1. A reklám a kereskedelmi jogban, illetve a polgári jogban döntő részben egyrészt gazdasági tevékenységként jelenik meg, és a jogalkotót annyiban érdekli leginkább, amennyiben ezen gazdasági tevékenységeket valamilyen magasabb cél érdekében korlátozni kívánja, így kerül szabályozás alá a versenytörvényben, a reklámtörvényben vagy a médiatörvényben, másrészt egy jellemző szolgáltatás, tehát a rá irányuló szerződések közvetlen tárgya, ebben a körben a jogalkotó a kötelmi jog diszpozitivitásából kiindulva, speciálisan gyakorlatilag nem vonja szabályozási körébe. A polgári jog kötelmi jogi részében tehát a reklámnak nincs különösebb sajátossága az egyéb szolgáltatásokhoz képest, a rá irányuló szerződések többé-kevésbé elhelyezhetőek valamilyen tipikus szerződés keretébe.
Ezzel együtt érdemes vizsgálat alá vonni a reklámnak egy másik vetületét is. Itt a reklám a szerződések létszakait áttekintve egy különleges helyen állhat. A jogirodalom a szerződéseket általában négy szakaszra bontja: a szerződéskötésig terjedő szakaszra, a szerződés létrejöttétől a teljesítési határidőig tartó időszakra, a teljesítés szakaszára, valamint az ezt követő úgynevezett helytállási intervallumra.[1] A vizsgált tárgykör esetében az első létszakaszt, tehát a szerződés megkötéséig terjedő időszakot kell figyelembe venni. A szerződéskötést megelőzően a felek tájékozódhatnak szolgáltatásaikról, tárgyalásokat folytathatnak, kölcsönös ajánlatokat tehetnek, előkészíthetik a konkrét szerződéskötést. Mindez a legtöbbször a felek gazdasági tevékenységének része, és a jogalkotót különösebben nem foglalkoztatja. A Ptk. a szerződéskötést megelőzően egyrészt az ajánlatot és az ebből származó ajánlati kötöttséget szabályozza, másrészt előírásokat találhatunk a szerződés létrejöttének speciális módozataival (általános szerződési feltételek, előszerződés) kapcsolatban is. Arra, hogy valaki miért szánja el magát egy szerződés megkötésére, számtalan körülmény vezetheti, és az egyik ilyen gyakori körülmény lehet a reklám. Ebben a vonatkozásban a reklám által közvetített információ indíthatja el azt a rövidebb vagy hosszabb folyamatot, amely a szándék kialakításától a szerződés megkötéséig vezethet. Mivel a reklám célja jellemzően valamilyen áru vagy szolgáltatás igénybevételének a népszerűsítése, ezért a legjellemzőbb az adásvételi szerződés, de mivel valamennyi szerződés tárgya valamilyen szolgáltatás vagy áru, ezért előfordulhat bérleti szerződés, vállalkozási szerződés, kölcsönszerződés, illetve gyakorlatilag bármilyen szerződés (legfeljebb az ingyenes szerződéseket lehet nagyjából bár nem feltétlenül kizárni ebből a körből), amelynek megkötésére többek között a reklám vezette a szolgáltatást, árut igénybe vevő felet. A Ptk. a legutóbbi időkig azonban külön nem tulajdonított jelentőséget a reklám által keltett, a szerződéskötésre vezető magatartást befolyásoló hatásának. Ez nem jelentette azt, hogy a reklám közzétevőjének, szolgáltatójának vagy a reklámozónak a felelőssége ne lett volna összefüggésbe hozható az ebből levezethető szerződéssel, csak nem külön intézmény útján, hanem pl. az utaló magatartás vagy a kártérítés általános alakzatának a szabályai alapján.
Az a folyamat, amely lassan átalakította a klasszikus polgári jognak ezt a szemléletét, és a reklámot bevitte a szerződések szabályozási tárgykörére, a fogyasztóvédelmi szemlélet előretörésének köszönhető. Az Európai
- 251/252 -
Gazdasági Közösség először 1972-ben az állam- és kormányfők párizsi csúcstalálkozóján foglalkozott a szervezet fogyasztóvédelmi kötelezettségeivel. Ezt követően elindult 1975-1980 időszakra vonatkozó első fogyasztóvédelmi program, amelyet kezdetben öt- majd hároméves ciklusokban további programok követtek. A második fogyasztóvédelmi programnak (1981-1985) volt pl. az eredménye a megtévesztő reklámokról,[2] majd a termékfelelősségről[3] szóló irányelv, az első három éves fogyasztóvédelmi programnak (1990-1992) pedig a szerződések tisztességtelen feltételeiről[4] szóló irányelv. Az Európai Unióhoz csatlakozni kívánó Magyarország jogrendszere egymás után alkotott jogszabályokat az irányelveknek megfelelően a jogharmonizáció érdekében. Ahogy Csécsy György írja: "Az 1990-es éveket a fogyasztóvédelem zászlóbontása korának nevezhetjük. Ennek jelei a törvényalkotásban a termékfelelősségről szóló törvény elfogadása, az általános szerződési feltételekben alkalmazott indokolatlan egyoldalú előny, tisztességtelen kikötés Ptk.-beli szabályozása, a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló új törvény megjelenése, a védjegyjog újraszabályozása, a reklámtörvény, végül a fogyasztóvédelmi törvény megalkotása."[5] Az egész folyamat csúcspontja az 1998. január 1. napján hatályba lépett 1997. évi CLV. törvény (Fogyasztóvédelmi Törvény) megalkotása volt, de érdemes áttekinteni a kifejezetten a Ptk.-ra vagy az azzal összefüggő normákra vonatkozó főbb változásokat.
Kétségtelenül az első jelentős szemléletváltás a termékfelelősségről szóló 1993. évi X. törvény megalkotásával következett be. A termékfelelősség ugyanis eltér a klasszikus polgári jog felelősségi rendszerétől annyiban, hogy egy speciális tárgy, a termék tekintetében egy, a károkozásra vezető konkrét jogviszonyban nem szereplő alanyra, a gyártóra (illetve importálóra) telepíti a kártérítési kötelezettséget. A kártelepítés nem ismeretlen a Ptk.-ban, ilyen pl. a belátási képességükben korlátozottak vagy az alkalmazottak károkozásaiból eredő felelősség másra telepítése. Csak a termékfelelősség mégis speciális, mivel számos tényezőtől függően (így pl. a tárgy behatárolása vagy az okozott kár nagysága) kifejezetten a fogyasztó védelmének a céljából, elismeri a kötelmi jogviszonyok újkori jellemvonását, a relatív szerkezet bomlását, amikor egy adott szerződés beleilleszkedik más szerződési folyamatokba, így nem lehet ezeket egymástól függetlenül tekinteni. Látható, hogy mennyire közelít ez a felfogás ahhoz, amikor majd a reklámból származó információt hozzák majd összefüggésbe a reklám közzétételében részt nem vevő kötelezett szerződéseivel. Amikor valaki pl. egy romlott konzervet vásárol, ezáltal egészségkárosodást szenved, akkor nem várható el a fogyasztótól, hogy megkeresse a valódi károkozót, mint ahogy termékfelelősség hiányában az alkalmazandó Ptk. 339.§ alapján ezt kellene, hogy tegye - hanem a jogalkotó kijelöl a folyamat elején bekapcsolódó jogalanyt, hogy ő viselje a károkat, természetesen nem zárva ki, hogy a tényleges károkozótól majd ez utóbbi léphessen fel igénnyel. (A kártelepítések ezen két változata abból a szempontból is elkülöníthető, hogy végső soron a kár tényleges okozója felelhet-e: az egyik csoportban mint pl. a belátási képességében korlátozottakért való felelősségnél nem, a másik csoportban mint pl. a termékfelelősségnél igen.) A termékfelelősségnek annyi sok specialitása van, hogy logikájában igen, szerkezetileg azonban nem helyezhető el a Ptk.-ban. Jellemző, hogy több mint tíz éves hatálya alatt gyakorlatilag nem módosították.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
