A tanulmány célja annak a vizsgálata, hogyan értelmezi a jogalkalmazás a polgári jog rendszerében különleges szerepet kapó, speciális kötelem-keletkeztető tényálláson alapuló biztatási kár intézményét. Az egyébként nem jogellenes magatartással előidézett alaptalan bizakodásból eredő károk megtérítésére jogalapot keletkeztető jogszabályi rendelkezések a rendszerváltozás óta semmilyen részben nem változtak, beleértve az új Ptk. hatályba lépését követő szabályanyagot sem. Kétségesnek tűnik a jogintézmény változatlan fenntartásának indokoltsága a piacgazdaság viszonyai között - a méltányossági alapú kártalanításra más gazdasági és társadalmi viszonyok adhatnak indokot.
1. A jelenlegi jogszabályi környezet és a károsulti érdekek felé elmozduló bírói gyakorlat szerint a deliktuális felelősségi alap is elégséges az utóbb meghiúsult biztatásban álló károkozás miatt megbomlott egyensúly helyreállítására. Mindezt alátámasztja, hogy az utóbbi időszakban, szinte észrevétlenül, amikor a bírói gyakorlat az utaló magatartás jogszabályi rendelkezéseit hívja fel, akkor ténylegesen a szerződésen kívüli károkozásra vonatkozó szabályokat alkalmazza. A jogellenes károkozásból származó, a teljes kártérítés elvéből következően elsődlegesen reparációs funkciót betöltő deliktuális kártérítési felelősség, másrészről a jogszerű magatartás következményeinek törvényi kompenzációján alapuló, az utaló magatartásból eredő felelősség közötti határok elmosódni látszanak. Ez tulajdonképpen a jogalkotói szándékkal ellentétesen megy végbe, hiszen a jogszabályi rendelkezés szövegének sem nyelvtani, sem történeti, sem rendszertani értelmezéséből nem következik az, hogy az utaló magatartással keletkezett kár megtérítésének a szerződésen kívül okozott károk megtérítésével azonosak lennének a szabályai.
A továbbiakban célszerű áttekinteni, hogy a bíróságok hogyan értelmezik a biztatási kár megtérítésének törvényi feltételeit, miben látják a jogintézmény alkalmazhatóságának a korlátait, mennyiben határolják el a szerződésen kívül okozott károkért való felelősségtől. A jogkereső polgároknak ugyanis elismerhető az igényük arra, hogy legyenek tudomással arról, a bíróság milyen körülményeket vesz figyelembe ítélkezése során, hiszen az ítélet meghozatala után ezen tényekre már az elsőfokú eljárás által adott keretek között nem tudnak reagálni. Erre az igényre mutat rá írásában Ádám György: "Egy adott perben ... a félnek, de még inkább a jogi képviselőjének nem elég ismernie az ügy történeti és törvényi tényállását, meg kell ismernie az eljáró bíró ... meggyőződésének kialakítását..."[1]
A törvényi szöveg lehetőséget ad a biztatási kár elvileg széles körű használatára, megfigyelhető azonban, hogy a bírói gyakorlat döntő részben a szerződéskötés elmaradása esetén alkalmazza. A felek magatartásait ilyenkor a szerződéskötésre irányuló tárgyalások jellemzik, amelyek során a polgári jogviszonyokra irányadó alapelvek szerint, az adott helyzetben általában elvárható módon, egymással kölcsönösen együttműködve, a jóhiszeműség és tisztességesség követelményének megfelelően kell eljárniuk. Mindezek nem térnek el a kötelmi jog egyéb területein alkalmazandó követelményektől, amelyek az eltérő szabályozás ellenére közelítik az utaló magatartást a kontraktuális és a deliktuális kártérítési felelősséghez: mindez az egyes ítéletek elemzése során kétségtelenül jelentkezik a felelősség ténylegesen figyelembe vett zsinórmértékében, a teljes kártérítésnek a gyakorlatban alkalmazott elvében, felvetve így a külön szabályozás meghaladottságát.
- 187/188 -
2. A régi Ptk., az 1959. évi IV. törvény nem volt egyértelmű az utaló magatartás és az abból eredő biztatási kár rendszerbeli elhelyezésével kapcsolatosan; szabályait a törvény nem a kötelmi jogi részben, hanem a bevezető rendelkezések között, alapelvi szintű rendelkezések mellett helyezte el, azt a téves látszatot keltve, mintha a rá vonatkozó előírások a polgári anyagi jog egészére nézve általános iránymutatásokat adnának. Ehhez képest az új Ptk., a 2013. évi V. törvény az intézményt már a tényleges helyén kezeli: a kötelmi jogról szóló Hatodik Könyvben, mint kötelemkeletkeztető tényt. A régi Ptk. 6. §-ának és az új Ptk. 6:587. §-ának a rendelkezései azonban teljesen azonosak, ennek megfelelően a bíróság a kárnak egészben vagy részben való megtérítésére kötelezheti azt, akinek szándékos magatartása más jóhiszemű személyt alapos okkal olyan magatartásra indított, amelyből őt önhibáján kívül károsodás érte. Az egyetlen változás, hogy az új Ptk. címében most már megjelöli az intézmény "utaló magatartás" elnevezését, amelyet a jogirodalom és a jogalkalmazás ezt megelőzően is következetesen így határozott meg. A legújabb jogirodalom viszont rögtön igyekezett rámutatni, hogy az azonos szövegezés ellenére a változás jelentős, Petrik Ferenc megfogalmazása szerint "E szabály változatlansága azonban csak látszólagos, hiszen e szabály a bevezető rendelkezések közül a kötelmi jog különös részébe került át, ami a szöveg rendszertani értelmezéséből adódóan már önmagában is szűkíti az alkalmazási körét."[2] A magatartással kiváltott kár "biztatási kár" megnevezését azonban az új törvényi rendezés sem tartalmazza.
3. A jogszabályi normaszöveg értelmében a speciális kötelemkeletkeztető tényállás alkalmazásának a következő konjunktív feltételei vannak:
a) a kárt előidéző magatartás szándékossága,
b) a kárt előidéző magatartás következtében a károsodott személy meghatározott konkrét tevékenysége,
c) a károsodott személy jóhiszeműsége,
d) a károsodás tényleges bekövetkezése,
e) okozati összefüggés a károsodást előidéző személy magatartása és a károsodott személy meghatározott konkrét tevékenysége; továbbá a károsodott személy meghatározott konkrét tevékenysége és a kár bekövetkezése között,
f) a károsodás bekövetkezésének alapos oka,
g) az önhiba hiánya a károsodott személy részéről. A fenti jogszabályi feltételek a magyar polgári jogban egyedülállónak tekinthetők, hiszen nem találkozhatunk olyan jogintézménnyel, ahol hét konjunktív feltétel együttes fennállta válthatja ki a célzott joghatást. Fontos annak a kifejezett hangsúlyozása, hogy a biztatási kár megállapításához szükséges valamennyi törvényi feltétel bizonyítása a kárigényt támasztó felet terheli azzal, hogy már egy törvényi feltétel hiánya is a kárigény elutasítását eredményezi. A feltételek közül egyesek (kár bekövetkezése, konkrét tevékenység, okozati összefüggés) az egyéb anyagi jogszabályokból jól levezethetők és értelmezhetők, mások a polgári jogban csak ritkán, kivételesen fordulnak elő (jóhiszeműség, szándékosság), egyes feltételek pedig alapvetően idegenek a civil anyagi jog területétől (alapos ok, önhiba hiánya). Az így létrejött, speciális elemekből összegyúrt intézmény már a szabályozás jellegéből következően is mutatja különlegességét.
Az utaló magatartás azonban annyiban is különleges, hogy alkalmazásának a célja merőben idegen a magánjog alapvető jellegzetességeitől. Az általános elv ugyanis az, hogy a károkozás általában tilos, a károkozó magatartás következtében előállt vagyoni és nem vagyoni károkat teljes mértékben meg kell téríteni, ugyanakkor a kár megtérítéséért való felelősség hiányában mindenkinek viselnie kell a saját magatartásából származó kárát. Az utaló magatartás szabályozásának jogalkotói célja ezzel szemben nem a károkozás általános tilalmából indul ki - hiszen nincs jogellenes magatartás -, hanem méltányossági szemponton alapul annyiban, amennyiben részben értékeli az alaptalan bizakodás következményeit, de csak szigorú feltételek mellett.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
