1. Szabó István - a Miskolci Egyetem és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem fiatal oktatója - az 1919 és 1933 közötti Németország politikai viszonyainak, alkotmányos berendezkedésének, s elsősorban a szövetségi köztársaság élén álló Birodalmi Elnök (Reichspräsident) jogi helyzetének részletes és mélyreható elemzésére vállalkozott PhD dolgozatában, melynek átdolgozott változata 2000 végén jelent meg az Osiris Kiadó "Doktori mestermunkák" című sorozatában.
A közel ötszáz oldalas monográfia rendkívül jól tagolt: a mű első része hét fejezetre, az egyes fejezeteken belül pedig alfejezetekre illetve összesen száznyolcvan paragrafusra oszlik, ami nagyban megkönnyíti a munka áttekinthetőségét. A könyv második része egy dokumentum-gyűjtemény, mely a Német Birodalom 1919. augusztus 11-i Alkotmányán (Weimarer Reichverfassung) kívül több mint hetven 1916 és 1934 között alkotott német jogforrás teljes szövegét tartalmazza a szerző fordításában.
2. Az első fejezet általános áttekintést nyújt a köztársaság születéséről és államszervezeti felépítéséről, a törvényhozás menetéről, a bírósági rendszerről, valamint az állampolgárok alapvető jogairól és kötelezettségeiről. Amint a szerző rámutat, az államhatalom gyakorlása megoszlott a Birodalom (Reich) és a tagországok (Land) között: mind a Birodalom, mind a tagországok saját alkotmánnyal, parlamenttel és kormánnyal rendelkeztek. A Birodalom törvényhozó testülete kétkamarás volt: míg a Birodalmi Gyűlést (Reichstag) a lakosság közvetlenül választotta, a Birodalmi Tanács (Reichsrat) tagjait a tagállamok delegálták. Az alkotmány demokratikus jellege jól kitűnik abból, hogy törvényjavaslat előterjesztésére a Birodalmi Gyűlés tagjain, a Birodalmi Kormányon és a Birodalmi Tanácson kívül a választópolgárok is jogosultak voltak. Az igazságszolgáltatás szintén megoszlott a Birodalom és a tagországok között: a négyszintű bírósági rendszer csúcsán a Birodalmi Bíróság (Reichsgericht) állt, míg az alsóbb szintű bírói fórumok (a helyi bíróságok, a törvényszékek és az ítélőtáblák) a tagországokon belül működtek. Külön kiemelendő, hogy az alkotmány az állampolgári jogok körében a klasszikus szabadságjogokon kívül a szociális jogok széles körét is deklarálta.
3. A következő öt fejezet kizárólag a Birodalom Elnökének jogállásával foglalkozik. A korabeli Európa legdemokratikusabb alaptörvénye szerint az államfőt népszavazás útján választották hét évi időtartamra. Különleges alkotmányjogi konstrukciót jelentett, hogy a Birodalmi Elnök az alkotmányjogi és büntetőjogi felelősségen túl politikai felelősséggel is tartozott: az alsóház indítványára népszavazás útján bármikor - indokolás nélkül - megfosztható volt tisztségétől.
Érdekes problémákat vetett fel az államfő helyettesítésének kérdése. A Birodalmi Elnöknek - a polgári kor magyar államfőihez hasonlóan - nem volt állandó helyettese: helyettesi funkcióba a Birodalmi Kancellár (Reichkanzler) csak az elnök akadályoztatása esetén léphetett. Ha az interregnum hosszabb ideig tartott, ideiglenes államfőt kellett választani. 1932-től az ideiglenes helyettesítés joga nem a kormányfőt, hanem a Birodalmi Bíróság elnökét illette meg, ami a szerző szerint mindenképpen szerencsésebb megoldást jelentett, hiszen az állam- és kormányfői tiszt összevonása mindig is számos közjogi problémát eredményezett.
A külügyi felségjogok tekintetében a Birodalmi Elnök a korszakban megszokott jogosítványokkal rendelkezett. Az államfő látta el az állam nemzetközi jogi képviseletét, ha azonban a megkötendő nemzetközi szerződés törvényhozási tárgyat érintett, a megállapodás csak a Birodalmi Gyűlés egyetértésével jöhetett létre.
Érdekesen alakult az államfő és a kormány viszonya. A Birodalmi Kormányt (Reichsregierung) az elnök nevezte ki, s azt meneszthette is hivatalából. Mivel a miniszterek felelősek voltak a törvényhozásnak, kinevezésükkor tiszteletben kellett tartani a parlamenti többségi elvet (ellenkező estben a kinevezett kormányt a Birodalmi Gyűlés azonnal megbuktathatta). A kormánynak azonban az államfő bizalmát is bírnia kellett, mert a felmentéshez nem volt szükséges az alsóház hozzájárulása. A minisztertanács összetétele tehát a Birodalmi Elnök és a Birodalmi Gyűlés konszenzusán nyugodott.
A hadügyi felségjogok tekintetében a Weimari Köztársaságot egészen egyedi szabályozás jellemezte. Az államfő mint a hadsereg főparancsnoka - a tábornokok kinevezésén
- 329/330 -
illetve a felettük gyakorolt fegyelmi jogkörön túl - tényleges parancsnoki jogokkal rendelkezett, ami azonban nem jelentett korlátlan hatalmat. Egyrészt ugyanis a fegyveres erőkhöz intézett parancsaihoz a birodalmi véderőminiszter (Reichswehrminister) ellenjegyzése volt szükséges, vagyis a hadsereggel önállóan nem rendelkezhetett. Másrészt nagyban növelte a parlament ellenőrzési jogát, hogy a hadseregnek nem volt a véderőminisztériumtól elkülönült vezérkara. Ebből következően a szárazföldi erők (Reichsheer) és a haditengerészet (Reichsmarine) vezetői a miniszter közvetlen szolgálati alárendeltjei voltak, ami a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a fegyveres erők vezérkari főnöke maga a véderőminiszter volt, aki közvetlenül felelősséggel tartozott a parlamentnek. Amint a szerző rámutat, ez a hadsereg irányítása tekintetében mindenképpen kiterjesztette a népképviselet ellenőrzési jogát.
Az elnök általános kinevezési jogköre kiterjedt a Birodalom valamennyi hivatalnokára és a hadsereg tisztjeire. A kinevezések általában miniszteri előterjesztésre történtek, az államfő azonban ellenvetési joggal rendelkezett, ami alapján szabadon megtagadhatta az előterjesztett személy kinevezését illetve felmentését.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
