"Az ügyvéd az a derék férfiú,
aki köz- és magánügyekben egyaránt
gyakorolja hivatásbeli ékesszólását."
/Cicero: de oratore/
E tanulmány célja az ügyvédek hivatástörténetének, "tiszteletreméltó hivataluk" egy jelentős problémakörének feltárása az első világháború végéig terjedő időszakban. Az ügyvédek csoportja, vagyis a jogi végzettségű intelligenciának magánpraxist folytató rétege a szabadfoglalkozású értelmiségiek körébe tartozó hivatáscsoport volt. Végzettségük és munkakörük jellege tette őket különlegessé. Sokoldalú felkészültségük, a paragrafusok arzenálja, a retorika hatáselemeinek birtoklása, munkájukból eredően a személlyel és a társadalom "egészével" fenntartott folytonos kontaktus szinte predesztinálta a kar képviselőit - különösen a polgári korszakban - a közéleti szereplésre, a helyi társasági életben éppúgy, mint országos hatású politikai ügyekben. "Az ügyvéd, aki állandóan ott tartja kezét a társadalom ütőerén, maga is állandóan ott forog az élet porondján, mindent lát és mindent hall és mindent egy magasabb jogi műveltség és életszemlélet szemüvegén át tekint...".[1] Irányadó és hangadó is egyben. Közvetítő, "...a jogi világ seismográfja és antennája", aki "...megérzi a közeledő jogi megrázkódtatásokat és felfogja az összes néprétegek és foglalkozási ágak jogi és gazdasági óhajait és parancsait és átvezeti ezeket a jogalkotó és jogalkalmazó tényezőkhöz.".[2] Törvények biztosította függetlenséget élvez minden hatalmi felsőbbségtől, de ugyanakkor hivatala hatalmas felelősséget rak vállaira a társadalommal és minden egyes emberrel szemben. Státusukat tekintve a középosztály gerincének tagjai voltak, identitásának letéteményesei. Így életfelfogásuk megismerésével a középosztályi gondolkodás megismeréséhez kerülhetünk közelebb.
Jelen dolgozat az ügyvédi hivatás kialakulási folyamatának rövid áttekintése kíván lenni, bemutatva azokat a csomópontokat, amelyek - rendszerint törvények és rendeletek mentén - hozzájárultak az ügyvédi munkakör feladatainak meghatározásához, az ügyvédség jogainak és kötelezettségeinek kialakításához.
Arra, hogy az államalapítást megelőző korban milyen volt az igazságszolgáltatás jellege és szerveze-
- 170/171 -
ti felépítése - források és megfelelő elemzések hiányában - nem tudunk kitérni. Erre az időszakra vonatkozóan legfeljebb következtetéseket fogalmazhatnánk meg az összehasonlító jogtörténet szerény eredményeire hagyatkozva.
Az államalapítás után, illetve annak részeként azonban az uralkodói intencióknak és a nyugati keresztény államok igazságügyi berendezkedésének megfelelően radikális változás állt be a szokásjogon alapuló jogszolgáltatás téren. A régi, "pogány" szokások elejtésének keresztülvitelében, hogy azok ne kerülhessenek át a királyi Magyarország igazságszolgáltatási rendszerébe, minden valószínűség szerint vezető szerepet játszott a származását tekintve jelentős részben nyugatról rekrutálódott "literátus réteg". Így aztán, bár az ősi magyar eljárásból a helyi jogszolgáltatás még jó darabig, a törzsi szerkezet teljes felbomlásáig őrizhetett elemeket, ezeknek nem maradt írásbeli nyoma, sem hatása a kialakuló középkori perrendre.
Az államalapítás utáni első századokra vonatkozó szűkös forrásanyag miatt szinte lehetetlen a magánfelek jogkereseti útjának tisztázása, de a 11-12. századi oklevelekben már megjelennek az első olyan szerepkörrel felruházott személyek, akik feladataikat tekintve már a későbbi ügyvédi pálya feladatkörének egyes elemeivel foglalkoztak.
Egészen a 16. századig, pontosabban Mátyás király átfogó, jogbiztonságot teremtő rendelkezéseinek megszületéséig alapvetően jellemző volt az ügyvédi szerepek szerteágazó, elkülönülő volta, egyes összetevőinek egymástól elváló fejlődése. Az eltérő érdekképviseleti igényeknek, és szakmai hozzáértésnek megfelelően sokféle, különböző elemből tevődött össze a bírók előtt kifejtett "védelmi" munka.
Az első, ilyen jellegű munkakörrel kapcsolatos utalást Szent István király Intelmeinek 2. k. 3. fejezetében találhatjuk, a "tanúkról és vádlókról" (testes, accusatores), akik "minden gyalázat foltja nélkül való, feleséges és családos emberek". Ez a kiragadott részlet több lényeges kérdésre is rávilágít. Az ügyvédi hivatás kialakulása során azokkal az emberekkel szemben, akik bármilyen szinten is, de érdekvédelmi funkciót töltöttek be a peres felek oldalán, elsősorban etikai követelményeket támasztott a jogorvoslást kívánó közönség, s rajtuk keresztül természetesen az egész társadalom. Egészen a 16. századig tart az ügyvédi hivatás kialakulásának első fázisa, melyben az ezen a pályán tevékenykedő személyekkel kapcsolatban kialakulnak azok az alapvető elvárások, amelyek egyelőre csupán etikai jellegűek, s nem különös tudáshoz, nem valamilyen kvalifikáció eléréséhez vagy bizonyítvány megszerzéséhez kötődtek. I. Lipót ügyvédi rendtartásának megjelenéséig gyakorlatilag bárkit megbízhattak a felek ügyük különböző szintű képviseletével vagy védelmével. Ami annyit jelent, hogy ez a hivatás még hosszú évszázadokon át nem különült el élesen semmilyen más hivataltól.
Az első - valamivel konkrétabban körülírható - feladatkör és az azt betöltő jogi személy, aki már megneveztetik Kálmán törvényeiben és az Aranybullában is, a pristaldus[3].
Valamely világi méltóság eseti képviseletére kiválasztott hites személy volt, az igazságszolgáltatás bizalmi embere, aki a későbbi homo regiust és a bírósági esküdtet egyesítette személyében. Egyeztetett a vitás kérdésekben, és mint "kötelező tanú" jelen volt a bizonyítási eljárásoknál.[4] A jogügyleteknek oklevél nélkül is hitelességet tudott adni. Kálmán törvényeinek megfelelően a bíróéhoz hasonló előnyöket élvezett és felelőssége is hasonló volt.[5] Ebben az időszakban a bírósági eljárások során az írásbeliség alacsony fokú elterjedtsége miatt a szóbeliségen volt a hangsúly. Ezzel magyarázható a következő tisztség, a szószóló elterjedése is. Az excusator - conlocutor feladata azonban nem terjedt túl az előadói készség pótlásán. Hasonlóan részfeladatot töltött be az " assumptores termini", aki a tárgyaláson ugyan részt nem vehetett, de halasztást kérhetett az ügyben. A földesúr kiküldöttei szintén csak képviselőként, de nem cselekvésre feljogosított személyként kísérték figyelemmel az úr más széken pereskedő jobbágyainak ügyeit. A szavatos (evictor, expeditor) már jóval több felelősséget vállaló személy volt, aki az alperessel szerződve hivatott volt megvédelmezni annak érdekeit.[6]
A billogos pedig már rendszerint tanult ember, aki egy bírói joggal felruházott méltóság ítélőmestere volt. Megbízását a király vagy főrend pecsétjével igazolta. Nem az illetékes bíró volt, csupán annak jogi tanácsadója,[7] klerikus vagy deák képzettségű szakembere, juratus notarius, aki az őt alkalmazó méltóság jogi védelméhez már az írásbeliség és a jogi formulák fegyvertárát is biztosítani tudta. A pristaldus és a billogos adták alapjait annak a törvénytudó értelmiségi csoportnak, amely a 13. századra a főurak, főpapok és egyes városok, de főleg az udvar számára nélkülözhetetlenné vált, s melyből a középkori jogász értelmiség kialakult.
Mindeközben a 13-14. században Európa gazdasági, társadalmi és politikai értelemben is a fellendülés időszakába jutott. A városok, a céhes ipar és a kereskedelem élénkülése a jogi élet fejlődésére is serkentőleg hatott. Itáliában megtörtént a római jog gazdag hagyományának újrafelfedezése. A sokrétű fejlődéssel járó megannyi megválaszolandó jogi kérdés a kancelláriákon az ars notarialis új tudós és gyakorló jogászrétegét nevelte ki. Míg korábban az írástudó betölthette a jogász feladatkörét is, mostanra a peres eljárások bonyolódásával, a paragrafusok számának növekedésével a jogászok alap-
- 171/172 -
képzettsége és érdeklődési köre elvált a literátuso-kétól. Igaz, még nem specifikus formáiban, hisz ekkor még alkalomszerűen - egyfajta "jogi mindenesként" - betölthették ugyanazon főúri familiárisok az ítélőmester, procurator vagy a tanácsadó advocatus szerepkörét is, miközben akár notariusként a kancellária szolgálatában dolgoztak.
Nálunk az Anjou királyok korára kellett várni, míg az egységes írástudó értelmiséget megbontva különválik annak jogtudó része. A korabeli megjelölések pontatlansága miatt elég nehéz elkülöníteni ennek az értelmiségi differenciálódásnak a jogászrétegen belüli érvényesülését, vagyis a perbeli képviseletre, jogi tanácsadásra vonatkozó terminológiákat. Ezek megjelölésére legtöbbször az advocatust és a prokurátort[8] használták, valamint testületi vagy szervezeti érdekvédelemben eljáró személy esetében a fiscalist.[9]
A prokurátor a korábban felsorolt, perben eljáró személyektől a legértékesebb vonásokat örökölte, a földesúr kiküldötteitől a megbízatást, a szavatostól az erkölcsi felelősséget, a pristaldustól pedig a hivatali személy tekintélyét.
Az advocatus első említése[10] is éppen azt bizonyítja, hogy Magyarországon a peres eljárások és jogi problémák még nem igényeltek differenciáltabb ismereteket, mint amilyennel az írástudó réteg általában rendelkezett - s ebből kifolyólag nem is volt megfelelő késztetés arra, hogy a jogi esetekben eljárók külön hivatás gyakorlóiként elkülönüljenek. Sőt, az esetek jó részében valószínűleg még csak írástudó sem volt a jogi képviselő, inkább "barát", megbízható és hűséges személy, aki inkább tekintélyével védelmezte a peres felet, mintsem esetleges jogi tudásával.[11] Az írásbeliség elterjedésével párhuzamosan lassan átalakult a hiteles személyre épülő perbeli képviselet, és a jogtudó értelmiség fokozatos különválása miatt a pristaldus intézménye - ami mélyen a specializációt nélkülöző, szóbeliségen alapuló perjogi gyakorlatban gyökerezett - feleslegessé vált.[12]
Az ügyvédi képesítés feltételeinek kijelölése egyenlőre nem történet meg. Ekkor még minden jog és cselekvőképes ember vállalhatott ügyvédséget.[13] Mindazonáltal, a 12-13. század folyamán - elsősorban a királyi kancellária, a püspökök és főméltóságok körül, illetve a városokban - kezd körvonalazódni egy jogtudó értelmiségi csoport, akik már nem csupán írástudók, de jogi kézikönyvek és formuláskönyvek ismeretét is bírják, és készek és képesek a főrendek perbeli képviseletére, illetve jogi tanácsadásra, az "írástudó rokon" vagy a "familiáris ügyvéd" szerepkörében. S akiket éppen kiemelkedő jogi jártasságuk ismeretében esetenként már kifejezetten érdekképviseleti megbízatásokkal keresnek meg.
Az Európa nyugati felén lezajlott jogi reneszánsz eredményeként igazságszolgáltatásunkat mind több jogi formula gazdagította. Ugyanakkor a gazdasági fellendülésnek köszönhetően a peres összegek és velük a díjazás összege is megemelkedett. Ezek a folyamatok azzal az eredménnyel jártak, hogy a valóban keresett jogtudók önálló, megélhetést és tekintélyt biztosító foglalkozásként választhatták a jogi teendők ellátását. Ekkor azonban még nem különválasztva a jogi tanácsadást az ügyvédkedéstől, illetve a hiteles ember szerepkörétől. Mindenesetre a 15. századtól az országos méltóságoknak, feudális báróknak és testületeknek, valamint a városoknak már állandó jogászaik voltak.
Éppen ekkor, a 15. században zajlott le Európa-szerte az a folyamat, amelynek eredményeként a hivatásos jogászok rétege végleg kivált és elkülönült az írástudók heterogén csoportjából, és az ügyvédkedés máig érvényes formái kialakultak a legtöbb országban. Az egyetemi oktatás által már korábban újra felfedezett római jognak az árucsere-forgalom kibontakozása, az ipari fejlődés, és a nemzetközi kapcsolatok intenzivitása miatt mind nagyobb részét emelték be a gyakorlatba, felismerve, hogy kész formulái hatásosan alkalmazhatók a legtöbb újonnan felmerülő gazdasági problémával kapcsolatban is. Ezek újragondolása és a jogrendbe való beillesztése azonban már alaposabb jogi műveltséget, magasabb iskolázottságot kívánt. A glosszátorok és kommentátorok végezték el ezt tudományos, elméleti síkon, a praktikusok pedig a gyakorlatban alkalmazták. Ez a kettőség pedig az egész jogászréteget átformálta. A juris doctorok, az elméletileg képzett jogászok mellett a gyakorlatból szerzett ismeretekkel rendelkező notáriusok kölcsönhatásban és mégis elkülönülve művelték a jogot. Az ügyvédi foglalkozás tehát gyakorlatilag is létrejött ebben a században, de már a procurátio és advocatura időszakában is jellemző kettősség folyományaként a legtöbb helyen a szakma kettévált.[14]
2. Az ügyvédség megszületése
Legelőször Olaszország városaiban - amelyek élenjártak a polgárosodás folyamatában, és ahol a jogi hagyomány is a legelevenebben élt - alakult ki az ügyvédség a tanácsadó, jogtudós advocatus és a perbeli képviseletet vállaló gyakorlati jogász, procutrátor kettősségével. Franciaországban a 15. század végére szerveződnek meg a jogszolgáltatás alapintézményeiként a parlamentek bíróságai, melyekhez szorosan kötődtek a jogtanácsosi és képviselői rendek. A perbeli képviseletet a procureurök látták el, akik általában nem voltak nemes emberek. Az avocats testülete 1345 óta létezett, tagjaitól - akik a bírókkal
- 172/173 -
együtt kaptak gyakorlati képzést - civil- vagy kánonjogi licenciátust kívánt meg. Az avocats tagjai magasabb társadalmi és anyagi megbecsülést élveztek, mint az alacsonyabb státusú procureurök. Angliában helyezték a legnagyobb súlyt a gyakorlati jogászképzés megvalósítására. A négy Inns of Courts testületében a fiatalok az idősebbekkel állandó kontaktusban nevelődtek, s váltak végül barristerekké, akik közül mindmáig a bírákat választják Angliában. Egy olyan önálló gyakorlati testület irányította tehát a jogászképzést, ahol egyaránt megtalálhatók voltak a bírói és a peres képviselet tagjai is. A 16. század közepéig a szerényebb jogászi képzettségű szakemberek, az attorneyek[15] is az Innekben tanulhattak. Ettől az időponttól azonban már tanulmányaik ideje alatt is elkülönültek, és a kettős forma itt is megszilárdult. A német birodalom államaiban is létezett ez a kettősség, csupán némi hangsúlybéli eltéréssel. Itt ugyanis a procuratorok fontossága maradt általános, míg a perbeli képviselőt írásban szakmailag támogató advocatus megbecsülése elmaradt a fentebb említett országokban jellemzővé vált szinttől.
Ausztriában, Csehországban és Lengyelországban az előzőktől eltérően szerveződött az ügyvédség. Az advocat és a procurator megjelölés egy egységes testületet takart. Sem tanulmányaik ideje alatt, sem a praxis folytatása során nem választották szét az úgynevezett "alsó" és "felső" ügyvédi kart. Magyarországon is ez utóbbi gyakorlat válik jellemzővé.
A polgári fejlődéssel párhuzamosan a hazai jogfejlődésben is az első kiemelkedő pontot a 15. század utolsó harmadában tapasztalhatjuk, ami a Mátyás alatt kialakult termékeny jogbiztonság időszakával esett egybe. Mátyás rendezett jogéletet teremtett, kodifikációs gondolatokkal foglalkozott[16], s bár a római jogot nem vette át, lehetővé vált, hogy hatása itthon is gyökeret eresszen.[17] A jogi kérdésekben, keresetekben eljárók működési területei ekkor még meglehetősen átláthatatlanok voltak, hiszen a jogi szakemberek lehettek jegyzők, ítélőmesterek, kancellisták és elvállalhattak képviseleti megbízásokat, eseti vagy állandó jogi tanácsadást is. Munkaköreik elhatárolásának szükségességét már Zsigmond alatt felismerték. Ennek jegyében - nehogy az egyházi ügyintézés csorbát szenvedjen.[18] - 1405-ben eltiltja az egyházi fórumok nótáriusait a laikusok képviseletétől. A világi bíróságokon később, Mátyás alatt szembesülnek az igazságszolgáltatásban tevékenykedők működési területeinek átfedéseiből eredő problémákkal. Ezért 1471: XIV. törvénycikkében megtiltja, hogy ítélőmesterek (iudexek) prókátorként működjenek. Vagyis a bírákat és nótáriusokat eltiltja az alkalmi ügyvédkedéstől,[19] ami nyilván erősítette azt a vékony jogászi réteget, mely igyekezett kizárólag az ügyvédi keresetből megélni.[20] A szerteágazóbb tudásával szemben. "Új visszaélésekkel és álbölcsességekkel" gyanúsították őket, amivel a pereket a végtelenségig húzzák, puszta nyereség-vágyból.[26] Munkájukat elősegítő törvény már jóval kevesebb született.[27]
Az Erdélyi törvényekben jelenik meg először a szegényjogon adott ügyvédi képviselet, amikor kimondja, hogy "sok szegény igyefogyott nemes és másrendű fogyatkozik meg igazságban amiatt, ha prókátor nélkül marad. Ezért a törvénytevő bírák a szegény kauzáns mellé prókátort adni tartoznak."[28] Hogy ehhez a megfelelő ügyvédszámot biztosítani lehessen, elrendeli, hogy két ügyvédnél többet egy ügyben ne állíthasson senki. Ez pedig jelzi, hogy bár mind többen folytattak ügyvédi foglalkozást, a jogkereső közönség szélesedésével számuk egyelőre nem tudott lépést tartani.
Mindezek megerősítik a tényt, hogy az ügyvédi pályával szemben már a legkorábbi időktől kezdve magas erkölcsi követelményeket támasztottak. Ez egyenes úton vezetett az eskü megköveteléséhez. Az 1567: XXVII. tc. által bevezetett patvarkodási eskü mind a magánszemélyek, mind a kincstár és jogi személyek ügyészeire nézve kötelező volt.[29] Mindössze hét évvel később azonban, mint felesleges procedúrát, eltörölték ezt az esküt.
Ez szintén etikai eredetű probléma és arra hívja fel a figyelmet, hogy elsősorban az ilyen erkölcsi jellegű követelmények következtében vált az ügyvédség officiummá (publicum et honestum), "nobile officiummá", "nemes hivatallá", aminek gyakorlóitól elsősorban feddhetetlen jellemet várt el a társadalom.
Ugyanakkor, az érem másik oldalaként arra is figyelmeztet, hogy a szakma terjedésével a visszaélések valószínűsége is megnőtt. Ez pedig maga után vonta természetesen a vétségek büntetéseinek kidolgozását is. Így született meg a homagium, nyelvváltság; infamia, becstelenség és a legsúlyosabb a silencium, a képviselettől való végleges eltiltás.
Hála a mind alaposabb törvénykezésnek a 17. századra, a török kiűzése után az újrarendezés és újjáépítés során megszülethetett az ügyvédi tevékenység első részletes szabályozása, amit az első magyar ügyvédi rendtartásként értékelhetünk. I. Lipót 1694 október 26-án adta ki Statútum Per Advocatus Causarum, sen Procuratores Pegni Observandum címen. A statútum egyik fele elmarasztaló ítéletet alkot a haszonvágyó, a pereket elhúzó, csaló ügyvédekről,[30] míg, másik fele kiemeli nélkülözhetetlen voltukat. Igyekszik
- 173/174 -
kiformálódó ügyvédi gyakorlat a bírósági intézmények és a perrend megszilárdulásával együtt alakulhatott ki. Ekkorra az ügyvédek működési színtere elsősorban a bírósági székhelyekhez köthető, nagyobb városokhoz, megyei és felsőbb bíróságokhoz, de még korántsem kötelező jelleggel. Fontos megjegyeznünk, hogy a városok fejlődésével, erősödésével jelentősen megnőtt a perbeli képviseletet igénylők és megfizetni képesek tábora.[21]
Ekkorra már számos kritika érte a még csak formálódó ügyvédi foglalkozást folytatókat, s elsősorban nem a jogtudás esetleges hiányosságai miatt, hanem az immorális perhúzással, a másik peres féllel való összejátszással és főleg a hanyagsággal kapcsolatban. Vagyis hogy az ügyvéd - nyereségvágyból - kapacitásánál több ügyfél perét viszi, akiknek az ügyeit így nyilvánvalóan nem tudja megfelelő szinten ellátni. Ezt a visszásságot igyekezett orvosolni az 1462. évi dekrétum 3. cikke, illetve az 1486. évi dekrétum 69. cikke, melyekben a már foglalkozásszerűen prokurátori hivatást betöltő személyek által vállalható ügyek számát 14-ben maximalizálta.
Az ügyvédség foglalkozási ággá, hivatássá alakulásának egyik fontos jele és jellegzetessége volt az eskü bevezetése. Már Zsigmond alatt megszületett az első pontos esküminta a bíróknak és a prokurátoroknak is, amivel tulajdonképpen megkezdődött a hivatás valamifajta alkotmányos körülbástyázása. Ezzel párhuzamosan történt meg az "ars notarialis" kialakulása, ami már speciális formulák, fogalmazványok, felhatalmazványok, ügyvédvallások dokumentáris hátterével foglalkozó gyakorlati tudományt jelentett. Ez az Anjouk idejében válik mind fontosabbá, amikor rendszerezni és rendezni próbálják a nagyszámú és sok formában létező prokurátori megbízásokat.[22] Ezekből kiderül, hogy mire is volt lehetősége a prokurátornak: előterjesztést és választ beadni, halasztást kérni és ahhoz hozzájárulni, válasziratot készíteni, esküt tenni, egyezséget kötni. De a szövegezésre mindenképpen vigyázni kellett, intenek a korabeli szerzők, mert a csalárd prokurátor be tudja csapni figyelmetlen megbízóját.
Zsigmond alatt rögzítik először, 1435-ben a perbeli képviseleti megbízás - az "ügyvédvalló levél" - költségeit is. Ennek a korszaknak az intézkedései megteremtették az alapot a tényleges ügyvédi gyakorlatot folytatók fellépéséhez.
Mátyás halála után azonban a polgári fejlődés és vele a jogi fejlődés is megtorpan. A központosító intézkedések elleni reakció, feudális anarchia, Dózsa felkelése, a török háború és a hódoltság, illetve a három részre szakadás hatására az Európa felé nyitó reformtörekvések elakadtak és így lehetett, hogy a feudális oligarchiával szembeni köznemesi ellenállás során született Hármaskönyv évszázadokra a magyar jog forrásává vált. Werbőczy 1514-ben elfogadott és kihirdetett Hármaskönyve a jogalkalmazás tankönyvévé, a jogtudomány és a nemesi jog kútforrásává vált. A hazai szokásjog írásba foglalásával és kinyomtatásával élénkítően hatott a jogéletre és a magyar jogi irodalom elindítójává vált. Megőrizte a nemzeti jog egységét, a kódex fegyverét adta a jogalkalmazók kezébe, és igyekezett megszabni a bírói hatáskör korlátjait.
A létszámát tekintve mind jobban megerősödő ügyvédséggel ekkor már egyre több jogszabály foglalkozik. II. Ulászló törvényei, a Hármaskönyv, majd az 1563. LIII. tc. szabályozzák az "ügyvédvallást". Kik, hogyan vallhatnak ügyvédet, adhatnak ügyvédi megbízatást. 1563-tól a perek növekvő száma miatt már a vármegyei törvényszék előtt is lehetett ügyvédet vallani. Részletesen szabályoztak még egy fontos kérdést, az ügyvédszó visszahívását. A római posztklasszikus korban gyökerező intézmény lehetőséget ad a képviselő kijelentésének visszavonására a fél személyes nyilatkozatával vagy új képviselő választásával.
A fél évszázaddal később született, s az újabb fejleményeket rögzítő quadripartitum hangsúlyozza immár, hogy a felek helyett és mellett is eljárhat ügyvéd, szabályozza a pálya szabadságát, de elzárja a képviselet lehetőségétől a királyi embert, a bírót vagy az ellenfél jogi képviselőjét.[23] Rendelkezik az ügyvédi díjakról is.[24]
A 16. század zavaros, jogbizonytalan évszázadot jelentett, mégis az ügyvédi működés, mint életpálya tere egyre tágult ebben az időszakban. A peres képviselet kezdett általánossá válni, kijegecesedett egy professzionális, jogászi réteg. A prókátorok, akik ügyvédként tevékenykedtek, nem különültek még el teljesen a bíróktól, fiskálisoktól, nótáriusoktól, mégis egyre többen csupán a perbeli képviselet ellátásából éltek meg.[25]
Amint nő a peres képviselettel foglalkozó jogászok száma, úgy lesz mind több ellenük a kirohanás, s ezek jelentős része még mindig morális jellegű. Így a Mátyásnál már említett nyereségvágy diktálta ügyhalmozás, ami a minőségi munka rovására ment. De sokan felszólaltak az ügyvédeknek a bírákkal és a hatóságokkal való közvetlen kontaktusa ellen is. Bár a jogszabályok megelégedtek azzal a tiltással, hogy a képviselő nem lehet bíró ugyanabban az ügyben. II. Mátyás az 1609. XXXVI., illetve az 1649. XLIV. törvénycikkekben megtiltotta, hogy a törvényszéken szerzett információik alapján az ügyvédek jogot formáljanak az örökös híján a kincstárra visszaszál-ló birtokokra királyi adomány címen; illetve, hogy országgyűlési követként a gyűlést használják fel saját peres ügyeik intézésére. Az újabb jogi tanok is gyanakvást ébresztettek a hivatásos jogászok mind
- 174/175 -
rendezni a legáltalánosabb problémákat, kijelentve, hogy a per tárgya nem lehet megegyezés alapja a fél és ügyvédje között; korlátozza a per előkészítése alatt váltható iratok számát; az ellenféllel való összejátszást szilenciummal bünteti, és ismét előírja a kötelező ügyvédi esküt.[31] Az esküt pályájuk kezdetén tették le, írásbeli tanúsítványt kaptak, mely alapján a bíróságon bejegyeztettek. Csupán 1723-ban emelkedett törvényerőre, de addigra teljesen meggyökeresedett ez a gyakorlat.
Itt fordul elő először jogszabályi utalás a szakmai követelményekre is, de konkrét szabályozás a képzettségre, gyakorlatra vagy szakvizsgára vonatkozóan nem található benne. Ez utóbbi kitételhez a 17. századra kibontakozó jogi oktatás adhatott alapot. A Pázmány alapította nagyszombati egyetemet Lósi érsek 1667-ben bővítette ki jogi karral. A laikusok jogi stúdiumokba való bevezetését a kassai és kolozsvári jezsuita iskolák mellett inkább a protestáns felekezetű egyházi intézmények vállalták magukra Pápán, Debrecenben, Sárospatakon és Eperjesen.
A Rákóczi-szabadságharc miatt jó negyed század telt el, mire országgyűlési szinten, törvény formájában szentesítették a bekövetkezett változásokat. Az 1723: XXX. tc. szabályozta a folyamatos bíróságok működését és létrehozta az "advocatus pauperum", a szegényjogon végzett ügyvédi munka intézményét.[32] A XXXVIII. tc. felhív a szakszerű jogszabályokat is alkalmazó pervitelre, a három periraton túlmenő beadványok mellőzésére és ami nagyon fontos, az ügyvédi díj megállapítását a bíróságok hatáskörébe utalja; a per tárgyának kikötését pedig továbbra is tiltja.[33] A fentieket 1729-ben újabb törvényekkel egészítették ki. A XXIV. törvénycikknek megfelelően két tanú előtt saját pecséttel és aláírással adható megbízás. A XXXIX. tc. az ügyvéd hivatásáról rendelkezik. Ezek a törvények sem foglalkoznak még érdemben a szakmai képesítés kérdésével.[34]
A felvilágosodás eszméinek megfelelően az állam és az alattvalók egymás iránti kötelezettségeinek tisztázása fontos kérdéssé vált és a gondolkodás homlokterébe került, akárcsak az állampolgárok egymás iránti kötelezettségei. Az új kérdéseknek megfelelően új elvárások születtek, illetve váltak hangsúlyossá, ami jelentkezett az igazságszolgáltatás rendszerével kapcsolatban is.[35] Így mind nagyobb hangsúlyt kapott a szakszerűség kérdése az ügyvédi hivatás tekintetében. Konkrétabban, hogyan lehet a prókátorokat magasabb nívóra kényszeríteni, s a megváltozott, magasabb fokú ismeretszerzési lehetőségek felhasználásával a szakmailag oda nem illő egyéneket kirekeszteni. Fellépni a nehezítő, bonyolító allegációk és a frivolae exceptiones ellen. Az uralkodó már 1727-ben rákérdezett a törvényhozóknál, hogy hogyan lehetne vizsga segítségével megbizonyosodni az ügyvédi hivatásra készülők erkölcsi és tudásbéli felkészültségéről, de ekkor még nem történet semmi ebben az ügyben. 1751-ben Mária Terézia immár bizottságot jelölt ki az igazságszolgáltatás reformjának előkészítésére, de a regnicularis deputáció munkája nem járt eredménnyel. 1764-ben már a Kúria kapott felszólítást javaslattételre az igazságszolgáltatási rendszer javításának és az ügyvédi tevékenység szabályozásának kérdésében. Ekkor még jórészt csak közhelyek születtek,[36] de érdemi javaslatok az ügyvédi tevékenység etikai követelményeinek meghatározására, a szakmai színvonal megkövetelésének lehetőségeire, és a megfelelő ügyvédi létszám elérésére vonatkozóan konkrétabb elképzeléssel csak 1768 február 15-étől felállított gr. Dőry Ferenc vezette deputáció szolgált.[37] Egy tíz pontból álló rendtartástervezetet készítettek, mely kötelező ügyvédi vizsgát javasolt és joggyakorlatot, mint az ügyvédi eskü feltételét, illetve a fegyelmi intézmények kiépítését.
A tervezetet véleményezésre megkapták a bíróságok, illetve a királyi tábla mellett működő ügyvédek is. Feliratukban óva intettek a vizsga kötelezővé tételétől, félve attól, hogy az elriasztja majd a pályázókat a hivatástól. Visszautasították a vádat, mely szerint ők lennének a perek szaporodásának okai. [38] Az ügyvédi rend létszámának korlátozásától is óvtak, mert sok fiatal tehetség szorulna ki a pályáról, ami ezzel tovább veszítene vonzásából. Ezekután Mária Terézia 1769. február 10-i kelettel, rendeletben nyilvánította ki ezt a "második rendtartást", kötelezővé téve immár az ügyvédi vizsgát. A rendszeresebb tudást adó akadémiákon és főiskolákon való tanulmányokat viszont nem tette kötelezővé. Pedig a Ratio Educationis rendeletei nyomán és a direkt ebből a célból létesített egri érseki joglíceum felállítása sokat lendített a hazai jogászképzés színvonalán.[39] II. József 1785. november 23-án kiadott Ordo judiciariusa értelmében 1786-tól már csak az volt vizsgára bocsátható, aki a birodalom valamely egyetemén vagy jogakadémiáján jogi tanfolyamot végzett. A vizsgakötelezettséget is megerősítette, melyet az I. Ferenc által 1804-ben kiadott Instructio pro advocatis szintén fenntartott. Vagyis innentől kezdve ügyvéd csak elméletileg legalább bizonyos fokon képzett személy lehetett. Illetve az eddig a patvarián[40] szerzett gyakorlatot most kiegészítette - kötelező jelleggel a iuratus tabulae regial notariusként eltöltött év, mely a jogásznak készülőket összehozta, körükben a testületi szellemet felébresztette.
Mária Teréziának a constitutio criminalis Theresinában lefektetett reformjai után a büntetőperekben is általánossá vált a védelemhez való jog elve, s így az ügyvédek mind jelentősebb szerephez jutottak.[41] II. József az 1785-ben kiadott Ordo judiciarius Regni
- 175/176 -
Hungariaeben egységes perrendet adott ki egész Magyarországra érvényesen. Ennek 38. fejezete húsz paragrafusban foglalkozik az ügyvédséggel, a vizsgával, a gyakorlattal, az esküvel és feltételeikkel. Rendelkezik kötelességeikről és meghatalmazásuk formai követelményeiről, honoráriumukról és a fegyelmi vétségekről. Bár reformjai általában nem jártak sikerrel, az ügyvédekre vonatkozó intézkedései halála után is érvényesültek, és 1804-ben az Instructio által is megerősítést nyertek.
A felvilágosult abszolutizmus a maga racionalista szemléletét érvényesítve, Mária Terézia és II. József rendeleteivel véglegesítette azokat a kontúrokat, melyek az ügyvédi munkát most már önálló foglalkozási ággá, hivatássá tették. Lezárult az ügyvédség történetének második szakasza, amely a szaktudással kapcsolatos követelményeket tisztázta. A vizsga, eskü, bejegyzés megteremtette a testület formai különállásának alapjait. A kötelező gyakorlat az egymás közti érintkezés gyakoribbá válását, a felvilágosodás eszméi, a haladó országokkal valló kontaktus pedig az érdeklődés és érzékenységet a jogi és társadalmi reformok iránt. Ez pedig már a hazai ügyvédség kialakulásának harmadik szakaszát vezette be, amelyben a kar elnyerte az önálló testületi formát, az önkormányzatot és a fegyelmi hatáskör és szankcionálás bíróságoktól való függetlenítését.
A testületi szerveződés tekintetében a kezdetek 1832-re vezethetők vissza, mikor a budai és pesti ügyvédekben "oly erős volt a kari érzet, hogy 'Curialis prokátori kar' elnevezéssel fordultak a Curiához, termet kérve, melyben tanácskozásaikat az ország igazságügyi állapotai és törvényjavaslatok felett megtarthassák...".[42] Tóth Lőrincz, "Ügyvédi állapotok" című, 1848-ban megjelent munkájában erősen bírálta kora ügyvédeinek szolid, puritán szervezeti reformelgondolásait, és már "Ügyvédi Casinót" proponál, mely esetleg már "törvénytudományi" lapot is kiadhatna. Kaill Nándor 1848-ban, Deák Ferenc igazságügyminiszterhez benyújtott, "Ügyvédreform, törvényjavaslatban előterjesztve" című javaslatának egyik lényeges pontja az országos ügyvédgyűlés és az ügyvédség testületi megszervezésének szükségessége, megyénként önálló karokkal.[43]
Az 1848-49-es események, melyek során az ügyvédi kar jó része kompromittálta magát, az egész mozgalmat jó időre visszavetette. Abszolutizmus és rendőrkémhálózat, a szabadságjogok korlátozása következett, s az önálló ügyvédi testületek kérdése lekerült a napirendről. Helyette az eddiginél is kötöttebb kinevezési vagy feddhetetlenség igazolási kényszer lépett érvénybe. Akiknek továbbra is engedélyezték a praxis folytatását, azoknak is új vizsgát kellett tenniük, és új esküt.
Az új ügyvédi rendtartás, mely az 1852. július 24-i császári nyíltparanccsal 1853. január 1-jétől lépett életbe, az ügyvédi gyakorlatot igazságügy-miniszteri engedélyhez kötötte.[44] Ugyanakkor itt fogalmazták meg először a büntetlen előélet követelményét, illetve az ügyvédi titoktartás kötelezettségét. Az összeférhetetlenség törvényes rendezésére is ekkor tettek először intézkedéseket.[45] Az ügyek vitelével kapcsolatban II. József rendelkezéseit hagyták érvényben.
Az ügyvédek testületi, önkormányzati szerveinek csíráit e nyílt parancs lépteti életbe először, létrehozva az ügyvédi választmányokat a törvényszékek székhelyein. Gyakorlatilag azonban semmilyen súllyal nem rendelkeztek. A fegyelmi felügyeletet továbbra is a bíróság gyakorolta. A választmány csak a kinevezések előtti véleményezésre volt jogosult, illetve az ingyenes képviselők kijelölésére. Megadta az új, némileg módosított ügyvédi eskümintát is.[46] Ez a rendtartás kilenc évig állt fenn és 1861-ben az Országbírói értekezlet által hozott Ideiglenes Törvényi Szabályok helyezték hatályon kívül.[47] Az új intézkedések most azokkal szemben estek túlzásba, akik a megelőző időszakban kezdtek bele magyarországi működésükbe, kötelezővé téve számukra az újbéli vizsga letételét, most már a magyar törvényekre.
A kiegyezés után aztán megindult a magyar jogrendszer gyors ütemű átalakítása, a polgári igényeknek megfelelően. Az ország gazdasági helyzetének normalizálása után, az 1872-75-ös országgyűlési ciklus alatt került sor az igazságügyi szervezet gyökeres reformjára. A közigazgatás és igazságszolgáltatás szétválasztása alapvetően módosította a bírói rendszert. Ennek során megtörtént a bírói és ügyvédi tevékenység éles elkülönítése is,[48] és olyan új intézmények létrehozása, mint a közjegyzőség és az ügyvédség.[49] Szabó Miklós királyi ítélőtáblai elnök vezetésével 1871. június 27-en kezdődött meg a rendtartástervezet kidolgozása, mely 1873 elejére került a képviselőház elé. E javaslat legfőbb jellemzője az "egységes" ügyvédi szervezet létrehozása volt. Vagyis, mint az országban elfogadottól idegen gyakorlatot, elveti a kar funkció és szervezet szerinti megosztását.[50] Elveti az alsó- és felsőbírósági ügyvédi "kaszt" létrehozását.[51] Érvényesíteni kívánja az ügyvéd elméleti és gyakorlati képzettségével szemben támasztott követelmények meghatározását. Biztosítani akarja a "szabad verseny" lehetőségét, vagyis hogy a kellően kvalifikált ügyvéd szabadon praktizálhasson és hivatása gyakorlásában teljes önállóságot élvezhessen. Rögzíteni kívánták, hogy fegyelmi büntetés terhe mellett, a fél irányában felelősség terheli.
- 176/177 -
Kötelességeként "őrzi" az ügyvédi kar tekintélyét, és "szolidáris" a tagtársaival. Ez utóbbi fél mondat hívja tulajdonképpen életre a kamarák szervezetét. Ugyanakkor törvényes biztosítékkal kíván szolgálni, hogy az ügyvédet végzett munkájáért cserébe a "kiérdemelt jutalom" megillesse.
Ez a javaslat képezte alapját az 1875. november 8-i igazságügy-miniszteri rendelettel életbe léptetett 1874: XXXIV. törvénycikknek, amely tíz fejezetben szabályozza az ügyvédi működést és az ügyvédi szervezetet. Az előbbi feltételeként kötelezővé tette a kamarai tagságot; az ügyvédek kvalifikációját tekintve a rendtartás a legmagasabb mércét szabta meg, megkívánva a jogtudományi doktorátust, három évi joggyakorlatot, valamint az összes jogágazatból szóban és írásban teendő ügyvédi vizsgát.[52] A gyakorlati idő megfelelő letöltése érdekében szabályozták az ügyvédjelölti intézményt is. A szervezeti felépítés kialakításánál, a testület önállóságának követelményét szem előtt tartva elválasztották az ügyvédséget a közigazgatástól és a bírói szervezettől.[53]
A törvény meghatározta az ügyvédi kamarák feladatait is. Elsőként emelték ki a kar erkölcsi tekintélyének megóvását; az ügyvédek érdekeinek védelmét; kötelességeik teljesítésének ellenőrzését, vagyis a felügyeleti jogot,[54] ami elengedhetetlen feltétele volt a testület önállósodásának. Végül pedig a jogszolgáltatás hiányainak orvoslása reformok és törvényjavaslatok véleményezése és javaslattétel (19. §). A konkrét szervezeti felépítésnek megfelelően a kamarák élére elnök, elnökhelyettes, titkár, pénztárnok, ügyész, valamint nyolc rendes és négy póttagból álló választmány került.[55]
Hazai jogalkotásunk során első ízben kötelességeik mellett az ügyvédeknek biztosított jogokról is megemlékezik a törvény. Így jogosult az ország valamennyi bírósága és hatósága előtt a felek képviseletére. Az ügyek vállalására, illetve - bizonyos körülmények között történő - megtagadására, az ügymenetre és a szegényjogi képviseletre vonatkozóan az eddig kialakult gyakorlatot rögzítette, hasonlóképp az esküvel kapcsolatban. Az 52. § elsőként rögzítette, hogy megbízójának védelmében az ügyvéd teljes szólásszabadsággal bír. E rendelkezéseket egészítik ki az ügyvédi meghatalmazásról és ügyvédi díjakról szóló fejezetek.[56] A továbbiakban rendelkezett az ügyvédi kamarák első megalakításánál követendő eljárásról is. A rendtartás alapján folyamatosan kibocsátott igazságügy-miniszteri rendeletek határozták meg az ügyvédi kamarák számát, székhelyét és kerületeit.[57]
A rendezés időszerűségét látszik igazolni, hogy Európában több helyen is ebben az időben, hasonló szervezeti átalakítást hajtottak végre az igazságszolgáltatás területén, szabályozva az ügyvédi mozgásteret. Az osztrák ügyvédi rendtartás 1868-ban jelent meg, az olasz 1875-ben. A német birodalom első közös ügyvédtörvénye, a Rechtsauwaltsordnung, 1876-ban. E rendezések motorja elsősorban a szabad versenyen alapuló gazdasági fejlődés lehetett, mely megkívánta a kormányzati hatalomtól független érdekvédelmi szervezet működését. Emellett persze kétségtelenül közrejátszott a jogrend elavult volta, az ügyintézés már-már kaotikus és hosszúra nyúló folyamata, akár csak a korszakra jellemző egyesületi szervezkedés gondolata.
A hozott intézkedések, az ügyvédi pálya nyitottsága és a képesítés univerzális jellege miatt,[58] a szakma nagy vonzást gyakorolt az egzisztenciát keresők körében,[59] s ennek következtében igen vegyes összetételű lett a kar. Létszámát tekintve pedig jóval nagyobb, mint amennyit e hivatás az elvárt polgári nívót biztosítva eltarthatott volna. Egyetemi tanárok, tudós jogászok mellett, akiknek nagy részük volt a magyar polgári jogrendszer kialakításában, ellenpontként megjelenik a mind nyilvánvalóbban pauperizálódó, behajtásból élő, kijárással, közvetítéssel, esetleg alaptalan igények érvényesítésével foglalkozó ügyvédek, akik a kar tekintélyét a társadalom előtt erősen lerontották. Ezért az ügyvédi kamaráknak mindenkor fontos feladata volt, hogy lehetőleg "házon belül", fegyelmi úton gyakorolt felügyelettel biztosítsák a társadalom megbecsülését.[60]
Bár munkájuk nélkülözhetetlen a társadalom minden tagját megillető alkotmányos jogegyenlőség biztosításában, társadalmi és politikai szerepvállalásuk alapján a róluk kialakított kép erős kettősséget mutat. A kormányzó pártok által moderált törvényes rend képviseletében jár el a bíróságon és ezzel kapcsolatban az államhatalom árnyéka vetült rá, holott politikai szereplésük és állásfoglalásuk hagyományosan az ellenzéki táborba tömörítette őket. A nagyközönség szemében a legprosperálóbb vállalatok, cégek érdekeltségeit védő, s ennélfogva reprezentációra a legtöbbet költő ügyvédek jeleníthették meg a kar egészét, mint a kapitalista gazdaság érdekeinek védője és kiszolgálója, ami az alsóbb társadalmi rétegekben szült ellenérzést.[61] A szegényvédelem, és a kisembernek az alperest nem tekintő, törvényesen járó védelem miatt a felsőbb, elsősorban gazdasági érdekeltségű csoportok szemében váltott ki nemtetszést, míg reformokat felvállaló, képesítése folytán politikai vezető szerepre, de legalábbis szerepvállalásra hivatott, a haladó eszmékre nyitott ügyvédség a kormányzat képviselőit tette bizalmatlanná, sok esetben ellenségessé az ügyvédekkel szemben.[62] Ezen az általános szemléleten nem sokat módosított, hogy ügyvédi esküjének megfelelően - vagyonra, állásra, előnyre tekintet nélkül - ugyanolyan jogérvényesítő munkát folytatnak bűnügyi védőként, a szegényebb társadalmi rétegek polgári jogainak védőiként vagy
- 177/178 -
szegényjogi képviselőként.
Az ügyvédi testületnek számos megoldhatatlannak látszó - illetve a későbbiek ismeretében megoldhatatlan - problémával kellett szembenéznie. Ezek közül a legalapvetőbb a fentebb említett okokból következő túlzsúfoltság volt. Ennek megoldására több javaslat is született szakmai szinten, mint például a bifurkáció gondolatának felelevenítése, az ügyvédkényszer bevezetése, a zugírászattal szembeni hatásosabb kormányzati fellépés. És a testület létszámának lehetséges maximalizálásának gondolata is újra megjelent.[63] Ez utóbbi már az I. világháborút megelőzően is komoly vitákat kavart ügyvédi körökben, de megvalósítását a zsidótörvények megszületéséig a kar szabadságával és tekintélyével összeférhetetlen intézményként újra és újra elvetették.
A túlzsúfoltság mellett, bár jórészt ennek folyományaként vált akut problémává a hivatásuk gyakorlásából kiöregedő ügyvédekről, illetve az ügyvéd-özvegyekről, árvákról való gondoskodás kérdése, mivel az állam a szabadfoglalkozású értelmiség nyugdíjellátásának terheit nem vállalta magára. Az 1884 óta időszakosan megrendezett országos ügyvédgyűlés, az Ügyvédegylet, majd az Ügyvédszövetség is központi problémaként kezelte és koordináló igyekezetük, valamint a kamarák országos összefogása 1908-ban hozta meg eredményét, mikor az 1908: XL. tc. törvényerőre emelte az Országos Ügyvédi Gyám- és Nyugdíjintézet létrehozását.[64]
Az első világháború és következményei sokrétű terhet róttak az ügyvédség vállára. Az anyagilag labilis, a fizetőképes jogkeresők anyagi romlásának és a szabad pálya versenyhelyzetének kitett ügyvédséget fokozottan sújtotta a drágulás, a gazdasági pangás, a katonai szolgálat okozta keresetnélküliség. Az Ügyvédi Gyám- és Nyugdíjintézet tőkéjének döntő részét hadikölcsönbe fektették, ami a háborút követő infláció miatt elértéktelenedett.
De még ennél is nagyobb gondot jelentett a háborút követő területvesztés következményeként az, hogy az utódállamokból a jogi pályán működő értelmiségiek közül sokan vándoroltak a harmadára zsugorodott anyaországba. A tisztviselő és bírói kar viszont képtelen volt ennyi embert felszívni, aminek következtében azok is a szabad tevékenységet lehetővé tevő ügyvédi pálya felé fordultak, akik ezt megelőzően más pályán működtek.[65] Ám a lecsökkent területű ország a háborút követő gazdasági depresszió időszakában a menekültek nélküli ügyvédségnek sem tudott volna megfelelő anyagi létfeltételeket biztosítani. E tarthatatlan állapotból való kilábalás lehetőségét az összeférhetetlenség hatásosabb megszorításában; a pártfogó ügyvédi tevékenység állami támogatásában, és az ügyvédi nyugdíjalap költségvetési kiegészítésében látják később megoldhatónak.[66] És természetesen újra felvetődik majd az ügyvédi létszám igazgatási úton történő megszabásának szükségessége is.[67]
Corpus Juris Hungarici, Magyar Törvénytár (MTt) éves kiadványai
- Auer Pál: Ügyvédség külföldön. Budapest 1931
- Dr. Bónis György-Dr. Degré Alajos-Dr. Varga Endre: A magyar bírósági szervezet és perjog története. Zalaegerszeg 1996
- Degré Alajos: Ügyvédképzés Magyarországon a polgári korban. In: Jogtörténeti értekezések 4. 1984
- Delaclasse Krisztina: Reformügyvédek és ügyvédreformok. In: Jogtudományi Közlöny XV. 1999. 293-303. o.
- Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Osiris, Budapest 2000
- Dr. Forgács Dezső: Az ügyvédi összeférhetetlenség. Miskolc 1933
- Dr. Hollós László: A Debreceni Ügyvédi Kamara története. Debrecen 1987
- Kádár Miklós: Van-e szükség ügyvédre? Jogtudományi Közlöny 1947. 1-2. sz.
- Dr. Komarniczki Román: A kar szolgálatában. Budapest 1941
- Kun László: A magyar ügyvédek létkérdése. Budapest 1892
- Kun László: A magyar ügyvédség története. Budapest 1895
- Králik Lajos: A magyar ügyvédség. Az ügyvédi kar. I-II. Budapest 1903
- Králik Lajos: Az ügyvédek múltjából. Budapest 1906
- Dr. Mandel Károly: Az ügyvédekről szóló magyar törvénycikkek /1000-1927/ Pécs 1928
- Máthé Gábor: A magyar burzsoá igazságszolgáltatási szervezet kialakulása. In: Jogtörténeti tanulmányok IV. 1982
- Magyar Jogtörténet. (Szerk. Mezey Barna) Osiris, Budapest 1996
- A magyar alkotmány- és jogtörténet forrásai. (Szerk. Mezey Barna) Osiris, Budapest 1998
- Dr. Murányi László: Mesterség, hivatás, művészet. Budapest 1937
- Oppler Ernő: Az ügyvédkedés művészete. Budapest 1929
- Az "Országos Ügyvédi Gyám- és Nyugdíjintézet" Alapszabályai. Országgyűlési kiadvány, Budapest 1938
- Teller Miksa: Az ügyvédi probléma alapvető kérdései. Budapest 1926
- Varga Endre: A hivatásos ügyvédség kialakulása. Domanovszky Sándor Emlékkönyv. Budapest 1937
- Vértes Róbert: Magyarországi zsidótörvények és rendeletek 1938-1945. Budapest 1997
- Dr. Vészi Mátyás-Dr. Wagner Lilla: Az ügyvédi hivatás művészete. Budapest 1929
- Zlinszky János: Az ügyvédség kialakulása Magyarországon és története Fejér megyében. Székesfehérvár 1976 ■
JEGYZETEK
[1] VÉSZI 1937, 86. o.
[2] OPPLER 1929, 5. o.
[3] A pristaldus a korai germán törvénykezés vorsprecheréhez hasonlatos szereplő, a felek szószólója, a bíróság jelölte ki, hogy a feleket meghallgatván saját meggyőződése szerint adja elő azok igényeit, a követelések megfogalmazója. Nem volt jogvégzett viszont, erkölcsi és pártatlansági követelményeknek meg kellett felelnie. Esküt kellett tennie az igazságos pervitelre, de jogában állt hibás lépését visszavonni, illetve tanácsot kérni. Vagyis megjelenhetett mellette a jogi tanáccsal szolgáló tanult advocatus is. S a jogi segítségnyújtásnak ez a kettős szerepköre a későbbiekben jellegadóvá válik majd. ZLINSZKY 1976. 8. o.
- 178/179 -
[4] ECKHARDT 2000. 147. o.
[5] Védelmet élvezett, de ha kárt okozott, vagyonával felelt. Ezért csak birtokos nemes tölthette be ezt a tisztet. Költségei perköltségnek számítottak. Kálmán I. 29., 26., 28.
[6] Vagyonával és birtokával "szavatolta" az alperes ügyének igazát, kockáztatva javait egy esetleges pervesztés esetén. MEZEY 1996. 34. o.
[7] Hiszen sok esetben a bírói hatalommal felruházott méltóság írni sem tudott és a jogi kérdések területén sem volt járatos.
[8] A procurátor említtetik leghamarabb az utóbbi három tisztség közül, a Váradi Regesztrumban, illetve 1228-ban egy adománylevélben a prostaldussal egyetemben. Vagyis a korábban említettekkel együtt megjelenik már a név, de az előzőektől megkülönböztető tartalom csak a 16. századtól kötődik hozzá.
[9] A Nyugat-Európában elterjedt syndicatus megfelelője volt nálunk. Nagy tekintélynek örvendő tisztség, hiszen a fiscalis mindig valamilyen nagy hatalmú, tekintélyes intézmény, királyi uradalmak vagy egyházi testület érdekeit képviselve járt el. Hivatala általában életfogytig szólt. OPPLER 1929
[10] László szerémi püspök, Gentilis pápai legátus auditora előtt védekezik egy keresettel szemben, hogy a magyar királyságban az ügyekben nem civil vagy kánonjog szerint járnak el, hanem az ország szokásai és statútumai szerint, és ezért nem is léteznek bőven ügyvédek /advocati/ az országban. ZLINSZKY 1976. 14. o.
[11] Ez a gyakorlat a "partónus" és "cliens" relációjában különösen Itáliában volt elterjedt a 12. század végéig.
[12] Szóbeli tanúbizonysága, mely nyilván csak haláláig volt érvényes, a továbbiakban már nem lehetett elegendő.
[13] Világiak és egyháziak, rokonok, familiárisok is, de mindenképpen megbízással kellett rendelkezniük, még az apának is, ha fiai nevében lépett fel.
[14] Elkerülhetetlen, hogy néhány szóban bemutassam a nyugat-európai országokban kialakult gyakorlatot, egyrészt mert az ettől való eltérés miatt válik jellemzővé a magyar jogszolgáltatáson belül a hazai ügyvédség rendszere, másrészt mert eltérései ellenére a nyugati jogrend és igazságszolgáltatás nyújtotta mindig a legfontosabb példát, a leginspirálóbb változásokat a hazai ügyvédségnek.
[15] Ok érintkeztek a peres felekkel közvetlenül, ők készítették elő a peranyagot, majd kértek fel egy-egy barristert jogi szakértőnek.
[16] 1486. évi decretum maiusa célul tűzi ki a kodifikációt.
[17] Mátyás is kísérletet tett a hazai, egyetemi szintű jogi oktatás megvalósítására. I. Lajos 1367-es pécsi és Zsigmond 1395-ös óbudai egyetemalapító próbálkozásai után - ahol kánonjogi stúdiumokat lehetett folytatni -, feltehetően konkrét igények kielégítésének érdekében 1467-ben, Pozsonyban létrehozta a sajnos csak rövid életű Academia Istropolitanat, ahol már római jogot is lehetett tanulni. MEZEY 1996. 32. o.
[18] Illetve, hogy a kánonjog ne keveredjék a világi bíróságok alkalmazott jogi formuláival.
[19] Legalábbis ugyanabban az ügyben, ahol bíróként is szerepelnek, ami az inkompabilitás legalapvetőbb foka, de követelményként itt jelenik meg először.
[20] Foglalkoztatásukat kedvezően befolyásolta az a tény is, hogy már a 13. század óta csak becsületbírósági, hűtlenségi és nagyobb hatalmaskodási perekben volt kötelező a személyes megjelenés, s az 1500: XIII. tc. teljes mértékben eltörölte ezt a kötelezettséget.
[21] Zsigmond 1405. 2. dekrétumának 11. paragrafusában mondja ki, hogy a polgárok egyeteme jogérvényesítő. A jobbágyok csak 1802: XX. tc. alapján jogosultak az aktorátusra.
[22] A litterare procuratoriae lehetett egyedi, egy évre, egy terminusra, egy ügyben, általánosan vagy minden ügyben érvényes megbízás. Különbséget tettek aszerint, hogy helyi bíróság adta-e ki vagy királyi kúria, causales - világi vagy iudiciaria - egyházi perre volt-e érvényes.
[23] Hogy erre külön kitér, jelzi, hogy a bírói, ügyvédi és hatósági pályák között még általános volt az átjárás.
[24] Amíg a törvényileg megszabott ügyvédi javadalmazás gyakorlata folyt, nem érhette a csalás és nyereségvágy olyan mérvű vádja az ügyvédeket mint később, mikor a díjmegállapítás a bíróságok kezébe került.
[25] A hazai jogi irodalomban elsőként Decsi János határozza meg, s különíti el a hasonló pályákon tevékenykedőktől az advocatust, vagyis az ügyvédet: "Advocatus, aki jogi tanácsot ad, jelenlétével barátját segíti, tudományával és igyekezetével az ügy sikerét bíróság előtt előmozdítja." Megfogalmazása láthatóan inkább a külföldi írókra vezethető vissza, mint a hazai joggyakorlatra. Kittonich 1619-ben megjelent művében már sokkal naprakészebben fogalmaz: "Advocatusnak nevezzük nemcsak azt, aki más ügyét képviseli, barátja ügyét kifejti, az ellenfél kívánságának ellent mond, mint a patrónus, hanem így nevezzük mindazokat, akik a másik mellett állnak az ügyben, hivatásszerűen, ha nem is mond az illető vagy nem is tesz semmit, vagy legalábbis nem szólal fel nyilvánosan, hanem csak készen áll az ügy védelmére, a patronusnak jogi kérdésben való tanácsadásra." ZLINSZKY 1976. 22. o.
[26] Az 1569: XLI. tc. bevezetője.
[27] Az 1638: LXVIII. tc., és az 1647: LXXIX. tc. kötelezi a Hegyalja és a hajdúvárosok bíróságait, hogy a hivatalos megbízással rendelkező jogi képviselő munkáját ne akadályozzák.
[28] Aprobatae Constitutiones IV. cikk szabályzatában. ZLINSZKY 1976. 100. o.
[29] Az ügyvédi eskü eltért a iuramentum calumniaetől - a felek per előtti esküjétől. Ezt a szakma megkezdésekor kellett letenni és az ügyvéd erkölcsi kötelezettségeit kívánta biztosítani. Esküt tettek, hogy: nem vállalnak igazságtalan peres ügyet; az ország törvényei szerint járnak el; az ellenféllel össze nem játszanak; és a pert indokolatlanul nem nyújtják.
[30] Megemlíti a legáltalánosabb kifogásokat: "si fecisti nega" - "ha megtetted, tagadd" - vagyis igaztalan ügy pártolása; "rabulae fornses" - nagyzolás és hangoskodás a törvényszéken; "frivolae exceptiones" - felesleges szócséplés; "quota litis" - a per tárgyának lekötése ügyvédi díjként; a perek felesleges húzása; a szegények ügyeinek mellőzése. VARGA 1937
[31] Esküjük szerint az ügyvéd személyre és vagyonra való tekintet nélkül köteles lelkiismerete szerint segítséget nyújtani. Az ellenféllel egyezkednie tilos; pénz, jutalom, kedvezés, félelem, gyűlölet vagy szeretet nem befolyásolhatja, csupán igazságérzete. Megbízóját kellő ok nélkül nem hagyhatja a per során magára.
[32] Európa-szerte általánosan elfogadott intézmény volt. Ilyen ügyek esetében az ügyvéd ingyen végezte feladatát, díjazásban csak akkor részesült, ha ügyfele a per eredményeként anyagi javakhoz jutott. Nálunk először az erdélyi törvényekben említik, az 1694-ben kiadott Aprobatae Constitutiones IV. cikk szabályzatában. ZLINSZKY 1976. 101. o.
[33] Az 1723-as igazságügyi reformok másik fontos folyományaként sor került a kerületi táblák felállítására. Azzal a nyilvánvaló célzattal, hogy minél több jogvita rendeződjék bírói döntés által. Ez pedig egyenes vonzataként az ügyvédség működési körének kiszélesedését eredményezte.
[34] Hogy volt-e egyáltalán szakmai előfeltétele az ügyvédi hivatás gyakorlásának, arra közvetett választ a korabeli jogi irodalomból nyerhetünk. Huszti András 1742-ben és Huszty István 1758-ban megjelent munkáikban külön kitérnek a már létező, bár még általánosan meg nem kívánt vizsga intézményére. ZLINSZKY 1976. 31. o.
- 179/180 -
[35] A végeláthatatlan számú, és befejezését szinte alig remélő per állandó vádpont volt az ügyvédekkel szemben. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy az országot sújtó számos csapás során elpusztult a levéltárban őrzött dokumentumok jelentős része, ami az örökösödési perek bizonyítási eljárásait szinte kilátástalanná tette.
[36] A frivol allegáció megszüntetése, az 1723-29. évi törvények megerősítése.
[37] Ezt megelőzően a Kúria felmérte az ország ügyvédeinek létszámát. 1725-ben újra előkerül az erdélyi törvényekben már érintett kérdés, hogy vajon elégséges számú ügyvéd működik-e az országban. Ez eddig nem volt problematikus, mert az ügyvédi hivatást más jogi pályákon működők is gyakorolták alkalomszerűen, ami rugalmasabbá tette az ügyvédi ellátottságot. A jogi pályák közti mozgás még mindig szabad és gyakori volt, amivel szemben egyre erőteljesebb ellenérzés jelentkezik, hiszen eltérő szemlélet szerint kell eljárniuk bíróként és ügyvédként, ezért egy bíró mind kevésbé lehetett képes betölteni az ügyvédi posztot.[38] Ekkor azonban a Helytartótanács általános felmérést készített, s felvetették a kérdést, hogy a kapott létszám megfelelő, illetve elégséges-e. A hivatalos kimutatás szerint ekkor 800 ügyvéd működött az országban, a királyi táblán 39, a megyékben 570, és a városokban 160. Ezek alapján intézkedett a Dőry vezette deputáció. KUN 1895
[39] "Az ügyek sokasága inkább az ország törvényeinek rendszeréből nő ki, mint az ügyvédek sokaságából". KRÁLIK 1903. 193. o.
[40] 1774-ben megnyitották a győri jogakadémiát is, és az 1777-es Ratio után Kassán, Nagyváradon, Nagyszombaton és Pozsonyban is megnyíltak a királyi jogakadémiák.
[41] Századokon keresztül bevált rendszer volt, hogy a prókátor mellett tevékenykedve, a hivatalban, az ügyiratok rendezése, másolása közben, gyakorlatban sajátították el a szakmát.
[42] Védő csak az inquisitios perben nem szerepelhetett, a magánvádas és fellebbezési eljárásban igen, valamint az úgynevezett purgatios perben is.
[43] KRÁLIK 1903. 203. o.
[44] Ugyanitt kitér az ügyvédi munkával kapcsolatos más sarkalatos problémákra is, mint a szóbeliség, és nyilvánosság követelése. DELACLASSE 1999. 298. o.
[45] Sőt egyenesen "röghöz kötötte" az ügyvédi működést, amennyiben csak miniszteri engedéllyel hagyhatta el azt a települést, melyben praktizált. Még akkor is, ha csak utazás jelleggel szándékozott távozni. DEGRÉ 1984
[46] Fizetett állami hivatalnok, alkusz nem lehet ügyvéd és egyéb gátló mellékfoglalkozást sem űzhettek. FORGÁCS 1933. 6. o.
[47] Az osztrák ügyvédi eskü szövegéhez hasonlóan a magyar ügyvédeknek is hűséget kellett esküdni a "Császár és családja iránti engedelmességre és a felség és az osztrák birodalom tiszteletének és javának előmozdítására". Ezzel elvesztette egzisztenciájának és függetlenségének legfontosabb zálogát. VARGA 1937. 35. o.
[48] ECKHART 2000. 326. o.
[49] Az igazságszolgáltatás reformjának első lépcsőjeként törvényben szabályozták a bírói kar működését. Az 1869: IV. tc. a bírói hatalomról szóló státustörvény érvényben hagyta a kinevezési rendszert.
[50] Ennek elodázhatatlanságát fejezi ki, most már miniszteriális szinten Csemegi Károly, a Hon hasábjain: "A legjobb bírói kar mellett is hiányos az igazságszolgáltatás, ha hiányzik egy magas szellemű, tekintélyes ügyvédi kar." A Hon, XII. évf. 112. sz. 4. o. Ekkor a kari, testületi szervezkedés már bizonyos múltra tekinthetett vissza. Ennek első gyakorlati eredménye az ügyvédegyletek létrehozása volt. Ezekből az első Pesten alakult meg 1865 őszén, majd gyors egymásutánban vidéken is létrejöttek a független egyletek. Alapszabályaikban a korszak jogközpontú gondolkodásának megfelelően a társadalom tagjainak hatékonyabb jogérvényesítését jelölték meg, illetve lehetőséget kívántak arra, hogy a törvényességi követelmények megszilárdítása érdekében emlékiratokat, észrevételeket, elaborátumokat készíthessenek a törvénytervezetekhez.
[51] A külföldön megismert kettős gyakorlatot a pereket előkészítő és periratokat szerkesztő avoué, attorney; illetve a per előadását és a jogi vitát folytató avocat, conusel között. MÁTHÉ 1982. 38. o.
[52] Hiszen azonos képesítés megszerzésének követelménye mellett ez egyrészt felesleges lenne, másrészt bizalmatlanságot szülne az alsóbb szinten működőkkel szemben.
[53] Hogy a megfelelő szintű tudást elsajátíthassák, nagymértékben hozzájárult az 1872: 19. Tc. által életre hívott kolozsvári Ferencz József Tudományegyetem elsőrendű jogi karának kialakítása is. És a már korábban a jogi oktatás vérkeringésébe bekapcsolt pécsi, kecskeméti (1831) és máramaros-szigeti (1837) jogakadémiák tevékenysége.
[54] A bírók kvalifikációjával kapcsolatban enyhébb követelményeket fogalmazott meg a törvény, indoklásképpen arra hivatkozva, hogy az alsóbb bírói posztok betöltéséhez elegendő a kisebb elméleti tudás, amelyet hosszabb gyakorlati idővel kompenzálni lehet. Ez a különválasztás állandó sérelmek forrásává vált az ügyvédek szemében, mivel nekik továbbra is a legmagasabb elméleti tudásról kellett számot adniuk és letenniük a gyakorlati bírói vizsgát, s még így se remélhették, hogy a biztos - bár az alsóbb szinteken igen csak szerény - egzisztenciát biztosító bírói karba kineveztessenek. Ezen a helyzeten a bírói és ügyvédi vizsgák egységesítéséről szóló 1913: LIII. tc. sem változtatott érdemben, s a szakmák közötti átjárhatóságot inkább a bírák részéről könnyítette meg.
[55] Első fokon ez tehát kikerült a bíróságok kezéből, és a kamarák kebelében az önállóság jegyében megalakítandó fegyelmi bizottságok hatáskörébe került. Másodfokon a legfőbb ítélőszék fegyelmi bírósága volt illetékes, legfelsőbb fokon pedig az igazságügy-miniszter, de mint azt Pauler Tivadar találóan idézte, utalva arra, hogy a lehetőség e tekintetben a szándék mögött marad: "Az isten a magasban, a cár a távolban van." Képviselőházi Napló X. 1872. 240. o.
[56] Budapesten a kamara tagságára való tekintettel a választmány taglétszámát megemelték 12, illetve 8 főre (22. §).
[57] Az ügyvédi díjmegállapítást a bíróság hatáskörébe utalták, ami folytonos viták forrásává vált a két kar között. Az ügyvédek sérelmesnek találták, hogy egy elvileg alacsonyabb kvalifikációjú kar tagja ítélte meg perbeli tevékenységük értékét, arról nem is beszélve, hogy ez a rendszer sértette az ügyvédi függetlenséget.
[58] A következő városokban szerveztek kamarákat: Arad, Balassa-Gyarmat, Besztercebánya, Brassó, Budapest, Debreczen, Eger, Eperjes, Győr, Gyulafehérvár, Kassa, Kecskemét, Kolozsvár, Máramaros-Sziget, Marosvásárhely, Miskolcz, Nagyvárad, Nagyszeben, Pécs, Pozsony, Sopron, Szabadka, Szatmárnémeti, Szeged, Székesfehérvár, Szombathely, Temesvár, Zalaegerszeg. 35365/1874 IM (1874. 12. 28.), 31632/1875 IM (1875. 10. 25.) Idézi: ZLINSZKY 1976, 108. o.
[59] "Ha az ügyvédi pályán nem akar megmaradni, szabadon választhat más pályát,... qualifikációja olyan, amely megélhetését biztosítja...". KRÁLIK 1903. II. köt. 262. o.
[60] Az általános felfogást közvetítve írja Králik: "A fiatal ember legokosabban teszi, ha ügyvéd lesz, jobb dolga lesz mint apjának." KRÁLIK 1903, II. köt. 264. o.
[61] Ugyanakkor jogos kívánságként fogalmazták meg a mindenkori kormányzattal szemben, hogy az erkölcsi szilárdsághoz törvényileg biztosítsa az anyagi biztonság hátterét.
[62] A "Szemben álló érdekek malomkövei között." őrlődő ügyvédség megbélyegzése szinte természetes jelenség, hiszen tevékenységük során mindig egyéni érdekek küzdőterén működik, és egyfajta "villámhárítója" a vesztes fél indulatainak. KOMARNICZKI 1941. 24. o.
- 180/181 -
[63] Az 1939. évi választások alkalmával a kormánypárt parlamenti képviselői, sőt egyes kormánytagok is több ízben is kirohanásokat intéztek az ügyvédek ellen. Például Teleki Mihály földművelésügyi miniszter. ZLINSZKY 1976, 56. o.
[64] Először Mária Terézia rendtartástervezetében jelent meg a zárt létszám, amit már akkor is élesen elleneztek a véleményezésre felkért az ügyvédek. "Ügyvédi észrevétel a 31. sz. királyi rendelethez" - közli: ZLINSZKY 1976. 106. o., 32. f.
[65] Ez az intézmény Európa-szerte példamutató intézménnyé vált, bizonyítva a kari összefogás erejét. Minden praktizáló ügyvéd köteles volt személyi adatait igazoló okmányokat és bizonyítványokat megküldeni a központi nyilvántartásnak (3. §) - ami egyébként e disszertációnak is központi forrásául szolgál majd. Alaptőkéjét, mely az ügyvédek hozzájárulásából adódott, a kamarák fedezték. Az "Országos Ügyvédi Gyám- és Nyugdíjintézet" Alapszabályai. Budapest 1938. 3. o.
[66] Az eredeti, határon túli működési területüket elhagyó ügyvédek helyzetét és elhelyezésüket a megmaradt ország területén a 146914/1919 BM sz. r. és a 8228/1920 ME sz. r. rendezte ideiglenes jelleggel, a 8230/1923 ME r. pedig 1924. január 1-jével véglegesítette felvételüket a tartózkodási helyük szerint illetékes ügyvédi kamara névsorába. HOLLÓS 1987. 115. o.
[67] Ebben az utóbbi kérdésben az állam hozzáállása igen jellemzően alakult. Az 1914: LII. tc. ötszázezer korona évi államsegélyt utalt ki az intézetnek, de csak azoknak juttatták volna, akik ezután 10 éven keresztül megszakítás nélkül tagok voltak. Később az 1925-ben kezdődő segélyezést azonban lehetetlenné tette az államháztartás egyensúlyának helyreállításáról szóló 1924: IV. tc. bevezetése. A problémára négy évvel később térnek majd vissza, s az 1928: XI. tc. 2. §-a a költségvetési törvényben évenként meghatározott összeggel támogatják majd az özvegyi, árvasági és munkaképtelenségi ellátást, megjegyezve ugyanakkor, hogy az államháztartás helyzetére tekintettel, és hogy elkerüljék az egyéb szabadfoglalkozások hasonló igényeit, a támogatás szerény marad. Sőt, a terheket inkább visszahárították az ügyvédekre az 1934: XXIII. és az 1942: XIII. tc. értelmében önadóztatásra, kereseti adójuk bizonyos értékének megfelelő "jóléti hozzájárulás" befizetésére kötelezve őket. Igazságügy-miniszteri indoklás, MTt. 1942. 72. o.
[68] A ügyvédség történetének mélypontján szembe kellett nézniük a teljes ellehetetlenüléssel, hiszen az 1918-19-es események sodrában az 1918: IX. néptörvény rendelkezései értelmében mint "felesleges intézmény", a felszámolás szélére került. MTt. 1918. 146. o. A Forradalmi Kormánytanács XCIV. sz. r. szerint továbbá: "Védőül képesítésre való tekintet nélkül mindenki kirendelhető." A magyar állam- és jogtörténet forrásai. Szöveggyűjtemény. Osiris, Budapest 1998. 587. o.a
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD-hallgató, óraadó PTE BTK Újkortörténeti Tanszék.
Visszaugrás
