja, pl. miért járt arra éjszaka, miért úgy öltözött, miért azt mondta stb. akkor ez a mechanizmus aktiválódik.[10]
Egy másik magyarázata az áldozathibáztatásnak az "igazságos világba vetett hit" feltételezése. Ez abból indul ki, hogy az ember közvetlen környezete igazságos és kiszámítható hely, a világ alapvetően biztonságot, ahol a jó elnyeri jutalmát, a rossz emberek pedig megkapják méltó büntetésüket.[11] Ha az áldozat nem szenved túl nagy sérelmet, akkor inkább tekintenek a vele történtekre balesetként, viszont ahogy fokozódik a sérelem, hajlamosabbak az emberek azt gondolni, hogy ez akár velük is megtörténhet.[12] Ilyenkor általában az áldozatot hibáztatják annak érdekében, hogy meggyőzzék saját magukat arról, hogy az áldozat olyan személy, aki megérdemelte a szenvedést, így keresve okot arra, hogy valójában miért is nem történhet meg velük is ugyanaz.[13]
Az áldozathibáztatás okait keresve kutatások az empátia hiányát is vizsgálták, megfigyelve, hogy a megkérdezettek az áldozat vagy az elkövető helyzetét érzik-e át. A kutatás azt állapította meg, hogy a nők és a férfiak másképp vélekednek a szexuális zaklatás nőkre gyakorolt hatásáról; ha egy cselekmény nem olyan súlyú, mint egy szexuális erőszak bűncselekménye, akkor a férfiak kevésbé tekintik azt negatív hatásúnak, mint a nők, illetve a viselkedést és az öltözetet is inkább tekintették befolyásoló tényezőnek, mint a női megkérdezettek.[14]
Egy 1998-as lakossági felmérés alapján a társadalom viszonyulása e bűncselekményekhez is kettős; az emberölés után a szexuális erőszakot tartják az emberek a legsúlyosabbnak, s szigorítanák a büntetését, mégis, a megkérdezettek közel fele az áldozatot hibáztatta, s egyetértett azzal, hogy a megerőszakolt nők többsége tehet arról, hogy e bűncselekmény áldozatává vált.[15] Bár egy 20 éves statisztikáról van szó, a Me Too mozgalom fogadtatása alapján nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a nézetek a társadalomban a mai napig jelen vannak, és még mindig előfordul, hogy ahelyett, hogy az elkövetőtől kérdeznék meg, miért tette, a sértettől kérdezik meg, "miért úgy viselkedett", "mit mondott", "miért nem utasította el a közeledést erőteljesebben".
A szexuális önrendelkezés nem csak a büntetőjogban tekinthető a védett jogi tárgy új aspektusának, de az alapjogok tekintetében is egy újabb alfaja az önrendelkezési jognak. Az önrendelkezési jog nincs nevesítve, más rendelkezésekből vezethető le, hiszen e jognak az emberi méltóság az anyajoga. Az Alaptörvény II. cikke alapján az emberi méltóság sérthetetlen és minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz. Az Alkotmánybíróság gyakorlata során az emberi méltósághoz való jogból, mint általános személyiségi jogból, az önrendelkezési jognak számos formáját levezette. Az általános személyiségi jog alatt érteni lehet a személyiség szabad kibontakoztatásához való jogot, az önrendelkezés szabadságához való jogot, az általános cselekvési szabadságot, vagy akár a magánszférához való jogot is, ezért az általános személyiségi jog "anyajog", egy olyan szubszidiárius alapjog, amelyre az Alkotmánybíróság és a bíróságok is hivatkozhatnak az egyén autonómiájának védelme érdekében, ha az adott tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható.[16]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
