Rovatunkban ezúttal is az Emberi Jogok Európai Bíróságának legutóbbi fontos döntéseit és a magyar Alkotmánybíróság közelmúltban hozott, emberi jogi vonatkozású határozatait foglaljuk össze.
A köztársasági elnök mint indítványozó, előzetes normakontroll eljárás keretében a postai szolgáltatókról szóló 2012. évi CLIX. törvény módosításáról szóló törvény (a továbbiakban: javaslat) alaptörvényellenességének megállapítását kérte az Alkotmánybíróságtól (a továbbiakban: AB). Az indítvány szerint a javaslat 1. §-ában foglalt új szabályok a közérdekű adatokhoz való hozzáférést szűkítő rendelkezések, mivel a posta által kötött szerződések nyilvánossága korlátozható, ha az az üzleti tevékenység szempontjából aránytalan sérelmet jelentene. A javaslat 2. §-a értelmében a törvény a hatálybalépését megelőzően keletkezett adatokra és jogviszonyokra is kiterjedne. Álláspontja szerint a szabályozás a visszaható hatályú jogalkotás tilalmába ütközik, hiszen az a korábbi szabályokhoz képest a közérdekű adatokhoz való hozzáférést szűkítő rendelkezést tartalmaz, viszont az új szabályokat már a hatálybalépést megelőzően keletkezett adatokra és jogviszonyokra, a folyamatban lévő ügyekre is alkalmazni rendeli.
Az ügy előadó bírája Lenkovics Barnabás volt.
Bár az indítvány kizárólag a hatálybaléptető rendelkezés alaptörvény-ellenességének megállapítására irányult, az AB szerint azt nem lehet a javaslat érdemi, tartalmi elemeitől elkülöníteni. A javaslat hatálybaléptető rendelkezései két esetet nevesítenek: a hatálybalépést megelőzően benyújtott olyan adatigényléseket, melyek a hatálybalépéskor már folyamatban vannak, illetve az olyan adatigényléseket, melyek a hatálybalépést megelőzően megkötött postai szolgáltatási szerződéssel kapcsolatos adatok kiadására irányulnak. A testület megállapította, hogy mindkét esetben egy korábban megindult eljárásról, egy korábban létrejött szerződésről van szó; az alkotmányossági kérdés az, hogy a javaslat a hatályos rendelkezéshez képest hátrányosan változtatja-e meg a szabályokat. A vonatkozó szabályozás értelmében a Magyar Posta közfeladatot ellátó gazdasági jogi személy, amely közérdekű adatot kezel. A módosítás a hatályos szabályok közé új rendelkezést épít be, amely tartalmi pontosítással az adatnyilvánosságot biztosítja azáltal, hogy a nyilvánosság biztosítását főszabállyá teszi. Ezen túl a javaslat kivételszabályt is meghatároz, amely a postai szolgáltató vállalkozási üzleti tevékenységével kapcsolatban rendelkezik a nyilvánosság korlátozásáról, amely az AB megítélése szerint az információszabadságról szóló törvényhez hasonló rendelkezés. A döntés szerint ugyanakkor a javaslat nem változtatja meg hátrányosan a hatályos jogszabályi környezetet, pusztán pontosítja a megismerhető adatok körét; továbbá, annak megítélése, hogy egy konkrét adatnak az üzleti tevékenység végzése szempontjából történő megismerése, nyilvánosságra hozatala a jogszabályi rendelkezések aránytalan sérelmét jelenti-e, a rendes bíróságok feladata. Erre figyelemmel a visszaható hatályú jogalkotás tilalmának sérelme nem volt megállapítható.
A többségi döntéshez több alkotmánybíró fűzött különvéleményt.
Czine Ágnes szerint a testületnek meg kellett volna állapítania a javaslat vonatkozó rendelkezésének alaptörvény-ellenességét. A bíró felhívta a figyelmet arra, hogy a jogbiztonság sérelme akkor is megvalósulhat, ha a jogalkotó még le nem zárult jogviszonyok tekintetében alkot meg új jogi normát. Nem értett egyet a többségi döntés azon következtetésével sem, hogy a javaslat sem a hatálybalépését megelőzően, sem az azt követően benyújtott közérdekű adatigénylésekkel összefüggésben nem változtatja meg hátrányosan a hatályos jogszabályi környezetet. Czine szerint a testület nem vizsgálta meg kellően, hogy a javaslatnak az indítvánnyal nem támadott rendelkezése megváltoztatja-e, és ha igen, akkor milyen mértékben a hatályos jogszabályi környezetet. A Magyar Posta ugyanis az információszabadságról szóló törvény értelmében, mint közfeladatot ellátó szerv, köteles a kezelésében lévő adatok kiadására, de ez alól többek között kivételt jelent az üzleti titok védelme. A javaslat és a hatályos szabályok közötti összhang értelmezéséhez ugyanakkor elengedhetetlen lett volna a bírói gyakorlatra kiterjedő vizsgálat is. A bírói gyakorlatban az vált általánossá, hogy a közpénzek felhasználásával kapcsolatos közérdekű adatokat főszabály szerint nem lehet üzleti titoknak minősíteni, ez alól kivételt képeznek azok az adatok, amelyek megismerése az üzleti tevékenység szempontjából aránytalan sérelmet okozna. Ugyanakkor ez a kivétel sem érvényesül akkor, ha azok kiadásának megtagadása közérdekből nyilvános adatok megisme-
- 127/128 -
résének akadályát képezné. A gyakorlatból az is egyértelműnek tűnik, hogy a közérdekű adatok megismerése iránti igény megtagadásának jogszerűsége, annak indokai, a másolat készítésére megállapított költségtérítés megalapozottságának bizonyítása az adatkezelőt terheli. Különvéleményében arra a következtetésre jut, hogy pusztán az üzleti titokra hivatkozással nem lehet mentesülni a közérdekű adatigénylés alapján fennálló kötelezettség alól; bizonyítani kell azt is, hogy az adatok kiadása az adatkezelő üzleti tevékenységét hátrányosan érintené. Ezt a lehetőséget a hatályos szabályok biztosítják; ehhez képest a javaslat a mérlegelési szempontok rendszerét szűkíti azáltal, hogy az üzleti titok aránytalan sérelmére vélelmet állít fel. A javaslat így nem a jogszabályok közötti összhangot teremti meg, hanem a bírói mérlegelést szűkíti az adatigénylések megtagadhatósága érdekében.
Pokol Béla különvéleményében szintén amellett érvelt, hogy a javaslat hivatkozott rendelkezése sérti a visszaható hatályú jogalkotás követelményét. Véleménye szerint a döntésben felsorolt elvi jellegű érvek nem tesznek eleget a kiszámítható alkotmánybírósági döntés követelményének. Nem értett egyet azzal a megállapítással sem, hogy az ilyen jellegű kérdéseket a testületnek esetről esetre kellene megítélnie. álláspontja szerint az AB-nak kerülnie kell az új szabályozás tartalmi értékelését. A javaslat továbbá nem egy múltban keletkezett jogviszonyra terjedt ki, hanem egy a múltban létező, már gyakorolt jogra. A döntés nem volt tekintettel erre a körülményre, és helytelenül járt el akkor, amikor nem észlelte a visszaható hatály sérelmet a múltban beadott adatigényléseknek a még folyamatban lévő igazságszolgáltatási eljárásokra kiterjedő új szabályozása tekintetében.
Szalay Péter különvéleményében szintén az alaptörvény-ellenes szabályozásra hívta fel a figyelmet. álláspontja szerint a visszamenőlegességet a javaslatnak a hatálybalépést megelőzően benyújtott adatigénylésekre kiterjedő hatálya jelentette. Szalay szerint alaptörvény-ellenességet kellett volna megállapítani, mivel a javaslat alapján olyan értelmezés is elképzelhető, amely szerint a közérdekű adat igénylője a folyamatban lévő bírósági eljárás közben, a megváltozott szabályok miatt kerül hátrányosabb helyzetbe.
Mészáros Gábor
Az indítványozó közvetlen alkotmányjogi panasz keretében kezdeményezte, hogy az Alkotmánybíróság (továbbiakban: AB) vizsgálja felül a választási eljárásról szóló 2013. évi XXXVI. törvény (továbbiakban Ve.) 266. § (2) bekezdésének "magyarországi lakcímmel nem rendelkező" szövegrészét, és semmisítse meg azt, illetve amennyiben felvetett alkotmányossági probléma önmagában nem orvosolható, akkor mérlegelje a hivatalból történő mulasztás megállapításának a lehetőségét. Az indítványozó szerint a kifogásolt szövegrész közvetlen jogsérelmet okoz számára azáltal, hogy őt, mint magyarországi lakcímmel rendelkező, de a szavazás napján külföldön tartózkodó választópolgárt, a levélben szavazók névjegyzékébe való felvételből kizárja, így elzárja a levélben történő szavazás lehetőségétől. Az indítványozó panaszában kifejtette, hogy Magyarország külképviseletétől 137 km távolságra él, és a külképviseletre történő utazás oda-vissza több mint öt órát igényelne, és mintegy 25 ezer forintos utazási költséget jelentene számára, ami komoly teher a választójog gyakorlása szempontjából. Az indítványozó véleménye szerint ez az Alaptörvény XV. és XXIII. cikkének sérelmét jelenti, azáltal, hogy választójogának gyakorlása szempontjából a támadott szövegrész nem kezeli őt egyenlőként más, összehasonlítható helyzetben lévő választópolgárokkal.
Az indítványozó szerint az Alaptörvény XXIII. cikk (1) bekezdése utal arra, hogy az Alaptörvény politikai közösségként a magyar állampolgárok közösségét jelöli meg, függetlenül attól, hogy hol élnek, és hogy rendelkeznek-e magyarországi lakcímmel vagy sem. Az indítványozó hivatkozott továbbá az Alaptörvény XXIII. cikk (4) bekezdésére, amely felhatalmazza a törvényhozót a differenciálásra, de véleménye szerint nem teszi lehetővé azt, hogy a törvényhozó a magyarországi lakóhellyel rendelkezők esetében a választójogot vagy annak teljességét korlátozza, illetve feltételhez kösse.
Az indítványozó alkotmányjogi panaszában utalt arra, hogy a választójog szempontjából a választópolgárok több csoportja különböztethető meg. Az aktív választójog tényleges gyakorlása tekintetében a csoportképzés szempontjából meghatározó szempont, hogy a szavazás idején a választó hol tartózkodik. Ez alapján homogén csoportot képeznek a szavazás idején Magyarországtól távol tartózkodó választópol-
- 128/129 -
gárok, függetlenül attól, hogy van-e magyarországi lakcímük. Az indítványozó e homogén csoporton belül a lakcím szerinti különbségtételt indokolatlan megkülönböztetésnek, ezáltal az Alaptörvény XV. cikk (1) bekezdésébe ütközőnek tartotta.
Az indítványozó panaszában kifejtette, hogy a Ve. eredetileg a magyarországi lakcímmel rendelkező, de külföldön tartózkodó választópolgárok felvételét is lehetővé tette a levélben szavazók névjegyzékébe, ám a törvénynek ezen részét a törvényhozó a Ve. módosításáról rendelkező 2013. évi LXXXIX. törvénnyel (továbbiakban: Vemód.) hatályon kívül helyezte.
Az indítványozó kifejtette, hogy jogsérelme közvetlenül, bírói döntés nélkül következik be, és nem létezik a jogsérelme orvoslására szolgáló jogorvoslati eljárás. Az indítványozó szerint a jogsérelme tényleges és aktuális a 33/2012. (VII. 17.) AB határozatokban foglaltak alapján, mely szerint érintettsége fennáll, ha a jogsérelme közvetlenül belátható időn belül bizonyosan bekövetkezik. Az indítványozó továbbá előadta, hogy indítványa alapvető alkotmányjogi kérdés eldöntésére irányul, hiszen a választójog gyakorlásával, a választóknak a közhatalmi döntéshozatalban való részvételével, valamint a képviseleti szerv létrehozásával és legitimációs bázisával kapcsolatos, mindenekelőtt pedig a választók alapjogát sérti.
Az ügy előadó bírája Sulyok Tamás volt.
Az Alkotmánybíróság először az indítvány befogadhatóságát vizsgálva megállapította, hogy az alkotmányjogi panasz megfelel a formai és tartalmi követelményeknek, majd ezt követően az AB a panaszos érintettsége körében kifejtette, hogy bár az indítványozó konkrét jogsérelme a panasz benyújtásakor még nem következett be, az "közvetlenül belátható időn belül bizonyosan bekövetkezik", így megalapozottnak tartotta az érintettséget. Az Alkotmánybíróság továbbá megállapította, hogy mivel a névjegyzékbe való felvétel nem kérelemre történik, a Ve. választói névjegyzékkel kapcsolatos jogorvoslati szabályai erre az esetre nem alkalmazhatók, így a panaszos számára ténylegesen nincs jogorvoslati lehetőség. Ezen túl az AB a kérdés alapvető alkotmányjogi jelentősége körében értékelte, hogy az indítványozó panaszában hivatkozott arra is, hogy a kérdés rajta kívül több százezer, hasonló helyzetben lévő választópolgárt is érint.
Az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt az alap- és kiegészítő indítványok tényleges tartalma alapján bírálta el, melynek során azt állapította meg, hogy az indítványozó nem a támadott törvényi szövegrész tartalmi alaptörvény-ellenességét állította és indokolta, hanem a törvényalkotó alaptörvény-ellenes mulasztását kifogásolta. Az indítványban kifejtett indokok alapján a panaszos állított alapjogi sérelme nem a Ve. 266. § (2) bekezdésében lévő kifogásolt szövegrész tényleges tartalmával, hanem azzal áll összefüggésben, hogy a Vemód. megszüntette a magyarországi lakcímmel rendelkező, de a szavazás napján külföldön tartózkodó választópolgárok számára a levélben történő szavazás lehetőségét, tehát szabályozási hiánnyal áll összefüggésben. Az Abtv 46. § (1) bekezdése értelmében azonban a panaszos mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenesség megállapítását nem indítványozhatja az Alkotmánybíróságnál, hanem az AB hivatalból eljárva, a konkrét hatásköre gyakorlása során állapíthatja meg a jogalkotó által mulasztással előidézett alaptörvény-ellenességet, és ekkor hívhatja fel az érintett szervet a feladatának teljesítésére, határidő tűzésével. Erre a panaszos helytállóan hivatkozott, és ezzel együtt felhívta az AB figyelmét a kifogásolt szabályozással összefüggésben a mulasztás Alkotmánybíróság általi vizsgálatának a lehetőségére.
Az AB a vizsgált esetben az indítványban megjelölt alaptörvényi rendelkezésekkel és az ezek sérelmét állító törvényalkotói mulasztással összefüggésben nem látta alkalmazhatónak az Abtv. 46. § (1) bekezdésében foglalt jogkövetkezményt, ugyanakkor az ügy kiemelt társadalmi jelentőségére figyelemmel szükségesnek tartotta az alábbi megállapítások megtételét. Az Alaptörvény XXIII. cikke alapján minden nagykorú magyar állampolgár - ha nem vonatkozik rá az Alaptörvény konkrét kizáró szabálya - lakóhelyétől függetlenül jogosult a választójog gyakorlására, ezen belül a szavazásra, tehát ez a jog nem korlátozható önmagában a szavazás napján külföldön való tartózkodás ténye miatt. Ennek megfelelően az állam a külföldön tartózkodó választójogosultak számára is köteles biztosítani a szavazás jogát, viszont annak helyét, idejét és formáját tekintve az Alaptörvény keretein belül mérlegelési szabadsággal rendelkezik a törvényalkotó. A testület szerint jelen esetben az indítványozó által kifogásolt szabályozás nem érinti, így nem is korlátozza az aktív választói jogot, ezért az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésében foglalt, az alapjogok korlátozására irányadó alkotmányossági mérce a vizsgált esetben nem alkalmazható.
Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint tilos az azonos szabályozási körbe vont jogalanyok közötti olyan alkotmányos indok nélkül tett megkülönböztetés, amelynek következtében egyes jogalanyok hátrányos helyzetbe kerülnek. Fontos kiemelni, hogy csak azonos csoportba tartozó személyi körben lehetséges, tehát nem tekinthető hátrányos megkülönböztetésnek, ha a jogi szabályozás különböző tulajdonságokkal bíró alanyi körre állapít meg eltérő
- 129/130 -
rendelkezéseket. Az Alkotmánybíróság rögzíti továbbá, hogy az alapjogot nem, vagy nem közvetlenül érintő megkülönböztetés akkor alkotmányellenes, ha az általa okozott jogsérelem valamely más alapjoggal vagy végső soron az emberi méltósággal összefüggésbe hozható, és a megkülönböztetésnek nincs a tárgyilagos mérlegelés szerinti észszerű indoka. Jelen esetben az AB megállapítja, hogy bár a megkülönböztetés hátrányt okoz a magyarországi lakcímmel rendelkező, a szavazás napján külföldön tartózkodó választópolgárok számára, de ennek a megkülönböztetésnek van objektív, az Alaptörvényben rögzített szemponton nyugvó, tárgyilagos mérlegelés szerint ésszerű indoka. Ez az objektív alapjogi szempont az állandó lakóhely, melyre tekintettel a törvényalkotó az Alaptörvény XXIII. cikk (4) bekezdés alapján sarkalatos törvényben a választójog teljességét korlátozhatja. Ezzel az alaptörvényi felhatalmazással élt a törvényalkotó, amikor a magyarországi lakcímmel nem rendelkező választópolgárok számára kizárólag a listás szavazást biztosította. Az említett objektív szempont az effektivitás követelményét fejezi ki, vagyis azt, hogy a homogén csoport tagjai között különbség tehető az adott állammal fennálló kapcsolat intenzitása alapján. Értelemszerűen az állandó lakhellyel rendelkező választópolgár esetén a kapcsolat közvetlenebb és erősebb, így a közügyekben való részvétel tekintetében is intenzívebb kapcsolatot jelent az állammal. Látszólag ugyan a levélszavazás biztosítása a szavazás napján külföldön tartózkodó, de állandó lakcímmel nem rendelkező választópolgárok számára kedvezményt jelentő eljárási szabály, de ezt nem lehet önmagában, a szabályozási környezetből kiragadva vizsgálni, ehhez ugyanis az alapjog teljességének a hiánya társul, amivel az állandó lakhellyel rendelkező választópolgároknak nem kell számolni. A kifejtettekre tekintettel az Alkotmánybíróság a hivatalból történő mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenesség megállapítására nem látott kellő súlyú alkotmányos indokot.
Az Alkotmánybíróság utalt Vámos és társai Magyarország elleni ügyében hozott döntésre is, amelyben az Emberi Jogok Európai Bírósága sem találta megengedhetőnek azt a kérelmet, amely az Emberi Jogok Európai Egyezménye 3. és 14. cikkeinek sérelmét állította a jelen ügyben a panaszos által kifejtettekkel lényegileg egyező indokok alapján. Az AB kimondta továbbá, hogy az Alaptörvény XV. cikk (1) bekezdéséből és a XXIII. cikkéből nem vezethető le a levélben szavazás kiterjesztésének kötelezettsége, de a törvényalkotónak lehetősége van a kifogásolt szabályozás megváltoztatására, amennyiben ennek technikai és biztonsági feltételeit adottnak látja, illetve szükségesnek ítéli.
A határozathoz négy alkotmánybíró párhuzamos indokolást, négy pedig különvéleményt fűzött.
Dienes-Oehm Egon párhuzamos véleményében kifogásolta az indokolásban a megkülönböztetés alapjául szolgáló csoportképzést. Szerinte ugyanis a választópolgárok közötti különbségtétel alapja nem a levélben szavazás, hanem a tartós magyarországi életvitel. Ez a különbségtétel véleménye szerint csupán eljárási (technikai) szabály, amely ésszerű és alkotmányos, valamint a Nemzeti Hitvallással alátámasztott indokokon alapul.
Salamon László párhuzamos indokolásában rögzíti, hogy a közigazgatási és igazságügyi miniszter, valamint a Nemzeti Választási Iroda elnöke az Alkotmánybíróság megkeresésére részletes indokaikat adták a levélben történő szavazás magyarországi lakcímmel nem rendelkező választópolgárokra történő korlátozásának. Indokolásukban kifejtették, hogy ezzel a szavazási módszerrel könnyű lenne visszaélni, hiszen nem ellenőrizhető, hogy a levélben szavazást kérő választópolgár valóban külföldön tartózkodik-e, így pedig veszélybe kerülhet a választás tisztasága azzal, hogy megkönnyíti a szavazatok előzetes megvásárlását és a szavazás titkossága sérelmének megvalósítását. A Nemzeti Választási Iroda elnöke hozzátette, hogy az ilyen visszaélés természetesen nem zárható ki a külföldön élők esetén sem, de ezen választópolgárok kisebb száma és földrajzi szóródása folytán jóval kisebb veszélyt jelent. Salamon László kifejtette továbbá, hogy a szavazás módjának indítványozó által sérelmezett meghatározása az utóbbi fogalom alá esik, így csak abban az esetben jelenthetne alkotmányossági problémát, ha a jog gyakorlását a jogalkotó teljesíthetetlen vagy diszkriminatív feltételekhez kötné, ám az adott esetben egyik sem áll fenn.
Sulyok Tamás párhozamos indokolásában a többségi határozatot az abban részletesen ki nem fejtett indokokkal egészítette ki. Kitért arra, hogy az AB indokolásában hivatkozott Vámosi és társai ügyben hozott döntésének indokolásában az EJEB az állandó lakcímmel rendelkezés tényét a kifogásolt szabálynál objektív különbségtételként fogadta el. Ez az objektív szempont az effektivitás követelményét fejezi ki, vagyis azt, hogy a homogén csoport tagjai között különbség tehető az adott állammal fennálló kapcsolat intenzitása alapján. Sulyok ezután előadta, hogy tárgyi (intézményvédelmi) oldalon szerinte akkor állna fenn mulasztással előidézett alaptörvény-ellenesség, ha az alapjog gyakorlása külföldön nem lenne biztosítva, illetve a szabályozás aránytalan mértékben nehezítené meg a panaszos joggyakorlását.
Szívós Mária párhuzamos véleményében kifejtette, hogy mivel a panaszos nem tudta minden kétsé-
- 130/131 -
get kizáróan igazolni az ügyben való közvetlen érintettségét, helyesebb lett volna az indítványt visszautasítani.
Czine Ágnes különvéleményében rögzítette, hogy az Alkotmánybíróságnak hivatalból jogalkotói mulasztással előidézett alaptörvény-ellenességet kellett volna megállapítania. álláspontja szerint az Alkotmánybíróság gyakorlatából az következik, hogy minden olyan választással összefüggő kérdés, amely kihat a választójog tényleges gyakorlásának lehetőségére, szükségképpen az alapjog lényegi tartalmához tartozik. Ebből következően az adott esetben vizsgált eljárási szabály az alapvető jog lényegi tartalmára vonatkozik, így azt az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésére tekintettel a korlátozás szükségessége és arányossága alapján kellett volna mérlegelni.
Czine nem értett egyet azzal sem, hogy a szabályozás alapjául szolgáló, állandó lakóhellyel rendelkezés szerint való különbségtétel az Alaptörvény XXIII. cikk (4) bekezdésében foglalt objektív szemponton alapul, mely az effektivitás követelményét fejezi ki. álláspontja szerint az Európai Unión belül az effektivitás elve nem lehet alapja a vizsgált megkülönböztetésnek, mivel az ellentétben állna az európai integráció alapértékének számító egyes alapvető szabadságokkal, mint a mozgás és a letelepedés szabadsága. A különvélemény kiért az Alkotmánybíróság döntése során figyelembe vett, az EJEB által Vámosi és társai Magyarország elleni ügyében hozott döntésére is. Ezzel kapcsolatban rögzítette azon véleményét, hogy a választójognak az emberi jogi és az alapvető jogi tartalma eltér egymástól. Ebből következően pedig az EJEE Első kiegészítő jegyzőkönyv 3. és 14. cikkéből, illetve az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdéséből és XXIII. cikkéből eltérő védelmi szint következik; az adott ügyben pedig a vizsgált szabályozás alaptörvény-ellenessége az EJEB által kifejtettek mellett is megállapítható lett volna.
Lévay Miklós különvéleményében a jogalkotó általi mulasztással előidézett alaptörvény-ellenesség fennállta tekintetében csatlakozott Czine Ágnes különvéleményéhez. Az alkotmánybíró kifejtette továbbá, hogy az Abtv. 64. § b) pontja alapján az indítvány visszautasításáról kellett volna rendelkezni, mivel az indítványozó nem a támadott törvényi szövegrész alaptörvény-ellenességét állította és indokolta, hanem a törvényalkotó alaptörvény-ellenes mulasztását kifogásolta.
Stumpf István különvéleményében - amelyhez Szalay Péter is csatlakozott - azt kifogásolta, hogy az ügy eldöntésénél az AB figyelmen kívül hagyta az in dubio pro libertate elvet, amely azt a követelményt támasztja, hogy ha egy jogkorlátozás jogszerűségét illetően kétely merül fel, az Alkotmánybíróság a jog védelmére keljen. Stumpf szerint az Alkotmánybíróságnak meg kellett volna állapítani, hogy a Ve. 266. § (2) bekezdésének kifogásolt rendelkezése választójog terén indokolatlan különbséget tesz a szavazás napján külföldön tartózkodó választójogosultak között; az alapján, hogy rendelkeznek-e magyarországi lakcímmel. Kifejtette, hogy az Alaptörvény XXIII. cikk (4) bekezdésében megengedett korlátozás megalapozatlan kiterjesztése lenne, ha a törvényhozó a választójogosultak számára ennek alapján lakóhelyük szerint a szavazás módját is eltérően biztosítaná. Ha a külföldön tartózkodók homogén csoportján belül a választópolgárok egy részétől éppen a magyarországi lakóhelyükre hivatkozással tagadja meg a szavazás egy módját a jogalkotó, az az Alaptörvény rendelkezésével ellentétes, és összeegyeztethetetlen az effektivitás logikájával is. Különvéleményében hivatkozott arra is, hogy a törvényhozó a szavazási lehetőség kibővítésével a szavazás jogát és ezen keresztül magát a választójogot garantálja. Ezért, ha az adott szavazási lehetőséget a jogalkotó a választópolgárok egy része számára indokolatlanul nem biztosítja, azzal alapjogot korlátoz. Alapjogot érintő megkülönböztetés csak akkor engedhető meg, ha a megkülönböztetés szükséges és alkotmányosan igazolható indoka van. Mivel a határozat ezt a vizsgálatot - bár szükségszerű lett volna - nem végezte el, így nem igazolta az alapvető jogot érintő hátrányos megkülönböztetést okozó szabály szükségességét.
Batta Júlia Dóra
Három indítványozó az Országgyűlés 8/2016 (V. 10.) népszavazás elrendelésével összefüggő határozata alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte az Alkotmánybíróságtól.
Az egyik indítványozó amellett érvelt, hogy a szóban forgó országgyűlési határozatban (a továbbiakban: Ogyh.) szereplő kérdés ("Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra
- 131/132 -
történő kötelező betelepítését?") nem tartozik az Országgyűlés hatáskörébe, továbbá sérti az országgyűlési képviselői egyenlőséget, hogy az Ogyh. részletes vitájában kizárólag a törvényalkotási bizottság tagjai vehettek részt. Az indítványozó kifejtette továbbá azt is, hogy a kérdés európai uniós közös politikát érint, tehát az Országgyűlés hatáskörének hiányát ez is megalapozza. Egyúttal hivatkozott az Ogyh. közjogi érvénytelenségére, mivel azt a Házbizottságnak európai uniós napirendi pontként kellett volna meghatároznia. Tekintettel azonban arra, hogy az indítványozó ebben az indítványi elemben nem jelölt meg olyan alaptörvényi rendelkezést, amelyet a fentiek sértenének, ezért az AB ezt érdemben nem vizsgálta.
Egy másik indítványozó szerint az Ogyh. a kiegyensúlyozott, fenntartható és átlátható költségvetési gazdálkodás elvét is sérti, mert az Európai Bizottság benyújtotta a közös európai menekültügyi rendszer reformjára irányuló javaslatát. Ez a körülményekben bekövetkezett lényeges változást eredményez, mivel a népszavazás eredménye összefüggésbe hozható az ún. szolidaritási hozzájárulással (250 000 eurót kell fizetnie minden át nem vett menedékkérő után annak a tagállamnak, amely az érintett személy áthelyezését vállalja a kvótahatározat alapján kötelezett tagállam helyett). Ez a javaslat a 2017-es magyar költségvetést jelentős mértékben befolyásolhatja.
A harmadik indítványozó házszabály-ellenességre hivatkozott, ugyanis a javaslat benyújtása és az általános vita megkezdése között legalább öt napnak kell eltelnie, amely követelmény nem teljesült. Végül sérelmesnek tartotta az Ogyh. által a népszavazás lebonyolítására előirányzott összeget, mivel a népszavazás összköltsége az Ogyh-ban foglaltnál lényegesen nagyobb összeg.
Az ügy előadó bírája Sulyok Tamás volt.
Az AB mindenekelőtt az országgyűlési képviselők egyenlőségét vitató indítványi elemet vizsgálta, és arra a megállapításra jutott, hogy önmagában az a tény, hogy az Országgyűlés bizottságai közül kizárólag a törvényalkotási bizottság vesz részt egy eljárásban, nem eredményezi az Alaptörvény 4. cikk (1) bekezdésében foglalt, a képviselők egyenlő jogaira és kötelezettségeire vonatkozó rendelkezés sérelmét. A testület a házszabály-ellenességre vonatkozó indítványt arra hivatkozva utasította el, hogy a képviselők a Házszabálytól eltérést a konkrét eljárásban elfogadták.
A költségvetéssel és ehhez kapcsolódóan a közös európai menekültügyi rendszer reformjával kapcsolatos indítványi elemeket is elutasított az AB, mert az Európai Bizottság honlapján elérhető javaslatot nem találta elegendőnek ahhoz, hogy az a körülményekben bekövetkezett lényeges változást megalapozza. A testület szerint továbbá az Ogyh. költségekre vonatkozó rendelkezése megfelel a jogszabályi követelményeknek, ugyanis a vonatkozó szabályok szerint a határozatnak csak a népszavazás költségvetéséről kell rendelkeznie, és annak mértékét az Országgyűlés mérlegelheti. Az Országgyűlés európai uniós közös politika miatti hatáskörének hiányára irányuló indítvány tekintetében az AB nem folytatott le vizsgálatot, mivel a hatáskör hiányát a népszavazási kérdés tartalmára vonatkozónak ítélte, az Abtv. 33. § (3) bekezdése pedig nem teszi lehetővé annak az indítványi elemnek a vizsgálatát, amelyben az indítványozó a népszavazási kérdés tartalmát illető alkotmányossági aggályokra hivatkozik.
Mészáros Gábor
Az indítványozó alkotmányjogi panaszt nyújtott be az Alkotmánybírósághoz, amelyben a Kúriának a Nemzeti Választási Bizottság (a továbbiakban: NVB) határozatát helybenhagyó határozata alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte. Az NVB határozata hitelesítette az alábbi népszavazási kérdést: "Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését? " Az indítványozó szerint emberi méltóságát sérti a hitelesített népszavazási kérdés, mivel a menekültek saját jogaikat nem képesek megvédeni, ugyanakkor az alapvető jogok védelme azt is magában foglalja, hogy bárki (így az indítványozó is) biztos lehessen abban, hogy mások jogai sem sérülhetnek. Az Alaptörvény E) cikk (1)-(2) bekezdésére hivatkozással - összhangban a jogállami klauzulával - az indítványozó azt is kifogásolta, hogy sérül az európai uniós államban élésének joga, álláspontja szerint ugyanis a népszavazás elrendelésével kétségessé válhat európai uniós tagságunk. Felhívta a figyelmet
- 132/133 -
arra is, hogy olyan kérdésben kívánnak meg népszavazást kiírni, melyben nincs hatásköre a parlamentnek, ráadásul nemzetközi kötelezettségeink betartását is megkérdőjelezi. Az Alaptörvénybe ütközést alapozza meg továbbá az a tény, hogy a népszavazás eredménye az uniós jogrenddel ellentétes lehet.
Az ügy előadó bírája Sulyok Tamás volt.
Az AB mindenekelőtt a panasz befogadhatóságát vizsgálta. Ennek keretében megállapította, hogy az indítványozó által hivatkozott Alaptörvény B) cikk (1) bekezdése, E cikk (1) és (2) bekezdése, I. cikke, valamint 8. cikk (2)-(3) bekezdése - különösen a panaszos által felhívott vonatkozásában - nem minősül olyan Alaptörvény szerinti jognak, amelyre alkotmányjogi panaszt lehetne alapítani. Az indítvány a fentieken túl az Alaptörvény Q) cikk (2)-(3) bekezdéseinek sérelmét is állította, miszerint egy, a jövőben esetlegesen megalkotandó jogszabály nemzetközi szerződésbe ütközne. Az AB hatásköre hiányában ennek vizsgálatát is elutasította. A döntés az indítványt összességében arra hivatkozással utasította el, hogy az indítványozó egyetlen olyan jog sérelmét sem állította, amely Alaptörvényben foglalt jognak minősülne, vagy amely az érintettségét alátámasztotta volna.
A végzéshez az egyetlen párhuzamos indokolást Varga Zs. András jegyezte - melyhez Pokol Béla is csatlakozott. Felhívta a figyelmet arra, hogy az AB-nak állást kellett volna foglalnia a népszavazás tárgyáról, vagyis a népszavazás azon alapkérdéséről, hogy hazánk jogosult-e saját maga dönteni a "menekültügy - bevándorlás - kvóta"-ügykörben. Kiindulópontja az volt, hogy az uniós csatlakozással Magyarország nem veszítette el szuverenitását, pusztán egyes ebből eredő hatásköre gyakorlását engedte át. Abban az esetben azonban, ha az uniós jog alkalmazása jogsértő állapotot eredményezne, akkor a tagállam visszaveheti az átruházott hatáskör gyakorlását. Ha szuverenitási alapkérdés merülne fel, vagyis kulturális, történelmi és nyelvi aspektusból releváns politikai döntést kell hozni (annak eldöntése, hogy szuverenitási alapkérdésről van-e szó, az Országgyűlés vagy az AB kompetenciája), akkor alkotmányos követelmény az ismételt népszavazás, ugyanis a csatlakozási szerződésről is népszavazás döntött. Az alkotmánybíró szerint a tömeges bevándorlással kapcsolatos döntés joga egyébként ettől függetlenül is a tagállamoknál maradt. Az átruházott hatáskörbe nem tartozik bele ugyanis a lakosság összetételét esetlegesen megváltoztató migrációs kérdésben való döntés (kvóta-döntés). Az adott helyzetben a legmagasabb legitimációjú döntésre van szükség, amelyet a népszavazás biztosít.
Mészáros Gábor
Az indítványozó, aki a 2014. december 19-én a devizahitel-károsultak érdekében tartott, egész napos demonstráció-sorozat egyik résztvevője volt, alkotmányjogi panasszal fordult az Alkotmánybírósághoz, és kérte a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság (a továbbiakban: Bíróság) 5.Kpk.46.622/2014/2. számú végzése alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését. Az indítványozó szerint a támadott végzés sértette a békés gyülekezéshez való jogot, mert a Bíróság jóváhagyta a rendőrség gyülekezéseket előzetesen tiltó határozatát. A több helyszínre bejelentett gyülekezések közül a rendőrség három esetben - a miniszterelnök Cinege úti házánál, a Markó utcában (a Kúriánál) és Csányi Sándor bankár Laura utcai házánál - tiltotta meg a demonstrációt; úgy, hogy előzetes egyeztetés keretében a szervezők módosították a napirendet. Vállalták, hogy gyalogosan mennek a fent kiemelt helyszínekre; ezeken a helyszíneken csak tíz-tíz percet fognak tölteni, és kézi hangosítást használnak.
A Kúria előtti gyülekezést a rendőrség a Kúria elnökhelyettesének nyilatkozatára alapozva olyannak minősítette, ami súlyosan zavarná a Kúria működését, ezért az 1989. évi III. törvény (a továbbiakban: Gytv.) 8. § (1) bekezdése alapján megtiltotta a rendezvényt. A Cinege út 5. szám előtti gyülekezés vonatkozásában a tiltást a rendőrségi határozat a Gytv. 2. § (3) bekezdésére alapította: "a gyülekezési jog gyakorlása [...] nem járhat mások jogainak és szabadságának sérelmével" A rendőrség arra hivatkozott, hogy a gyülekezés sértené a családi és magánélethez fűződő jogot, hiszen a kertvárosban a gyülekezők beláthatnak a kertekbe, a lakóknak nem áll módjukban kitérni a rendezvényen elhangzó közlések elől, ráadásul a rendezvény alkalmas a "mindennapok nyugalmának megzavarására " Továbbá, mivel a gyülekezés a környéken lakó gyerekekben félelmet kelthet, a Terrorelhárítási Központ (a továbbiakban: TEK) személy-, és létesítménybiztonsági intézkedést rendelt el az érintett területtel kapcsolatban.
A rendőrség tiltó határozata ellen az indítványozó felülvizsgálati kérelmet nyújtott be. A Bíróság a Kúria előtti tiltakozással kapcsolatban elismerte, hogy a rendőrség a Kúria elnökhelyettesének nyilatkozatára alapozta tiltó határozatát, ugyanakkor kiemelte, hogy az indítványozó nem csatolt a nyilatkozatot cáfoló bizonyítékot. A Cinege út és a Laura út vonatkozásában a Bíróság úgy ítélte meg, hogy "a gyülekezéshez való jog indokolt esetben a szükséghez képest megfelelő
- 133/134 -
mértékben korlátozható", és hogy "vannak olyan közterületek, ahol a gyülekezési jog gyakorlásának - a speciális körülmények okán - hátrébb kell lépnie [...] a kérelmezőnek is fel kell mérnie, hogy egy lakóövezetbe szervezte a rendezvényét, amely elsősorban és mindenekelőtt éppen a magán- és családi élet színtere". A Bíróság megjegyezte azt is, hogy "a környék lakói általánosságban nem közszereplők, nincs fokozott tűrési kötelezettségük". Továbbá a Bíróság ismétlődőnek, illetve folyamatosnak minősítette a gyülekezést, ami megalapozhatja a gyülekezési jog korlátozását a lakóközösség alapjogainak, alanyi jogainak védelme érdekében. A Bíróság szerint az indítványozónak kellett volna bizonyítania, hogy "miként védhetők ki a rendőrség által a nem résztvevők jogainak biztosítása", illetve, hogy a tüntetésekkel való találkozás miért lenne kifejezetten "a gyermekek egészséges erkölcsi fejlődésének a része" A fentiekre tekintettel a Bíróság elutasította a rendőrség határozata elleni felülvizsgálati kérelmet.
A Bíróság döntésével szemben az indítványozó alkotmányjogi panaszt nyújtott be, amelyben a Kúria előtti tiltakozással kapcsolatban kifejtette, hogy a Bíróság alkotmányellenesen fogadta el, hogy a rendőrség kizárólag a Kúria elnökhelyettesének nyilatkozatára tekintettel minősítette a Kúria működését súlyosan zavarónak a tervezett tüntetést, más tényekkel nem támasztotta alá állítását, és nem vette figyelembe, hogy az egyeztetési eljárás során az indítványozó jelentős mértékben korlátozta a tervezett rendezvény idejét és módját. Az indítványozó sérelmezte továbbá, hogy a bírósági határozatból kiolvashatóan megfordult a bizonyítási teher, holott a bizonyítás a rendőrséget terhelte volna, mert nem az alapvető jogok gyakorlása, hanem azok korlátozása kíván további igazolást. Az indítványozó szerint a Bíróság elmulasztott olyan nyomós indokot szolgáltatni, amely megalapozná a működés súlyos veszélyeztetését, ezért szükségtelennek tartotta a gyülekezési jog korlátozását. A Laura úti és Cinege úti tiltakozással kapcsolatosan az indítványozó szerint a Bíróság döntése azért okoz alapjogsérelmet, mert jogellenesen fogadta el, hogy a rendőrség a Gytv.-ben szereplő feloszlatási okra - és nem előzetes tiltási okra - hivatkozva tiltotta meg a demonstrációk megtartását: az indítványozó kiemelte, hogy "mások jogainak és szabadságának sérelme" mindaddig csupán absztrakt veszély, amíg a rendezvény el nem kezdődik, ezért feloszlatási és nem tiltási ok.
Az ügy előadó bírája Sulyok Tamás volt.
Az Alkotmánybíróság a Kúria előtti gyülekezéssel kapcsolatban megállapította: az eljáró bíróság nem vette figyelembe, hogy a rendőrség lényegében kiüresítette a saját mérlegelési és döntési kompetenciáját, és formalitássá tette az egyeztetési eljárás alapjogvédelmi szempontból fennálló garanciális jelentőségét azzal, hogy tiltó döntését kizárólag a Kúria elnökhelyettesének nyilatkozatára alapozta. A testület hangsúlyozta, hogy az egyeztetési eljárás alkalmas arra, hogy elhárítsa a bejelentés kapcsán esetlegesen felmerülő, a bejelentett rendezvény megtartását gátló törvényi akadályokat, és eredményessége esetén utat nyisson a gyülekezéshez való alapjog gyakorlásának. Ugyanakkor az Alkotmánybíróság úgy döntött, hogy nincs lehetősége a bizonyítékok felülmérlegelésére; azt, hogy az adott ügy körülményei megalapozzák-e a bíróságok működésének "súlyos veszélyeztetését", esetről-esetre a rendőrségnek, illetve a felülvizsgálat során a bíróságnak kell megítélnie.
A Laura út 26. szám és a Cinege út 5. szám előtti tiltakozás tekintetében az Alkotmánybíróság kimondta, hogy a bíróság az indokolásában egyáltalán nem értékelte a gyülekezés egyeztetési eljárás eredményeként rövidített időtartamát, másrészt indokolásából az a kép rajzolódik ki, mintha nem a konkrét eset konkrét körülményeit mérlegelte volna: a bejelentett rendezvényekkel összefüggésben ugyanis a bíróság indokolása a "folyamatos", az "életvitelszerű" és az "ismétlődő" rendezvények problémáira hivatkozott, amelyek a jelen ügyben irrelevánsak.
Az Alkotmánybíróság azonban úgy ítélte meg, hogy mind a rendőrség, mind pedig a bíróság azért hivatkozott tiltó okként a Gytv. 2. § (3) bekezdésére, mert a jogalkalmazók az előttük fekvő ügyben alapjogi kollíziót ismertek fel. A testület szerint a jogalkalmazók a jelenlegi szabályozási környezetben eszköztelenek azon alapvető jogok vagy alkotmányos értékek sérelmének felmerülése esetében, amelyek nem kerültek a Gytv. 8. § (1) bekezdésében kiemelt tilalmi okok szabályozási körébe.
Ezzel összefüggésben az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a jogrendszerben jelenleg nincs olyan megfelelő szabályozás, amely meghatározza a rendőrség számára a gyülekezési jog alapján szervezett rendezvények esetében a békés gyülekezéshez való alapjog és más alapvető jog kollíziója esetén a kollízió feloldásának szempontjait, és eljárási kereteit, valamint nincsenek meghatározva az egyeztetési eljárás részletszabályai. Ezért az Alkotmánybíróság - a magánszférához való jog részét képező otthon nyugalmára tekintettel, valamint a békés gyülekezések megtartása melletti vélelmet is hangsúlyozva - megállapította, hogy az Alaptörvény I. cikk (1) bekezdését és a VI. cikk (1) bekezdését sértő mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenes helyzet áll fenn annak következtében, hogy a törvényalkotó nem szabályozta a magánszférához való alapjog és a gyülekezéshez való alapjog kollíziója esetén a kollízió feloldásának szempontjait és eljárási kereteit. Az Alkotmánybíróság
- 134/135 -
ezért felhívta az Országgyűlést, hogy jogalkotási feladatának 2016. december 31-ig tegyen eleget.
Az indítványozó alapjogának sérelmét azért nem állapította meg a testület, mert az Alkotmánybíróság szerint az indítványozónak végső soron lehetősége nyílt a dinamikus felvonulás többi helyszínén véleménye kifejtésére, így összességében nem sérült aránytalan mértékben a békés gyülekezéshez való joga.
A határozathoz Czine Ágnes párhuzamos indokolást, Salamon László és Stumpf István különvéleményt fűzött.
Czine Ágnes párhuzamos indokolásában arra hívta fel a figyelmet, hogy a gyülekezési jog - mint kommunikációs alapjog - fokozott védelmet élvez. Ebből következően a gyülekezési jog korlátozására szűkebb tere nyílik a jogalkotónak, mint arra egyébként az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésében foglalt általános szempontrendszer lehetőséget nyújtana. Azonban egyetért azzal a többségi véleménnyel, hogy szükségessé vált a gyülekezés tiltásának egyértelműbb törvényi szabályozása. Czine szerint a jogalkotónak olyan szabályozás kialakítására kell törekednie, amely kellő mozgásteret enged a jogalkalmazók, hogy a Gytv.-ben meghatározott tilalmi okok alkalmazására a konkrét - szükségképpen egyedi szempontok mérlegelését magukban hordozó - ügyekben csak kivételesen és valóban indokolt esetekben kerüljön sor.
Salamon László több ponton sem értett egyet a többségi határozattal. Álláspontja szerint az Országgyűlés mulasztása nem abban áll, hogy nem alkotta meg hiánytalanul a gyülekezési jog gyakorlása esetén a magánszféra védelmét biztosító szabályokat: annál tágabb, mások alapvető jogainak védelmét szolgáló szabályokat kellene kialakítani. Különvéleményében hangsúlyozta továbbá, hogy az alkotmányjogi panaszt elemeiben, helyszínenként kellett volna vizsgálni, és ha akár egy helyszín tekintetében megállapítható a jogsérelem, már nem lehet szó a gyülekezési jog jogszerű érvényesüléséről. Álláspontja szerint a Kúria elé bejelentett rendezvénynek a rendőrséggel való egyeztetés során módosított formája már nem tette indokolttá a rendezvény megtiltását, ugyanis az nem járt volna a bíróságok zavartalan működésének súlyos veszélyeztetésével, ezért itt nem jogalkotói mulasztást kellett volna a többségnek megállapítania, hanem a gyülekezési jog sérelmét. Salamon azzal sem értett egyet, hogy a gyülekezési joggal kapcsolatos bírósági mérlegelés az Alkotmánybíróság által ne lenne felülbírálható. Szerinte a gyülekezési jog sérelmével kapcsolatos jogvitás kérdések közvetlenül alapjogi és alkotmányvédelmi kérdések; ezek elől kitérni egyet jelent az alapjogvédelmi funkció feladásával.
Stumpf István különvéleményében - egyetértve Salamon Lászlóval - kifejtette, hogy a tervezett gyülekezés egyes helyszínei szerint külön-külön vizsgálandó az, hogy ténylegesen gyakorolható-e, illetve sérült-e a békés gyülekezéshez való alapjog. A békés gyülekezéshez való jog több helyszínre tervezett gyakorlását illetően nem lehet elfogadhatónak tekinteni, hogy egyes helyszíneken az alapjog gyakorlása pusztán azért ne érvényesülhessen, mert más helyszíneken már úgyis érvényesült.
Stumpf szerint az Alkotmánybíróságnak a felülvizsgált bírói végzést meg kellett volna semmisítenie, mert a bejelentett rendezvény jogalap nélküli megtiltása sérti a békés gyülekezéshez való jogot. Alaptörvény-ellenesnek tartotta, hogy a rendőrség, majd a bíróság kiterjesztő jogértelmezéssel bővítette a gyülekezések előzetes tiltásának tételesen felsorolt törvényi indokait: utólagos oszlatási okra hivatkozva tiltották meg előzetesen a konkrét helyszínekre bejelentett rendezvények megtartását. Az adott helyszínekre tervezett rendezvényeknek a tiltási indokok kitágításával történő előzetes megtiltása így a békés gyülekezéshez való jog súlyos sérelmét okozta.
A különvélemény arra is felhívta a figyelmet, hogy az Alkotmánybíróságnak az alapjogok védelemére vonatkozó mandátumából következően elsősorban a gyülekezési jog védelme érdekében kellett volna fellépnie; ezért is tartja Stumpf különösen aggályosnak, hogy a testület a magánszférához való jogot sértő mulasztást állapított meg. Szerinte a mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenesség megállapítása nem indokolt; nem látja kellőképpen alátámasztottnak, hogy miért igényelt volna további törvényi "szempontokat" az alapjogok közötti "kollízió feloldása", mikor a gyülekezési szabadság, illetve a vele ütköző alapjogok érvényesülésének biztosítása a jogalkotó mellett a jogalkalmazó szerveknek is az alapjogok védelméből származó alaptörvényi kötelezettsége, amelyet az alapjog-korlátozás szükségességének és arányosságának konkrét mérlegelésével teljesítenek.
Zsugyó Virág
A Nyíregyházi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság (a továbbiakban: Bíróság) egy előtte folyamatban lévő ügyben kezdeményezte az egyes gazdasági és pénzügyi tárgyú törvények megalkotásáról, illetve
- 135/136 -
módosításáról szóló 2010. évi XC. törvény (a továbbiakban: Törvény) 12/D. § (4) bekezdése és a (7) bekezdés első mondata az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) 1. kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikkébe, azaz nemzetközi szerződésbe ütközésének vizsgálatát, valamint a nemzetközi szerződésbe ütköző jogszabályi rendelkezéseknek a konkrét ügyben történő alkalmazási tilalmának elrendelését.
A Bíróság álláspontja szerint az átalányközteher a Törvény 12/D. § (4) bekezdésben meghatározott 75% mértéke indokolatlanul aránytalan és megkülönböztető, ezért a rendelkezés sérti a tulajdonhoz való jogot. Az indítvány hivatkozik az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) releváns megállapításokat kimondó Gáll Magyarország elleni ügyében hozott ítéletére. Szintén egyezménysértőnek tartja a Törvény 12/D. § (7) bekezdésének első mondatát, amely szerint a 98%-os adókötelezettség utólagos csökkentése esetén a visszajáró adó után az adózó nem jogosult késedelmi kamatra, holott a kérdéses összeget nemzetközi szerződésbe ütköző módon szedték be.
Az Alkotmánybíróság felkérésére az igazságügyminiszter úgy foglalt állást, hogy az érintett jogszabályi rendelkezések nem ellentétesek az Egyezménnyel.
Az ügy előadó bírája Varga Zs. András volt.
Az Alkotmánybíróság elsőként azt vizsgálta meg, hogy jelen ügyben - mivel pénzügyi tárgyú törvény felülvizsgálatát kérte az indítványozó - vonatkozik-e rá az Alkotmánybíróság egyes hatásköreinek gyakorlását korlátozó szabály. A testület megállapította, hogy van hatásköre az ügy elbírálására, mert a hatáskört korlátozó szabály nem vonatkozik az ilyen jogszabályok nemzetközi szerződésbe ütközésének vizsgálatára.
Ezt követően az Alkotmánybíróság az ügy érdemét tekintve áttért annak vizsgálatára, hogy az EJEB-nek van-e az Egyezményt értelmező olyan szilárd gyakorlata, amely kihathat a bírói kezdeményezés alapján vizsgálandó törvényhelyek megítélésére. Az EJEB három ügyben - R. Sz. Magyarország elleni ügye, N. K. M. Magyarország elleni ügye, Gáll Magyarország elleni ügye - állapította meg, hogy a végkielégítésekre vonatkozó 98%-os adómérték sértette a tulajdonhoz való jogot.
Az Alkotmánybíróság kiemelte, hogy ezek a döntések Magyarországra kötelezőek ugyan, de jelen ügyben az EJEB ítéleteinek hatására módosított Törvény 12/D.§-t kell vizsgálni, amely alapján a magánszemély kezdeményezheti a 2013. december 31-ét megelőzően 98%-os adómértékkel megállapított fizetési kötelezettségének törlését. Az állami adóhatóság így nem a 98%-os adómértékkel kapcsolatos jogkövetkezményeket, hanem átalányközteher-kötelezettséget állapít meg a kötelezettség eredeti esedékessége napjára vonatkozó hatállyal. A szabályozás különbséget tesz a jogszabályon alapuló, a nem jogszabályon alapuló, valamint a jogszabályban rögzített mértéket meghaladóan, a munkaviszony megszűnésével összefüggésben kapott juttatások között, és utóbbiak az általános átalányközteher-kötelezettségnél (a 2010-es adóévre 40%) magasabb mértékű (75%) terhet viselnek. A magánszemély tehát a 23%-nyi különbözet visszatérítésére jogosult.
Az Alkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy bár az EJEB a fent említett ügyekben nem ezt a szabályozást vizsgálta, a jelen esetben is figyelembe veendő megállapításokat tett. A 49570/11. számú (Gáll Magyarország elleni ügyében hozott) határozat szerint (73.) "a szóban forgó jövedelem keletkezésekor hatályos adókulcsnál jelentősen magasabb adókulccsal történő adóztatás érvekkel alátámasztható módon az Első kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikke alapján védett várakozásokba történő ésszerűtlen beavatkozásnak tekinthető". A 66529/11. (N. K. M. Magyarország elleni ügyében hozott) határozatban (52.) megállapította, hogy "a panaszolt adóztatás mégis retroaktív aspektusokkal rendelkezőnek tekinthető, mivel - bár a végkielégítés-fizetés a kérelmező elbocsátása miatt vált esedékessé, az a munka, amelyre figyelemmel kifizetésre került, a szóban forgó jogszabály bevezetését megelőzően került elvégzésre". Szintén az adóztatás visszamenőleges jellegére hívta fel a figyelmet az EJEB a 41838/11. számú (R. Sz. Magyarország elleni ügyében hozott) határozatban.
Az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy a korábbi ügyek alapján nem zárható ki, hogy a jelentősen magasabb adókulccsal történő adóztatás és a retroaktivitás aspektusa miatt az EJEB a Törvény 12/D. § (4) bekezdését egy konkrét ügyben az Egyezménybe ütközőnek találná, azonban azt nem lehet kétséget kizáróan megállapítani a három korábbi ügyben megjelenő Egyezmény-értelmezés alapján, hogy az új, a bírói kezdeményezésre okot adó ügyben érintett személyre nézve kedvezőbb szabály nemzetközi egyezménybe ütközik. A testület továbbá azt is kiemelte, hogy ha a támadott rendelkezéseket megsemmisítené, akkor az adóhatóság a korábbi 98%-os adóterhet kirovó szabályt lenne köteles alkalmazni, ezért az indítványt elutasította.
Az Alkotmánybíróság a másik indítványi elem tekintetében visszautasította az indítványt, mert a Bíróság nem terjesztett elő indokolást arra nézve, hogy miért ütközik nemzetközi szerződésbe, hogy a 98%-
- 136/137 -
os adómértékkel megállapított kötelezettség utólagos csökkentése esetén a módosított adókötelezettség felett megfizetett, de visszajáró adó után az adózó nem jogosult késedelmi kamatra.
A határozathoz Czine Ágnes és Salamon László fűzött különvéleményt.
Czine Ágnes különvéleményében hangsúlyozta, hogy az Alkotmánybíróság nem végezte el a nemzetközi szerződésből eredő kötelezettségek érdemi vizsgálatát, és az adott ügyben nem tárta fel a nemzetközi szerződésből eredő kötelezettség tartalmát, holott Czine szerint egyértelműen azonosítható egy szilárd gyakorlat, amely alapján megítélhetőek az indítvánnyal támadott rendelkezések.
A különvélemény szerint az EJEB az említett, Magyarországot elmarasztaló döntésekben nem önmagában az adókulcs nagyságát vette figyelembe, hanem az eseteket a következő körülmények együttes mérlegelésével bírálta el: 1) egy hosszú távú és jogos vagyoni jellegű várakozást eltörlő jogszabály-módosítás a javakba történő beavatkozásnak minősül; 2) visszamenőleges hatályú adóztatás csak a jog technikai jellegű hiányosságainak az orvoslására alkalmazható, ami jelen esetekben nem állt fenn; 3) a beavatkozás közérdekűsége megkérdőjelezhető, a túlzott végkielégítésekkel szembeni védelem célját nem az adóztatás szolgálja; 4) a beavatkozás arányosságával kapcsolatban figyelembe kell venni a megszüntetett jogviszony jellegét, időtartamát, a kérelmező beosztását és azt, hogy a már megszerzett pénzből kell-e visszafizetnie az adót; 5) a különadó mértékét, a százalékos adókulcsot is mérlegelni kell, ami rendkívül magas, ritkán és korlátozottan alkalmazott. Az intézkedés az érintetteket megfosztotta a reintegráció speciális szociális célját szolgáló szerzett jog nagyobbik részétől.
A támadott jogszabályi rendelkezés, bár valóban előrelépés a 98%-os különadóhoz viszonyítva, de még mindig nem ad lehetőséget a fenti elvek alapján történő differenciálásra, így nem tesz eleget a nemzetközi követelményeknek. Czine szerint, ha a támadott szabályozás Egyezménnyel való összhangja kétséges, az Alkotmánybíróságnak meg kellett volna állapítania annak nemzetközi szerződésbe ütközését, és meg kellett volna semmisítenie.
Salamon László különvéleményében kiemelte, hogy az adott üggyel kapcsolatos nemzetközi szerződés releváns része tulajdonjog-védelmi kötelezettséget tartalmaz. Az Alkotmánybíróság megalapozott döntéséhez szükséges lett volna az előírt tulajdonvédelmi kötelezettség sérelmén túl az absztrakt normát önállóan is vizsgálnia, és állást foglalnia arról, hogy nem tekinthető-e az előírt adó nemzetközi kötelezettséget sértőnek.
Nagy Nelli
Az indítványozó (médiaszolgáltató) alkotmányjogi panasz keretében a Fővárosi Törvényszék 56. Pf.632.194/2015/3. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte az Alkotmánybíróságtól. Az indítványozó anélkül tette közzé az internetes honlapján a bírósági végrehajtási cselekményt biztosító rendőrről készült felvételt, hogy az érintett hozzájárulását kérte volna, majd a felperes felszólítására a felvételt a honlapról eltávolította és törölte. Az első fokon eljáró Pesti Központi Kerületi Bíróság (a továbbiakban: PKKB) az AB által időközben meghozott 28/2014. (IX. 29.) számú határozatának (a továbbiakban: Abh.) ismeretében azt állapította meg, hogy a felperes az adott megjelenítésben nem volt közszereplő, ami miatt képmásának engedélye nélkül való felvétele és felismerhető módon történt közzététele jogsértőnek minősült. A médiaszolgáltató fellebbezéssel élt az ítélet ellen, amelyben utalt arra, hogy a Kúria 1/2015. számú Büntető-közigazgatási-munkaügyi-polgári jogegységi (a továbbiakban: BKMPJE) határozatában - amely hatályon kívül helyezte a Kúria 1/2012. BKMPJE határozatát - foglaltak a folyamatban lévő ügyekben is alkalmazandóak. A Fővárosi Törvényszék ellenben nem tartotta alkalmazhatónak sem a 1/2015. BKMPJE határozatot, sem az Abh.-t. Az indítványozó ezután alkotmányjogi panasszal fordult az Alkotmánybírósághoz, és arra tekintettel kérte a Fővárosi Törvényszék ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését, hogy az sérti az Alaptörvényben biztosított véleménynyilvánítás szabadságát és a sajtószabadságot.
Az ügy előadó bírája Juhász Imre volt.
Az AB a panasz befogadhatóságának megállapítását követően azt vizsgálta, hogy az ítélet összhangban van-e az Abh.-ban foglalt elvi tartalommal; azaz biztosítja-e a véleménynyilvánítás szabadságát, megfelelően ütköztetve azt a fényképfelvételen szereplő felperes emberi méltósághoz való jogával. A Kúria az 1/2015. BKMPJE határozat meghozatalával el kívánta hárítani az akadályt az Abh. érvényesülése útjából, amelyet az ítéletet hozó elsőfokú és másodfokú bíróság figyelembe vett ugyan, de lényeges elvi tartalmával szemben megszorítóan értelmezte. Az első fokú határozat helyesen idézte az Abh.-t, amelynek értelmében a rendőri intézkedésről készült képfelvétel nyilvánosságra hozható, ha nem öncélú. Nem öncélú a nyilvánosságra hozatal, ha a jelenkor eseményeiről szóló tájékoztatásnak vagy a közhatalom gyakorlása
- 137/138 -
szempontjából közérdeklődésre számot tartó tájékoztatásnak minősül. A végrehajtási cselekményről készült felvételt viszont már nem tekintette jelenkori eseménynek, mivel a végrehajtási kényszer alkalmazása az államszervezettel egyidős. Az AB rámutatott, hogy ezen érv elfogadása esetén a gyülekezési jog gyakorlása és az arról való tárgyszerű tudósítás sem minősülne a jelenkor eseményeinek, hiszen a gyülekezés megszokott társadalmi tevékenység, amely alkotmányjogi védelemben is részesül. Az a körülmény, hogy évszázadok óta folyik állami segítséggel végrehajtás, még nem mossa el a jelenkori érdeklődést a jelenben lefolytatott cselekményekkel kapcsolatban, és az Abh. alapján az Alaptörvény IX. cikke sem értelmezhető ilyen megszorító módon. Továbbá azzal sem értett egyet a testület, hogy a közhatalom gyakorlása akkor tart közérdeklődésre számot, ha a szabályokat nyilvánvalóan megszegik a közhatalom gyakorlói. Ezzel összefüggésben kiemelte, hogy fontos demokratikus érdek a sajtó "házőrző kutya" szerepe, amellyel összefüggésben a sajtó demokratikus szerepkörébe tartozik a jogszabálysértések leleplezése és nyilvánosságra hozatala, de a sajtószabadság nem korlátozódik erre a szerepre: a jelenkor közérdeklődésre számot tartó eseményeiről akkor is közvetíthet, ha azok semmilyen jogellenességet nem tartalmaznak. Másrészt, a "házőrző kutya" szerep sem volna betölthető, ha a sajtó az egyébként jogszerű cselekményekről, történésekről ne tudósíthatna szabadon. A sajtó - a szubjektív alanyi jogi jelleg mellett - a közösség oldaláról a demokratikus közvélemény megteremtését és fenntartását szolgálja. Ellenőrzi a közélet szereplőinek, intézményeinek tevékenységét, a döntéshozatal folyamatát, és tájékoztatja arról a politikai közösséget, a demokratikus nyilvánosságot. Mindezek miatt az Alaptörvény IX. cikkével összeegyeztethetetlen az olyan bírósági értelmezés, amely kizárólag akkor tenné a felvétel készítését, illetve felismerhető módon való közzétételét jogszerűvé, ha az intézkedésre vonatkozó "eljárási szabályok nyilvánvaló" megszegését dokumentálják.
Az AB kiemelte, hogy a bírósági hatáskörbe tartozó jogszabály-értelmezést nem végezheti el a bíróságok helyett; ez az Alaptörvény 28. cikke alapján a bíróságnak alkotmányos kötelezettsége. Ám ha a bíróság jogerős ítélete nem tartja tiszteletben az Alaptörvény autentikus értelmezését, az AB azt felülvizsgálja és megsemmisíti; mint ahogy azt a jelen ügyben is tette, tekintettel arra, hogy a felülvizsgálni kért jogerős ítélet nem áll összhangban az Alaptörvény IX. cikke Abh.-ban lefektetett értelmezési követelményeivel.
Dienes-Oehm Egon különvéleményében az alapvető problémát abban látta, hogy a határozat a Fővárosi Törvényszék ítéletének alaptörvény-ellenességét és megsemmisítését kizárólag az Abh.-ra alapozta. Véleménye szerint a korábbi döntés más összefüggések alapján született, ezért nem lehetett volna a jelen alkotmányjogi panasz elbírálása során alapul venni. Utalt az Abh.-hoz fűzött különvéleményére, amely szerint a döntés figyelmen kívül hagyta azt a jogi tényt, hogy a kamerával rögzített felvétel személyes adat, ennek feltárásáról és felhasználásáról mindenki maga rendelkezik. Következésképpen a képfelvétel hozzájárulás nélküli nyilvánosságra hozatala az adott körülmények között nemcsak az emberi méltóságot, hanem a személyes adatok védelméhez fűződő jogokat is sértheti. A személyes adatok, az emberi méltóság és a sajtószabadság ütközése esetén véleménye szerint a bíróságok feladata a kollíziót eldönteni, az AB pedig az alapjogi összeütközés felülbírálatára jogosult. Mindezek miatt megalapozatlannak tartotta a Fővárosi Törvényszék ítéletének megsemmisítését.
Pokol Béla is megismételte különvéleményében az Abh.-hoz fűzött különvéleményét. Álláspontja szerint a rendőrök nem közszereplők: egyszerű végrehajtói az állami-politikai hatalom intézkedéseinek, és az azonosító számuk elegendő ahhoz, hogy esetleges törvénysértésükért felelősségre vonják őket. Továbbá kifejtette, hogy az AB az 1990-es évektől kezdődően, főként a gyülekezési eseményeknél, a rendőrök képmásának - és ezzel a rendőri szerepén túl magánszemélyiségének - médiában való megjelenése által okozott dilemmát az emberi méltósághoz való joggal operálva igyekezett megoldani. Az Alaptörvény 2012-től kiterjesztette a magánszféra védelmét, és már a magánélet egészének védelme került alaptörvényi védelem alá. Ezzel mód nyílt arra, hogy az AB a rendőr esetében konkrétan felmerülő magánszférájának védelme oldaláról közelítse meg ezt a kérdést. Azonban Pokol meglátása szerint az AB többségi véleménye az Abh. indokolásában megmaradt a méltóságvédelmi érvelésnél, nem tért át a rendőrök magánszférához való jogának védelmére. Ez pedig sokkal tágabban vonja meg a rendőri képmás nyilvánosság előtti megjelenés lehetőségét, mintha áttért volna az Alaptörvény szerinti elbírálásra. Ha áttérne, akkor el kellene állnia a bírói ítélet megsemmisítésétől.
Deák Izabella
Az indítványozó (online tartalomszolgáltató) alkotmányjogi panasz keretében a véleménynyilvánítás
- 138/139 -
szabadsága és a sajtószabadság megsértése miatt a Fővárosi ítélőtábla 2.Pf.20.186/2014/4. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte az Alkotmánybíróságtól. Az indítványozó a felperes rendőr hozzájárulása nélkül hozzáférhetővé tette képmását honlapja képgalériájában;az érintett rendőr szerint ezzel megsértette a képmás védelméhez fűződő személyiségi jogát. A Fővárosi ítélőtábla mint másodfokú bíróság jogerős ítéletében megállapította - egyetértve a Fővárosi Törvényszék jogi álláspontjával -, hogy jogsértő volt a felperest felismerhető módon ábrázoló képfelvétel bemutatása. A Fővárosi ítélőtábla ítélete meghozatalakor a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: rPtk.) 75. § (1) bekezdését, valamint 80. § (1) bekezdését, továbbá a 2014. március 15. napját megelőző egységes bírói gyakorlatot vette alapul. Utóbbi értelmében a kizárólag rendőri feladatot ellátó rendőrök nem minősülnek közszereplőnek, a róluk készülő felvétel elkészítéséhez, valamint annak nyilvánosságra hozatalához kifejezett engedélyükre van szükség. Továbbá hivatkozott a Kúria - azóta hatályon kívül helyezett - 1/2012. BKMPJE határozatára is. Emellett úgy utalt a 28/2014. (IX. 29.) AB határozatra (a továbbiakban: Abh.), mint amely nem érintette a Kúria 1/2012. Büntető-közigazgatási-munkaügyi-polgári jogegységi (a továbbiakban: BKMPJE) határozatát, ezért az Abh.-ban foglaltakat figyelmen kívül hagyta ítélete meghozatalakor. Az indítványozó hivatkozott az Alaptörvény IX. cikk (1) és (2) bekezdésére, az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyv kihirdetéséről szóló 1993. évi XXXI. törvény (a továbbiakban: Egyezmény) 10. cikkére, valamint az AB korábbi gyakorlatára, nevezetesen a 36/1994. (VI. 24.) AB határozatra és a 60/1994. (XII. 24.) AB határozatra. Az AB e határozatokból kirajzolódó gyakorlata szerint a közszereplőkkel és közhatalmat gyakorlókkal kapcsolatos véleménynyilvánítási szabadság tágabb, mint más személyeknél; az állami tisztségviselők és más közszereplő politikusok alkotmányosan védett magánszférája másokénál szűkebb. Az indítványozó szerint ez vonatkozik a képmásvédelem és a sajtó képmás közlésével történő véleménynyilvánítási szabadságának ütközésére is. Érvelése szerint a fénykép készítése és közlése a véleménynyilvánítás és a tájékoztatás sajátos formája, amely a verbális kifejezésmóddal azonos védelmet élvez. A véleményszabadság körébe tartozik az is, hogy a véleményszabadság gyakorlója szabadon választja meg a vélemény kinyilvánításának módját, illetve eszközét; annak célszerűségét vagy szükségességét az állam nem mérlegelheti, hiszen azzal a véleményszabadság alanyi jogi jellegét vonná el. Az indítványozó kiemelte, hogy a felperes önként vállalt hivatása gyakorlása közben, egy közérdeklődésre számot tartó demonstráció alatt látható a fényképfelvételen, annak közzététele nem öncélú módon történt. Nincsen egyedi jellege a felperesről készült ábrázolásnak, azon több személy is látható, illetve arcának jelentős részét napszemüveg és sapka takarja, ezért a kép azonosításra alkalmatlan. Az indítványozó alkotmányjogi panaszát kiegészítve kérte a felülvizsgálati kérelme folytán eljárt Kúria Pfv.IV.20.283/2015/4. számú ítélete megsemmisítését is, a jogerős ítélet ellen felhozott érvekhez hasonlóan.
Az ügy előadó bírája Juhász Imre volt.
Az AB először megállapította, hogy az alkotmányjogi panasz befogadható. Ezután kiemelte, hogy a Kúria 1/2015. BKMPJE határozatával hatályon kívül helyezte a Kúria 1/2012. BKMPJE határozatát. E körülmény azért bír jelentőséggel, mert a jogegységi határozat a nyilvános helyen vagy közterületen szolgálati kötelezettséget teljesítő vagy munkát végző személyek kapcsán mondta ki azt, hogy tevékenységük ellátása során nem minősülnek közszereplőnek, ezért a beazonosítható módon, egyediesítetten ábrázoló képmás vagy hangfelvétel nyilvánosságra hozatalához szükséges a hozzájárulásuk. Ennek ellenére időközben az alperes felülvizsgálati kérelmére 2015. április 15-én a Kúria felülvizsgálati eljárásban meghozott ítéletében hatályában fenntartotta a jogerős ítéletet: figyelembe vette az 1/2015. BKMPJE határozat folytán előállt jogi helyzetet, de a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésére mégsem látott módot.
Ezt követően az AB azt vizsgálta, hogy biztosítja-e a véleménynyilvánítás szabadságát, megfelelően ütköztetve azt a fényképfelvételen szereplő felperes emberi méltósághoz való jogával. A jogerős ítéletet hozó bíróság ahelyett, hogy az Abh.-ban kiemelt szituációs körülményeket vizsgálta volna, az 1/2012. BKMPJE határozat hatályban létére utalt. Továbbá nem végezte el az AB által a véleménynyilvánítás szabadságának érvényesülése érdekében szükségesnek talált tesztet, amely szerint egyedi mérlegeléssel kell feloldani a sajtószabadság és a méltóságvédelmen alapuló képmáshoz való jog közötti érdekütközést, és azt kell vizsgálni, hogy a személy képmása, ennek a nyilvánosságra hozatala a jelenkor történéseinek bemutatása, illetve a közhatalom gyakorlása szempontjából közérdeklődésre számot tartó tájékoztatás körébe tartozik-e. E vizsgálati szempontok alkalmazása során az rPtk. ama szabályait, amelyek meghatározzák a képmás engedélyhez kötött nyilvánosságra hozatala alóli kivételeket, minden esetben úgy kell értelmezni, hogy az összhangban álljon a sajtószabad-
- 139/140 -
ság gyakorlásával. A jogértelmezés során figyelembe kell venni, hogy egyetlen személy látható-e a képen, mert ekkor általában nem érvényesül a jelenkor történéseinek bemutatásához fűződő érdek. Ebből következik, hogy kivételesen fennállhat ilyen érdek egyetlen személy képi ábrázolása esetén is, azonban ezt a feleknek megfelelő módot igazolnia kell. Az AB megítélése szerint sem a Kúria, sem a Fővárosi ítélőtábla nem vizsgálta ítéleteiben kimerítően ezeket az értelmezési kérdéseket, ezért sem a felülvizsgálati, sem a jogerős ítélet nem felel meg az AB által az Abh.-ban értelmezett és az indítványozó által felhívott Alaptörvény IX. cikk (1)-(2) bekezdéseinek. Mindezekre figyelemmel az AB megállapította a Kúria és a Fővárosi ítélőtábla ítéleteinek alaptörvény-ellenességét, és megsemmisítette azokat.
A határozathoz két alkotmánybíró fűzött különvéleményt.
Dienes-Oehm Egon különvéleményében az alapvető problémát abban látta, hogy a határozat kizárólag az Abh.-ra alapozta a Kúria és a Fővárosi ítélőtábla ítéletének alaptörvény-ellenességét és megsemmisítését. Véleménye szerint a korábbi döntés más összefüggések alapján született, ezért nem lehetett volna a jelen alkotmányjogi panasz elbírálása során alapul venni. Utalt az Abh.-hoz fűzött különvéleményére, amely szerint a döntés figyelmen kívül hagyta azt a jogi tényt, hogy a kamerával rögzített felvétel személyes adat, ennek feltárásáról és felhasználásáról mindenki maga rendelkezik. Következésképpen a képfelvétel hozzájárulás nélküli nyilvánosságra hozatala az adott körülmények között nemcsak az emberi méltóságot, hanem a személyes adatok védelméhez fűződő jogokat is sértheti. A személyes adatok, az emberi méltóság és a sajtószabadság ütközése esetén véleménye szerint a bíróságok feladata a kollíziót eldönteni, az AB pedig az alapjogi összeütközés felülbírálatára jogosult. álláspontja szerint az ítélőtábla és a Kúria döntései nem alaptörvény-ellenesek, így megsemmisítésük megalapozatlan; egyrészt azért, mert az Ítélőtábla ítéletének meghozatalakor a Kúria 1/2012. BKMPJE határozata hatályban volt, ugyanakkor az AB az Abh.-ban egyedi ügyben fejtette ki álláspontját, és nem semmisítette meg a polgári jogegységi határozatot. Emellett egyetértett a legfelsőbb bírói testületnek a felülvizsgálati eljárás során kifejtett azon ügydöntő véleményével, hogy egyedi mérlegeléssel kell feloldani az alapjogok közötti összeütközést. A másodfokú eljárásban adott volt a bírói mérlegelés lehetősége abban a tekintetben, hogy a kérdéses felvétel elkészítéséhez és közzétételéhez szükséges volt-e az érintett személy hozzájárulása vagy sem.
Pokol Béla különvéleményében hivatkozott az e határozattal egyszerre elfogadott 16/2016. (X. 20.) AB határozathoz fűzött különvéleményében kifejtett érvelésére, amely alapján nem értett egyet a többségi állásponttal.
Deák Izabella
Az indítványozó (lineáris médiatartalom-szolgáltatást nyújtó gazdasági társaság) alkotmányjogi panasz keretében a Kúria Kvk.IV.37.934/2016/2. számú végzése alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte az Alkotmánybíróságtól. Az indítványozó egy 2016. október 2-án megtartott országos népszavazás előtt társadalmi célú reklámként adott közre egy olyan műsorszámot, amelyben a kormány megbízásából a népszavazáson való részvételre buzdítják a választókat. Egy magánszemély kérelmező kifogást nyújtott be a Nemzeti Választási Bizottsághoz (a továbbiakban: NVB). álláspontja szerint a műsorszám politikai reklámnak volt tekinthető, amelyet ezért a kormány 50 perces időkerete terhére lehetett volna csupán közzétenni. Az NVB határozatában a kifogást elutasította; úgy vélte, hogy a vitatott médiatartalom nem a választói akarat befolyásolását célozta, így nem hordozott politikai üzenetet. A kifogást benyújtó magánszemély a Kúriához fordult a határozat felülvizsgálatáért. A Kúria végzésében az NVB határozatát részben megváltoztatta, és kimondta, hogy a kérdéses műsorszám közlésével a műsorszolgáltató megsértette a választási eljárásról szóló 2013. évi XXXVI. törvény (a továbbiakban: Ve.) politikai reklám közzétételére vonatkozó rendelkezését. Indokolásában kifejtette, hogy hivatalos tudomása van arról, hogy a kampánynak nem csak a feltett kérdés mikénti megválaszolása, hanem a részvétel vagy a távolmaradás is részét képezte, a választópolgári döntést tehát a kampányban részt vevők részéről többirányú befolyás érte. Ebben a kontextusban a kormány megbízásából készült, a részvételre ösztönző reklám nem függetleníthető a népszavazás szervezőjének céljától. A közlésben megjelent a kormány támogatására való ösztönzés, ami alapján politikai reklámnak tekinthető. Mivel a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010.
- 140/141 -
évi CLXXXV. törvény (továbbiakban: Mttv.) 203. § 64. pontja esetén a műsorszám akkor minősül társadalmi célú reklámnak, ha az nem politikai reklám, ezért a műsorszám önmagában vett közérdekű célját a népszavazási kampány tartalma és iránya felülírta. A Kúria mindezek alapján a közzétett műsorszámot politikai reklámnak minősítette. Az indítványozó álláspontja szerint a Kúria döntése sérti a jogállamiság elvét, a véleménynyilvánítás szabadságát, a tisztességes eljáráshoz való jogot és a népszavazáshoz való alapjogot.
Az ügy előadó bírája Szívós Mária volt.
Az AB először megállapította, hogy a tisztességes bírósági eljáráshoz való joggal összefüggésben az indítványozó nem adott elő megfelelő indokolást, ezért az érdemi vizsgálatot a véleménynyilvánításhoz és a sajtó szabadságához való jog kérdésében folytatta le. Az AB azt vizsgálta, hogy a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságát, jelen esetben a médiatartalomszerkesztés szabadságát megsértette-e a Kúria döntése azáltal, hogy egy társadalmi célú reklám közlése előtt azt is elvárta a műsorszolgáltatótól, hogy a népszavazási kampány aktuális állásának tartalmát és irányát is figyelembe vegye, és az alapján döntsön egy közérdekű célt tartalmazó műsorszám társadalmi célú reklámként való közreadásáról. Az AB egy korábbi döntésére utalva (7/2014. (III. 7.) AB határozat) kifejtette, hogy a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadsága védi a műsorszolgáltatót társadalmi célú reklámok közzététele esetében is. Az Alaptörvény IX. cikk (3) bekezdésének az Alaptörvény ötödik módosításával elfogadott szövege értelmében bármilyen médiaszolgáltatás útján közzétehető politikai reklám, ha a közzététel ellenérték nélkül történik. A politikai reklám közzétételére vonatkozó további feltételeit az Alaptörvény sarkalatos törvénybe utalja, amelynek biztosítania kell a politikai reklámot közzétevők esélyegyenlőségét.
Az Alaptörvény a politikai reklám fogalmát nem határozza meg szövegszerűen. Ugyanakkor egyértelműen a demokratikus közvélemény kialakulásához köti azt, a véleményszabadság alapjogába ágyazva, és közvetlenül összekapcsolja a választással, ezen belül a jelölő szervezetekkel, harmadrészt összekapcsolja a választási kampányidőszakkal is. Ebből az AB levezette a politikai reklám fogalmát: a politikai reklám az a közlés, amely a jelölő szervezetek jelöltjeit, népszavazáskor a kérdés bizonyos módon való megválaszolását támogatja.
Az AB az Alaptörvény választásokra vonatkozó rendelkezéseit a népszavazáson való részvételre vezette át, mivel az Alaptörvény a népszavazás alapjogi szabályai között utal a választójog szabályaira. Ebből arra következtetett, hogy a politikai reklám azonos jellegű tartalommal bír a népszavazásnál is. Az AB az Alaptörvény B) cikk (3) bekezdéséből, miszerint a hatalom forrása a nép, amely a hatalmát választott képviselői útján vagy közvetlenül gyakorolja, arra a következtetésre jutott, hogy önmagában sem a népszavazáshoz való jog gyakorlására való felhívás, sem az attól való tartózkodásra felhívás nem minősül politikai reklámnak, hanem társadalmi célú hirdetésnek tekintendő. A testület arra a következtetésre jutott a társadalmi célú és a politikai reklám közötti leglényegibb eltérés tekintetében, hogy míg a társadalmi célú reklám közérdekű cél elérése érdekében kíván hatást gyakorolni a médiaszolgáltatás igénybe vevőjére, a politikai reklám célja egy párt, egy mozgalom vagy a kormány népszerűsítése, illetve támogatására való ösztönzés.
Az AB hangsúlyozta, hogy a médiaszolgáltatónak egy adott műsorszám közzététele előtt vizsgálnia kell, hogy a közlésre szánt reklám politikai vagy társadalmi célú reklámnak minősül-e. A konkrét esetben az indítványozó elfogadta a közzétenni kívánt reklám társadalmi célú minősítését. Az AB ezért azt is vizsgálta, hogy egyértelműen azonosítható-e a közérdekű cél a vizsgált műsorszámban, és arra jutott, hogy a műsorszám semmilyen formában nem utal a népszavazáson eldöntendő kérdés mikénti megválaszolására, illetve nem irányul a népszavazás során megnyilvánuló választói akarat befolyásolására. A műsorszám a népszavazáshoz való jog gyakorlására, a választópolgári részvételre biztat, amivel a döntés legitimitását mint közérdekű célt kívánja elősegíteni.
Az AB kifejtette, hogy a bíróságnak a jogszabályok adta értelmezési mozgástér keretein belül azonosítania kell az elé kerülő ügy alapjogi vonatkozásait, és a bírói döntésben alkalmazott jogszabályokat az érintett alapjog alkotmányos tartalmára tekintettel kell értelmeznie. Emiatt vizsgálta, hogy a Kúria döntése összhangban áll-e az Alaptörvény IX. cikkének (1) bekezdésével. Az AB szerint egy társadalmi célú reklám közzététele előtti vizsgálat során nem várható el a műsorszolgáltatótól az Mttv. előírásain túl olyan többlettartalom vizsgálata, ami alapján egy kampány pillanatnyi állásából következtetve esetlegesen valamilyen mögöttes politikai tartalom állapítható meg. Ez ugyanis könnyen eredményezheti azt is, hogy egy közérdekű céllal ellentétes politikai vélemény megakadályozza a közérdekű cél elérését szolgáló társadalmi célú reklám közzétételét. Elfogadta a Kúriának azt a megállapítását döntése alapjául, hogy a vitatott közlés a tartalma alapján a népszavazási kérdésre adható lehetséges válaszok közül egyiket sem támogatja, hanem csupán közérdekű célt szolgál. Az a körülmény, hogy a népszavazás érvényességét szolgálja a részvételre ösztönzés, nem ad
- 141/142 -
alapot arra az értelmezésre, hogy a közlés a kérdésnek a kormány által kívánt módon való megválaszolására irányulna. A Kúria végzésével az Mttv. által előírt szabályoknál lényegesen szélesebb körű vizsgálatot igénylő és objektív módon be nem határolható többletkötelezettséget telepített a műsorszolgáltatóra. Döntése alkalmas arra, hogy - mintegy öncenzúraként - a műsorszolgáltatót visszatartsa társadalmi célú reklámok közzétételétől, ezért a végzésében foglalt jogértelmezésével megsértette a műsorszolgáltatónak a médiatartalom-szerkesztésre vonatkozó, az Alaptörvény IX. cikk (1) bekezdésében biztosított szabadságát. Az AB mindezek alapján a Kúria végzését megsemmisítette.
A határozathoz öt alkotmánybíró fűzött különvéleményt.
Czine Ágnes különvéleményében kifejtette, hogy az AB egyedi ügyekben felülvizsgálja a bírósági jogértelmezést, de ennek szigorú korlátai vannak. Úgy vélekedett, hogy az AB jelen döntésével túlterjeszkedett az Alaptörvényben és az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvényben meghatározott jogkörén. Az AB gyakorlata ugyanis az, hogy a bírósági döntések alkotmányossági felülvizsgálata nem terjedhet ki a bíróságok jogértelmezésére, csak akkor, ha a bírósági döntésben foglalt jogértelmezésnek egyúttal alapjogi érintettsége van. Az AB ezért nem tekinthető a bírósági szervezetrendszer egyik felülbírálati fórumának. Czine szerint a jelen ügyben a Kúria döntése nem idéz elő alapjogsérelmet, értelmezése az Mttv. 64. §-ára irányult, és az alapján úgy ítélte meg, hogy a kérdéses reklám politikai reklám, hiszen "a közlésben megjelent a Kormány támogatására való ösztönzés", és így a reklám "nem függetleníthető a népszavazás szervezőjének céljától". Kiemelte, hogy a bíróság nem térhet el az előtte folyamatban lévő norma egyértelmű tartalmától - az eltérést az ügy alapjogi relevanciája sem alapozhatja meg -, ezért a végzés megsemmisítését nem támogatta.
Pokol Béla különvéleményében szintén nem támogatta a kúriai döntés megsemmisítését, hiszen a népszavazás kapcsán megjelent a részvételre és a távolmaradásra buzdítás is, így a Kúria nem tehette meg, hogy ezt a fajta médiaközlést ne minősítse a politikai reklám kategóriájába tartozónak. Ezt figyelembe véve az AB-nak el kellett volna utasítani az indítványozó panaszát. Érvelésének második részében kifejtette, hogy a Ve. 233. § (1) bekezdése szerinti háromnapos, valamint a népszavazás kezdeményezéséről, az európai polgári kezdeményezésről, valamint a népszavazási eljárásról szóló 2013. évi CCXXXVIII. törvény (Nsztv.) 79. § (3) bekezdésében meghatározott ötnapos panaszhatáridők esetében az Abtv. 27. §-a szerinti indítványi elemek megkövetelése nem helytálló, ugyanis a két törvénnyel megteremtett panaszlehetőség nem az Abtv. 27. §-a alá tartozó panasztípus. A választási ügyekben jellemző rövid eljárási határidőkre tekintettel kellene az ilyen indítványokat elbírálni.
Stumpf István különvéleményében - amelyhez Szalay Péter csatlakozott - kifejtette, hogy az AB nem járhat el burkoltan negyedfokú bíróságként, mert ez ellentétben áll mind a hatalommegosztás elvével, mind pedig a testületnek az Alaptörvényben meghatározott feladatkörével. Jelen ügyben az indítványozó azt vitatta, hogy a Kúria az irányadó jogszabályi rendelkezéseket az ő konkrét ügyében helyesen, jogszerűen alkalmazta-e. Stumpf szerint a határozatot jegyző többség valójában csak állítja, de ténylegesen nem bizonyítja be azt, hogy az Alaptörvény alapján le lehetne szűkíteni a (népszavazási) kampányban közzétett politikai reklám fogalmát. A Kúria által elfogadott jogértelmezés alkotmányellenességét az indítványozó sem tudta igazolni, és a Kúria által megállapított tényállásnak az irányadó törvényi szabályok alapján történő jogi minősítésének megváltoztatására az AB-nak nem volt hatásköre, ezért az indítványt vissza kellett volna utasítani. Ugyanakkor megfelelő indítvány alapján vizsgálhatónak tartja, hogy van-e eltérés a politikai reklám fogalmában attól függően, hogy azt választási eljárásban vagy népszavazási eljárásban kell alkalmazni. Ellenben Kiemelte ellenben, hogy a népszavazás kezdeményezője által a népszavazáson való részvételre buzdító reklám minden körülmények között politikai reklámnak minősül.
Sulyok Tamás különvéleményében - amelyhez Szalay Péter csatlakozott - arra a megállapításra jutott, hogy az indítványozó alkotmányjogi panasza alkotmányjogilag releváns indok nélkül a Kúria jogértelmezésének felülvizsgálatára irányult, ezért el kellett volna utasítani. Ezzel összefüggésben nem értett egyet azzal sem, hogy a vizsgált ügyben a többségi határozat a műsorszolgáltató tartalomszerkesztési tevékenységét bevonja a véleménynyilvánítás szabadságához való alapjog alkotmányos védelmi körébe. Véleménye szerint az AB-nak nem szabad elzárkózni a rendes bíróságok jogértelmezésének - sőt, közvetlen alapjogi kihatás esetén a ténymegállapításainak - alkotmányossági szempontú felülvizsgálatától akkor, ha azt az alapjogi védelem a konkrét ügyben megköveteli, de a jelen ügyben szerinte nem volt ilyen vonatkozás. Megítélése szerint az ítélkező bíróság bizonyítékértékelési és jogértelmezési szabadságához tartozik, hogy a bizonyítékokat meggyőződése szerint mérlegelje, és jogági minősítésüket illetően szabadon alakíthassa ki jogi álláspontját. Ennek felülvizsgálatától pedig az AB mindaddig tartózkodik, amíg a bíróság bizonyítékértékelése, a bizonyítékok
- 142/143 -
felhasználása, illetve jogértelmezése pontosan körülírt, Alaptörvényben védelmezett jogot nem sért. Jelen esetben szerinte a Kúria jogértelmezése nem bírt olyan közvetlen alkotmányjogi vonatkozással, amely annak érdemi alkotmánybírósági felülvizsgálatát lehetővé tette volna. Véleménye szerint a többségi határozat alkotmányjogilag veszélyes műsorszolgáltatói gyakorlatot rejthet magában, minek következtében a műsorszolgáltatók a jövőben kisebb gondossággal fognak eljárni, és hajlamosabbak lesznek politikai reklámot társadalmi célú hirdetésként közzétenni, kikerülve ezzel az Alaptörvény IX. cikk (3) bekezdését.
Deák Izabella
A 20/2016. (X. 28.) AB határozat alkotmányjogi panasz alapján a Kúria Kvk.IV.37.935/2016/4. számú végzését megsemmisítette. Tárgyában lényegében megegyezett a 19/2016. (X. 28.) AB határozat alapjául szolgáló indítvánnyal. Egy magánszemély nyújtott be kifogást egy műsorszolgáltatóval szemben. Az NVB a 120/2016. számú határozatában a kifogást elutasította, majd a Kúria az NVB határozatát megváltoztatta. A Kúria döntését a 19/2016-os határozatban foglaltakkal azonos indokból semmisítette meg. E döntéshez Pokol Béla nem fűzött különvéleményt.
Deák Izabella
Az Alkotmánybíróság az alapvető jogok biztosának indítványa alapján azt a kérdést vizsgálta, hogy vajon a testületnek van-e hatásköre az alaptörvény E) cikk (2) bekezdésén alapuló, az Európai Unióval közös hatáskörgyakorlásra vonatkozó rendelkezés hatálya alá tartozó kérdésekben annak vizsgálatára, hogy az adott norma vagy egyedi intézkedés sérti-e az emberi méltóságot, sért-e más alapvető jogot, sérti-e a szuverenitást, illetve a történeti alkotmányon alapuló önazonosságot. Az ügy alapjául az Európai Unió Tanácsának határozata (a továbbiakban: EUT határozat) szolgált, amely átmeneti intézkedésként az Olaszországban, valamint Görögországban tartózkodó menedékkérelmet benyújtott személyeket más tagállamokba helyezné át. Ennek keretében Magyarországnak 1294 személy esetében kellene lefolytatnia a menekültügyi eljárást. Az alapvető jogok biztosa szerint az EUT határozat menedékkérők áthelyezését lehetővé tevő rendelkezése mellőzi az egyéniesített elbírálás követelményét, valamint eltér "az uniós jogrendnek az alapjogok és az emberi méltóság szigorú védelmén alapuló szokásos jogi megközelítésétől". Ezzel összefüggésben felhívta a figyelmet az Alaptörvény XIV. cikk (1) bekezdésében foglaltakra, amely szerint alkotmányossági kérdést vet fel, hogy vajon a külföldiek csoportos kiutasítására vonatkozó feltétlen tilalom, a más állam által végrehajtott jogellenes csoportos kiutasítás megvalósításában történő magyar állami eszközcselekményre is kiterjed-e. Ehhez kapcsolódó további kérdés, hogy a magyar állami szervek kötelesek-e olyan Európai Unióban megvalósuló intézkedések végrehajtására, amelyek ellentétesek az Alaptörvényben foglaltakkal. Amennyiben nem, akkor a kérdés az, hogy mely magyar intézménynek áll jogában ezt kimondani. További fontos kérdés volt az is, hogy az alapító szerződések alapján az Európai Unió részére a tagállamoktól átadott hatáskörökbe nem tartozó jogok és kötelezettségek végrehajtása korlátozható-e. Végül kérdésként merült fel, hogy az Alaptörvény E) cikke értelmezhető-e olyan felhatalmazásként, amely szerint az Európai Unió keretében folytatott együttműködés részeként más tagállamban jogszerűen tartózkodó külföldi személyek csoportját - egyedi helyzetük értékelése és beleegyezésük nélkül - áthelyezzék hazánkba. Az indítványozó álláspontja szerint az Alaptörvény E) cikke a többi tagállammal közös európai uniós hatáskörgyakorlásra adott felhatalmazás alkotmányos korlátait is meghatározza, és az alapító szerződések felhatalmazásán túllépő ultra vires uniós jogi aktusok betartására nincsen alkotmányos kötelezettség.
Az ügy előadó bírája Sulyok Tamás volt.
Az AB mindenekelőtt az Alaptörvény XIV. cikk értelmezésére vonatkozó indítványt elkülönítette az E) cikk értelmezésére irányulótól. A külföldiek csoportos kiutasítására vonatkozó alaptörvényi rendelkezés értelmezését elkülönítette az E) cikkétől, és a kiutasításról még nem hozott döntést. A testület elsődlegesen arra a kérdésre kereste a választ, hogy vajon egy uniós jogi aktus sértheti-e az alapjogokat. Az
- 143/144 -
egyes tagállami alkotmánybírósági és Európai Bírósági döntések áttekintését követően arra a megállapításra jutott, hogy az AB saját hatáskörében, indítvány alapján vizsgálhatja, hogy az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdésén alapuló hatáskörgyakorlás folytán sérül-e az emberi méltóság, más alapvető jog lényeges tartalma, vagy a szuverenitásunk, illetve alkotmányos önazonosságunk. De minderre csak kivételesen, ultima ratio jelleggel van lehetősége. A döntés kifejtette azt is, hogy a közhatalom gyakorlása alapjogilag kötött, az alapjogok védelme elsőrendű állami kötelezettség, amelynek biztosítása az Alkotmánybíróság feladata is. Ebből következik, hogy legvégső esetben az AB kompetenciája annak eldöntése, hogy az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdés alapján megvalósuló közös hatáskörgyakorlás nem eredményezi-e az emberi méltóság, vagy más alapvető jog lényeges tartalmának sérelmét. Az ultra vires uniós jogi aktusok megítélése kérdésében az AB arra hívta fel a figyelmet, hogy a kormány és az Országgyűlés is az Európai Bírósághoz fordulhat, ha egy uniós jogi eszköz álláspontja szerint a szubszidiaritás elvét sérti. Felhívta a figyelmet arra, hogy noha az Alaptörvény alapján Magyarország és az Európai Unió között érvényesül a hatáskörgyakorlás megosztása, de ez nem korlátlan. Az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdése egyszerre biztosítja az uniós jog érvényességét és az átruházott, közösen gyakorolt hatáskörök korlátját. Ezeknek a hatásköröknek két fontos korlátját jelölte meg: a szuverenitás- és az identitáskontrollt. Előbbi azt jelenti, hogy az uniós csatlakozással az ország nem mondott le szuverenitásáról, hanem egyes hatáskörök közös gyakorlását biztosította; a további hatáskörök közös gyakorlásának megítélése során vélelmezni kell a szuverenitás fenntartását. Az alkotmányos identitás vagy önazonosság ugyanakkor nem határozható meg zártkörűen, de többek között ide tartozik a szabadságjogok védelme, a hatalommegosztás, a köztársasági államforma. Olyan alapvető értékekről van tehát szó, amelyekről még nemzetközi szerződéssel sem lehet lemondani, és amelyek védelme az AB feladata. Így abban az esetben, ha ezek az értékek sérülhetnek az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdésben foglalt hatáskörgyakorlás során, akkor erre vonatkozó indítvány alapján a testület uniós jogot is vizsgálhat. A testület ugyanakkor a szuverenitás- és identitáskontrollt olyan vizsgálatokként azonosítja, amelyeknek közvetlenül nem tárgya az uniós jogi aktus érvényessége, továbbá nem hat ki annak alkalmazási elsőbbségére sem.
A határozathoz öt alkotmánybíró párhuzamos indokolást, egy bíró különvéleményt fűzött.
Dienes-Oehm Egon párhuzamos véleményében az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdésen alapuló hatáskörgyakorláshoz kapcsolódó vizsgálati hatáskör korlátaira utalt. Ennek keretében az ultra vires uniós jogi aktusok megállapításának időbeli korlátozottságára hívta fel a figyelmet, vagyis arra, hogy a tagállami bíróságoknak legfeljebb az előzetes döntéshozatali eljárás rendjében vagy informális alkotmányos párbeszéd keretében van lehetőségük beleszólni a fenti jogi aktusok megalkotásába.
Juhász Imre arra hívta fel a figyelmet, hogy az Alkotmánybíróságnak már jelen határozatában választ kellett volna adnia az Alaptörvény XIV. cikkével kapcsolatos indítványi elemre.
Pokol Béla is egyetértett a többségi döntéssel, de véleménye szerint a határozatnak ki kellett volna mondania: csak a kormány kizárólagos indítványozási jogának rögzítése mellett mondhatja ki az AB egy uniós jogi aktussal szembeni szuverenitás- és alkotmányosidentitás-védelmi eljárásának lehetőségét.
Stumpf István párhuzamos indokolásában arra hívta fel a figyelmet, hogy az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdésen alapuló közös hatáskörgyakorlás nem sértheti az Alaptörvényt, hiszen az lényegében egy csatlakozási klauzula, így magának a hatáskörgyakorlás átruházásának a kérdését rendezi. Éppen ezért a hangsúly szerinte a közös hatáskörgyakorlás alaptörvényi sérelme helyett a közös hatáskörgyakorlás folytán megalkotott jogi aktusok Alaptörvénnyel való összhangjának kérdésén van. Nem értett egyet azzal a többségi állásponttal sem, amely szerint az alkotmányos önazonosság olyan alapvető érték, amelyet nem az Alaptörvény hoz létre. Ezzel ugyanis az alkotmányos önazonosságot elválasztják az Alaptörvény szövegétől.
Az alkotmányos önazonosság kérdését vetette fel Varga Zs. András is, aki a döntésből éppen azt hiányolta, hogy az indokolás nem fejtette ki annak jogi alapját. álláspontja szerint az alkotmányos önazonosság nem univerzális jogi érték, hanem olyan nemzeti sajátosság, amely országonként eltérő lehet. Ezek az értékek a történelmi alkotmányfejlődés eredményei, amelyeket sem nemzetközi szerződés, sem pedig az Alaptörvény módosítása nem ronthat le.
A határozathoz egyetlen alkotmánybíró, Salamon László írt különvéleményt. Szerinte a döntés nem ad hiánytalan választ az indítvány azon elemére, hogy az állami szervek kötelesek-e az Unió többi tagállamával közösen gyakorolható hatáskörben hozott olyan intézkedések végrehajtására, amelyek ellentétesek az Alaptörvény alapvető jogi tartalomra vonatkozó rendelkezéseivel. Véleménye szerint alaptörvényi tilalomba ütközik az olyan intézkedés végrehajtása, amely alapvető jogokat sért. Kifejtette továbbá azt is, hogy az Európai Uniónak nincsen jo-
- 144/145 -
ga hatáskörét meghaladóan a tagállamokban kötelezően alkalmazandó jogi aktust megalkotni.
Mészáros Gábor
Az indítványozó médiaszolgáltató alkotmányjogi panaszában a Kúria egyik ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte az Alkotmánybíróságtól arra hivatkozva, hogy a döntés alapján sérült a sajtószerkesztési szabadságához, közvetve pedig a véleménynyilvánítás szabadságához való joga. Az ügy alapjául egy esti műsorban elhangzott tudósítás szolgált, amely a "Tömegtüntetés a nácizmus ellen" elnevezésű gyülekezésről tudósított. A riporter a tudósítás során a Jobbik Magyarországért Mozgalmat parlamenti szélsőjobboldalként aposztrofálta. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Hivatal, a Médiatanács, majd végül a Kúria is úgy értékelte a kijelentést, hogy a szélsőjobboldali párt kifejezés nem tényállítás, hanem vélemény, ugyanakkor a médiatörvény szerint tilalmazott a politikai hírhez fűzött vélemény; kivéve, ha ehhez értékelő magyarázatot fűznek, e minőségét megjelölik, szerzőjét pedig megnevezik. Az indítvány kifejtette, hogy a sajtószabadságba beleértendő valamennyi információ, vélemény, amelyeknek a nyilvánossághoz való eljuttatása nélkül nem lenne demokratikus politikai diskurzus. Az inkriminált kifejezést indokolt lett volna tágabb kontextusban vizsgálni, hiszen a médiában bevett gyakorlat, hogy egy politikus, közszereplő kijelentéseit összefoglalóan közlik, nem pusztán nevükkel, hanem rájuk alkalmazott jelzőkkel azonosítják. Az indítvány példaként hozta fel, hogy az LMP-re zöldpártként, a KDNP-re kereszténydemokrata pártként szokták utalni. Ezeket a jelzőket nem a médiaszolgáltató találja ki, hanem csak felhasználja azokat, vagyis nem saját véleményét közli. Az érintett pártra ráadásul számos tudományos publikáció, közéleti disputa alkalmazza a szélsőjobboldali jelzőt; a "parlamenti" jelző pedig pusztán arra utal, hogy a parlamenti pártok közül a legradikálisabbról van szó.
Az ügy előadó bírája Szalay Péter volt.
Az AB mindenekelőtt a sajtószabadság, a véleménynyilvánítás szabadságának demokratikus társadalomban és eddigi gyakorlatában elfoglalt kiemelt szerepére hívta fel a figyelmet, a konkrét ügy kapcsán pedig vizsgálta a közigazgatási hatóságok és a bíróságok által alkalmazott törvényi rendelkezést, amely álláspontja szerint nem különböztet pozitív vagy negatív tartalmú vélemények között, hanem általánosan korlátoz minden véleményt a közzétett hírekhez. Az AB szerint a rendelkezés célja az, hogy a közönség a közéleti, politikai eseményekről tárgyilagos tájékoztatást kapjon. Önmagában a véleménynyilvánítás szabadságát nem gátolhatja az, hogy a közlésben szereplő értékítélet egyezik-e az érintettek saját értékítéletével; viszont a hírműsorokban ilyen vélemény nem jelenhet meg a műsorszolgáltató véleményeként. Az esetlegesen bemutatott tilalmazott véleményeket ugyanakkor egyedileg kell vizsgálni. Az AB szerint az alkalmazott "szélsőjobboldali" jelzővel a médiaszolgáltató, bár a tüntetés szervezői által alkalmazott egyik jelzőt vette át, nem emelte ki, hogy a tüntetés szervezőinek véleményét, értékítéletét közvetíti. Ezáltal a műsorszolgáltató nem tett eleget a hiteles és tárgyilagos tájékoztatás követelményének; a Kúria döntése tehát összhangban állt a sajtó alkotmányos küldetésének és a véleménynyilvánítás szabadságának követelményével.
A határozathoz három párhuzamos indokolást és két különvéleményt fűztek az alkotmánybírák.
Dienes-Oehm Egon párhuzamos indokolása a határozat azon megállapítását támadta, miszerint a véleménynyilvánítás szabadságát korlátozó törvényeket megszorítóan kell értelmezni.
Salamon László párhuzamos indokolása az alapvető jogok korlátozására vonatkozó alaptörvényi rendelkezéssel kapcsolatban azt állapította meg, hogy az kizárólag a jogalkotó és nem a jogalkalmazó számára állapít meg kötelezettséget.
Stumpf István különvéleményében azt kérte számon a többségtől, hogy az alkotmányjogi panasz alapján az AB a bírói döntés alkotmányosságának vizsgálata mellett az alkalmazott normát is felülvizsgálhatta volna. Az alkalmazott jogszabályi rendelkezés ugyanis korlátozza a véleménynyilvánítás szabadságát, méghozzá nem a feltétlenül szükséges mértékben, így az alaptörvény-ellenes.
Varga Zs. András különvéleményében pusztán arra hívta fel a figyelmet, hogy mivel a Kúria hivatkozott ítéletének megsemmisítésére irányult az alkotmányjogi panasz, ezért miután azt a döntés a véleménynyilvánítással kapcsolatos aspektusában elutasította, nem volt indokolt a rendelkező rész második pontjában azt egyúttal vissza is utasítani.
Mészáros Gábor ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogász, PE ÁJK.
[2] A szerző joghallgató, DE ÁJK.
[3] A szerző igazgatásszervező.
[4] A szerző jogász, EKINT.
[5] A szerző joghallgató; DE ÁJK.
Visszaugrás
