1. Egri szolgálatom hetedik esztendejében egyelőre kísérletül bevezettem, később állandósítottam a séta kollokviumokat, repetitóriumokat. Öt-hat szorgalmas hallgató társaságában kora tavaszi délutánokon sétálni indultam a városszéli kisgazdaságok és törpebirtokok felé, s amit az utcákon találtunk, tapasztaltunk, igyekeztünk a római jog szemüvegén keresztül szemlélni és megbeszélni. Hát ez bizony a csendes iskolavárosban szokatlan eljárásul jelentkezett, de jól bevált módszernek bizonyult. A vezető tanár tevékenysége mindinkább a kérdések felvetésére korlátozódik. Az ifjak valósággal vetélkedve igyekeznek a probléma megvilágítására és feldolgozására. Az élenjáró ifjú kartárs (én az I. éves hallgatót mindig kollégának tekintettem és ezzel a megszólítással tiszteltem meg, ami jogászi öntudatát nem csekély mértékben növelte) lassanként egyre többet vesz át az oktató tevékenységéből, s ez nyilvánvalóan a tudományos utánpótlás síkjába eső, nagy értékű eredmény, melynek felismerése némely ifjabb tanártársam tevékenységére is serkentően hatott és a pécsi tanszék elfoglalását bevezető hivatali esküm letételekor Birkás Géza, a Bölcsészeti Kar kebeléből választott Rector Magnificus nem habozik rámutatni, hogy nekem, mint jó pedagógusnak jutott osztályrészemül az egyetemi tanszékre való meghívás tisztessége, mivel hogy a csupa kutató tudós munkájának kiegészítéséül helyénvalónak jelentkezik jó oktatóul számba jövő szakemberek munkába állítása.
Ily minőségemben magamat kipróbáltnak érezvén rendes munkastílusomban tartottam meg az előadást is, amelyet a munkamódszerünk megvizsgálására érkező 4 tagú küldöttség vezetőjéül működő Beér János, a budapesti Egyetem professzora, mint tanfelügyelő meglátogatott. A négy csoportra osztott hallgatóságból háromnak gyakorlati óráit magam vezettem, ezek egyikével folyt az órarend szerint ütemezett és meglátogatott gyakorlat is. Jól ment minden, a hallgatóság élénk érdeklődéséről és s feldolgozásra előkészített anyag kellő fokú elsajátításáról tanúskodó magatartását elismerésre érdemesnek véltem. Meg is mondtam kiváló fővárosi kollégámnak, hogy nem érzem magamat a római jogi tudomány fejlesztésére hivatott tudósnak, jó iskolamesternek azonban igen. Erre a kijelentésemre nyomban elhangzott a csattanó válasz: az Egyetemnek nem jó iskolamesterekre, hanem tudósokra van szüksége. A délután megtartott kibővített kari ülésen Világhy Miklós budapesti professzor hasonló értelemben nyilatkozott, s bár két héttel később a minisztérium felsőoktatási osztályának egyik vezetője szerint egy kedvezőtlen bírálat nyomában nem okvetlenül következik mintegy sorsdöntő intézkedés, Kocsis Mihály dékán újabb két héttel később hivatott és közölte velem, hogy "Sulán elvtársnak, a főosztály vezetőjének véleménye szerint helyénvaló lesz nyugdíjazás iránti kérelmem..."
Számomra megtisztelő kivételezés volt, hogy míg a Kar többi professzorának a dékán hozta meg (egy alkalommal egyszerre háromnak) a nyugdíjazás iránti kérelem előterjesztésére szóló felhívást, én - az utolsó mohikán - abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy négytagú bizottság - benne Beér János és Világhy Miklós budapesti, valamint Kovács István szegedi professzorokkal és az ugyancsak kiváló szakemberként számon tartott és ennek az akciónak lebonyolításában nem előtérben szereplő Szabó Imrével, az MTA Állam- és Jogtudományi Intézete igazgatójával (a "néphumor" szerint "kivégző osztag") - szállott ki nyugdíjazásom előkészítésére, illetve megalapozására. Ennek a többrétű, súlyos apparátusnak megszervezésére és munkába állítására pedig annál kevésbé volt szükség, mivel életemnek már hatvankilencedik évét tapostam, tehát közel voltam a kritikus hetven évhez, aminek elérésekor az egyetemi professzorok a hatályos "nyugdíjtörvény" értelmében amúgy is nyugállományba voltak helyezendők. A számomra különösen kedvezőtlen körülmények között sem maradhattam volna tehát további két éven túl is aktív szolgálatban. Megint csak a "néphumor" jegyében le kell szögeznem, hogy az egyetemek professzorai főleg azért igyekeztek a számukra megállapított jogkedvezményt kihasználva hetvenéves korukig tényleges szolgálatban maradni (holott más közalkalmazottak 30, illetve 35 évi aktív működés után életkorukra és munkaképességük fokára való tekintet nélkül nyugállományba voltak helyezhetők, mivelhogy - így mutattak reá a humoristák - a professzorok aktív szolgálatuk alatt nem szoktak meghalni, még a nyugdíjas állapotban kivétel nélkül mind elhaláloztak. A tényleges szolgálat tehát közel jár az élet biztosításához.
Magam az 1939. év szeptemberétől az 1955. esztendő szeptember hó végéig terjedő 16 évi időszakban tanszékvezető tanára voltam a Pécsi Tudományegyetemnek. Harmincegy esztendeje is elmúlt, hogy nyugdíjban vagyok. Az aktív szolgálatban eltöltött másfél évtizedre most már alig emlékszem vissza, s ennek az időszaknak az úgynevezett személyi kultusz jegyében eltelt periódusára emlékezni nem is igyekszem. Akkoriban a professzori hivatás teljesítése korántsem volt könnyű feladat, oktatói tevékenységemet szerény erőimtől telhetőleg legjobb igyekezettel iparkodtam teljesíteni, de a szakirodalomban csupán az egyetemi jegyzet személyi és dologi jogi részének megírásával kívántam részt venni.
* * *
2. Mivel 1955. október havában kerültem nyugalomba, ellátásom sokkal szűkebb volt, mint lett volna, ha még
- 53/54 -
két évig tényleges szolgálatban maradhattam volna. Kettőnk szerény nyugdíjának valamelyes kiegészítésére családi összefogással és hitellel szőlőt szereztünk a Donátus hegyen, s annak hozadéka egyelőre lényeges segítséget jelentett tágas lakásunk fenntartásához. Megfizethető volt a munkabér s asszonyom szorgalmas munkálkodása is számottevően érvényesült gazdálkodásunkban. Ámde a termelési viszonyok nem is lassankint egyre kedvezőtlenebbekké váltak s a városi szőlőt a várostól 25 kilométernyire fekvő vókányi tágas szőlőterülettel kényszerültünk felcserélni. Ettől azért vált meg a gazdája, mert az elöregedett és feleségét is elvesztette, a gazdaságot egyedül ellátni már nem bírta s a falusi lakosságból az ifjú réteg úgynevezett szőlőmunkára egyáltalán nem vállalkozván, az idős réteghez tartozó munkásokat megfizetni igen-igen nehéznek bizonyult.
A család együttműködése egyelőre ugyan enyhítette a probléma (itt is probléma tehát, az élet problémákkal van tele) nehézségét, de meg nem oldotta a kérdést: miképpen lehet a "szabadidő" fáradtságot alig ismerő erőbedobásával egy öregedő háziasszonynak s egy középkorú házaspárnak megművelni néhány-száz ölnyi, régi telepítésű szőlőt. Én persze csupán könyveltem, a rokoni brigád szűkös anyagi eszközeiből valahogyan kimunkáltam a nem is kevésbé lassan, mint sokkal biztosabban dráguló munkaeszközök, természetes és vegyi anyagok árát s kilencvenedik évem betöltésével tétlenül, mert tehetetlenül néztem jobb sorsra érdemes hozzátartozóim panasztalan, de szomorú vergődését. És akkor, egy koraőszi reggel végzetes lépésre szántam el magam... Ugyan mi volt ez a lépés? Hát képzelje el Kedves Olvasóm: verset írtam. Ezt a ballépést az utóbbi évtizedekben több kollégám is elkövette s én rosszalló fejcsóválással vettem tudomásul, mivelhogy ezeken az elöregedett alkalmi poétákon a kezdődő dementia (ideírjam, hogy agylágyulás?!) félreismerhetetlen jelei kezdtek könyörtelenül mutatkozni. Hát igen! Az evangélium plasztikus szövegezésében így hangzik erről a sorsdöntő tényről a beszámoló: et concessus est et non negavit et concessus est. Megvallotta és nem tagadta és megvallotta.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
