Az emberiség hosszú évszázadokon keresztül a vizet közjónak, res communis omnium usus-nak tekintette, és nem a meggazdagodás vagy a profitszerzés potenciális forrásának. Mind a civiljogi, mind a common law tradíció fenntartotta a víznek, mint speciális természeti erőforrásnak a közjó érdekében államilag korlátozott használatát. Az 1947-es Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény (GATT), továbbá a GATS Egyezmény rendelkezései alapján azonban a vizet olyan árunak kell tekintenünk, amelynek a forgalmazását a GATT nemzetközi szerződéses rendszerében résztvevő bármely tagállam megterhelheti adókkal vagy vámokkal, ugyanakkor forgalomképtelen dolognak nem minősítheti. Ez a rendelkezés különös aggodalmakat vet fel, tekintettel arra, hogy az emberiség létszámának gyarapodása következtében az elérhető egy főre eső vízmennyiség folyamatosan csökken, és úgy tűnik, hogy több mint 1 milliárd ember vízszükségletének kielégítésére világunk már ma sem képes.
A víz évezredeken keresztül közjó volt, bárki, bárhol, bármennyit fogyaszthatott belőle. A XXI. század elejére azonban a vízből már lényegesen kevesebb van, mint amennyire az emberiségnek szüksége lenne. A világ lakossága jelenleg mintegy hét milliárd fő, amelyből naponta másfél milliárd ember nem jut hozzá megfelelő mennyiségű tiszta ivóvízhez, és az emberiség fele küzd azzal, hogy a szennyvízelvezetés nem megoldott. Valamennyi fertőző betegségnek az 50%-át a világban a szennyezett vizek okozzák. Ezeknek a szennyeződéseknek a következtében évente nagyjából háromszáz millió ember betegszik meg, és mintegy öt millió ember hal meg.[1] A víznek tehát döntő jelentősége van, és bár úgy látjuk, hogy az egész bolygónkat uralja a víz, és hatalmas vízmennyiségek állnak rendelkezésre, fontos tudni, hogy a világon található vízforrások 97,5%-a emberi fogyasztásra nem alkalmas. Az emberi fogyasztásra felhasználható vízmennyiség körülbelül 70%-a - noha egyre csökkenő mértékben - a világ nagy gleccsereiben található, és mintegy 30%-a az egyéb felszíni és felszín alatti vízforrás. A felszíni és felszín alatti vízforrások tehát a világ összvízmennyiségének 0,3%-át őrzik, mindazonáltal ennek a vízmennyiségnek a döntő többsége - közel 99%-a - felszín alatti vízforrásokban található.[2] Mindez egyértelműen jelzi a problémát, miszerint a nemzetközi folyókra és a tavakra mintegy kétezer nemzetközi szerződés vonatkozik, míg a felszín alatti vízforrásokkal kapcsolatban a nemzetközi jog és az európai jog is igen szerény jogi eszközökkel rendelkezik. Pedig nagy szükség lenne most arra, hogy megkongassuk a vészharangot, mert az utolsó órában vagyunk.[3] Becslések szerint 2050-re a Nílus folyamvidékén élők száma eléri majd a 388 millió főt, ami különösen annak fényében aggasztó, hogy Szudán és Etiópia épp csak most kezdett hozzá, hogy öntözéses művelésre[4] használja fel a vizet.[5] 2050-re várhatóan a Föld lakossága meghaladja majd a tízmilliárd főt. A jelenlegihez képest 70%-kal növekvő vízigény következtében a XXI. század derekára az emberiség 40%-ának nem lesz elegendő vize.[6]
- 248/249 -
A továbbiakban a vízzel kapcsolatos jogi szabályozás fejlődését elemezzük különböző nemzeti példákon keresztül, majd megvizsgáljuk, hogy mit tud tenni a nemzetközi jog, illetve az alkotmányjog a fent említett problémák ésszerű kezelése érdekében.
A vízre, mint az élet forrására az emberiség az ősi időkben Isten ajándékaként tekintett.[7] Bár egyes tudósok megállapítása szerint az európai természettudomány a XVII. századtól ismerte fel a víz körforgását, mint tudományos tényt,[8] az emberiség lényegesen korábban bírt ismeretekkel a víz eredetéről és körforgásáról. Ezt támasztják alá azok a történeti kutatások, amelyek szerint például Indiában Krisztus előtt több száz évvel már mérték a jelentős gabonatermelő helyeken az adott évben esett csapadék mennyiségét, nyilvánvalóan annak tudatában, hogy ez összefüggésben lesz a talajban található víz mennyiségével és a várható termés színvonalával.[9] A vízzel kapcsolatos jogszabályok fejlődését vizsgálva érdemes kitérni arra, hogy a víznek, mint a társadalom egésze számára meghatározó értékkel bíró, létfontosságú elemnek a különleges státuszát már a korai jogrendszerek is felismerték, és a víznek speciális értéket tulajdonító vallási megközelítéssel rokonítható jogi státuszt biztosítottak. Itt külön is érdemes kiemelni a római Jogi hagyományt, amely elutasította a folyóvízen szerezhető magántulajdon lehetőségét. Justinianus Institutiói a vízfolyásokat a res communis omnium usus kategóriájába sorolta be a levegővel, a tengerekkel és a vadvilággal hasonló módon, amelyeken tulajdont senki sem szerezhetett, azonban mindenki szabadon használhatta őket.[10] A talaj alatt fekvő vízforrások kiaknázására azonban a római jog alapján a terület tulajdonosának volt joga.[11] A common law országok a római jogból kiindulva, de annak intézményrendszerét továbbfejlesztve a folyóparti tulajdonosok részére biztosítottak előjogokat. Ennek alapján minden olyan tulajdonos, aki folyóparti ingatlannal rendelkezett, a normális használatot meg nem haladó vízmennyiséget szabadon kivehetett a folyóból (riparian rights). Az angolszász jogi tradíció fejlődésének további fontos mérföldköve az amerikai jogfejlődésben az első használat (prior appropriation) doktrínája, melynek jelentősége abban áll, hogy a felszíni vizek használatában a jogosítottakat az első használat alapján különbözteti meg, és a további felhasználókat arra kötelezi, hogy az első használók által jogszerűen élvezett vízhasználati jogot lényegesen ne korlátozzák.[12] A kontinentális hagyomány alapja a francia Code Napoleon, amelynek jogi gyökerei szintén a római joghoz nyúlnak vissza. A köz- és magán folyóvizekkel kapcsolatos jogosítványokat illetően az alapvető különbséget úgy írhatjuk le, hogy míg a közfolyóvizek esetében a használatot állami engedély beszerzése után lehetett megkezdeni, addig a magán vízfolyások használata nem volt engedélyköteles, azt a tulajdonos szabadon gyakorolhatta tulajdonjogának részeként. A köz- és magánvízfolyások közötti eltérést alapvetően a vízfolyások hajózható jellege teremtette meg, a hajózható vízfolyásokon a francia jogi tradíció alapján nem lehetett magántulajdont szerezni.[13]
A francia jogi hagyomány határozza meg a nemzetközi közjog fejlődését, így nem véletlen, hogy a nemzetközi vízjogi szabályozás rokonítható a francia belső jog vízjogi szabályaival. Az 1815-ös bécsi kongresszus óta a hajózható folyamokat tekintik nemzetközi vízfolyásoknak, az ekkor megalkotott nemzetközi jogi szabályok a hajózható folyók szabad hajózásán alapulnak. Ezek a rendelkezések a nemzetközi vízjog első alapjait jelentik.
Míg a nemzetközi vízfolyásokkal kapcsolatos vízhasználatot, faúsztatást, szabad hajózást a nemzetközi jog szabályai az 1800-as évek első felétől magukban foglalják, a nem hajózható folyók, patakok az államok saját szuverén fennhatósága alatt állnak. Ezekkel - legalábbis kezdetben - a nemzetközi jog egyáltalán nem foglalkozott, hasonlóan a francia belső jog köz- és magán vízfolyásokra vonatkozó doktrínájához.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
