A jogtörténeti tematikájú és a magyar-horvát közjogi kapcsolatokat, a kettős monarchia tartama alatt elemző kötet német nyelven, Budapesten, 2015-ben, az Eötvös József Egyetemi Kiadó gondozásában Mezey Barna és Máthé Gábor szerkesztői és szerzői hozzájárulásával jelent meg. A könyv szerzői a budapesti ELTE ÁJK és a zágrábi Egyetem Jogi Karai jogtörténeti tanszékeinek professzorai, továbbá Werner Ogris, osztrák jogtörténész-professzor.
A könyv (2015) bevezetőjében Máté Gábor és Mezey Barna emlékeznek a kiemelkedő (időközben elhunyt) osztrák jogtörténészre, Werner Ogrisra. A kötet szerkesztői a kötetben Werner Ogris bevezető tanulmányát tették közzé. A szerkesztők felhívják a figyelmet - a 2010-ben megjelent, az ismertetett kötethez, tematikában közel álló, megelőző könyvre - mely a Habsburg monarchia jogállamiság felé való haladásáról (Máthé Gábor-Werner Ogris, Die Habsburgermonarchie auf dem Weg zum Rechtstaat?) szól, amit Máté Gábor és Werner Ogris tettek közzé.
A bevezetőben a szerzők megjegyzik, hogy az osztrák és a magyar jogtörténeti kutatások kiegészítéséül szolgálhatnak a magyar és a horvát történettudományi kutatások. A magyar-horvát jogtörténeti kutatások tartalmilag gyorsan és erőteljesen fejlődtek, ami a magyar-horvát közjogi kapcsolatoknak a dualizmus idején fennálló kérdéskörét illeti. E kapcsolatok fejlődésmenetére, jelentős hatást gyakorolt a politikai nemzet korabeli kialakulása. A magyar-horvát kapcsolatokat kutató második kötetnek (2015) szerves részévé vált, mintegy előzményként, a megelőző osztrák-magyar kapcsolattörténeti kutatási eredményekről szóló kötet (2010).
Míg az első (2010. évi) kötet lényeges tematikája a jogállamiság irányában való fejlődésmenet, addig a szóban forgó kötet (2015) fő csapásvonalát a kettős monarchia és országainak közjogi kapcsolata képezi. A szerzők rámutatnak, hogy a kettős Monarchia működőképes európai ország volt. Vagy, Werner Ogris szavaival élve, arra, hogy a jog segítségével egymástól különböző jogrendszerek és jogi kultúrák (mint Ciszleitánia, Magyarország, Horvátország, Erdély) egymás mellett létezhettek. Ogris szerint, az államjogi kifogások ellenére, mindkét része az államnak 1867 után a jogállamiság felé való haladás törekvését mutathatta fel, ami az Osztrák-Magyar Monarchia jogintézményeinek eszmei öröksége útján, beépült az európai jövőbe.
Werner Ogris bevezető tanulmányában a jelen bemutatott kötetben (11-30.) rámutat az 1848 utáni alkotmánykísérletek sarkalatos dilemmáira, ellentéteire, melyek egymással versenyezve és ellentmondva - álltak kapcsolatban: az alkotmányosság és az abszolutizmus, a centralizmus és a föderalizmus (Magyarország külön problémájával), államigazgatás és önkormányzatiság. Kifejezésre jutott az eszkalálódó nemzetiségi probléma. Az 1867-ben létrejövő kiegyezés egy hibrid alkotmányi jogi konstrukciót hozott létre, amelynek alapját egyfelől az osztrák örökös tartományok, másfelől a magyar korona alá tartozó országok alkották. Ez sem hozott ellentétek nélküli együttélést, mert az 1848-as forradalom kölcsönös bizalmatlanságot váltott ki. Bécs úgy vélte, hogy a magyar szabadságharc elfojtásával (1849) az ő alkotmánya jutott kifejezésre ("érdekérvényesítési elmélet") és ennek következményeként az országot egyfajta kolóniának tartotta. Ezzel szemben, Magyarország az ország jogfolytonosságát képviselve, passzív ellenállást tanúsított az osztrák uralom ellenében. Ogris szerint az 1860. évi Októberi Diploma és az 1861. évi Februári Alkotmány tulajdonképpen a császárnak a magyar rendek iránti vélt engedménye volt, bár a magyar rendek ezt hűvösen fogadták. 1865 tavaszán Deák Ferenc, a magyar nemzet oltalmazója, ahogyan Ogris minősíti, ügyvédje, az osztrák és a magyar közjogi jogviszony alapjául a VI. Károly által 1713-1723 években jóváhagyott és érvényesülő Pragmatikus Szankciót (Pragmatica Sanctio) támogatta, és ennélfogva azt, hogy bizonyos közös hatásköröket kötelezően közösen, egyetértéssel kell szabályozni. Amiből következően az osztrák fél hajlandó volt visszalépni az ún. megvalósítási elmélettől. Ennek eredményeképpen a magyar polgári forradalmat követően felfüggesztett magyar alkotmány 1867. február 17-től újra hatályba léphetett. A császár Andrássy Gyula grófot, a magyar kormány elnökét, felhatalmazta, hogy javasoljon, hozzon létre egy felelős magyar minisztériumot, ami néhány nappal később meg is történt. A Birodalmi
- 98/99 -
Gyűlés március végén - április elején, jóváhagyta a magyar kiegyezésről szóló törvényt. Ezáltal megnyílt a lehetőség Ferenc József császár magyar királlyá koronázására, amire június 8-án, a Mátyás-templomban sor is került. A kiegyezéses Alkotmányt az osztrák császár és immáron magyar király 1867. december 22-én írta alá, amivel az hatályba lépett. (RGBL, 1867, 141-146. sz.). Ezzel az Alkotmánnyal az 1804-ben létrejövő (abszolút) Osztrák Császárság Osztrák-Magyar (relatív) monarchiává alakult át, azáltal is, hogy Magyarország Országgyűlése újra helyreállt, visszanyervén törvényalkotási hatáskörét.
Ogris hozzáfűzi, hogy szerinte ezzel a magyarok elégedettek lehettek, de a Magyarország területén élő szlávok (csehek, horvátok, szerbek) nemigen. Utóbbiak a kettős monarchia helyett többes monarchiát kívántak. Igaz, az északi szlávok, azaz a csehek országgyűlése (kezdetben) megelégedett volna a Monarchián belüli autonómiával. Bosznia Annexiója (1908) után felerősödött a délszláv népek követelése, hogy a monarchia alakuljon át egy triális állammá, osztrák-magyar-délszláv országgá. A horvátok is egy korlátozott autonómiát követeltek. Hivatkozási alapja ennek a horvát követelésnek az állítólagos, túlméretezett magyarosítás volt. Ezek után jött létre az 1868. november 29-i magyar nemzetiségi törvény (1868:XLIV. tc.), amely mintegy a kisebbségekkel való kiegyezésként, a Magyarország területén élő nemzetiségeknek kulturális autonómiát nyújtott, megerősítvén az egységes oszthatatlan magyar nemzetet, melynek részei a nemzetiségek. A horvátoknak egyébként ennél nagyobb autonómiájuk volt, hiszen saját országgyűlésük (Sabor-Szábor) működött, saját kormányzatuk volt, melynek élén a király által kinevezett bán volt. Míg a magyarok Horvátországra úgy tekintettek, Ogris megállapítása szerint, mint széles autonómiával felruházott provinciára, addig a horvátok ehelyett két egyenrangú ország közötti föderációra törekedtek volna. Ogris szerint ezek az ellentétek vezettek a Monarchia felbomlásához.
1. Máthé Gábor a magyar jogállamiságról értekezik a kettős monarchia időszakában (105-185.). Máthé Gábor kiemeli, hogy a 19. század a nemzetállamok kialakulásának korszaka. A nemzetállamok felé való törekvések hatást gyakoroltak az Osztrák-Magyar Monarchia sorsára is. A Monarchia, a formális államjog szerint, nem a benne élő népek nemzeti, hanem politikai nemzetének országa volt. A Monarchia a politikai nemzet eszméjére alapozott volt, a benne élő népek képezték a politikai nemzet fogalmát. A korabeli államjog, az osztrák kezdeti megfogalmazás szerint, egységes monarchiából indult ki, melynek alapja a Habsburg örökös tartományok egysége volt. Ezzel szemben, a magyar államjogfelfogás a magyar királyság autonómiájából indult ki azzal, hogy az osztrák császár koronázási ténye útján a császár egyúttal magyar király is és ebből következően létrejött a harmadik közjogi jogalany, Ausztria-Magyarország. Ily módon nem a népek képezték az államot, hanem megfordítva, az állam foglalta magába a nemzeteket (Bismarck). Máthé Gábor értelmezése szerint a Pragmatica Sanctio (1723) mint államközi szerződés, nem a közös hatásköröket tartalmazta, hanem csupán a külső megtámadás esetére szóló kölcsönös oltalmat. Ezt alátámasztja az első magyar felelős kormány miniszterelnökének, Batthyánynak nyilatkozata (1848), valamint Beöthy Zsigmond korabeli alkotmányjogász professzor véleménye, mely szerint a perszonálunió nem jelentette Magyarország különállásának megszüntetését. Az 1848. évi törvények nem szüntették meg Béccsel az államjogi kapcsolatot, és ez tulajdonképpen a kölcsönös oltalommal magyarázható, valamint azzal, hogy ezen túl változik a magyar országgyűlés képviseleti rendszere, melyet a népképviselet váltott fel. Máthé hivatkozik Deák Ferenc rendkívül jelentős alkotmányjogi munkájára (Hozzájárulás a magyar államjoghoz), mely a Pragmatica Sanctióra alapozott. Deák Ferenc műve hivatkozott a modern hatalomági elválasztás egyik változatára. Ugyanis a kiegyezéssel Magyarország elnyerte államjogi kontinuitását és önálló közjogi alanyiságának, jogalkotási és igazságszolgáltatási jogának elismerését. A kiegyezés eredményeként a két állam, Ausztria és Magyarország két szuverén állammá vált, mely az uralkodó által egy harmadik államjogi alany (Osztrák-Magyar Monarchia) tényszerű közvetítő kapcsolatát is létrehozta. A jogállamiságot pedig a kiegyezéses alkotmány a hatalommegosztás útján, az állampolgárok törvény előtti jogegyenlősége és a törvények primátusa útján biztosította. Amit egyébként, tegyük hozzá, az 1848. évi XV. törvény (1) és (2) bekezdése is kinyilvánított. A kiegyezéses alkotmány utáni jogállamiság-építés tekintetében Máthé Gábor hivatkozik többek között Wilhelm Brauneder professzor (Osztrák Alkotmánytörténet napjainkig, Pécs, 1994, lásd emellett: Österreichische Verfassungsgeschichte, Wien, Manz Verlag, 2009) alkotmánytörténeti kutatásaira, mely szerint a közös hatáskörök mellett, az önálló jogalkotás és jogalkalmazás, továbbá a centralizáció helyébe a decentralizáció lépett. A dualizmus mindkét állam akarata szerinti jogi konstrukció volt. A külpolitika és a hadügy, az abszolút időszakban nem volt parlamentáris, hanem jórészt uralkodói hatáskörben volt. A kiegyezést követően kifejezésre jutott a tartományok történeti identitása is, beleértve a magyar-hovát történelmi kiegyezést (1868:XXX. tc.). Így a Horvát és Szlavónország törvényei is kifejezésre juthattak (1868-1874, Gyűjteményes kötet, Bp., 1901). Bosznia-Hercegovina tekintetében 1879-től a Monarchia mindkét része kondomíniumának elmélete érvényesült.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
