Rovatunkban ezúttal Ádám Antal, Tordai Csaba, Hanák András és Domány András fogalmazza meg gondolatait az Alkotmánybíróság első kilenc évéről.
1. Az alkotmánybíráskodás létrejöttének és működésének egyik elengedhetetlen feltétele, hogy az ország rendelkezzék olyan alkotmánnyal, amely nemcsak az állami szervek létrejöttének módjára, szervezetére, hatáskörére és működési formáira tartalmaz rendelkezéseket, hanem kiterjedt jogosultságokkal ruházza fel a polgárokat, rögzíti a jogágazatok főbb elveit, számos követelményt, kötelezettséget, tilalmat és korlátot támaszt az államhatalom egészével és az állami szervek működésével szemben.
Az alaptörvény nemzetközi jogilag meghatározott tartalmi gazdagodásával, az egyetemes jogfejlődés értékirányzataihoz való igazodással magyarázható az alkotmánynak és az alkotmányosságnak korábban soha sem tapasztalt szerepe az alkotmányos jogállamban. A jogállam és a jogrendszer alkotmányosodásának alapjai az alkotmányi értékek. Az alkotmányi rendelkezések értéke olyan normatartalmakban testesül meg, amelyeknek értékes voltát a rendeltetés, az elérni szándékolt hatás, a célzott következmény, a tényleges eredmény előnyös, kedvező tartalma igazolja. Ezek az értékek mind az állammal, mind pedig a polgárokkal szemben követelményeket és korlátokat is tartalmaznak. Az alkotmányosság ezeknek az értékeknek a tiszteletben tartását, érvényesülését jelenti. Az alkotmányvédelem és azon belül az alkotmánybírósági alkotmányvédelem sajátos értékvédelmet jelent.
2. Elméleti és gyakorlati szempontból sokat vitatott tárgyköre Magyarországon is az alkotmánybírósági alkotmányvédelemnek az a kérdés, hogy milyen forrásból fakad és milyen jellegű az a felhatalmazás, amely a közvetlen választással létrehozott parlament által alkotott törvények felülvizsgálatára, az alkotmányellenesnek minősített törvény vagy törvényi rendelkezés megsemmisítésére és más, megfellebbezhetetlen, kötelező döntés meghozatalára jogosítja fel ezt a szaktekintélyekből álló, kis létszámú testületet. Frappáns, valós, de mégsem elégséges válasza e kérdésnek, hogy az alkotmánybíróság legitimitása magából az alaptörvényből fakad. A tényleges legitimitás kiterjedtségét és mértékét ezen kívül ugyanis számos körülmény - így különösen az alkotmánybírók választásának, kinevezésének rendje, az alkotmánybírósági törvény különös jogforrási ereje, a potens politikai erőknek, a jelentős érdektömörüléseknek és a társadalom tagjainak az alkotmánybíráskodás iránti bizalma, az ilyen döntések megalapozottságának tudományos, szakmai elismertsége stb. - növeli.
Az alkotmánybíróság legitimációja szempontjából egyetértéssel fogadhatjuk Dominique Rousseau francia professzornak azt az érvelését is, amely szerint "az alkotmánnyal rendelkező ország alaptörvényében - megfelelő alkotmányozási eljárás esetén - a magasabbrendű népakarat fejeződik ki, szemben a népképviselők többségének akaratát tükröző törvénnyel." Természetes ezért, hogy a törvény az alkotmány alatt helyezkedik el, és az alaptörvénnyel kell összemérni. A törvénynek és az alkotmánynak ebben a hierarchikus viszonyában az alkotmánybíróság a szuverenitás alanyának minősülő polgárok, vagyis a kormányozottak ellenőrző, értékelő és döntéshozó szerveként hivatott eljárni. Ebben az értelemben az alkotmánybíróság tehát a polgárok sajátos rendeltetésű intézménye. Az a feladata, hogy az egyéneknek, a közösségeknek az alkotmányban biztosított alapjogai, valamint a hatalmi szervek hatáskörére és működésére vonatkozó alkotmányi rendelkezések szempontjából ellenőrizze és értékelje a jogalkotó szervek eljárását és döntéseit. Az alkotmány felhatalmazásához kapcsolódva ez a különös rendeltetés is megalapozza az alkotmányossági ellenőrzés és az ezt gyakorló testület legitimitását. A népképviselet szabad mandátumos rendszerében a képviselők megválasztásával, a képviselőknek a választóktól függetlenedésével nagyrészt megszűnik a népszuverenitás közvetlen érvényesítésének lehetősége. Amikor az alkotmánybíróság az alaptörvény rendelkezése alapján a törvények alkotmányosságáról dönt, az alkotmányban megtestesülő legmagasabbrendű népakarat folytonos érvényesülését segíti elő a független népképviselők alkotmánysértő elhatározásaival szemben.
Az alkotmányos jogállam politikai demokráciájában a kormányzók legitimitásához nem elégséges az, hogy hatalmukat a demokratikus alapelveknek megfelelő választásra vezethetik vissza. Ha ugyanis ez elégséges lenne, a nép által választott diktátor hatalomgyakorlását is demokratikusnak kellene minősíteni. A politikai rendszer demokratikus voltához az is szükséges, hogy a demokratikusan felhatalmazott kormányzók felett folytonos és hatékony ellenőrzést gyakorolhassanak a kormányzottak. A kormányzottak általi folytonos és hatékony ellenőrzésnek számos közvetlen és közvetett eszköze és formája alkalmazható. A közigazgatás törvényhez kötöttsége és bírósági ellenőrizhetősége már a liberális jogállam egyik követelményeként jelent meg, amelyet az alapjogokról szóló nemzetközi okmányok és az újabb alkotmányok megerősítettek és kiszélesítettek. A parlamenti hatalom ellenőrzése csak azok nevében történhet, és azok alkotmányi felhatalmazásából származhat, akiktől a parlament tagjai felhatalmazásukat nyerik. Így kapcsolódik egybe a korszerű tartalmú alkotmány, az azt
- 71/72 -
elfogadó, illetve megerősítő szuverén alkotmányozó hatalom, a demokratikus választással létrehozott törvényhozó hatalom és a neki felelős végrehajtó hatalom, valamint az alkotmányozó néphatalomnak a kormányzók jogalkotása és bizonyos egyéb döntései feletti folytonos és hatékony alkotmányossági ellenőrzését végző alkotmánybíróság léte, legitimitása és tényleges működése.
A fentiek alapján Rousseau professzor szerint azt is mondhatjuk, hogy az alkotmánybírósági alkotmányossági ellenőrzés abból a funkcióból nyeri demokratikus legitimitását, amelyet a polgárok alkotmányban rögzített alapjogai érvényesülése érdekében betölt. Mivel a demokratikus politikai rendszernek mellőzhetetlen feltétele a jellegzetes alapjogok érvényesülése, az alkotmánybíróságnak - mint az alapjogokat érintő jogszabályalkotás és esetleg jogalkalmazás ellenőrének és biztosítékának - legitimitása ebben a demokratikus politikai rendszerben, illetve jogállamban gyökerezik. E következtetéssel egyetértve, kiegészítésül szerintem az is megjegyzendő, hogy az alkotmánybíróság nemcsak az alkotmányban foglalt alapjogok, hanem az alaptörvény által előírt alapelvek, tilalmak, polgári és állami kötelességek, valamint más alkotmányi értékek megvalósításának is legfelsőbb szintű alkotmányossági ellenőre és biztosítéka. Alkotmányvédelmi szerepének gyakorlása során szükségképpen végzendő alkotmányértelmezése révén ugyanis az alkotmánybíróság az alaptörvény különböző. és esetleg a konkrét alkotmányossági ügyben egymással ütköző alkotmányi rendelkezéseinek értelmezésekor ezeket az eltérő tartalmú alaptörvényi előírásokat együtt szemléli, értelmezi, arányosítja és alkalmazza.
3. Ugyancsak központi helyet foglal el annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy milyen jellegű és típusú szervnek minősül az Alkotmánybíróság (a továbbiakban: AB), milyen a viszonya az államhatalom egyéb szerveihez. Abban a tekintetben talán még kétely sem merül fel, hogy az AB nem minősül szervező, végrehajtó, egyedi közigazgatási hatósági ügyekben a jogszabályok alapján döntést hozó államigazgatási, illetve közigazgatási szervnek. Az is nyilvánvaló, hogy nem hárul az AB-re a jogszabályalkotás sokoldalú politikai és szakszerűségi mérlegelésének felelőssége. Azt azonban a gyakorlati tapasztalatok ismeretében egyes szerzők - köztük magam is - elismerik, sőt hangsúlyozzák, hogy bár országonként eltérő módon és terjedelemben, de mindenképpen jelentős érdemi befolyást gyakorol az alkotmánybíróság a jogszabályalkotásra.
Az alkotmánybírósági közreműködés a törvényalkotásban jellegzetesen a megalkotandó törvény tartalmi kereteinek, elvi követelményeinek a törvényalkotást megelőzően kialakított megállapításában, az elfogadott, de még ki nem hirdetett és alkotmányellenessé nyilvánított törvény, valamint a már kihirdetett és alkotmányellenessége miatt megsemmisített törvény kijavítási lehetőségeinek megjelölésében nyilvánul meg. A törvényalkotás tartalmát befolyásoló döntések fajtái és meghozataluk rendje az alkotmánybíróság hatáskörének terjedelmétől és ténylegesen követett gyakorlatától függően rendkívül változatos. Születhetnek ugyanis ilyen tartalmú határozatok - a néhány alkotmánybíróságot, köztük a magyar AB-t is megillető - elvont alkotmányértelmezés keretében, továbbá az előzetes és utólagos absztrakt normakontroll, az érintettségre épülő konkrét normakontroll gyakorlása révén, mulasztásos alkotmánysértés megállapítása és az egyéni alapjogok védelmét szolgáló alkotmányjogi panasz következtében, valamint a támadott jogszabály alkotmányos tartalmának - a hatályos jogot, valamint a létrejött jogviszonyokat kímélő, az európai alkotmánybíróságok gyakorlatában, így Magyarországon is egyre gyakrabban alkalmazott - megállapítása által. A határozatok bármelyik változatában az Alkotmánybíróság a vitás alkotmányossági problémából kiindulva, de az általánosítás igényével hitelesen és kötelezően értelmezi az alaptörvény kapcsolódó rendelkezéseit, ezáltal részletesebben megjelöli az alkotmányban rögzített alapelvekből, tilalmakból, alapjogokból és más tartalmú alkotmányi rendelkezésekből fakadó tartalmi követelményeket, amelyeket a jogalkotónak tiszteletben kell tartania. A hatályos jogot kímélő döntések esetében pedig az Alkotmánybíróság főleg a jogalkalmazó állami és egyéb szervek számára határozza meg ugyancsak kötelező jelleggel, hogy az általa felülvizsgált törvényt, vagy egyéb jogszabályt milyen értelmezésben, milyen tartalmi követelmények követésével lehet, illetve kell végrehajtani.
Az alkotmánybírósági hiteles és kötelező alkotmányértelmezést az AB elé eldöntésre terjesztett alkotmányossági jogviták, kifogások, kollíziók, konfliktusok váltják ki, és ezek megoldásához az alkotmány értelmezésekor a testület igénybe veszi az általa korábban kialakított és precedensszerűen határozatban rögzített, vagy az adott ügy során kimunkált és a későbbiekben is hasznosítandónak, követendőnek tartott szempontokat, ismérveket, mércéket.
Az alkotmánybírósági alkotmányértelmezés nem korlátozódhat a vizsgált rendelkezés szövegének az egyéb alkotmányi előírások konzisztens rendszeréből kiemelt, puszta nyelvtani értelmezésére. Nem irányulhat csupán a jogalkotó eredeti céljának és szándékának felkutatására. Az értelmezés a norma valóságos tartalmának kifejtésére hivatott. Tagadhatatlan
- 72/73 -
azonban, hogy a valóságos alkotmányi tartalomnak időbeli, a változó körülményekhez igazodó életfolyamata van. Természetes megnyilvánulása ez a változó történelmi körülmények közepette hosszabb ideje hatályos alkotmányi előírásoknak. Az értelmezés tehát elsősorban a jelen és a várható jövő adottságaiból és az azokhoz kapcsolódó szempontokból indul ki, mégsem jogosult arra, hogy - amint ezt az úgynevezett objektív értelmezési teóriák vallják - a normatív forma tartalmát teleologikus, prakticista szemlélettel, szinte önkényesen állapítsa meg. Az alkotmánybírósági alkotmányértelmezésnek az alkotmányba foglalt elvekből, tilalmakból, alapjogokból, alapkötelességekből, államcélokból, állami kötelezettségekből, nevesített egyéb alkotmányi értékekből, szervezeti, hatásköri és eljárási rendelkezésekből, és ezek egymásra vonatkoztatott rendszeréből kell kiindulnia. A jogalkotás vagy a jogalkalmazás során helytelen alkotmányértelmezés révén kollízióba került egyes alkotmányi rendelkezések értelmezését úgy kell elvégeznie, hogy az ütközéseket, ellentmondásokat az alkotmány módosítása nélkül feloldja.
Az alkotmánybírósági alkotmányértelmezés nem létesíthet olyan előírást, nem hozhat létre olyan új normatív objektivációt, amelynek konkrét alkotmányi forrása nem jelölhető meg. Ez a hiteles alkotmányértelmezés ugyanis csak megvilágítja, kibontja, részletezi, és ezáltal gazdagítja a többnyire rendkívül rövid, lakonikus alkotmányi rendelkezések értelmét. Mindezzel megkönnyíti az alkotmányi előírások követését a jogalkotásban és a jogalkalmazásban. Az értelmezés vázolt kötöttségeiből természetszerűen következik, hogy az nem törheti meg, hanem kizárólag erősítheti az alkotmányi normák konzisztenciáját. A bemutatott alkotmányértelmezés során - amint ezt már az előbbiekben is kiemeltem - az AB mindig az alkotmány konkrét elvéből vagy más rendelkezéséből indul ki. Az USA Legfelsőbb Bíróságának a joguralom (az úgynevezett rule of law) elvi bázisán kifejtett alkotmányértelmezéseitől nagyrészt eltérően az európai kontinentális alkotmányos jogállami követelményeknek megfelelően az AB. nem hivatkozhat az alkotmány szellemére, az igazságosságra, a hasznosságra, vagy az alkotmányban meg nem jelölt más standardokra. Tehát nem hasznosítja mértékül a filozófia, a hagyomány, a természetjog általános elveit. Ezeknek az értelmező döntéseknek és a bennük megállapított normatív objektivációknak is az értelmezett alkotmány rendelkezéseihez hasonlóan konzisztens, tehát ellentmondásmentes rendszert kell alkotniuk.
E tézisszerű felsorolás is érzékelteti azt a tényt, hogy az európai alkotmánybíráskodás elméleti modellje kidolgozóinak, Hans Kelsennek és Charles Eisenmannak azt a megállapítását, amely szerint az alkotmánybíróság törvényt megsemmisítő döntése nem más, mint "negatív törvényalkotás", az elmúlt évtizedekben végbement fejlődés jelentős mértékben gazdagította. Azáltal ugyanis, hogy az AB a jelzett döntések rendelkező részeiben és a döntéseket alátámasztó indokolásokban a jövőre nézve megállapítja a jogszabályok bizonyos tartalmi elemeit és követelményeit, a jogalkotási eljárásban való közvetlen részvétele nélkül is keretet szabó, iránymutató, meghatározó szerepet tölt be a törvények és más jogszabályok létrejöttében. Mindez azonban az alkotmánybíráskodásnak ugyan szerves velejárója, de nem változtatja az AB-t a jogalkotás meghatározott eljárási rendben működő, felelős kivitelező szervévé.
Az AB kívül áll a bírósági szervezeten is, tehát nem részese a bírói igazságszolgáltatás államhatalmi ágazatának. Nem vesz részt a bíróságok folytonos büntetőjogi, polgári jogi stb. ítélkező munkájában. Nem tagadható viszont, hogy az alkotmányossági normakontroll döntéseiben olyan valós vagy latens jogvita elbírálása jelenik meg, amelynek a tárgya jogszabály. Az alkotmánybíróság egyéb - országonként különböző tartalommal és arányban előforduló - hatásköri jogosítványaiban, különösen valamely alapjogot sértő bírói ítélet vagy egyéb hatósági egyedi döntés felülbírálásában, bizonyos választási vagy népszavazási szabálytalanság megítélésében, meghatározott közjogi méltóságok (például államfő, miniszter, hivatásos bíró) alkotmánysértő magatartásáért, illetve bizonyos bűncselekményeiért viselt felelősség érvényesítésében pedig még erőteljesebb az igazságszolgáltatási jelleg. Az sem vitatható, hogy az AB a hatalmi ágak klasszikus hármasa közül a bírói igazságszolgáltató hatalomból fejlődött ki.
Az AB alkotmányossági ellenőrzési és döntési jogosítványokat gyakorol, illetve gyakorolhat valamennyi egyéb államhatalmi ágazattal és hatalmi központtal szemben. Az AB tagjai a sajátos karrierpályát befutó hivatásos bíráktól eltérően, rendszerint határozott időre nyerik megbízatásukat. Az alkotmánybíráknak is maradéktalanul élvezniük kell azonban a bírói függetlenség elvének jellegzetes követelményeit. Az AB - bizonyos tárgykörökben monopolisztikus - döntései mindenkire, így a parlamentre és a kormányra is kötelezőek és megfellebbezhetetlenek. Mindezek alapján összegezésként azt mondhatjuk, hogy ilyen, vagyis sui generis bíróság az AB, amely az alkotmányi értékek sajátos védelme révén instruktív, ösztönző, korlátozó, ellensúlyozó, késztető szerepet tölt be az egyéb közhatalmi centrumokkal szemben, ezáltal közvetlenül, illetve közvetve hatást gyakorol a jogalkotásra, a jogalkalmazásra, a közéletre, a polgárokra, tehát a jogi és politikai kultúra egészére.
- 73/74 -
4. Egyetértek azzal a Bragyova András által megfogalmazott állásponttal, amely szerint az alkotmánybíráskodás ugyancsak lényeges megkülönböztető vonása a döntésekben alkalmazott jogi érvelés különlegessége. A rendes bírói döntés a jogrendszertől függ, annak normái határozzák meg és igazolják tartalmát. A jogrendszer is függ a bírói döntéstől, mert a bírói döntések rekonstruálják a jogot, és a bírói döntés jogereje révén maga is a jogrendszer részévé válik. A bíráskodás e jellemzője alapján az alkotmánybíráskodás is bíráskodás, mert döntéseinek éppúgy jogi igazolással kell bírniuk, mint a bírósági döntéseknek. Főleg a jogi érvelés, a jogi következtetés ereje az, ami az alkotmánybíráskodást bíráskodássá teszi. Lényeges megkülönböztető ismérve azonban az alkotmánybíráskodásnak, hogy joghoz kötöttsége alkotmánykötöttségben nyilvánul meg. Az alkotmánybírósági döntésekben sokkal nagyobb szerep jut a dogmatikai érvelésnek, mint a rendes bíróság jogalkalmazó ítélkezésében. Ezzel függ össze, hogy az alkotmánybírósági döntésekben rendszerint hosszú indokolást, részletező érvelési láncolatot találunk. Az alkotmányi rendelkezések ugyanis, amelyeket az alkotmánybíróságok alkalmaznak, többnyire olyan szabályok, amelyek hiteles és kötelező alkotmányértelmezés, tehát dogmatikai kiegészítés nélkül alig alkalmazhatók. Az alkotmánybíróságra tehát kiemelkedő szerep hárul a jogrendszer alkotmányosságát és alkotmányosodását szolgáló alkotmányértelmezésben. A különböző időpontban született alkotmánybírósági határozatok rendelkező részei nem lehetnek egymással ellentétesek, tehát ellentmondásmentesnek, azaz konzisztensnek kell lenniük. Az alkotmánybíráskodás legitimációjának egyik nélkülözhetetlen eszköze a döntések jogi érveléssel való alátámasztottsága. Az alkotmányból levezetett, egymásra épülő, tehát nemcsak ellentmondásmentes, hanem szoros összefüggésben álló érvek nyilvánosságra hozásuk révén az érintettek és az érdekeltek által ellenőrizhetővé és értékelhetővé válnak. A jelzett követelményeknek megfelelő döntésekben és indokolásukban megnyilvánuló alkotmánybírósági alkotmányértelmezés tudományos, politikai és társadalmi ellenőrizhetősége, kritizálhatósága az egyébként megfellebbezhetetlen, más szerv által felülbírálhatatlan alkotmánybírósági döntések alkotmányosságának, valamint az alkotmánybíróság tudományos, társadalmi, politikai elfogadottságának legfőbb eszköze és biztosítéka. Az alkotmánybírósági döntések kötelező ereje és dogmatikai meggyőző hatása közötti megkülönböztetés magában rejti annak lehetőségét és szükségességét is, hogy tartalmasabb, koherensebb, korszerűbb, alkotmányosabb érveléssel - esetleg a megalapozott kritikák hatására - az alkotmánybíróság megváltoztatja korábbi döntését. A hosszabb ideje működő alkotmánybíráskodásban erre számos példát találunk. Méltán állíthatjuk, hogy a megfellebbezhetetlen alkotmánybírósági döntések tényleges, informális jogorvoslati fóruma a tudományosan megalapozott és ezáltal hasznosításra érdemes kritika.
Az első magyar Alkotmánybíróság tevékenységét sokan próbálták már értelmezni a liberális-konzervatív skálán. E sorok szerzője is egyetért azokkal, akik szerint kevesen tettek a huszadik században a liberális elvek megvalósításáért Magyarországon annyit, mint Sólyom László. Azon megállapítással azonban nem tudok egyetérteni, hogy maga Sólyom liberális bíró lett volna. Nem tudok egyetérteni, mert ez a minősítés - liberális vagy másnál éppen konzervatív - a bírák erkölcsi meggyőződésére utal, nem pedig ítéleteiket minősíti. A kettő pedig nem ugyanaz, persze nyilván a megfogalmazott döntésekből próbál ki-ki következtetni az erkölcsi meggyőződésre. Természetesen a rendszerváltás éveiben a politikai szabadságjogokkal kapcsolatos ítéletek a legfontosabbak, azonban ez nem jelenti azt, hogy csak ezen ítéletek alapján egy bíró egész erkölcsi alapállásáról véleményt alkothatnánk. Az alábbiakban megpróbálom kimutatni, hogy Sólyom erkölcsi meggyőződését elemezve milyen sok hasonlóság fedezhető fel a II. Vatikáni zsinat Gaudium et spes című lelkipásztori konstitúciójával; bemutatom, hogy a zsinati dokumentumban felvázolt erkölcsi elvek miként jelennek meg a Sólyom által dominált testület döntéseiben.
A II. Vatikáni zsinat a katolikus egyház megújulását tűzte ki célul, amikor újrafogalmazta egyház és a világ viszonyát. A hangsúlyt az egyház missziós jellegére helyezték a zsinati atyák, azaz arra, hogy hogyan juthat el Krisztus evangéliuma a világban élő emberekhez. Ez természetesen megkívánta, hogy az egyház tisztázza viszonyát a mai világhoz és annak jelenségeihez, ezek a gondolatok fogalmazódtak meg a Gaudium et spes kezdetű konstitúcióban. Természetesen a zsinat nem alkotmányjogi szöveget alkotott, azonban kirajzolódik a dokumentumokból egy olyan világkép, amelynek elemei sokban hasonlítanak az AB ítéleteiben megjelenő értékekhez.
A zsinat az emberi életet[1] és a méltóságot[2] állította az ember létezésének középpontjába, mivel azt tanítja, hogy az embert Isten saját képmására teremtette. Az emberi méltóságból, azaz a teremtettségből következnek az emberi jogok, melyek védelme az állam kötelessége. Az élet, a fizikai létezés, azaz a test és az
- 74/75 -
emberi méltóság szoros összetartozására is rámutat a zsinat, amikor úgy véli, az embert méltósága kötelezi arra, hogy megbecsülje testét.[3] Nagyon összecseng ez a gondolat az AB halálbüntetésről szóló döntésével, mely szerint az emberi élet és a méltóság elválaszthatatlan egységet alkot, és minden mást megelőző legnagyobb érték.[4] Sólyom László párhuzamos véleményében külön ki is tér az AB monista emberfelfogására,[5] amit a zsinat úgy fogalmaz meg, hogy "az ember test és lélek egysége."[6] Az alapkérdésben - azaz az élet és a méltóság kitüntetett voltában - a liberálisok álláspontja egybevág a zsinati véleménnyel és az AB határozatával.
Az élethez való joggal foglalkoznak az AB abortuszhatározatai is. Még akik Sólyom Lászlót liberális bírónak tartják is elismerik, hogy ezeket a határozatokat - kompromisszumokkal ugyan, de - áthatja a keresztény szellemiség. A határozatok bár rámutatnak, hogy az állam objektív életvédelmi kötelezettsége nem abszolút, és tartózkodnak attól, hogy a magzat jogalanyiságáról állást foglaljanak, félreérthetetlenné teszik, hogy a döntéseket fogalmazó bírónak mi az álláspontja a kérdésről. Előadó bíróként arról ír Sólyom, hogy szerinte mind a természet-, mind a szellemtudományok, mind pedig a közvélekedés abba az irányba mozdult el, hogy embernek tekintse a magzatot; ha pedig ezt az állam is elismerné, tette csak a rabszolga-felszabadításhoz lenne hasonlítható.[7] Ezzel egyértelműen azt sugallja, hogy saját erkölcsi meggyőződése szerint teljes értékű élettel rendelkezik a magzat; ez pedig egybevág a zsinat azon gondolataival, melyek szerint az életet a fogamzástól - azaz a teremtéstől - kezdve védeni kell, és az élet elleni bűn a magzatok megölése.[8] Azt hiszem, teljesen világos, hogy itt, ahol a legélesebben áll szemben a keresztény és a liberális erkölcsi felfogás, Sólyom a keresztény álláspontot vallja - még ha az ítéletekben ez csak finomítva jelenik is meg.
Az elemző dolga a politikai szabadságjogokkal kapcsolatos határozatokat illetően a legnehezebb. Mint már említettem, az első AB működésének éveiben különös hangsúlyt kaptak ezek az ítéletek, mivel a születő Magyar Köztársaság jellegét alapvetően meghatározzák a kezdeti évek gyakorlata nyomán kialakuló reflexek - ezekre pedig nagyban hatott az erga omnes kötelező határozatokat hozó AB. A zsinat ugyan ezen szabadságjogokról konkrétumokat nélkülözve beszél, azonban önálló fejezetet szentel 'A politikai közösség életének.' A konstitúció elfogadja, hogy az egyes népek fejlettségi szintüknek és sajátosságaiknak megfelelően[9] állapítják meg alkotmányukat, ám hangsúlyosan arról beszél, hogy az emberi méltóságból egyértelműen következik a politikai részvétel, az egyesülés, a gyülekezés és a véleménynyilvánítás szabadsága;[10] a fejlődés célja pedig ezen jogok minél teljesebb érvényre jutása. Amennyiben Magyarországot a fejlett demokráciák mércéjével mérjük, a zsinati gondolattal teljes mértékben egybevágnak az AB azon határozatai, melyek a véleményszabadság minél kevesebb korlátozással való érvényesülése felé mutatnak. A politikai szabadságjogok értelmezésében - a fejlettség kritériumát leszámítva, ami azonban Magyarország esetében áthidalható - a Vaticanum gondolkodása igen közel áll a liberális értékeket védő AB ítéleteihez.
A tulajdonról szólva a zsinat leszögezni, "a magántulajdon ... mozgási teret biztosít a tulajdonos számára. ... Ezért az emberi szabadság kibővüléseként kell tekintenünk."[11] Ugyanakkor a konstitúció felhívja a figyelmet arra, hogy a tulajdonjognak társadalmi rendeltetése van, ezért azzal összhangban kell gyakorolni. Bár ez a norma a magyar alkotmányban nem szerepel, az AB mégis a tulajdon korlátjaként[12] kezelte, azaz - némi rosszindulattal - ítéletét inkább alapozta a német alkotmány mellett a Vaticanumra, mint a magyar alaptörvényre.
A szociális jogok vizsgálatakor nyilvánvaló a Bokros-csomaggal összefüggő váltás az AB gyakorlatában. 1995 előtt Sólyom a zsinati gondolkodással szemben következetesen a gazdasági liberalizmus mellé állt, amikor elutasította a szociális juttatások dologi jogi védelmét. Ezzel szemben stabilizációs törvény egyes elemeit vizsgáló határozatok - az alábbiakban említett családvédelmi jelleg mellett - erőteljesen a szociális jogok talaján állnak. A zsinat is a javak méltányos elosztása, az állam gazdasági beavatkozása mellett érvelt; 1995-ben pedig addigi liberális ítéleteivel szemben az AB a zsinati gondolkodással egyező döntést hozott.
A zsinat a modern világ problémáira a tradicionális családmodellhez való visszatérést[13] ajánlotta megoldásként; világképének a család igen hangsúlyos eleme volt. Kétségtelen, hogy a házastársi szexualitás terén átértékelte az egyházban addig elterjedt vélekedést, amikor 'A hitvesi szerelem' cím alatt megállapította: "a bizalmas és tiszta házastársi együttélés cselekményei tehát tiszteletreméltó erkölcsi értékek."[14] Ugyanakkor határozottan elítéli a konstitúció a válást, az 'úgynevezett szabadszerelmet', és az egyéb erkölcsi eltévelyedéseket; ez utóbbinál félreérthetetlenül a homoszexualitásra utal a szöveg. A család intézményét kiemelten védte az első Alkotmánybíróság, elég ha csupán a Bokros-csomaggal kapcsolatos érvelésre emlékezünk. A családi támogatásokkal foglalkozó határozat[15] - a szerzett jogok védelmén túl - az állam életvédelmi kötelezettségével indokolja, miért semmisíti meg a támogatások reformjának azonnali hatálybalépését.
- 75/76 -
A homoszexualitással kapcsolatos AB határozatok közül az első elég élesen szemben áll a zsinat gondolkodásával. A zsinat a házasságot nem elsősorban - kánon- vagy polgári - jogi aktusként kezeli, hanem a legbensőségesebb szerelem megnyilvánulásaként;[16] azaz nem a formálisan megkötött házasságot, hanem a testi és lelki harmóniában élő férfit és nőt tekinti házastársnak. Az AB első meleghatározatában kifejtette, hogy nem tehető különbség az érzelmi, szexuális és gazdasági közösségben élő párok között azok neme szerint.[17] Attól azonban tartózkodott a testület, hogy formálisan is egyenjogúnak ismerje el a melegek kapcsolatát, hiszen a határozat indoklása kimondta, nem feltétlenül kell a törvényhozónak biztosítania az élettársi minősítést két azonos nemű számára, megteheti, hogy egy külön jogintézményt hoz számukra létre. Ennek ellenére a határozat lényegében liberálisnak tekinthető. A második meleghatározat azonban szakít ezzel a szabadelvű felfogással, és a zsinati gondolkodással rokon módon - némileg izzadságszagú, ám kétségtelenül jelentős szellemi erőfeszítések nyomán - a társadalom erkölcsére, illetve az elítélő társadalmi vélemény káros hatására hivatkozva tartja korlátozhatónak kiskorúak egyesülési szabadságát. A társadalmi erkölcs persze megfoghatatlan, Sólyom bevallott ars poeticája szerint pedig a határesetekben a bíró saját erkölcsi meggyőződése szerint ítél, ami jelen esetben a zsinat homoszexualitást elítélő gondolataival vág egybe, és szemben áll a liberalizmussal.
Egyház és állam szétválasztásához - sokakkal együtt - úgy gondolom, igen felemásan viszonyult az első testület többsége. Ez a felemásság jellemzi a zsinat hozzáállását is. Ugyan az egyház történetében kiemelkedő eseményként a zsinat elismeri a vallásszabadságot, megfogalmazza a katolikus egyház viszonyát a többi egyházhoz, ám az állam-egyház elválasztásáról nem alkot határozott véleményt. Elismeri a zsinat, hogy az egyház célja nem gazdasági vagy politikai, hanem vallási jellegű,[18] azonnal hozzáteszi azonban, hogy ez természetesen megkívánja, hogy intézményeket tartson fenn, és kapcsolódjon be a társadalom életébe. Igényli a szabadságot az államtól, azonban elvárja, hogy jogi és dologi garanciák védjék szabadságát, azaz elvárja az állam anyagi támogatását.[19] Az AB az ingatlanjuttatások és az egyházi iskolák ügyében lényegében elfogadta ezt a - liberálisnak korántsem nevezhető - álláspontot.
Az áttekintés során a halálbüntetéssel és a politikai szabadságjogokkal kapcsolatos AB-döntésekről állítottuk azt, hogy liberális ítéletnek tekinthetők. A jogállami forradalom éveiben nyilván ezek a szabadságjogokkal kapcsolatos határozatok a legjelentősebbek - ezek pedig a politikai liberalizmus keretein belül maradnak. Ezek alapján azonban nem minősíthető Sólyom liberális bírónak, mivel azonnal sorolni kell a kivételeket: szociális jogok, homoszexualitás, a tulajdon korlátozása, az abortusz satöbbi. Sólyom azon kérdésekben liberális, ahol a szabadelvűség összeegyeztethető a modern, zsinat utáni keresztény gondolkodással. Ahol a liberalizmus konfliktusba kerül ezzel az erkölcsi alapállással, a volt AB-elnök a keresztény értékek szerint ítél - e folyóirat hasábjain ki is jelentette, hogy határesetekben erkölcsi meggyőződésének megfelelően dönt.
Bár hatalmas - és a közeljövőben talán visszasírt - teljesítmény a polgári demokráciát építő harmadik Magyar Köztársaság létrejöttében a Sólyom-bíróság tevékenysége, mégsem minősíthetjük egész tevékenységét csupán a szabadságjogokkal kapcsolatos határozatai alapján liberálisnak, vagy az abortuszhatározatok alapján konzervatívnak. A Fundamentum-interjúban maga Sólyom is azt az álláspontot fejtette ki, hogy nem értelmezhető egy alkotmánybíró tevékenysége a liberális-konzervatív skálán.
Semmiképp sem állítom azt, hogy klerikális ügynökök alkották az első AB-t, pusztán arra hívom fel a figyelmet, hogy a hol liberális, hol pedig konzervatív ítéletek alapja egy koherens erkölcsi rendszer - a világ felé nyitott, zsinat utáni keresztény gondolkodás.
JEGYZETEK
[1] Gaudium et spes (GS) 51. pont. In: A II. Vatikáni zsinat tanítása. Budapest, Szent István Társulat, sine anno. (VZsT) 477. o.
[2] GS 12. VZsT 452. o.
[3] GS 14. VZsT 453. o.
[4] 23/1990. (X. 31.) AB határozat ABH 1990, 88, 93.
[5] ABH 1990, 88, 105.
[6] GS 14. VZsT 453. o.
[7] 64/1991. (XII. 17.) AB határozat ABH 1991, 254, 270.
[8] GS 51. VZsT 477. o.
[9] GS 74. VZsT 492. o.
[10] GS 73. VZsT 491. o.
[11] GS 71. VZsT 490. o.
[12] Például 35/1994. (VI. 24.) határozat. ABH 1994, 197, 201.
[13] A Magyar Püspöki Kar Igazságosabb és testvériesebb világot! (Magyar Püspöki Kar, Budapest, 1996.) című körlevelében éppen a tradicionális családmodellel kapcsolatban mutatja be Kis János a liberális és a keresztény erkölcsi felfogás különbségét. Lásd Kis János: Liberális szemmel. In: Az állam semlegessége. Atlantisz, Budapest, 1997. 187-196. o.
- 76/77 -
[14] GS 49. VZsT 475. o.
[15] 43/1995. (VI. 30.) AB határozat. ABH 1995, 188, 198.
[16] GS 48. VZsT 474. o.
[17] 14/1995. (III. 13.) AB határozat. ABH 1995, 82.
[18] GS 42. VZsT 469. o.
[19] Dignitatis humanae 13. VZsT 379. o.
Az alkalom, amely ezt az írást szülte, az Alkotmánybíróság első - kilencesztendős - ciklusának értékelése. Nem szeretném elhallgatni, hogy átfogó értékelésre átfogó ismereteim hiányában nem vállalkozhatom. Csak az alapjogi bíráskodás egyes részterületein született döntéseket ismerem. Nem áll rendelkezésemre olyan kézikönyv, összefoglaló elemzés vagy kommentár, amely segítene eligazodni. Ha mégis összegezni kívánom, hogy miként vélekedek az első ciklusról, akkor voltaképpen egy dolgot tehetek: megemelem a kalapomat.
Mindez nem jelenti azt, hogy elégedett lennék az Alkotmánybíróság számára az Alkotmány és az alkotmánybírósági törvény által meghatározott hatáskör terjedelmével és honunkban a jogszabály normakontrolljában kimerülő alkotmánybírósági tevékenységgel. Elégedetlenségem jelentós része tehát a törvényhozónak, alkalmasint az alkotmányozónak szól. Egy csekély mértékben korunk bíráinak figyelmét is fel szeretném hívni azokra a valóságosan létező lehetőségekre, amelyeket a jelen alkotmányos berendezkedés is lehetővé tesz számukra, valamint azon - lehetőségként - felmerülő megoldásokra, amelyek valójában csak egy megreformált rendszerben válhatnak valóságosakká.
Közel tíz éve szembesültem azzal a kérdéssel, hogy egy kiszámíthatatlan kimenetelű reform eredményeként milyen módon alakíthatók ki a modern konstitucionalizmus keretei Magyarországon. A nagy államszerkezeti megoldások, a hatalommegosztási teóriák és egyensúlyok helyett mindig is jobban érdekelt, hogy milyen körben lehetséges újradefiniálni az alapvető emberi jogokat egy posztkommunista világban, és hogy azok érvényesíthetőségét az államhatalommal szemben milyen intézményrendszer képes elősegíteni. Ebben a körben nyilvánvalóan meghatározó szerep várt az Alkotmánybíróságra. A genézisnek természetesen több története van. Saját szubjektív történetemmel ezúttal nem traktálnám az olvasót. Ehelyett rögvest rátérnék arra, hogy az Alkotmánybíróság megszilárdulni látszó szerepét és hatáskörét, valamint a döntéshozatal rendjét illetően melyek azon meglátásaim, amelyek az utóbbi tíz esztendőben nem érdemesültek kellő figyelemben. A jelen írás keretei között három kérdést kívánok az olvasó elé tárni: (i) a megtámadható állami döntések körét és azok megsemmisítésének módszerét; (ii) a "valódi" bíróságok alkotmányértelmező és döntést hozó szerepét; és (iii) a kontradiktórius bírósági eljárás főbb elemeinek beillesztését az Alkotmánybíróság eljárási rendjébe. Ezek a kérdések természetesen összefüggenek, és azonos tőről fakadnak. Arról szólnak, hogy én mit tartok az alkotmányos jogok bírói úton történő érvényesíthetőségének követendő módszereinek.
Meglátásom szerint az Alkotmánybíróság hatáskörét és szervezetét 1989-ben létrehozó (azt is mondhatnánk, hogy konstituáló) atyák - a német modellben bízva - amellett döntöttek, hogy az alkotmányos alapjogokat sértő, alkalmasint durván lábbal tipró állami döntéseknek úgy vehetik elejét, ha nem egy bírói funkciót ellátó testület, hanem az Alkotmánybíróság hatáskörébe utalják a jogsértő állami aktust lehetővé tevő jogszabály absztrakt normakontrollját.
Példával élve: ha a rendőrség nem engedélyez közterületen felvonulást a bejelentéstől számított 72 órán belül, akkor nem a rendőrségi intézkedés támadható meg bírói úton, mint alkotmánysértő aktus, hanem az intézkedést lehetővé tevő törvényt kell alkotmányossági vizsgálat alá vetni. Avagy, ha egy szülő számára sérelmes, hogy állami (önkormányzati) iskolában hittanórát tartanak, akkor nem az önkormányzati vagy iskolai intézkedés alkotmányosságát vitathatja a szülő az iskolához vagy az önkormányzathoz "legközelebb álló" bírói fórum előtt, hanem az egyházak és az iskolák működését szabályozó valamely törvényben kell absztrakt alkotmányellenességet kimutatni, és azt normakontroll keretében az Alkotmánybírósággal elfogadtatni. Ha az Alkotmánybíróság felleli az alkotmányellenességet, akkor - többnyire a jövőre irányulóan - megsemmisíti a jogszabály kifogásolt részét. Ez gyakorta csekély gyakorlati jelentőséggel bír, mert az esetek jelentős részében nem a jogszabály absztrakt léte jelenti az alkotmányos sérelmet, hanem a jogszabály alapján folytatott gyakorlat, az annak alapján hozott döntés.
Számos ok miatt alakult így a helyzet 1989-ben. Kétségtelen, hogy a "konstituáló" atyák jobban bíztak a német típusú, absztrakt normakontrollban, mint
- 77/78 -
az amerikaias, a bírói fórumok előtt zajló, konkrét eseteket elbíráló alapjogi bíráskodásban. Hogy a kulturális affinitás mellett miért alakult így a helyzet, arra bizonyára többféle magyarázatot találhatunk. Jómagam úgy láttam, hogy ha az 1989/1990-es mozgalmas napokban egyáltalán komoly és megfontolt mérlegelés tárgya volt az Alkotmánybíróság hatásköre, akkor azért döntött a változásokra készülő politikai elit a normakontroll megvalósult centralizált formája mellett, mert a régi világ nem kívánatos vagy éppen anakronisztikus intézményeit gyorsan és hathatósan lehet ezzel a módszerrel eltakarítani, és az új társadalmi berendezkedés kirívó tévútjait hasonló hatékonysággal lehet ily módon korrigálni. 1989-ben nyilvánvaló volt, hogy a fennálló jogrendszer szisztematikus reformja mellett is hemzsegni fognak a jogrendszerünkben az alkotmánnyal össze nem egyeztethető megoldások. Ezeket az utólagos normakontroll segítségével jól lehetett kezelni. Az előzetes normakontroll pedig - a kiválasztott kevesek számára - azt tette lehetővé, hogy a jogállami forradalom lezajlásának folyamata során és azt követően egy új, alapvető intézményrendszer alkotmányosságát az Alkotmánybíróság relatíve rövid és afféle "sommás" eljárás keretei között bírálhassa el.
Kétségtelen, hogy ha nem a normakontroll, hanem a valódi bírói úton keresztül vezető megoldás mellett döntenek az alapító atyák, számos fontos alkotmánybírósági döntés jelentős késedelemmel születhetett volna meg. Az alkotmánybírósági törvényben elfogadott hatáskör és eljárási előírások mindazonáltal már az első ciklus során is számos problémára hívták fel a figyelmet. Álláspontom szerint ezek középpontjában áll az absztrakt normakontroll kizárólagossága és ennek az eljárásnak a módszere. Hogy e módszer miben áll, azt talán nem fölösleges konkrét módon és egy - sokak által ismert - konkrét ügy kapcsán jelezni. Az ifjúsági és sportminiszter - feltehetően a sporttörvény által biztosított felügyeleti jogkörében - menesztette (pozíciójából felfüggesztette) a Magyar Labdarúgó Szövetség, az MLSZ elnökét. A sporttörvény valóban furcsa jogokat teremtett a miniszter számára. Bár vitatható, hogy mikor és milyen feltételek bekövetkezése esetén nyúlhat a miniszter a felfüggesztéshez mint a legsúlyosabb szankcióhoz, az nem vonható kétségbe, hogy előbb-utóbb a törvény alapján megilleti ez a jog. Az alkotmányjogi kérdés abban áll, hogy ez a fajta jog összeegyeztethető-e az egyesülési szabadság védelméből következő érdekekkel, valamint abban, hogy a miniszter minden különösebb eljárást mellőzve, a meghallgatás és a védekezés lehetőségének félretételével (csúnya magyar alkotmányjogi kifejezéssel: "eljárásjogi garanciák" mellőzésével) felfüggesztheti-e az elnököt.
Aki az alkotmánybíráskodás karóján látott már varjút, jól érzékeli, hogy az eljárásjogi garanciák tekintetében mindenképpen baj van a sporttörvénnyel. Függetlenül attól, hogy közigazgatási határozatnak minősül-e a miniszter döntése, azt mindenki sejti, hogy sommás úton, a meghallgatás mellőzésével nem lehet meneszteni az elnököt. Arról pedig, hogy a miniszter részére biztosított jog összeegyeztethető-e az egyesülési szabadsággal, bizonyára lehet értelmesen vitatkozni. Ha a vita bírói fórum előtt zajlik le, a bíró mérlegelni kényszerül, és alkalmasint arra az álláspontra helyezkedhet, hogy a magyar alkotmányos rendben a miniszter éppen úgy nem függesztheti fel az MLSZ elnökét, mint ahogy - felügyeleti intézkedés gyanánt - nem szólhat bele az MTK-Fradi meccs előtt abba sem, hogy ki legyen az MTK vagy a Fradi középcsatára. Az bizonyosnak látszik, hogy mind az eljárásjogi, mind a tartalmi kérdés a konkrét körülmények alapos vizsgálata alapján, egy konkrét bírói eljárás során lehetne eldönthető. A jelek szerint erre az elnöknek a hatályos jog alapján nincs lehetősége. Mivel a miniszter döntése nem közigazgatási határozat (vallják többen), annak bírói úton történő felülvizsgálatára nincsen lehetőség. Más bírói útra pedig, amely során a miniszter intézkedésének alkotmányosságát vizsgálhatnánk, a többséginek tekinthető álláspont szerint nincsen lehetőség. Ezt az anomáliát sokan természetesnek tartják. Még az sem tűnik fel, hogy más esetekben a miniszter - az alkotmányt a sporttörvénynél jobban "tisztelő" köztisztviselők jogállását szabályozó törvény alapján - még a helyettes államtitkárát sem bocsáthatja el kellő indokok és a védekezést lehetővé tevő eljárás lefolytatása nélkül. A többségi vélekedés a megoldást abban látja, hogy a "problematikus" sporttörvény néhány szakaszát vigyük normakontrollra az Alkotmánybírósághoz, amely gyakorta egy-két év elteltével absztrakt módon dönt a miniszter eljárásának alapjául szolgáló törvény alkotmányosságáról. Ekkorra az elnök már bizonyára újabb beosztásában tevékenykedik, és gyakorta a miniszter is más funkcióban egyengeti a sportosabb és egészségesebb magyar jövőt. A konkrét ügyre szinte semmi kihatása nincs az Alkotmánybíróság döntésének, viszont az alkotmányjog esetleg egy tétellel gazdagabb lesz. Rosszabb esetben az Alkotmánybíróság - tehetetlenségében - alkotmányos mulasztást állapít meg: kötelezi a törvényalkotót, hogy a felfüggesztés eljárásjogi garanciáit építse be a törvénybe.
A tanulság az, hogy az Alkotmánybíróság jövőjéről szóló elgondolások közül nem hagyható ki a konkrét állami aktusok alkotmányjogi felülvizsgálhatóságának kérdése. Az állami aktusok és a jogalkalmazói dönté-
- 78/79 -
sek alkotmánybírósági felülvizsgálatát egyébként a példának tekintett német modell lehetővé teszi. Ezzel szemben a magyar alkotmányjogi panasz valójában nem más, mint az utólagos normakontroll lehetővé tétele egy jogerős határozattal záruló bírósági eljárást követően. Ha a panasz során az Alkotmánybíróság az ügyben alkalmazott jogszabály alkotmányellenességét állapítja meg, a konkrét ügyben a jogszabályt semmisíti meg, és nem a jogerős bírói ítéletet korrigálja. A konkrét jogsérelem orvoslása az ilyen esetekben elvileg az ügyben eljárt bíróság hatáskörébe tartozna. Nem meglepő, hogy a dolgok ilyetén állása miatt nem igazán népszerű és igen kevéssé hatékony jogvédelmi eszköz az alkotmányjogi panasz.
Ez természetesen elvezet ahhoz a kérdéshez, hogy mely fórumok jogosultak döntést hozni az alkotmány közvetlen alkalmazásával. Konok kilátástalansággal ismétlem meg korábbi érveimet: ha egyszer az Alkotmány 70/K. §-a arra tett ígéretet, hogy alapvető alkotmányos jogaink sérelme, megsértése miatt keletkezett igényeket bíróság bírálja el, akkor a rendes bíróságok nem zárhatók ki az alkotmánybíráskodás rendjéből. Elismerem, nehéz ügy az Alkotmány 70/K. §-át összhangba hozni az alkotmánybírósági törvényben kialakított renddel. De ha egyszer belebotlunk e nehéz feladatba, nem tehetjük azt, hogy a törvénnyel szemben az alkotmány egyik szabályát nyilvánítjuk az alkotmányozók pusztán írói munkásságát jelentő leírt, de soha nem érvényesülő malasztnak.
Következésképpen két dolgot állítok: egyrészt azt, hogy az alkotmánybíráskodás körében - akár az alkotmányjogi panasz továbbfejlesztésével, akár "valódi" bírói fórumok bevonásával - a felülvizsgálandó döntések közé be kellene vonni a konkrét állami aktusok valamennyi formáját, másrészt pedig azt, hogy a hatályban levő alkotmány is lényegesen több hatáskört biztosít a bírák számára, mint azt sokan - legfőképpen maguk a bírák - hiszik. Mindezekkel együtt, gondos vizsgálódás alapján a normakontrollt is meg lehetne őrizni indokolt körben. Egyik állításomat sem tudom a jelen keretek között részletesen kifejteni. Ha a fentiek még nem győzték meg az olvasót, azért további munícióval is szolgálhatok.
Ha elfogadjuk, hogy az ördög a részletekben bújik meg, akkor az is igaz, hogy az alkotmányellenesség többnyire konkrét módon, az állami döntések meghozatala során válik érzékelhetővé. Visszatérek a gyülekezési jog területén felhozott példához. Nem biztos, hogy alkotmányellenes az a törvény, amely általában 72 órás bejelentési kötelezettséget ír elő közterületen való tüntetéshez. De ha adott esetben a 72 órás bejelentési kötelezettség miatt az adott tüntetés éppen az aktualitását veszti el, a konkrét alkalmazás során alkotmányellenesen megengedhetetlen az a rendőri döntés, amely nem engedélyez 72 órán belül tüntetést. Vegyük a kurdok esetét. Öcalan elfogatásának másnapján már tüntettek Berlinben, Párizsban és Londonban (azért ezek is eléggé forgalmas városok), de Budapesten a 72 órás bejelentési kötelezettség miatt várakozniuk kellett. Nem egyszerűbb-e esetünkben a törvény konkrét körülmények között történő alkalmazása alkotmányellenességének - igen gyors - megállapítása, mint a gyülekezési törvény vitatott rendelkezésének hatályon kívül helyezése? A témánál maradva az is előfordulhat, hogy az alkotmányos alapjogot szabályozó törvény kielégítő, de az alkalmazása során állnak elő alkotmányos sérelmek. Ilyen eset lehet az, ha a rendőrhatóság engedélyezi az albánok tüntetését a Szabadság téren, de ugyanott - a következő napon - betiltja a szerbek demonstrációját, mivel ettől feltételezhetően erőszakosabb cselekmények bekövetkezése várható. Természetesen ebben az esetben sem kizárt, csupán ostobának tűnik a normakontroll jelenleg bevált módszere; ha a gyülekezési törvény nem tartalmaz olyan szabályt, amely kifejezetten megtiltja a diszkriminációt a tüntetések engedélyezése során, akkor - az uralkodó álláspont szerint - a törvény alkotmányos mulasztásban szenved, és ezt a mulasztást a törvény módosításával ki kell küszöbölni. De mint ahogy minden pofon mellé sem lehet rendőrt állítani, minden egyes alapjogi sérelem lehetőségét sem lehet az egyes jogszabályokban kielégítő módon elkerülni. Szükségszerű tehát, hogy ezek a sérelmek a jogalkalmazás során kerülnek elő, és ezek orvoslását a bírói eljárás meglepően hatékonyan képes biztosítani.
A konkrét állami döntések alkotmányosságának megkérdőjelezése tehát a megfelelő bírói eljárás során oda vezethetne, hogy nem a jogszabályt, hanem a sérelmes döntést helyezné hatályon kívül a bíró, végső soron az Alkotmánybíróság. Mi tagadás, az érintettek számára ez legalább olyan fontos szempont, mint az ügyükben alkalmazott alkotmányellenes jogszabály - jövőre szóló - megsemmisítése. Természetesen ez a módszer a valódi - kontradiktórius - bírói eljárásra építene. A rendszer működhetne egyfokozatú bírói úttal, amelynek döntését követően közvetlenül az Alkotmánybírósághoz lehetne panasszal fordulni, de az is elképzelhető, hogy az alkotmányjogi panasz elé még "befér" egy bírói úton történő fellebbezés. A
- 79/80 -
bírói eljárás lényeges vonása a kontradiktórius rendszer. A kontradiktórius eljárás számos előnyét bizonyára jól ismerik a jogász olvasók; az eljárás keretei között megbúvó fontos garanciák kielégítő módon magyarázhatók "értékelvű" és "haszonelvű" célokkal. Az értékelvű megközelítés alapja abban áll, hogy olyan vitákban, amikor az állam a polgárával áll szemben, a polgár aktív módon alakíthassa a döntést. A polgár nem csupán jogalany az állam számára, hanem olyan személy, aki aktív módon képes a döntéshozó folyamatba bekapcsolódni. A haszonelvű megközelítés lényege abban áll, hogy a kontradiktórius eljárás keretei között a ténybeli, jogi és morális tévedések lehetősége csökkenthető. Ahol érvek mellett ellenérvek is elhangzanak, ott megalapozottabb és racionálisabb döntés várható. Természetesen ez fokozottan igaz azokban az esetekben, ahol a vitában résztvevő felek érdekei egymással szemben állnak.
Közismert, hogy az absztrakt normakontrollt végző döntéshozók gyakran jutnak el kategorikus és abszolút tételekhez, amelyektől az élet és a konkrét körülmények változásai esetében nehéz a menekvés. Nem tudom, hogy miként módosítaná - bevallott módon - bármely fontos döntését az Alkotmánybíróság. Mit mondhatna, ha a halálbüntetés, az abortusz, a szólásszabadság tárgyában hozott korábbi határozataitól el kívánna térni? Talán azt, hogy az Alkotmánybíróság összetétele változott. Arra viszont igen csekély mértékben építhetne az Alkotmánybíróság, hogy az egyes igények vagy érdekek relatív súlya vagy a konkrét körülmények lényegesen megváltoztak. Az abszolút kategóriákra építő bíráskodás a változás igényének megjelenésekor tehát legfeljebb csak azt a - valóban abszolút - bölcsességet vállalhatja fel, hogy az ökör következetes. A konkrét aktusokat a konkrét ügyek során felülbíráló módszer mindenképpen alkalmasabb a relatív érdekek és kategóriák mérlegelésére. A konkrét ügyekben hozott döntéshozatal és a precedensekre építkező módszer jóval egyszerűbbé tehetné az Alkotmánybíróság számára azt a - jelenleg nem egyszerű - feladatot, hogy korábbi határozatait indokolt esetben módosíthassa, megváltoztathassa.
Úgy látom, hogy a kontradiktórius eljárás egyes elemeinek alkalmazása még a "hagyományos" normakontroll körében sem lenne mereven elutasítandó. Tisztában vagyok azzal, hogy az első ciklus Alkotmánybíróságában az - a Kilényi Géza alkotmánybíró által markánsan kifejtett - vélemény vált uralkodóvá, hogy a kontradiktórius eljárás "teljességgel céltalan, időpocsékoló bíróságosdi, melynek nem csupán garanciális szerepe nincs, de kizárólag arra jó, hogy hátráltassa az Alkotmánybíróságot". Az absztrakt normakontroll híveit ugyanis gyakorta zavarják a tények, amelyeket egyébként nem is tekintenek relevánsnak, mivel az Alkotmánybíróságot pusztán és tisztán jogkérdésekben döntő szervezetnek tartják. Így nem meglepő, hogy Kilényi alkotmánybíró számára a vízdíjakat szabályozó jogszabály alkotmányosságának megítélését illetően fölösleges meghallgatni a sérelmet szenvedő fogyasztót, illetve a jogszabályt hozó szerv szakértőit, akik a vízdíjemelés indokoltságát kívánják megmagyarázni. A tények mindazonáltal az alkotmány absztrakciójának szintje alatt is makacs dolgok. Ha a kontradiktórius eljárás legelemibb jellemzőit használta volna az Alkotmánybíróság, bizonyosan nem következett volna be például az a fiaskó, amely a Bokros-csomag egyes konkrét rendelkezéseit hatályon kívül helyező határozatban nyilvánult meg. E határozatok kizárólag egy szemléletet, filozófiát és értékrendet tettek magukévá, és eközben - az egyébként igen színvonalas munkát végző alkotmánybírák - esetenként még arról is megfeledkeztek, hogy az alkotmányellenességet előidéző alkotmánybeli szabályra kellő érvelés mellett hivatkozzanak. Aki néhány év távlatából ismét átolvassa a Bokros-csomag felülvizsgálata során hozott döntéseket, mindenképpen arra a következtetésre kell jusson, hogy az Alkotmánybíróság merev és abszolútnak tekintett jogi nézeteivel szemben még mérlegelni sem volt hajlandó a saját álláspontjától eltérő érveket.
A második állításom arra épít, hogy az alkotmányvédelem terén az Alkotmánybíróság sem intellektuálisan, sem konkrét hatáskörét tekintve nem rendelkezik az alkotmányértelmezés és -alkalmazás monopóliumával. A rendes bíróságok jelenleg is - az alkotmánybírósági törvény módosítása nélkül - hozhatnának olyan döntést, amely közvetlenül az alkotmányra épít. Így például egy civil kurázsival rendelkező bíró nyugodtan dönthetne úgy az MLSZ elnöke által rendes bíróság előtt indított perben, hogy sérti az alkotmányt, ha a miniszter nem teszi lehetővé a meghallgatást, a kielégítő védekezést a felfüggesztés előtt. Az emberi méltóság védelmétől a személyes szabadság korlátozásáig számos konkrét alapjogot találhat a bíró a döntéséhez. Még azt sem kell mondani, hogy a sporttörvény egyes rendelkezéseit hatályon kívül helyezi, vagy csupán az adott ügy alkalmazása során félreteszi. Elég úgy döntenie, hogy az alkotmány rendelkezéseivel összhangban nem függeszthető fel egy társadalmi szerv elnöke anélkül, hogy méltó módon válaszolhatna az őt ért vádakra.
Az alkotmánybírósági törvény jelenleg azt írja elő a bíró számára, hogy köteles valamely ügyben felfüggeszteni az eljárást, és az Alkotmánybíróság értelmező eljárását kezdeményezni, ha folyamatban levő ügyben olyan jogszabályt kellene alkalmazni, amely alkotmányossága körül komoly aggályok merültek fel.
- 80/81 -
Attól eltekintve, hogy a német alkotmánybírósági törvény is hasonlóan rendelkezik, nehéz meggyőző érveket találni arra, miért nem dönthet a magyar bíróság valamely ügy teljes egésze és minden vonatkozása tárgyában. Azt is illene megmagyarázni a felfüggesztés és az Alkotmánybírósághoz való utalás híveinek, hogy ebben a világban vajon mikor érvényesül az Alkotmány 70/K. §-a. Miért ne lenne alkalmas a bíró az előtte levő ügyekben felmerült alkotmányjogi probléma eldöntésére. Kissé elitista és kissé paternalista módszernek tűnik az, hogy az alkotmányos aggályok kapcsán a jogszabály alkotmányosságáról csakis az Alkotmánybíróság dönthet. Ha a bírák egy része viszonylag rendszeresen dönthetne olyan ügyekben, amelyekben az alkotmányt értelmezni és alkalmazni kell, kétségtelenül könnyebben alakulhatna ki az Alkotmánybíróság "utánpótlása" is. A jelenlegi rendszert ismerő alkotmánybírák részéről nemegyszer elhangzott az a panasz, hogy "szakmailag" sem egyszerű felkészült alkotmánybírákat találni, mivel a bírák a jelenlegi rendszerben nem foglalkoznak behatóan alkotmányjogi kérdésekkel. Úgy vélem, ideje megadni ezt a lehetőséget a bírói karnak.
Konklúzióm röviden összefoglalható. Az Alkotmánybíróság absztrakt normakontrollt végző hatáskörét az indokolt minimumra szükséges visszaszorítani. A normakontroll mellett döntő súllyal működne valamennyi állami aktus alkotmányjogi felülvizsgálatának bírói úton történő lehetővé tétele azon esetekben, ha valakit konkrét jogsérelem vagy hátrány ér. Ebbe a bírói úton történő alkotmánybíráskodásba kapcsolható be az Alkotmánybíróság, amely a rendes bírói döntést követően mint végső bírói fórum hozná meg a határozatát. Az eljárás minden szintjén megvalósulhatnak a kontradiktórius eljárást jellemző eljárásjogi biztosítékok. Meglehet, hogy a fenti változtatásokra további tíz évet kell várnom. Az sem kizárt, hogy az általam jelzett elképzelésekről csupán a dialógus indulhat meg az elkövetkező, közel kilencéves alkotmánybírósági ciklusban. Az elmozdulást fontosnak, de nem kritikusan sürgősnek tartom. Az alkotmánybíráskodás folyamatában tíz év - mind az elmúlt, mind az elkövetkező - korántsem tekintendő örökkévalóságnak. Megfontoltan és átgondoltan érdemes átalakítani az Alkotmánybíróság hatáskörét, és kialakítani a rendes bíróságok alapjogi bírói funkcióit. Természetesen a közigazgatási bírósági hatásköröket is újra kell gondolni az általam javasolt reform során. A reform mindazonáltal nem kerülhető el. Abban ugyanis biztos vagyok, hogy ha 2089 előtt nem válnak valósággá elképzeléseim, akkor nemcsak azt mondhatom el, hogy ebben áll száz év magánya, hanem azt is, hogy a magyar Alkotmánybíróság az alkotmányos alapjogok
Habozva és némi aggodalommal válaszolok a szerkesztőség megtisztelő felkérésére, tőlem ugyanis tudományos igényű írás nem várható. Sőt jogász sem vagyok, bár a törvényhozásról sok éve tudósító újságíróként sok mindent megtanultam. A következő sorok tehát leginkább a szubjektivitás követelményének fognak megfelelni.
Meggyőződésem, hogy az Alkotmánybíróság minden hibájával és vitatható döntésével együtt kolosszális történelmi szerepet játszott az elmúlt csaknem tíz évben, és döntő hatása volt arra, hogy az újdonsült demokrácia fennmaradt és fejlődni tudott. Roppant nagy volt ugyanis a veszélye annak, hogy a választások győztesei "mindent vinni" akarnak. Bár 1990-ben a legnagyobb kormánypárt listája csak 3,3%-kal kapott több szavazatot, mint a legnagyobb ellenzéki párté, egyéni jelöltje az első fordulóban pedig mindössze 1,8%-kal, azután a második forduló hozott akkor még biztos többséget a hárompárti koalíciónak -, utána évekig azt lehetett hallani, hogy "az egész társadalom egy emberként szavazott a kormány mögött álló többségre, és aki ezt a kormányt bírálja, az a társadalom ellen lép fel. Számos politikus számára láthatóan elviselhetetlen volt a gondolat, hogy még a demokratikus választáson alapuló legitim végrehajtó hatalmat is korlátozhatja valami. Az AB éppen ezt tanította meg a magyar társadalomnak és a politikusoknak: semmilyen hatalom nem korlátlan egy demokráciában, választott legitim testületeké sem. Működik a "checks and balances" elve.
Számomra ez a legfontosabb, bár természetesen sok AB döntés önmagában, tartalmában is igen lényeges. Ám ezek között van jó néhány, amelyet nehezen fogadok el. Az államfői hatáskört illetően például én - hangsúlyozottan laikusként - azt is el tudtam volna képzelni, hogy a kormányzathoz, tehát a végrehajtó hatalomhoz közvetlenül nem kapcsolódó tisztségek esetében, amilyenek az 1996 tavaszáig elnöki hatáskörbe tartozó médiavezetők, valóságos legyen a kinevezési jog, mérlegelhessen a köztársasági elnök. (Bár tudom, hogy a külön törvényben hatáskörébe utalt ügyeket az alkotmány nem veszi ki az ellenjegyzést igénylő döntések közül.) Ugyanakkor a kárpótlásra, az igazságtételre, a halálbüntetésre, a szociális juttatási jogosultságra, a kellő felkészülési időre vonatkozó döntések óriási jelentőségűek, és minden eddigi demokratikus kormány megkapta a magáét - nagyon helyesen -, amikor túlzottan magabiztos volt.
Én egyébként nem jogfilozófiai, hanem gyakorlatias megközelítésből néztem a legtöbb határozatot. Az
- 81/82 -
1998-as abortuszdöntés után például első gondolatom a hatalmas megkönnyebbülés volt: nem tört át az a vallási meggyőződésből kiinduló gondolkodás, amelyet Lábady Tamás képvisel, tehát elkerülhetjük a súlyos társadalmi-politikai válságot és ezrek vagy tízezrek egyéni tragédiáját. Persze én is annak örültem volna leginkább, ha békében hagyják az Antall-kormány és kereszténydemokrata népjóléti minisztere által előterjesztett törvényt, egyet is értek Takács Albert és Tóth Gábor Attila összes AB bírálásával a Fundamentum idei 1. számából, és engem is felháborított, hogy az indoklás csak "a terhesség megszakítására kényszerítést" minősíti büntetendőnek, a megtartására és a gyermek megszülésére kényszerítést nem. Mégis úgy éreztem, lehetett volna a döntés sokkal rosszabb is, és örültem, hogy nem lett az. Sokféle félelem kavarog bennem az elmúlt hónapok jelei alapján, mégis reménykedem abban, hogy a 2000 nyaráig meghozandó törvény emberszabású lesz. (Bár kétségtelenül nyugtalanító számos olyan politikus tüntető és nyilvánvalóan politikai célú vallásossága, akiban néhány éve még a hitnek és méginkább a látványos nyilvános vallásgyakorlásnak nyomait sem lehetett felfedezni.)
Álságosnak tartom azt a felháborodott hangot, amellyel az AB vissza szokta utasítani az álláspontjának megváltozásáról szóló véleményeket. (Ez főleg Sólyom László idején volt jellemző, a zömmel új összetételű AB-t nyilván kevésbé zavarja az ilyen ki-jelentés.)/
Értelmét sem látom ennek, hiszen a nézetek evolúciója természetes - lásd a legtriviálisabb példákat, köztük az amerikai Legfelsőbb Bíróság nézeteinek változását a faji megkülönböztetésről -, bár az nem jó, ha rövid időn belül mutatkozik lényeges eltérés, mert éppen az AB által oly fontosnak tartott jogbiztonságot ingatja meg. Engem mindenesetre senki nem tud meggyőzni arról, hogy a népszavazással kapcsolatban nem történt pálfordulás, az alkotmány időközben bekövetkezett módosítása számomra önmagában nem meggyőző érv.
Abban is van egy adag porhintés, hogy "mi nem foglalkozunk politikai és költségvetési szempontokkal". Nyilván ez a cél, és erre törekszik mindenki, ahogyan minden egyes "közönséges" bíró is kizárólag a törvényre támaszkodva igyekszik ítélkezni. Ám azért mindenki a társadalomban él, és nem vonhatja ki magát annak hatásai alól, ezt kár tagadni. Ha nem így lenne, miért döntött volna az AB villámsebesen a népszavazási ügyben úgy, hogy az ország szempontjából döntő fontosságú NATO-népszavazást a termőföld-cirkusztól függetlenül időben meg lehessen tartani? Hiszen máskor annyira ráér. És bár a személyi számok ügyében megmutatták, hogy az elvek a legfontosabbak, nem a pénz, nem tudok elképzelni egy olyan döntést, amelynek végrehajtása - hasra ütött számot mondok - 1000 milliárd forintba kerülne, mert ez kormányválsággal, új választással és ki tudja, még mivel járhatna.
Takács Albert az abortuszhatározatról szóló kitűnő cikkében bírálólag jegyzi meg, hogy a bírák "világnézete és jogfilozófiája" döntötte el a kérdést. Szerintem ez természetes, mert egy ember alkotmánybíróként sem léphet ki önmagából. "Legfeljebb" az várható el tőle, hogy alapvető alkotmányos elveket ne rendeljen alá személyes nézeteinek. (Ezért elfogadhatatlan számomra - morálisan is! - az említett Lábady-féle magatartás.) Ezért fontos az is, hogy sokszínű legyen az AB. Amerikában láttam olyan "ki kicsoda"-szerű kiadványt, amelyben minden egyes szövetségi bíróról lehetett tudni, milyen ítéleteket hozott kezdő kora óta, tehát miről mi a felfogása. Nálunk ilyen nincs, ráadásul nem is elsősorban bírákból lesznek alkotmánybírók. De mindenképp elemezni kellene a nyilvánosság előtt a jelöltek szakmai életrajzát és nézetrendszerét, hogy világos legyen, ki kicsoda. (Aztán jönnének a meglepetések, mint Washingtonban annyiszor... )
Azt sem hiszem el, hogy az AB-nak semmi kapcsolata a politikával és a politikusokkal. Tudni vélek ezt cáfoló tényeket is, de nincs bizonyítékom, s egy szakfolyóirat egyébként sem illő hely ilyen polémiára és esetleg pereskedésre, ezért nem megyek bele a részletekbe. Bizonyos vagyok benne, hogy mind az 1990-91-es kárpótlási döntéseknek, mind az 1997 őszi AB-határozatoknak volt politikai inspirációja és politikai célja, és ezek némelyike nem kerül majd a dicsőségtáblára, ha meglesz a kellő időtáv. Ám ez számomra nem bizonyít egyebet, mint hogy ott is emberek ülnek, akiknek egyrészt vannak nézeteik, érzelmeik és kapcsolataik, másrészt nem mindig mondanak igazat. És tényleg nem vörös farokként teszem hozzá, hogy mindez nem csökkenti tiszteletemet, és nem cáfolja az alapvetően pozitív értékelést sugalló első mondataimat.
Azt azonban gondolom, hogy alaposabban kellene szabályozni az AB eljárását. Megengedhetetlen, hogy semmiféle határidő nem kötelezi a bírákat, döntési sebességük a két héttől a sok évig terjed. Hat-hét éves eldöntetlen beadványok is vannak. Persze van könnyebb és nehezebb ügy, de ez nem mentség, mellesleg az öttagú bürgözdi önkormányzat rendeleteinek alkotmányossági vizsgálatát másra is lehetne bízni, hogy az AB-nek több ideje legyen.
- 82/83 -
A mai helyzet mindenképpen súlyos manipulációk lehetőségét teremti meg, az AB kormányokat és parlamenti többségeket tarthat sakkban, továbbá, ha egy jogszabályt öt év után minősítenek alkotmányellenesnek, amikor már réges-rég hatályos, akkor ennek nyilván súlyosabbak a társadalmi, politikai és pénzügyi következményei, mint ha ugyanez hamarabb történik. E szabályozatlanságról immár három kormány és parlament tehet, de egy kicsit részes az alapító AB-elnök is, aki az AB-törvényben előírt ügyrendtörvény elkezdődött, de soha nem folytatott vitájában meglehetős gorombasággal utasította a képviselőket: változtatás nélkül hagyják jóvá az AB támogatását élvező tervezetet.
(Pedig ott elég komoly érvek hangzottak el amellett, hogy némely paragrafus, például az ügyvédrendszerről szóló, a kétharmados AB-törvény módosításába illik és nem a feles ügyrendtörvénybe.)
Gondolkodnék elfogultsági szabályokon is. Kissé zavart például, amikor az egyházi felsőoktatással kapcsolatos döntésben alkotmánybíróként részt vett a katolikus egyetem dékánja. Állami egyetemnél is zavart volna. Különben szerintem a dékán nem pusztán tanár, hanem hivatali vezető, aki akár állami, akár nem állami egyetemen közvetlen kapcsolatban áll államigazgatási szervekkel, ezért én összeférhetetlennek is éreztem ezt a beosztást. (Magát a tanítást a könyvírással együtt még a legszigorúbb összeférhetetlenségi szabályok is engedélyezni szokták, és ez helyes is.)
Az utóbbi időben kormánypárti politikusok részéről is erősödik az ellenszenv minden olyan szervvel szemben, amely nem függ a végrehajtó hatalomtól, és kívül esik a leegyszerűsítve értelmezett klasszikus megosztás másik két ágán, a törvényhozáson és az igazságszolgáltatatáson. Érezhetik ezt az ombudsmanok, az ügyészek, a jegybank vezetői és mások is. Ezt roppant veszélyes és ellenszenves tendenciának tartom. Kapott sok támadást az AB is, de mivel időnként támadóinak is jól jött egy-egy döntés, ezért ebben ingadozás volt megfigyelhető. Az is elárasztotta beadványokkal a testületet, aki egyébként fölöslegességéről értekezett. Ma azonban talán nem kérdéses az AB jövője. Ebben ez is szerepet játszhat, hogy ez az egyetlen pozitív példa arra, amikor pártok, parlamenti frakciók által jelölt emberek hivatalba lépve már függetlenül járnak el. (Ez nem mond ellent annak, amit a politikai kapcsolódásokról írtam, az ugyanis nem azonos azzal, hogy minden lépésből felismerhető lenne, kit melyik párt jelölt. Nem ismerhető fel ellentétben például a médiakuratóriumi elnökségekkel.)
Megismétlem: igen nagyra becsülöm az Alkotmánybíróság eddigi működését, és döntő szerepet tulajdonítok neki a magyar demokrácia eddigi eredményeiben. Bíráló megjegyzéseim mindennek értékéből nem vonnak le. Remélem, hogy az új összetételű testület hasonlóan jól fog működni, és mindent megőriz az alapító elődök teljesítményéből, ami megőrzésre érdemes. ■
Visszaugrás
