A 2007. július 22-én elhunyt P. I.-né örökhagyó hagyatékát a közjegyző törvényes öröklés jogcímén ideiglenes hagyatékátadó végzésével a Magyar Államnak, mint szükségképpeni örökösnek adta át, megállapítva, hogy az örökhagyó 2007. július 19-i szóbeli végrendelete alakilag aggályos, a hagyatéki eljárás során meghallgatott tanúk vallomása szerint az örökhagyó a szóbeli végrendelet tételekor nem volt közvetlen életveszélyben, illetve írásbeli magánvégrendelet tételére képes volt.
A felperesek keresetükben elsődlegesen annak megállapítását kérték, hogy az örökhagyó 2007. július 19-ei szóbeli végrendelete érvényes, ennek alapján kérték a hagyaték átadását végrendeleti öröklés címén, egymás közt egyenlő arányban. Másodlagosan 228.075 forint hagyatéki hitelezői igény megfizetésére kérték kötelezni az alperest.
Az alperes ellenkérelme az elsődleges kereseti kérelem elutasítására irányult. Álláspontja szerint a szóbeli végrendelet tételének törvényben írt együttes feltételei 2007. július 19-én nem álltak fenn. A másodlagos keresetet 138.076 forint erejéig elismerte, ezt meghaladóan annak elutasítását kérte.
Az ügy elbírálása szempontjából jelentős tényállás szerint az örökhagyónak törvényes öröklésre jogosult leszármazói nincsenek. Az I-II. rendű felpereseknek - akik testvérek - keresztanyja - a felperesek édesapja testvérének a felesége - az örökhagyó volt, aki 1994-ben megözvegyült. Ekkor a családok közötti kapcsolattartás ritkult, az örökhagyó egyedül élt a t.-i ingatlanában. Alapbetegsége súlyos atherosclerotikus szívbetegség volt, emellett magas vérnyomásban, krónikus tüdőbetegségben, valamint spondylosisban szenvedett. Rendszeres orvosi kezelés alatt állt, azonban alapbetegségei miatt egyre nehezebben volt képes magát ellátni, ezért igénybe vette a szomszédságában lakó T. házaspár segítségét. Az utolsó két évben minden este átment hozzájuk, közösen megvacsoráztak, ott töltötte az éjszakát, majd reggel hazakísérték saját lakásába, ahol napközben egyedül tartózkodott, önmagát ellátta. Az ügyintézésben segítségére volt a T. házaspáron kívül a vele jó ismeretségben álló B. Zs., az egyik végrendeleti tanú is.
Az örökhagyó 2007. július 19-én a korábbi szokásnak megfelelően az esti órákban a házaspárnál tartózkodott, ahol szédülés, gyengeség miatt ágyba fektették, ő azonban megtiltotta, hogy orvost hívjanak, állandó gyógyszereit bevette, majd kérte, hogy B. Zs.-t hívják oda hozzá, mert szeretne vele beszélni. Amíg B. Zs. megérkezett, az örökhagyó T.-nével már közölte, hogy mit tenne a vagyonával, amit egyébként éveken keresztül többször is hangoztatott. Az örökhagyó B. Zs. és T.-né jelenlétében úgy nyilatkozott, hogy "Zs., nem olyan jól érzem magamat, úgy volt, hogy hétfőn megyek R.-el Sz.-re, de ha mégis valami történne, már nem egyszer mondtam neked, hogy a keresztgyerekeimnek a d.-i házat meg a b.-it, R.-nek meg, itt mondom előtted, a házat szeretném odaadni". Az este folyamán az örökhagyó jobban lett. Másnap reggel T. M. átkísérték az otthonába, azonban délután ott, az udvaron fekve találták. Mentővel kórházba szállították, ahol 2007. július 22-én elhunyt. A halál oka a szívkoszorú-verőér elzáródás miatt kialakult bal kamrai szívelégtelenség volt.
Az örökhagyó rosszullétét 2007. július 19-én szívbetegsége okozhatta, az ishaemiás szívbetegségre visszavezethető rosszullét lehetett. Ilyenkor a beteg szívfájdalmat érez, ezzel a tünettel nem ritkán halálfélelem jár együtt. A rosszullét alkalmával általában a atherosclerotikus szívbetegségben szenvedő betegek nincsenek írásra alkalmas állapotban, illetve írásbeli végrendelet készítésére csak erejük nagyfokú megfeszítésével képesek.
Az elsőfokú bíróság ítéletével megállapította, hogy az örökhagyó szóbeli végrendelete érvényes, amely alapján a b.-i belterületi ingatlan 1/2 illetősége, valamint a B.-kerti belterületi ingatlan 1/1 illetősége egymás közt egyenlő arányban végrendeleti öröklés címén a felpereseket illeti. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította. Indokolásának jogi okfejtése szerint - hivatkozással a Ptk. 634. §-ára, valamint a Legfelsőbb Bíróság PK 88. számú állásfoglalásában kifejtettekre - arra a következtetésre jutott: az örökhagyó 2007. július 19-én életét közvetlenül fenyegető rendkívüli helyzetben volt, írásbeli végrendeletet jelentékeny nehézséggel tudott volna tenni, ezért szóbeli végrendelete érvényes. Ítélkezése alapjául elfogadta az igazságügyi orvosszakértő - általa aggálytalannak tartott - véleményét, figyelemmel volt az örökhagyó rosszulléteinek körülményeire is. A kifejtettek szerint a korábban volt szédüléses rosszullétei alkalmával a gyógyszerektől jobban lett, ilyenkor azonban nem hivatta B. Zs.-t. Döntő jelentőséget tulajdonított annak, hogy az örökhagyó megtiltotta az orvos kihívását, ami álláspontja szerint alátámasztja a vagyonáról szóló intézkedés megtételének fontosságát. Ezeket mint a helyzet rendkívüliségét igazoló körülményként értékelte.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét - annak helyes indokaira utalással - hagyta helyben. A fellebbezés kapcsán kifejtettek szerint különbséget kell tenni a végrendelkezés és a végrendelkezési szándék között. A nem vitás tényállás szerint az örökhagyó végrendelkezési szándékát többször kifejezésre juttatta, gyakran hangoztatta, hogy halála esetén vagyonából kinek, mit kíván juttatni. E nyilatkozatai valóban csak az ingatlanaival kapcsolatos jövőbeli elképzéseinek megfogalmazásait jelentették, ám e nyilatkozatok nem zárják ki, hogy egy adott pillanatban e vagyontárgyairól szóbeli végrendeletet tegyen. A tanúknak az a benyomása, hogy az örökhagyónak nem volt halálfélelme, nem készült a halálra, még nem jelenti azt, hogy
végakaratát ne nyilváníthassa ki. "Ha mégis történne valami" kijelentéssel megkezdett mondat az adott körülmények között csak úgy értelmezhető, hogy ha meghalna, akkor mi a szándéka a vagyonáról. Az orvos-szakértői véleményt a másodfokú bíróság is aggálytalannak és alaposnak találta, ítélkezése alapjául elfogadta. Egyetértett az elsőfokú bírósággal abban, hogy az örökhagyó betegségei miatt objektíve az életét közvetlenül fenyegető rendkívüli állapotban volt, és az írásképtelenségére vonatkoztatható szakértői következtetéssel ellentétes érv az eljárás során nem hangzott el.
A jogerős ítélet ellen az alperes élt felülvizsgálati kérelemmel, amelyben elsődlegesen annak hatályon kívül helyezését és a felperesek keresetének elutasítását, másodlagosan a másodfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását kérte. Érvelése szerint az eljáró bíróságok a bizonyítékokat okszerűtlenül mérlegelték, helytelenül jutottak arra a következtetésre, hogy az örökhagyó 2007. július 19-én érvényes szóbeli végrendeletet tett. A Ptk. 634. §-ában foglalt együttes feltételek ugyanis az adott esetben hiányoznak, mert az örökhagyó esetében a rendkívüli, életét közvetlenül fenyegető helyzet nem állt fenn, az eljárás során nem nyert bizonyítást, hogy írásbeli végrendeletet egyáltalán nem vagy csak jelentékeny nehézséggel tehetett volna. A PK 88. számú állásfoglalás értelmében az, hogy a végrendelkező életét fenyegető helyzetben volt-e, orvosi szakkérdés. A rendkívüli helyzet azonban elsődlegesen jogi fogalom, melyhez képest a másodfokú bíróság - szerinte - tévesen szögezte le, hogy az életet fenyegető rendkívüli helyzet megítélése kizárólag orvos-szakértői kérdés és semmilyen jelentőséget nem tulajdonított a tanúk nyilatkozatának, mely szerint az örökhagyó állapotát nem tekintették veszélyesnek, sőt azt maga az örökhagyó sem ítélte annak. Sérelmezte továbbá, hogy figyelmen kívül hagyták az eljáró bíróságok, hogy az örökhagyó rendszeresen hangoztatta: ingat-lan-vagyonával kapcsolatosan ügyvédhez akar fordulni, ezt a szándékát fejezte ki 2007. július 19-én is. Álláspontja szerint az örökhagyó ebben az esetben is a korábbi, hasonló tartalmú, évek óta hangoztatott nyilatkozatát ismételte meg.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság az alábbi indokok alapján megalapozottnak találta.
A felülvizsgálati kérelemben foglalt érvelés szerint a bizonyítékokból a Ptk. 634-635. §-aiban írt együttes feltételek fennállta nem állapítható meg. Az alperes felülvizsgálati kérelme tehát valójában a bíróság mérlegelési tevékenységét támadta. A Legfelsőbb Bíróság ezért azt vizsgálta, hogy a mérlegelés körébe vont adatok értékelése során az eljáró bíróságok nyilvánvalóan téves vagy okszerűtlen következtetésre jutottak-e.
A Ptk. 634. §-a a szóbeli végrendelet tételének alapjául szolgáló feltételeket, a Ptk. 635. §-a pedig a szóbeli végrendelet alaki érvényességi kellékeit szabályozza. A szóbeli végrendeletre vonatkozó törvényi feltételek szerint ilyen végrendeletet az tehet, aki életét fenyegető rendkívüli helyzetben van és írásbeli végrendeletet egyáltalán nem vagy csak jelentékeny nehézséggel tehetne. A két feltétel együttessége azt jelenti, hogy a végrendelkezéskor mindkettőnek egyidejűleg, egymás mellett meg kell lennie. A Ptk. 634. §-ában írt feltételeknek objektíve kell fennállniuk. Objektív az a valóság, amely a tudatunktól függetlenül létezik. Olyankor, ha a törvényes feltételek a valóságban nem léteznek, fennállásukról eleve nem lehet szó.
Az eljáró bíróságok azt helyesen rögzítették, hogy az örökhagyó betegségéből eredő, életet fenyegető helyzet megítélése orvosi szakkérdés. Az igazságügyi orvos-szakértői vélemény szerint nem vitás az adott esetben, hogy az örökhagyó súlyos, életét fenyegető helyzetben volt. Az objektíve fennálló rendkívüli helyzet azonban már jogi kategória. A végintézkedés megtételének körülményeit, az örökhagyó magatartását, a tanúk vallomását e körben együttesen kell értékelni.
Ez utóbbi kérdésben a bizonyítékok - a tanúk vallomása, az örökhagyó nyilatkozatai, az orvosi adatok és az azokra alapított szakvélemény - között lényeges ellentmondás áll fenn. A rendkívüli helyzet megítélése szempontjából ugyanis nem hagyható figyelmen kívül, hogy az örökhagyó - régóta ismert betegségéből eredően - ezt az alkalmat megelőzően már több esetben érezte hasonlóképpen rosszul magát. Ez a helyzet nem különbözött az előzőektől, amit éppen az mutat, hogy megtiltotta T.-nek, hogy orvost hívjanak. T. M.-né azt nyilatkozta: "Nem kell lányom, ez el szokott múlni..., ha jobban leszek Sz.-re megyünk, csináltatunk szerződést." B. Zs. vallomása szerint: "Amikor a néni elmondta, hogy mi legyen a vagyonával, akkor nem volt arról szó, hogy írjuk le, mert azt mondta, ha jobban lesz, akkor ő megy ügyvédhez."
A bizonyítandó tények, adatok és körülmények mérlegelésének eredményeként nem állapítható meg kétséget kizáróan, hogy az örökhagyót a valóságosan megélt halálfélelme szóbeli végrendelet tételére késztette, de az sem, hogy az ezzel együttjáró fizikai és pszichés állapota az írásbeli végrendelet megalkotásának az objektív lehetőségét kizárta. A tanúvallomások szerint az örökhagyó 4-5 éve mindenkinek hangoztatta végrendelkezési (szerződéskötési) szándékát: majd elmegy ügyvédhez, de ezt soha nem tette meg. Abban az esetben viszont, ha az örökhagyó már felkészült a végrendelet alkotására és a tanúkat - a jogerős ítélet értelmében az egyik tanút - kifejezetten ezért rendeli magához, azt is vizsgálni kell, hogy volt-e annak akadálya: az örökhagyó tollba mondja a végrendeletét. A jelen per ismert adatai ugyanis olyan következtetésre nem adnak alapot, hogy az örökhagyó nevének aláírására sem volt képes. Az pedig fel sem merült, hogy ez a képessége már megelőzően vagy a következő napon is hiányzott volna, márpedig a Legfelsőbb Bíróságnak hasonló esetben elfoglalt álláspontja szerint ilyenkor is hiányzik a szóbeli végrendelet tételének feltétele.
A tanúknak az eljárt bíróságok által figyelmen kívül hagyott - fent idézett - vallomásai szerint az örökhagyó a vele történteket a már megszokott, múló rosszullétnek értékelte és még mindig arra készült, hogy ügyvéd előtt megkötött "szerződéssel" rendelkezik a vagyonáról. Ebben az összefüggésben az örökhagyó nem került rendkívüli helyzetbe.
A kifejtettek értelmében az eljárt bíróságok a bizonyítandó tények, körülmények értékelése során a rendelkezésre álló peradatokból nem vonhatták le megalapozottan azt a következtetést, hogy az örökhagyó életét közvetlenül fenyegető állapotban, ezáltal rendkívüli helyzetben volt a végintézkedésként értékelt nyilatkozata megtételekor.
Az adott esetben az örökhagyó csupán végintézkedésének szándékát ismételte meg, mint ahogyan tette azt előző rosszullétei során is. A másodfokú bíróság helyesen mutatott rá arra, hogy különbséget kell tenni a végrendelkezés és a végrendelkezési szándék között. A Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint azonban az örökhagyó nem tett olyan nyilatkozatot, amiből egyértelműen azt a következtetést lehetne levonni, hogy ez az ő végakarata.
A per adatai szerint a tanúk részéről ugyancsak hiányzott annak kétségbevonhatatlan tudata, hogy az örökhagyó nyilatkozata - a szavak általánosan elfogadott jelentésére és a nyilatkozattétel körülményeire is figyelemmel - végrendelet, s az sem állapítható meg, hogy tudomásuk lett volna a végrendeleti tanúi minőségükről, arról hogy ők szóbeli végrendelet tételénél működtek közre. A bíróságok jogértelmezése szerint a tanú számára nemcsak annak kell felismerhetőnek lennie, hogy végrendelet tételénél működik közre tanúi minőségben, hanem a két tanúnak egymásról és a másikuk e minőségéről is tudnia kell (BH 1999.307.). Az adott esetben e kritériumok közül az utóbbi megvalósulását nem lehet megállapítani.
A Legfelsőbb Bíróság hasonló tényállású ügyben - a következetes bírói gyakorlatnak megfelelően - hatályában fenntartotta a keresetet elutasító jogerős ítéletet, mert az előzőek szerint vizsgálandó feltételek bármelyikének hiánya a szóbeli végrendelet érvényes létrejöttét önmagában kizárja.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság - a felülvizsgálati kérelemben hivatkozott jogszabálysértésre figyelemmel - a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, és részítélettel határozott, amellyel a felperesek elsődleges kereseti kérelmét elutasította. Következésképpen a másodlagos kereseti kérelem elbírálása tárgyában az elsőfokú eljárás folytatódik. (Legf. Bír. Pfv.I.20.773/2010/4.)
Az örökhagyó 2006. december 18-án végrendelet hátrahagyása mellett hunyt el. Az I. rendű felperes az örökhagyó (túlélő) házastársa, a II. rendű felperes az örökhagyó egyik gyermeke. Az örökhagyó másik gyermeke nem állt perben. Az alperes az örökhagyó végrendeletében nevezett általános örököse: az örökhagyó egyik unokája. Az örökhagyó az alperes javára szóló végrendeletét K.-n 2006. december 6-án készíttette. Azt dr. F. A. ügyvéd szerkesztette és tanúként ő, valamint B. E. az örökhagyóval együtt írták alá. A hagyatéki eljárásban eljárt közjegyző az örökhagyó hagyatékát ideiglenes hatállyal a végrendelet alapján az alperes részére adta át.
A felperesek keresetükben a végrendelet érvénytelenségének megállapítását több okból - egyebek között a Ptk. 629. § (1) bekezdésében írtak alapján - kérték. Arra hivatkoztak, hogy a végrendelet alaki okból érvénytelen, mert azt az okiratszerkesztő ügyvéd írta alá tanúként. Az ügyvéd azonban végrendeleti tanú nem lehet, az ügyvédi ellenjegyzés a tanúkénti aláírást nem pótolja.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította. Az ítélet indokolásában az elsőfokú bíróság idézte a Ptk. 629. § (1) bekezdés b) pontját, valamint a végrendelet keltezés előtti szövegét, melynek tartalma: "alulírottak, mint felkért tanúk igazoljuk, hogy ezen végrendeletet N. S., aki magát személyi igazolvánnyal igazolta, együttes és folyamatos jelenlétünkben írta alá...". A keltezés alatt dr. F. A. és B. E. végrendeleti tanúk aláírása és címük feltüntetése szerepel. A végrendelet idézett szövegéből és a keltezés alatti aláírásokból egyértelműen megállapítható, hogy ők a végrendeletet tanúként írták alá. A végrendeletet szerkesztő ügyvéd a keltezés alatt az okiratot nem ellenjegyezte, erre utaló szövegrész az okiraton nem található és azon az ügyvédi bélyegző sem szerepel.
Az a körülmény, hogy az okiratszerkesztő ügyvéd az okiratot tanúként írta alá, azt nem teszi érvénytelenné, mert a végrendeletre vonatkozó törvényi rendelkezések nem tiltják. Aggályosság akkor merülhetne fel, ha a végrendeleti tanúként aláíró és a végrendelet készítésében közreműködő személy javára a végrendelet rendelkezést tartalmazna, ilyen rendelkezés azonban a perbeli végrendeletben nincs.
A felperesek fellebbezése alapján a másodfokú bíróság az ítélet megfellebbezett rendelkezéseit helybenhagyta. A fellebbezés alapján rámutatott: a felperesek jogszabályértelmezése a Ptk. 629. §-át illetően téves. Az nem értékelhető akként, hogy amennyiben a végrendeletet harmadik személy írja vagy szerkeszti, kizárja e személy tanúkénti közreműködését. A Ptk. csak a végrendelet szerkesztésében közreműködő személy részére nyújtott végrendeleti juttatás érvényességéhez kívánja meg további két tanú közreműködését [Ptk. 632. § (2) bekezdés]. Lényeges kellék, hogy magából az okiratból kitűnjék a végrendeletet tanúként aláíró személyek ebbéli minősége (BH 2007.89.I.). Megállapította, hogy a perbeli végrendelet e jogszabályi feltételeknek megfelel. Az a körülmény, hogy az ügyvéd megbízása az okirat szerkesztésére kiterjedt és azon szerepel bélyegző lenyomata is, mindezt nem érinti. Rámutatott, hogy ez az álláspont nem ellentétes a felperes által megjelölt BDT 2008.222. számú (helyesen: BH 2008.222.) eseti döntésben foglaltakkal. Ott a Legfelsőbb Bíróság eltérő tényállás alapján mondta ki, hogy az ügyvédi ellenjegyzés a tanúkénti aláírást nem pótolja.
A jogerős ítélet ellen a felperesek terjesztettek elő felülvizsgálati kérelmet, annak az elsőfokú ítéletre kiterjedő hatályon kívül helyezése és az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítása végett.
Álláspontjuk szerint a perbeli végrendelet nem felel meg a Ptk. 629. § (1) bekezdésében írt szigorú feltételeknek. Utaltak a Legfelsőbb Bíróság Pfv.II.22.620/2000. számú eseti döntésére, mely szerint, ha a végrendelet készítője mint okiratszerkesztő ügyvéd jár el, nem lehet végrendeleti tanú. Az ügyvédi ellenjegyzés nem pótolja a Ptk. 629. § (1) bekezdése szerinti két tanú együttes jelenlétét. Az adott esetben dr. F. A. mint okiratszerkesztésre felkért ügyvéd ellenjegyezte a végrendeletet. Az ellenjegyzés az ügyvédi törvény szerint azt igazolja, hogy okiratszerkesztőként és nem végrendeleti tanúként járt el, ebből következően azt tanúként nem írhatta alá, a végrendelet alakilag nem felel meg a törvényi előírásoknak.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság alaptalannak találta. Álláspontját a következőkkel indokolta.
A felülvizsgálati kérelem alapján a Legfelsőbb Bíróságnak abban a kérdésben kellett döntenie, hogy alaki okból érvénytelen-e a perbeli írásbeli magánvégrendelet annak következtében, hogy azt tanúként a végrendeletet szerkesztő ügyvéd aláírta.
Az öröklési jog anyagi jog szabályai az egyes végrendeleti fajtákra - a közös szabályok mellett - meghatározott formakényszert írnak elő. Így a más által írt végrendeletre a Ptk. 629. § (1) bekezdés b) pontja - mint kogens szabály - arra vonatkozó rendelkezést tartalmaz, hogy e végrendeleti formára mely alakiság betartása kötelező. Ebből pedig az következik, hogy bármely alaki feltétel hiánya az érvénytelenség jogkövetkezményét eredményezi. A más által írt írásbeli magánvégrendelet érvényességéhez az szükséges, hogy azt a végrendelkező két tanú együttes jelenlétében aláírja, vagy ha azt már aláírta, az aláírást két tanú előtt a magáénak ismerje el és a végrendeletet mindkét esetben a tanúk is - e minőségük feltüntetésével - aláírják. A tanúk szerepe az, hogy az örökhagyó névaláírását hitelesítsék.
Az anyagi jog szabályai a végrendelet tanúja szempontjából nem különböztetnek; nem zárják ki azt, hogy a végrendelet szerkesztője, leírója, így akár a végrendeletet szerkesztő és azt ellenjegyző ügyvéd tanúként is eljárjon. Lényeges azonban, hogy a tanúként aláíró személynek ez a minősége az okiratból kitűnjön.
A perben eljárt bíróságok ebben a vonatkozásban helytálló jogi álláspontot foglaltak el: a Ptk. 632. § (2) bekezdés rendelkezése csak a végrendelet tételében közreműködő részére szóló juttatás érvénytelenségét illetően teszi szükségessé további két tanú közreműködését.
A végrendelet keltezés előtti szövegéből kétséget kizáróan megállapítható, hogy dr. F. A. - a másik tanúval együtt - a végrendeletet tanúként írta alá. Egyéb kizáró végrendeleti rendelkezés hiányában a végrendelet alaki érvényességi feltétele ezzel teljesült.
Az okiratszerkesztő ügyvédnek az ügyvédi törvény előírásain alapuló ellenjegyzése csak abban az esetben érintené az alaki érvényességet, ha az a tanúkénti aláírás helyett az alaki hiány pótlását célozná. Ebben az összefüggésben is helyes a jogerős ítéletben kifejtett jogi álláspont és téves a felperesek ezzel ellentétes érvelése.
Mivel a jogerős ítélet nem jogszabálysértő, azt a Legfelsőbb Bíróság hatályában fenntartotta. (Pfv.I.21.519/2010/9. szám) ■
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Kőrös András, legfelsőbb bírósági tanácselnök
Visszaugrás
