A mediáció a jogviták feloldásának peren kívüli útja, amelyben a felek közötti egyezség kialakítását közvetítő - mediátor - segíti, igyekezvén közelebb hozni az álláspontokat. A mediáció a kölcsönös engedmények kialakításának eljárása, amely nem feltétlenül jelent jogilag kötött eljárási rendet, illetve jogszabályban meghatározott speciális formát, hiszen bármiféle egyezség vagy kötelem képében is megjelenhet. A mediátor mindkét (vagy több) féllel kapcsolatban áll, egyik fél által sem befolyásolható, illetve az egyezség megkötésében közvetlen szerepe nincs. A mediátor tehát elősegíti a folyamatot, de semmiképpen sem jelenik meg döntéshozó szerepben. A tényleges egyezkedés a vitás felek között zajlik, és az egyezség is ennek a vitának, illetve a felek remélhetőleg kialakított véleményazonosságának tudható be. A mediátor a felek álláspontját kíséreli meg közelebb hozni, illetve ennek révén a közöttük létrejövő egyezség kialakulásában is, igaz csupán közvetett módon, szerepet játszik.
Éppen a jog egyezséget engedő pozíciója miatt látszólag szükségtelen a mediáció lehetőségét és eljárását jogi keretek közé foglalni. Tekintettel arra, hogy ilyen megállapodás nem hogy tilalmas, hanem minden polgári vagy közigazgatási eljárásban elvileg kívánatos, minden fél és jogalkalmazó megelégedésére szolgálhat. Általában tehát a mediáció révén született megállapodásoknak csak örvendezni lehet, mert valószínűleg a felek akaratának megfelelő vagy legalábbis közel megfelelő megoldás születik.
A jogi rendezettség igénye tehát látszólag felesleges, az alábbiakban mégis szükségességét, módjait vizsgáljuk. Ennek oka alapvetően az, hogy a jog tág lehetőségei ellenére sem él az egyezségteremtés lehetősége a gyakorlatban annyira, amennyire szükség lenne rá. A felek alapvetően bizalmatlanok, éppen a megfelelő közvetítő hiányában, akinek szerepét kétségtelenül alapvetően erősítheti az eljárási keretek tisztázása, esetleg a mediáció lehetőségének jogi követelmény rangjára emelése, indokolt esetben.
A mediáció gondolatának realitását és hazai jogi lehetőségeit Somogyi Árpád foglalta össze tanulmányában, amelynek rövidített változatát a Jogtudományi Közlöny "Mi fán terem a mediáció?" címmel közli. A továbbiakban e tanulmány tekinthető a jogi helyzetet feltáró alapmunkának, ezért itt részletkérdésekbe nem bocsátkozunk. A végső összegzés szerint a hatályos jog ugyan törekszik a felek közötti megegyezés fontosságát elismerni, de ennek felhatalmazási és eljárási kérdései jobbára nincsenek kimunkálva. Ugyanakkor számos törvény az egyezség, a megegyezés valamilyen formáját ismeri, sőt vannak esetek - így kiváltképpen a munkajog és a fogyasztóvédelem-, ahol a jogalkotó eljutott a részletek kidolgozásáig is.
A mediáció lehetőségét tehát a hatályos jog nem zárja ki, sőt esetenként hasonló megoldásokat tartalmaz. Jelen munkában mégis a teljes megvalósítás kereteiről szó-
- 11/12 -
lunk. Felvetődik tehát a kérdés, mi is indokolja a mediáció elfogadott rendszerének esetleges kodifikálását? Az alábbiakban elsőként e kérdésre kell választ találni:
a) A mediáció jelentősen tehermentesítheti a jogviták rendezésére egyébként hivatott jogalkalmazói szervezetrendszert, tehát a közigazgatási és bírósági szervezetet, annak révén, hogy az egyébként jogvitás ügyekben előzetes fórumként szolgál, így mintegy szűrő-szerepet tölt be. A tényleges jogvitára csak akkor kerül sor tehát, amikor a megegyezésre tett kísérletek sikertelennek bizonyultak.
b) A mediáció, tehát közvetítéses vitarendezés, gondolata ugyanakkor nem általában ismert. A mediáció ugyan elvileg most is lehetséges, hiszen egyezséget hoz létre, de nem azonos az egyezség hagyományos gondolatával. Amikor egyezséget kötünk, a tradicionális gondolkodás ebben pusztán a felek akaratát látja és a felek aktív szerepére hagyatkozik. A mediáció lényege azonban éppen az, hogy külső szereplő - az ilyen egyezség létrehozásához értő, tanult mediátor - generálja a megegyezést, 6 szolgál katalizátorként a vitás ügyekben. A külső szereplő pártatlanként az ellentétek elsimítására ösztönöz, megőrizve a felek döntési szabadságát. A mediáció tehát ugyan elvileg ma is létezik (létezhet), de valójában mégsem ismert általánosan.
c) A megfelelő mediációs gyakorlat elterjedésének az a feltétele, hogy a potenciális vitafelek bizalommal forduljanak a mediátorhoz, a vita feloldásának reális lehetőségét lássák működésében. Egyben érezniük kell azt is, hogy nem szolgáltatják ki magukat a mediátornak, nem veszítik el a későbbi jogvitával kapcsolatos esélyeiket. Ez a bizalom kialakulhat a jól működő, egyre terjedő mediációs gyakorlat évei alatt, öngerjesztő folyamatként is, de ugyanígy megfelelő alapot ad a közbizalom számára a jogi alapok megteremtése, esetleg a jogi kötelezettség is.
d) A közbizalomnak ugyan egyik eleme, mégis külön kiemelést érdemel a közvetítő, mediátor függetlenségének biztosítása. A közvetítő nem csupán a felektől, hanem általában az államhatalomtól is függetlenül jár el. Ebben az sem akadályozza, hogy az állam teremti meg a jogi kereteket, esetleg igazgatási hátteret is biztosít.
e) A mediáció szabályozottsága révén egységes követelményrendszer és eljárási rend, alakulhat ki, így sem a gyakorlat eseti megoldásai, sem a szabályozás eltérő megoldásai nem veszélyeztethetik a közvetítés szerepét.
f) A mediáció révén született egyezség jogi hatálya szempontjából is lényeges a jogilag szabályozott háttér megteremtése, hiszen valójában csak akkor lehet a közvetítés rendszerének sikeréről beszélni, ha az ennek eredményeként megjelenő egyezség a jog és a további jogalkalmazás számára is elismert.
g) A mediáció végezetül nem jelenthet véglegességét, tehát a vita későbbi jogi útra terelése - hiszen a jogi rendezettség ellenére is a mediációs egyezség megmarad a felek közötti önkéntes egyezségnek - nem kizárt. A mediációs megoldás és a jogvita közötti zökkenőmentes kapcsolódás is rendezettséget igényel. A hazai és a rendelkezésre álló amerikai példákat összevetve, a vonatkozó jogalkotási, jogfejlesztési területek vizsgálata két nagy részre osztható:
- a mediáció számára nyitva álló tárgykörök, területek;
- mediációs tevékenység ellátásához szükséges követelmények, feltételek kimunkálása.
A mediáció lehetősége nem feltétlenül abszolút módon jelenik meg, hanem jobbára egyes esetkörökhöz kapcsolódik, ahol részben nagyobb esélye van a megegyezésnek, részben pedig célszerűségi szempontok is a megegyezés prioritását támasztják alá. A mediáció számára általában nyitva álló problémakörök (a teljesség igénye nélkül):
- a személyiségi jogok sérelme;
- munkajogi jogviták, ezen belül külön is szerepel a munkavállalók kártérítési igényének rendezése;
- közalkalmazotti jogviták, a munkajogi vitákhoz hasonló módon;
- szociális szolgáltatásokkal kapcsolatos viták;
- kisebb jelentőségű polgári jogviták, mégpedig általában értékhatárhoz kötve;
- szomszédjogi - esetleg a sokban hasonló birtokháborítási - viták;
- gyermekelhelyezési ügyek;
- orvosi műhibával kapcsolatos jogviták;
- egyes önkormányzati viták, pl. önkormányzatok közötti viták, az önkormányzatok és civil szervezetek, illetve gazdálkodó szervezetek közötti jogviták;
- a környezetvédelemmel kapcsolatos viták széles köre tartozik ide: hulladékelhelyezés, különösen veszélyes hulladékok elhelyezése, vizes élőhelyek védelme;
- a területrendezéssel, területfelhasználással kapcsolatos viták általában;
- a vízhasználatokkal és egyben a vízminőség védelmével kapcsolatos jogviták;
- fogyasztóvédelmi viták;
- kisebb jelentőségű gazdasági jogviták, illetve megegyezés esetén akár nagyobb jelentőségű hasonló viták, stb.
A fenti listán szereplő vagy akár azon kívüli esetekről legyen is szó, az általánosan megállapítható, hogy az esetek többségében a mediáció lehetősége viszonylagos pontossággal behatárolható, tehát nem jellemző az általános felhatalmazás, vagy a mediáció széles körre nyitása. Így a hulladékelhelyezés műszaki kérdései nyilvánvalóan nem képezhetik egyezség tárgyát, de a lerakó elhelyezése, környezeti hatása azonban igen. Az orvosi műhiba kérdésénél sem annak szakmai szempontjaira, hanem a hibából származó következmények és igények rendezésére gondolhatunk.
A fenti lista természetesen nem arra utal, hogy mindezen kérdésekre feltétlenül alkalmazni kellene a mediáció intézményét, csupán bemutattuk a választási lehetőségeket.
- 12/13 -
A tárgykörök tisztázása mellett az eljárás szempontjából ugyancsak fontos kérdés, hogy mennyire terjedjen a jog szerepe a közvetítés feltételeinek kialakításában, illetve mennyire hagyható meg a felek önrendelkezése az eljárási kérdésekben is. A bevezető gondolatok alapján kiindulási pontunk az, hogy az egyezség megkötése során a felek maguk határozhatják meg az általuk igénybevenni szándékozott eljárásokat. Amennyiben azonban elfogadjuk a kodifikálás 2. pontban felsorolt indokait, azzal is tisztában kell lenni, meddig terjedhet a szabályozás anélkül, hogy ez az egész folyamat függetlenségének rovására menne.
A mediációs tevékenység ellátásához szükséges feltételek, követelmények különösen a következőkre vonatkoznak:
- mely esetekben kerülhet sor mediációra a fenti témakörökön belül, tehát mi a közvetítés tárgyi hatálya;
- a tárgyi hatály meghatározása milyen jogi kötöttséggel jár - a közvetítés kötelező vagy csupán lehetőség, ha lehetőség, akkor milyen feltételek mellett lehet kezdeményezni, stb.;
- a tárgyi hatály alá tartozó esetekben is szükség lehet azt pontosítani, hogy mely közvetlen kérdésekre terjedhet ki a mediációs megoldás;
- a mediátor személye - ki és milyen feltételekkel lehet mediátor: végzettség, speciális mediátori tanfolyam és bizonyítvány, gyakorlati idő, stb.;
- a mediátor személyével kapcsolatos kiemelt kérdés annak függetlensége - pl. nem lehet közalkalmazott és nem lehet semmilyen módon érdekelt az ügyben (összeférhetetlenségi szabályok megállapítása);
- a mediátor mely esetekben járhat el egy személyben, illetve mikor - ha egyáltalán - szükséges tanácsban eljárnia;
- alapvető feltétel, hogy feladatának ellátásával kapcsolatban általában nem terhelheti polgári jogi felelősség egy esetleges későbbi jogvita esetében (hiszen az egyezség a felek együttműködése nyomán alakul ki és nem a mediátor döntése révén)- természetesen a rosszhiszemű eljárás vagy a bizonyítható elfogultság, megvesztegetés, stb. eseteire mindez a mentesség nem terjed ki;
- a mediátor feladatának ellátásához - különösen ha az kiterjedtebb lehetőség, nem csak szűk körre korlátozódik, illetve kötelező mediátori szolgálat esetében - szükség lehet kisegítő személyzet, titkárság, igazgatási apparátus létrehozására. Ez megvalósítható a bíróságok mellett, illetve azok igazgatási szervezetén belül elkülönített módon is, esetleg attól függetlenül;
- a feladatok ellátásához szükség van a megfelelő információra. Ezt a felek bocsátják rendelkezésre, és a mediátor nem kötelezhet senkit ilyen információ-szolgáltatásra, de lehetősége kell legyen tájékoztatás vagy adatszolgáltatás kérésére;
- az információhoz kapcsolódó másik követelmény az adatok, illetve az egész eljárás bizalmas kezelése a mediátor és segítői részéről;
- az eljárásra megfelelő határidőket kell kialakítani, hiszen a mediációs eljárás sem húzódhat a végtelenségig;
- az eljárás során megfelelő dokumentálást kell biztosítani, mégpedig jegyzőkönyv vezetésével, emlékeztetők készítésével, stb.;
- az egész rendszer működését meghatározó feltétel a költségviselés rendezése. Általában a költségeket a résztvevő felek rendezik, mégpedig egyenlő arányban és nem a "pernyertesség" arányában, ahogy pl. azt a fogyasztóvédelemben helytelenül kívánja meg a hazai jog. Ugyancsak szó lehet arról, hogy a társadalom oldalán álló és társadalmi érdekben eljáró felek részesedését valamilyen módon csökkentsük. A költségek viselése részben történhet állami költségvetésből is, amennyiben szükségessé válik igazgatási apparátus felállítása. A költségek a ténylegesen felmerülő kiadások mellett a mediátor tiszteletdíját is jelentik.
A mediáció jogi kereteit vizsgálhatjuk általánosságban, tehát olyan jogi kereteket keresve, amelyek generális felhatalmazást adnak a közvetítés jogintézményének megteremtéséhez, illetve lehetséges a mediáció eseti megoldásainak szabályozása, akár általános feltételrendszer mellett, akár az egyes esetekben külön-külön meghatározott keretek között.
A Polgári Törvénykönyv 7. § (1) bekezdése a bírói út általánosan elismert polgári jogvita-rendező szerepét szabályozza. A bírói út általános elfogadottsága alól kivétel törvényi szabályozással teremthető. Ugyanezen szakasz (2) bekezdése a választottbírósági eljárás egyenrangú beemelését jelenti, tehát példát mutat a bírói út általánossága alóli kivétel megteremtéséhez. Természetesen arról nem szabad megfeledkezni, hogy a Ptk.-ban történő megjelentetés csak akkor szükséges, ha a törvénykönyv által érintett polgári jogviszonyokra - pl. kisebb jelentőségű vitás ügyek, szomszédjogi ügyek, stb. - kívánjuk kiterjeszteni a közvetítés körét. A Ptk. eljárási kérdéseket nem tárgyal, csupán utat nyithat a polgári jogviszonyok irányában.
Az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény 38. § (1) bekezdése az egyezséget lehetővé teszi. Ennek értelmében további pontosításokra, az egyezségkötés módjának meghatározására nincs feltétlenül szükség, mert az alapfelhatalmazás rendelkezésre áll. Az Áe. nem kívánja a felek megegyezésre jutását befolyásolni. Az egyezség másik útja lehet az ügyfél és a hatóság közötti megállapodás, aminek elvi lehetősége fennáll - közigazgatási szerződés - de gyakorlati megoldási lehetőségei távolról sem jelennek meg. Ez utóbbi lehetőség ugyanakkor nagy távlatokat nyithat a közigazgatási eljárások körében.
A Polgári perrendartásról szóló 1952. évi III. törvény szintén lehetővé teszi a felek közötti megegyezést, illet-
- 13/14 -
ve az egyezség bíróság előtti megkötését (127. § és 148. §) A Pp. ezen túlmenően részleteket nem tartalmaz. A Pp. szabályai mindkét fenti szabályozási területre - az elsőben közvetlenül, a másodikban közvetett úton - kiterjednek, hiszen mind a polgári jogviszonyokban, mind pedig a közigazgatási határozatok elleni jogorvoslat esetében alkalmazandók.
A már elmondottak alapján azonban nem feltétlenül szükséges generális felhatalmazás vagy szabályozás ahhoz, hogy a mediáció egyes esetekben megjelenjen, de széleskörű elterjesztése esetében szerencsésebb az általános keretek megkeresése.
A különös törvényi szabályozás lehetősége már megjelent a Munka Törvénykönyvében - ami teljesen egyértelműen a mediátor típusú közvetítő szerepét tartalmazza a 195. §-ban, anélkül, hogy további jogi alapokat adna e feladat működtetésére vonatkozóan -, illetve a fogyasztóvédelem terén - ami azonban már kötöttebb közvetítést jelent, tehát teljesen sajátos rendszer kiépítését foglalja magában.
A további közvetítési lehetőségek felsorolásától eltekintünk, hiszen azok a háttértanulmányban megtalálhatók.
Tekintettel arra, hogy az egyezség megfelelő hatályát biztosító legfontosabb fenti három generális szabály egyaránt törvény, illetve figyelemmel a Ptk. 7. § (1) bekezdésének a polgári jogi viták eldöntésével kapcsolatos általános követelményére, a mediáció megfelelő általános felhatalmazási kereteit törvényi szinten lehet megteremteni minden további kétséget kizáróan. Természetesen ez távolról nem jelenti azt, hogy minden kérdést szükségképpen törvényi szinten kellene rendezni, de a felhatalmazásokat mindenképpen. A törvényi felhatalmazásra nincs feltétlenül szükség akkor, ha a mediációt csak szűk körben, egyes elszigetelt tárgykörök esetében alkalmazzuk.
Ugyancsak a törvényi felhatalmazás szükségessége olvasható ki a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvényből is:
"2. § Az Országgyűlés törvényben állapítja meg
a) a társadalmi rendre, valamint a társadalom meghatározó jelentőségű intézményeire, az állam szervezetére, működésére, és az állami szervek hatáskörére vonatkozó alapvető rendelkezéseket,
b) a gazdasági rendre, a gazdaság működésére és jogintézményeire vonatkozó alapvető szabályokat,
c) az állampolgárok alapvető jogait és kötelességeit, ezek feltételeit és korlátait, valamint érvényre juttatásuk eljárási szabályait."
Az összes fenti kérdésre vonatkozóan egyenként is indokolható a törvényi szabályozás szükségessége:
a) az állami szervek - közigazgatási ügyekben az eljáró hatóság, polgári jogvitákban elsősorban a bíróságok - hatáskörét közvetlenül vagy legalább közvetve érinti a jogilag szabályozott közvetítő működése;
b) a gazdasági szervek jelentik a legjelentősebb alanyi kört;
c) a közvetítés és annak eredménye az állampolgárok alapvető jogait és kötelezettségeit érintheti.
A törvényi szabályozás mint alapfeltétel, keretteremtő eszköz, természetesen nem jelenti azt, hogy a részkérdéseket alacsonyabb szintű jogszabályokra ne bízhatnánk. Gondolhatunk itt különösen a megfelelő feltételek kialakítására, ami a mediátor személyét, esetleges segítőit, apparátusát, illetve az eljárás költségeit illeti. Ugyancsak elegendő tehát az alacsonyabb szintű jogszabály a mediáció esetköreinek részletes meghatározására is.
A legmegnyugtatóbb megoldás természetesen a Munka Törvénykönyvéhez vagy a fogyasztóvédelmi törvényhez hasonló törvényi keretek megteremtése lenne, de célszerűségi szempontból nem feltétlenül indokolt ezt elvárni. A célszerűségi problémát ugyanis az elfogadás körülményessége, hosszadalmassága jelenti.
A mediáció jogi szabályozásának másik alapvető kérdése, hogy egységesen, általános szinten rendezzük-e a jogi kereteket, avagy az egyes felhatalmazások megfelelő elfogadása mellett esetenként, tárgykörönként külön jogszabályt feltételezünk. Ehhez társul a jogalkotási szint előbb tárgyalt problémája.
A megfelelő jogi rendezés három alapvető célt kell kövessen:
- jogszerű alapokat biztosítson a mediáció intézményének;
- egyben tegye lehetővé az egyszerű, zökkenőmentes és fokozatos bevezetést;
- illetve minél több kérdést, feltételt tisztázzon.
Az optimális megoldás
Az optimális - és egyben a mediáció teljes elfogadásáig terjedő átmeneti időben a legkevésbé reálisnak tűnő -eset a közvetítés egységes, törvényi szintű szabályozása lenne, amely magában foglalná:
- a minden jogvitára kiterjedő felhatalmazás lehetőségét a közvetítés, mint egyezségteremtő kisegítő intézmény számára;
- azon esetkörök felsorolását, ahol a közvetítés mint jogvitát megelőző eszköz megjelenhet;
- a mediáció feltételeinek és eljárási szabályainak teljeskörű rendezését, mégpedig az esetleges igazgatási apparátus elhelyezésére és szervezetére is kiterjedően.
Ez esetben tehát egy törvény készülne a jogvitákat megelőző vagy azokon belül megjelenő közvetítésről, és a fenti három kérdésnek legalább a kereteit szabályozza. Nem feltétlenül szükséges külön törvény a mediációra, ha pl. a Polgári perrendtartás külön fejezetet szán ennek. Az egyes feltételek és eljárási kérdések további pontosí-
- 14/15 -
tása természetesen nem igényli feltétlenül a törvényi kereteket.
A közbenső megoldás
A második, ugyan már kevésbé optimális, de az előzőnél jóval reálisabb megoldás, ha a szabályozás a következő rendszerben épül fel:
a) a szükséges törvényi felhatalmazások a mediációs eljárás teljes jogkörű befogadására a jogviták rendezésére képes eljárások sorába, tehát az általános keretek megteremtése;
b) a szükséges törvényi felhatalmazások elhelyezése mindazon különös esetkörökre vonatkozóan, amelyekre a mediáció kiterjed;
c) lehetőség szerint - 1. különösen a fogyasztóvédelem - az egyes tárgykörökre kiterjedő részletes szabályok szintén az adott törvényben történő rendezése;
d) a mediáció feltételeinek és eljárásának kormányrendelet segítségével megvalósuló egységes szabályozása (A c) pont áttétele alacsonyabb szintű szabályozásra nem jelent újabb alternatívát, hanem csupán a szabályozási rendszer kisebb átrendeződését).
A legegyszerűbb megoldás
Harmadik megoldásként kínálkozik az a szabályozási módszer, amelyet a mai jogrendszer követ, tehát minden esetben, ahol a közvetítésnek szerepet szánnak, a vonatkozó jogszabály - ezek pillanatnyilag törvények - meghatározza a kereteket és a részleteket is. Ez ugyan megfelelő akkor, ha a mediáció csak szűk körre korlátozódik, de ha szélesebb körben kívánjuk alkalmazni akár most, akár a jövőben, akkor egységes rendszerének kialakítása elkerülhetetlen. Mindenesetre a szalámi-taktika a jogi szabályozás e területén is átmenetileg hatékony lehet.
A harmadik megoldás esetében az egyes további különös szabályozási követelményekre történő bevezetés egyrészt a közvetítés fogalmának és feltételeinek pontosítását eredményezheti - hiszen a ma hatályos megoldások egyben azt is jelentik, hogy nincs egységes értelmezés és így hozzájárulhat az eljárás gyakorlattá válásához, másrészt pedig a későbbi generális szabályozás számára is előkészítik a talajt.
A harmadik megoldáshoz is társulhat - sőt lehetőség szerint társuljon is - a második lehetőség körében említett és az első lehetőség esetében sem kizárt további kormányrendeleti szabályozás, a részletes feltételek és eljárások tekintetében. A csupán különös kereteket megteremtő szabályozási megoldás választása esetén a kormányrendeleti eljárási rend megteremtésének elvi követelményéből is engedhetünk ideiglenesen és miniszteri rendeleti szinten is elképzelhetőnek tartjuk a részkérdések szabályozását. Ez utóbbi esetben azonban arra kell törekedni, hogy az egyes miniszteri szintű szabályozások egységes követelményeket és eljárást fogalmazzanak meg, tehát ez a megoldás nem igazán javasolt.
Az előző pontban a mediáció jogi szabályozásának három lehetséges útját mutattuk be, és a következőkben e lehetőségek kifejtésére kerítünk sort. A megoldási lehetőségek gyakorlati valószínűségének megfelelően az optimálishoz képest fordított sorrendben haladunk. Az itt javasolt fordított sorrendet nem jogpolitikai, hanem stratégiai megfontolások alapján tartjuk indokoltnak.
Az eseti, különös szabályozások jelentik a leggyakorlatiasabb megoldást, amennyiben megvalósításuk kevesebb akadályba ütközhet. Hiába lenne ugyanis a legcélszerűbb a Ptk., az Áe. vagy a Pp. vonatkozó rendelkezéseinek megreformálása, ezekre előreláthatóan csak az adott törvények átfogó módosításával vagy megújításával egyidejűleg kerülhet sor. Az Áe. és a Pp. esetében a megújítás a következő 2-3 évben esedékes, tehát addig nem is igazán indokolt az ún. optimális, tehát általános szabályozási alternatíva erőltetése. Sokkal inkább célszerű, ha az egyes különös szabályok terén érünk el kisebb eredményeket, hozzásegítve ezzel az általános bevezetés előkészítését.
A Munka Törvénykönyve közvetítésre vonatkozó szabályai az eseti megoldások egyik példáját jelentik. Sajnos, a példa nem a legszerencsésebb, mert a közvetítés lényegi feltételei és követelményei hiányoznak, a javasolt közvetítés csak lehetőség. Ugyanez vonatkozik a munkaügyi jogvita megelőzésének egyeztetési lehetőségére, illetve a kollektív szerződés vagy megállapodás által lehetőségként megjelenő békéltető személyére. A munkajog lehetne egyébként az egyik olyan megoldás, ahol a közvetítést kötelező módon kellene előírni.
Az általunk javasolt eseti szabályozás nem a munkajog, hanem a környezetvédelem körében jelenik meg. Arra figyelemmel, hogy a közvetítés külföldi gyakorlati példáinak egyik legjelentősebb köre a környezetvédelem, azon belül is egyes létesítmények elhelyezése, az első olyan szabályozási terület, ahol a közvetítés átgondoltabb bevezetésére sor kerülhet, ugyanezen körből kerülhet ki. A környezetvédelemben az átlagosnál is nehezebb az érdekek egyeztetése, különösen mivel mindegyik fél a környezet érdekei képviselőjének is tartja magát.
A környezetvédelmi törvény pillanatnyilag a háttértanulmányban is említett együttműködés elvének általánosságán kívül nem tartalmaz a közvetítésre külön szabályokat, de több olyan pont is van a törvényben és a kapcsolódó szabályokban, amely alkalmassá tehető a közvetítés intézményesítésére. A következőkben nem csupán a törvényre, hanem az annak végrehajtására kiadott kormányrendeletekre (különös tekintettel a környezeti hatásvizsgálatról szóló 152/1995. (XII. 12.) Korm. rendeletre) is tekintettel vagyunk.
- 15/16 -
A megalapozó lehetőségek:
- a már említett általános elv az együttműködésre (Tv. 10. §),
- a környezeti hatásvizsgálat körében az előzetes vizsgálat társadalmi részvételi elemeként megjelenő nyilatkozattétel (korm. r. 7. §),
- ugyancsak a hatásvizsgálat körében, a részletes vizsgálati szakban megjelenő közmeghallgatás (Tv. 93. §),
- a környezetvédelmi felülvizsgálat esetére vonatkozó közmeghallgatás (Tv. 80. §),
- a környezetvédelmi egyesületek környezetveszélyeztetés, környezetszennyezés vagy környezetkárosítás esetére vonatkozó fellépési jogának gyakorlása (Tv. 99. §).
A környezeti hatásvizsgálattal kapcsolatban a környezetvédelmi törvény záró rendelkezései között a Kormány felhatalmazása tartalmazhatja a közvetítés eljárásának bevezetését is - 110. § (7) bekezdés c) pont. A közvetítés legegyszerűbben tehát a hatásvizsgálat körében vezethető be, mégpedig akár a kormányrendelet módosításával is.
Akármelyik fenti lehetőséget is vizsgáljuk, mindegyik a társadalmi részvétel gondolatának gyakorlati megvalósítását jelenti. Ennek megfelelően természetesen nem szükséges a közvetítést minden kérdésre kiterjeszteni, hanem csak azon területekre, ahol a társadalmi részvétel valóban értelmet nyerhet. Így például nem indokolható a társadalmi részvétel és így a közvetítés sem általában a szakkérdésekben, kivéve talán az egyesületek sajátos jogköreinek érvényesítését. Ugyancsak meg kell találni a konfliktusok feloldási lehetőségeinek azon körét, ahol a közvetítést képesek vagyunk meghatározott választási lehetőségek közötti megoldásokra értelmezni, és ahol nem csupán a társadalmi részvétel jelenti a mediáció indokoltságát.
A környezetvédelmi törvényben, illetve azzal kapcsolatosan tehát a következő beillesztési megoldások mutatkoznak, figyelembe véve a társadalmi részvétel viszonylagos korlátozottságával kapcsolatos előző bekezdésben megfogalmazottakat is:
a) A környezeti hatásvizsgálat előzetes vizsgálati szakaszában a kérdéses létesítmény elhelyezésével kapcsolatos észrevételek miatt keletkező vitás helyzet feloldásának lehetősége. Ezt arra az esetre kellene kiterjeszteni, amikor a lakossági észrevételek mellett az önkormányzatok is az ellentétes észrevételt megfogalmazók közé tartoznak. Ez esetben elegendő a korm. rendelet kibővítése is, bár a törvényi felhatalmazás is célszerű lenne.
b) A környezeti hatásvizsgálat részletes szakasza közmeghallgatási lehetősége körében szintén tartalmilag korlátozott körre, ugyancsak a létesítmény elhelyezkedésének körére vonatkozó esetekre a közvetítés lehetőségének beiktatása. E tekintetben is elegendő lehet a korm. rendelet módosítása, szintén törvényi felhatalmazás célszerű megfogalmazásával.
c) A környezetvédelmi törvény 99. § (1) bekezdés b) pontja esetében az egyesület által indítható per előtti egyeztetés és esetleges megegyezés érdekében. Ez esetben nem a Ptk. által átfogott olyan polgári jogvitáról van szó, amely feloldásához a bíróságon kívüli útra vonatkozó felhatalmazás kiterjedhetne, tehát nem szükséges a Ptk. módosítása, hanem megfelelő a környezetvédelmi törvény módosítása is. A fenti három esetből kettőben elégséges lehet a végrehajtási rendelet módosítása, amennyiben a törvénymódosítás nehézségekbe ütközne. A legtisztább helyzetet az eredményezné, ha minden lehetséges esetre a törvényi felhatalmazás lehetőségével élnénk. A lehetséges megoldások tehát az előző sorrendben haladva:
1. lehetőség
A törvény 90. és következő szakaszai szólnak a közigazgatási eljárás kérdéseiről. Ezek sorába külön alcímmel beiktatható a mediáció, pl. a következők szerint:
Közvetítés
"92/A. § (1) A környezetre jelentős hatást gyakorló tevékenységek helyének kijelölése során felmerülő vitás kérdések rendezésére az érdekeltek - a kérelmező és a helykijelölést megkérdőjelező, a tevékenység hatásterületén lakó érintettek, valamint az érintett önkormányzatok - közvetítőt [kötelesek igénybe venni/vehetnek igénybe]. Az érdekeltek a közvetítőt közösen kérik fel.
(2) Az (1) bekezdésben meghatározott közvetítő olyan, az érdekeltektől független, felsőfokú végzettséggel rendelkező személy lehet, aki közvetítő (mediátor) képzésben részesült és erről oklevelet szerzett.
(3) A közvetítőt az eljárás során tudomására jutott tényekkel és adatokkal kapcsolatban teljes titoktartási kötelezettség terheli.
(4) A közvetítési eljárásban született megállapodást írásba kell foglalni, azt a felek aláírják és a közvetítő is aláírásával hitelesíti. A megállapodást a környezetvédelmi hatóság a tevékenység engedélyezésével kapcsolatos határozat meghozatala során figyelembe veszi.
(5) A közvetítési eljárás költségei - így a közvetítő díjazása -, a környezeti hatásvizsgálat egyéb költségeinek megfelelően a kérelmezőt terhelik."
A fenti törvényi szakaszt kiegészíti a korm. rendelet módosítása, amelyik pontosítja, hogy a közvetítésre két esetben kerülhet sor:
- a környezeti hatásvizsgálat előzetes szakaszában a lakossági és önkormányzati észrevételek elküldését követően, amennyiben a telepítés helyével kapcsolatban vitás helyzet alakul ki;
- a közmeghallgatást követően, amennyiben a telepítés helyével kapcsolatosan vitás helyzet alakul ki.
A kormányrendelet egyben lehetőséget ad arra, hogy egyes részkérdéseket tisztázzunk a közvetítési eljárással kapcsolatban.
2. lehetőség
A környezetvédelmi törvény 110. §-ában már jelzett kormányrendeleti szintű szabályozásra adott felhatalmazás elégséges ahhoz, hogy további, külön törvényi felhatalmazásra ne kerüljön sor, a korm. rendeletet kell csak módosítani, mégpedig a fentieknek megfelelő tartalommal.
3. lehetőség
A környezetvédelmi törvény felsorolt lehetőségei közül a 3. lehetőségre válaszol. A környezetvédelmi egye-
- 16/17 -
sületeknek adott felhatalmazás értelmében ugyanis vagy közigazgatási szervtől kérik az egyesületek a hatáskörbe tartozó intézkedés megtételét, vagy pedig a környezethasználó ellen pert indíthatnak.
Az előbbi esetben nem szükséges egyeztetés vagy közvetítés külön szabályozása, hiszen ha a közigazgatási szerv ilyen közvetítést vagy megegyezést kíván, akkor azt külön felhatalmazás nélkül is megteheti.
A második esetben azonban a bírósági jogvita megelőzhető, vagy legalábbis terjedelme csökkenthető a közvetítés beiktatásával. A javasolt szabályozás - amely részben megegyezik a hatásvizsgálatnál jelzett megoldással - a következő lehet:
"99/A. § (1) A 99. § (1) bekezdés b) pontja szerinti perindítás előtt a jogvita elkerülése érdekében az érdekelt felek - a környezetvédelmi egyesület és a környezethasználó - közvetítő igénybevételével köteles megegyezést megkísérelni. Az érdekeltek a közvetítőt közösen kérik fel.
(2) Az (1) bekezdésben meghatározott közvetítő olyan, az érdekeltektől független, felsőfokú végzettséggel rendelkező személy lehet, aki közvetítő (mediátor) képzésben részesült és erről oklevelet szerzett.
(3) A közvetítőt az eljárás során tudomására jutott tényekkel és adatokkal kapcsolatban teljes titoktartási kötelezettsége terheli.
(4) A közvetítési eljárásban született megállapodást írásba kell foglalni, azt a felek aláírják és a közvetítő is aláírásával hitelesíti. A megállapodást a bíróság a 99. § (1) bekezdés b) pontja alapján folyó esetleges perben figyelembe veszi.
(5) A közvetítési eljárás költségei - így a közvetítő díjazása - az érdekelteket közösen terhelik."
Az egyedüli kérdés a költségviselés, hiszen az egyesületek számíthatnak arra, hogy költségmentességet kapjanak. Ez ellen szól, hogy előre nem állapítható meg, mennyire megalapozott az egyesületek kérelme. Ugyancsak megjegyzést érdemel, hogy a mediáció költségei nem számottevőek, tehát nem feltétlenül indokolt a költségek alóli mentesítés.
A fentiek egyaránt megkívánják, hogy a későbbiekben a mediáció egyes feltételeit és eljárási kérdéseit külön jogszabály rendezze, így egyebek között a közvetítő vonatkozó képesítési tanfolyamát, stb.
A környezetvédelmi törvény felhatalmazást kell adjon a kérdéses részletek szabályozására. Ennek megfelelő jogforrása lehet elsősorban kormányrendelet, szükség esetén miniszteri rendelet. Amennyiben egyenlőre a környezetvédelem mondott kérdései körében jelenik meg a közvetítés szerepe, akkor a környezetvédelmi miniszter rendelete is elegendő, tehát a törvény 110. § (8) bekezdését kell ilyen irányú felhatalmazással kiegészíteni:
(Felhatalmazást kap a miniszter, hogy az érdekelt miniszterekkel egyetértésben rendeletben állapítsa meg):
i) a ... §-okban (itt a közvetítést lehetővé tevő szakaszok jelennek meg) említett közvetítés feltételeit és eljárási rendjét.
A hulladékgazdálkodásra vonatkozó átfogó törvényi keretek kialakítása remélhetőleg utolsó szakaszába érkezett. Ezen belül azonban a tervezet készítése még nincs olyan stádiumban, hogy a közvetítés jogintézményét ne lehetne beiktatni a készülő rendelkezések közé.
A javasolt elhelyezésre legjobb a hulladékkezelési létesítmények elhelyezésének jogi követelményei közé történő beiktatás az e körül várható vitás helyzetek csökkentése, remélhetőleg egyezséggel történő kiiktatása, de legalábbis a további jogviták szűrése szempontjából. A hulladékkezelési létesítmények kapcsán nem csupán az ártalmatlanítás - tehát lerakás, égetés vagy más fizikai-kémiai kezeléssel történő ártalmatlanítás - lehetőségeire, hanem a hulladékhasznosítás létesítményeinek helykijelölése eseteire is gondolhatunk.
A várható vitás helyzetek az egyik oldalról a helyi lakosság, a környezetvédelmi egyesületek és az önkormányzatok, a másik oldalról pedig a létesítmény üzemeltetői, illetve esetenként szintén az önkormányzatok (mint várhatóan a települési hulladékgazdálkodásra végre törvényben is kötelezett, tehát a közszolgáltatás kialakításáért felelős szervek) között merülhetnek fel.
A jogviták megelőzésére itt is a környezeti hatásvizsgálatnál már bemutatott szabályozási technika alkalmazható, melyet most nem idézünk fel újra. A törvényben a környezetvédelmi törvény 92/A. §-ának javasolt megoldása - értelemszerűen és a közvetítés fent említett tárgyköreinek pontos megjelölésével - lenne alkalmazható, oly módon, hogy a további részletek szabályozására szintén kormányrendeleti vagy miniszteri rendeleti felhatalmazást lehet adni.
A közvetítés intézményét indokolt kötelező módon meghatározni, természetesen csupán azon esetkörökre vonatkozóan, ahol valóban vitás helyzetek alakulnak ki. Ennek eldöntése részben a várhatóan engedélyezési jogkörrel rendelkező környezetvédelmi hatóság, illetve a településrendezés körében hatáskörrel rendelkező építésügyi hatóság lenne hivatott. Az érintettek kérelmére azonban feltétlenül teret kell engedni a közvetítésnek.
Az I. fejezet 3. pontjában felsoroltunk olyan tárgyköröket, amelyek jellemzőek a közvetítés jogi lehetőségének megnyitása szempontjából. Az ott felsorolt esetekből nem egy alkalmas arra, hogy a hazai jogban is mint a mediáció területe jelenjen meg, illetve ha már eddig hasonló módon jelent meg, akkor legalább egységes tartalmat és formát kapjon.
Annak ellenére, hogy számos olyan területet van, amelyekben ma is valamilyen módon megjelenik az egyezségkötést elősegítő közvetítők szerepe, ezen esetekben a megoldások között nincs összhang, nem alakult ki homogén rendszer. Az ott említett esetekre térve:
- 17/18 -
- a bányászatról szóló 1993. évi XLVIII. törvény idézett rendelkezései ugyan az egyezség lehetőségét tartalmazzák, de nem említik - igaz, nem is zárják ki - a közvetítés szerepét;
- a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény közvetítésre irányuló szabályai már sokkal több azonos elemet jelentenek. Ettől azonban eltérő a békéltető minősége, tehát egy szabályon belül kétféle értelmezés is tapasztalható;
- az 1997. évi CLV. törvény a fogyasztóvédelemről békéltető testületre vonatkozó szabályai ugyan sokban hasonlítanak a közvetítéshez, de a végkifejlet már nem hasonlít a mediációhoz, hiszen a testület hozhat kötelező határozatot. Ennek megfelelően sokkal inkább a választottbíróság, mint a mediáció jelenti a mintát;
- a csődeljárás 1991. évi IL. törvényben szabályozott egyezségre vonatkozó szabályaiból a közvetítő hiányzik, bár utalást találhatunk ilyen lehetőségre is.
A fenti területek közül tehát egyetlen olyan sincs, amelyben a közvetítés általunk leírt jellemzői maradéktalanul érvényesülnének. A sokszínűség a szabályozásban pedig nem érdem, hanem a jogalkalmazást, bármilyen egységes rendszer kiépítését teszi szinte lehetetlenné, és kérdőjelezi meg a közvetítés szerepének tényleges súlyát.
Javaslatunk tehát, hogy ezen esetekben is át kell gondolni azt, hogy a jogalkotó szándéka mennyiben irányul az egyezség megkötésének szorgalmazására, és pozitív válasz esetén mennyiben egységesíthető a folyamat, mégpedig a mediátor potenciális szerepének kiemelésével. Az egységesítés teremtheti meg csupán az egységes általános szabályozás - melyet majd a Polgári Perrendtartás, az államigazgatási eljárási kódex és a Polgári Törvénykönyv fog megfelelően tartalmazni - iránti igényt.
Az eddig elmondottak természetesen nem jelentik az eseti szabályozási lehetőségek teljes körét, hiszen számos más eshetőséget említhetünk. A példa kedvéért utalhatunk az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvényre, amelynek II. Fejezete a betegek jogai és kötelezettségei kapcsán elviekben a közvetítés lehetőségét teljes mértékben megalapozza. A fejezetben és az egész törvényben számos olyan probléma jelenik meg, amely jogvitára alkalmas és közvetítéssel a jogviták esélyét csökkentheti.
Az I. fejezet 4. pontjába felsoroltuk a jogi rendezést igénylő kérdéseket, legalábbis a nemzetközi tapasztalatok alapján. A környezetvédelmi törvény és a hulladékgazdálkodási tervezet keretei között megjeleníthető szabályozás esetében pedig közvetlenül utaltunk arra, hogy egyes részkérdéseket a felhatalmazó törvényben nem lenne indokolt rendezni, viszont célszerű a rendezést valahol megteremteni.
A formai és eljárási kérdések szabályozására az eddig elmondottak szerint mód van egy erre vonatkozó egységes kormányrendeletben, illetve a szeletenkénti szabályozás esetén miniszteri rendeletben is, de ez esetben célszerűen együttes - tehát több miniszter által kiadott - rendeletről kell beszélni hosszabb távon. A magunk részéről egyértelműen a kormányrendeleti szintű szabályozást preferáljuk.
A szabályozás tehát ki kell terjedjen - ezúttal nem csupán rövid felsorolásként, hanem szabályozási koncepcióként - tehát a következő kérdésekre:
- a közvetítő (mediátor) személyével kapcsolatos követelmények általában. Ezen belül indokolt a felsőfokú végzettség megkövetelése, anélkül azonban, hogy annak típusát kikötnénk. Aligha lehet pl. csupán a jogászok számára megnyitni e lehetőségi kört, hiszen a jogi szaktudás ugyan előny, de nem kizáró követelmény. A mediátor egyébként nem kell, hogy az adott témában jártas szakember legyen, hiszen szerepe nem a döntés, hanem a segítségnyújtás;
- a mediátor személyével kapcsolatos különös követelmények. A fentiek szerint tehát a sajátos szakmai háttér helyett sokkal fontosabb a személyes alkalmasság, illetve ennek fejlesztése a vonatkozó tanfolyam és az ott megszerzendő oklevél által bizonyított módon. A tanfolyam minimális óraszámát, illetve a tanfolyam szervezésére való jogosítottság kereteit is itt kell megadni. Ez együtt jár a tanfolyami képzés megszervezésére való jogosultság meghatározásával is, hiszen nem lenne szerencsés, ha jó üzleti lehetőséget gyanítva ezután boldog-boldogtalan mediátorképzéssel foglalkozna.
- gyakorlati idő. A mediátornak gyakorlati tapasztalatokkal kell rendelkeznie. Ezek - vonatkozó eddigi hazai gyakorlat hiányában - nem jelenthetnek ilyen szakirányú tapasztalatokat, hanem a saját szakmai területen eltöltött időt, lehetőség szerint 5 évet. E gyakorlati idő nélkül kevésbé valószínű az, hogy a közvetítő megfelelően elláthatja feladatát.
- közvetítői lista. A fenti követelményeknek megfelelő személyekről a szakértői listának megfelelő módon listát kellene vezetni. Az eseti tárgykörök szabályozásakor erre a téma szerint illetékes miniszter jogosult. A listára való felvétel nem mérlegelési kérdés, hanem mindenkit fel kell venni, aki megfelel a követelményeknek. A lista azért lényeges követelmény, mert így módjuk van a feleknek is a választásra.
- a közvetítő személyének kiválasztási szabadsága. A felek maguk kell válasszák a közvetítőt, mert csak akkor alakulhat ki megfelelő bizalom.
- a közvetítő teljes függetlensége, összeférhetetlensége. Erre nézve egyrészt általános elvárásokat adhatunk, amelyek inkább erkölcsi kötelezettségek, másrészt pontos összeférhetetlenségi szabályokat. Az összeférhetetlenség a felekre és a közigazgatási hatóságokra egyaránt vonatkozik, tehát azt is ki kell zárni, hogy a közvetítő egyébként potenciális döntéshozó pozícióban legyen. Az összeférhetetlenség a felek tekintetében a hozzátartozókra is kiterjed, de ugyanez a közigazgatás irányában már nem szükséges.
- a közvetítő információszerzési joga. A mediátor csak akkor képes feladatai ellátni, ha megfelelő információ áll
- 18/19 -
rendelkezésére. Ennek módja és mértéke azonban a felektől függ, tehát nem határozhatunk meg a felek részére pontos kötelezettségeket azon kívül, hogy rendelkezésre bocsátják a szükséges adatokat, iratokat, illetve előzetes tájékoztatást adnak. A közvetítő nem hatóság, tehát ezért nem követelhet meg információ-szolgáltatást és nem szankcionálhatja a nem megfelelő együttműködési készséget. Ugyancsak nem szükséges, hogy a mediátor a részletkérdésekről is tájékozott legyen. A nem megfelelő információ szankciója valószínűleg az eljárás sikertelensége lesz.
- a bizalmas kezelés. A mediátor köteles a rendelkezésére álló információt bizalmasan kezelni. Az eljárásról, az ott megismert tényekről és adatokról csak a felek hozzájárulásával adhat ki információt, illetve nyilatkozhat. A mediátor így a sajtónak is csak a felek hozzájárulásával mondhat bármit is az egész eljárásról. Az eljárás lényege ugyanis a bizalom, amit felelőtlen nyilatkozattal könnyű elveszíteni.
- az eljárás. A közvetítési eljárás részkérdéseit nem lehet szabályozni. Az eljárás lefolytatásának határideje az egyetlen szabályozható kérdés. Nem célszerű hosszú időt engedni, mert ez esetben a közvetítés egyik lényege, a gyorsaság elvész. Az előkészítésre és az eljárás lefolytatására a közvetítő felkérésétől számított 60 napot tűzhetünk ki célul. A közvetítés ezen belül akár többfordulós is lehet.
- a díjazás. Az eljárásnak részben költségei vannak -teremhasználat, másolás, posta, stb. - részben pedig a közvetítő díjazása. Ennek kereteit az ügyvédi szabályozáshoz hasonlóan nem kell pontosan meghatározni, mert ebben a felek és a közvetítő közös akarata irányadó. Az ügy tárgya, bonyolultsága egyaránt befolyásolja a díj megállapítását.
- az eljárás befejezése. Az eljárást nem a közvetítő formális határozata zárja le, erre e körben nincs mód. A befejezés kétféle lehet:
a) megegyezés, egyezségkötés, amelyre a felek között kerül sor; illetve
b) a közvetítés sikertelensége.
- a közvetítő szerepe az eljárás befejezésében. A közvetítő tehát nem hoz határozatot, hanem legfeljebb hitelesíti - és ezt fontosnak tartjuk - a megállapodást. A közvetítő ilyen szerepének fontossága a jogvita esetleges folytatása esetében nem elhanyagolható.
- a dokumentálás. Az egész eljárást, annak legfontosabb részleteit, különösen a befejezést - akár sikeres, akár sikertelen volt is az - jegyzőkönyvezni kell, részben a további eljárási lépései megalapozása érdekében, részben pedig a jogvita esetleges folytatása esetére szolgáló bizonyítási eszközként.
Az I. részben optimálisnak mondott megoldás tehát az, ha a közvetítésre szélesebb körben kerülhet sor. E szélesebb kör megvonása természetesen nem befolyásolja azt, hogy az esetköröket mindenkor pontosan kell meghatározni, tehát a teljesebbé váló megoldás csupán ennek a lehetőségnek elterjedését jelenti.
A teljesebbé váló megoldásra két általános felhatalmazás adhatja meg a minimális lehetőséget:
a) Az 1959. évi IV. törvény, a Ptk. 7. § egy újabb, (3) bekezdéssel egészül ki: Jelen törvényben vagy más jogszabályban meghatározott esetekben a bírósági út igénybevételét megelőzően a felek közvetítő segítségével egyezségkötést kísérelnek meg. A továbbiakban azonban az egyes konkrét esetek meghatározására is sort kell keríteni, tehát a Ptk.-n belül módot adni az esetkörök pontos megjelölésének.
b) Az államigazgatási eljárás általános szabályairól rendelkező 1957. évi IV. törvény egyezségről szóló 38. §-át is ki kell egészíteni azzal, hogy szintén egy újabb, (3) bekezdést beiktatva ki kell mondani, hogy: Az (1) bekezdésben szereplő egyezség megkötéséhez jogszabályban meghatározott esetekben vagy az érdekeltek kérelmére közvetítő igénybevételére is sor kerülhet. Az egyezség megkötése esetén ebben az esetben a közigazgatási szerv az egyezséget nem foglalja határozatba, hanem azt tudomásul veszi és a (2) bekezdésben meghatározott feltételek esetében az eljárást az egyezség figyelembevételével befejezi vagy folytatja.
Ugyancsak lehetőség van arra, hogy a Polgári Perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény Különleges eljárások című Negyedik része a most kezdődött átfogó reform keretében újabb fejezettel, a közvetítésre vonatkozó - Egyezségkötés közvetítői eljárásban című - fejezettel egészüljön ki (pl. a hatályon kívül helyezett, a választottbírósági eljárásról szólt XXIV. fejezet helyére lépve). Erre akkor lenne szükség, ha a peres eljárásokat megelőzően az egyezségkötés ilyen módja széles körben tért hódít és a közvetítés igazgatási hátterét a bíróságokhoz kívánjuk telepíteni. ■
JEGYZETEK
* A tanulmány a Partners Hungary Alapítvány támogatásával készült
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár, Eötvös Loránd Tudományegyetem (Budapest).
Visszaugrás
