A finn jogforrási rendszer mai formájának megértéséhez és áttekintéséhez mindenképpen szükséges a finn jog (magánjog) történeti fejlődésének és a skandináv jogrendszer sajátosságainak néhány sarkalatos pontját kiemelni. Egyrészről Finnország hosszú időn keresztül - egészen 1809-ig - Svédország részét képezte, úgy politikai, mint jogi értelemben. Nem meglepő tehát, hogy a két ország korabeli összefonódásának eredménye egy olyan finn jogrendszer, amely alapvonásaiban - de messze nem mindenben - megegyezik a svéddel.[1]
Másrészről viszont, amennyiben vizsgálódásunkat nagyobb földrajzi egységre terjesztjük ki, és a finn jogrendszer sajátosságait nem csupán a fent említett két ország kontextusában vizsgáljuk, akkor szükségszerűen arra a következtetésre jutunk, hogy a finn jogrendszer a skandináv típusú jogrendszerek része - feltéve persze, hogy a skandináv jogcsalád létét önálló egységként fogadjuk el.[2]
A finn jogrendszer skandináv jellegzetességei között a jogforrásokat érintő egyik legfontosabb jellemző - az abszolút monarchiák időszakából származó, középkorias jellegű, kazuisztikus szerkesztésű, egyes részeit tekintve még mind a mai napig hatályban lévő törvénygyűjteményeket (például az 1734. évi Általános Kódexet) leszámítva - a nagy, átfogó kódexek hiánya, amely egyúttal az egyik legszembetűnőbb különbség a kontinentális jogrendszerekhez képest. Ugyanakkor nem állnak közelebb a common law országok jogrendszeréhez sem, lévén a bírósági ítéleteknek kötelező jogforrási ereje nincsen. Jóllehet átfogó törvénykönyveket nem találunk, a kodifikációs termékeik között ugyanakkor figyelemmel kell lennünk a nagyszámú, kontinentális technikájú résztörvényekre.[3] A finn - és az északi - jogrendszer sajátossága, hogy a jogszabály-tervezetek és a jogalkotást előkészítő dokumentációk részletekbe menően alapos kidolgozásúak, és a jogalkalmazás során is nagyon hangsúlyos szerepet kapnak, jóllehet kötelező jogforrási erejük nincs. Többek között ez is bizonyítja, hogy a jogrendszer folyamatos átalakulásáért és mozgásáért felelős motor szerepét az állami bürokrácia, és nem a bíróságok jogfejlesztése játsza, amelyet alátámasztani látszik az a tény is, hogy a legfelső bíróságok soha nem próbáltak meg túlterjeszkedni a hatáskörükön, és a jogi folyamatokba is mindig csak annyira avatkoztak be, amennyire a jogélet gördülékenységének fenntartása ezt indokolttá tette. A bírák közéleti szereplése ritka, ugyanakkor a jogtudomány professzorait nagy tisztelet övezi - habár talán nem akkora, mint Németországban -, és a médiának köszönhetően személyük is széles körben ismert. A politikai és a független állami szervek - nyílt - konfliktusára szinte soha nem kerül sor; az uralkodó szemlélet pedig a politikai és a jogi ténykedéseket külön tevékenységként kezeli.[4]
A finn jogforrások viszont sok tekintetben különböznek más skandináv államok jogszabályaitól, különösen a dán, a norvég, illetőleg az izlandi jogforrásoktól. Ennek oka többek között a római jog svédországi és finnországi átvétele, amelyet ugyan formálisan sosem recipiáltak, de a bírói gyakorlat és a jogtudomány sokat merített a római jogból.[5]
A finn jogforrások kategorizálása előtt fontos kiemelnünk, hogy Finnországban az elsődleges és feltétlen jogforrás mindenekelőtt az írott jog. A finn jogalkalmazás bármely szféráját vesszük is górcső alá, a döntéshozatali mechanizmus során alapvető hivatkozási alapként mindig az írott, kodifikált jogot találjuk - mindig figyelemmel ugyanakkor az Alkotmány azon rendelkezésére, amely a jogalkalmazó számára tiltja olyan jogszabály alkalmazását, amely ellentétes az Alkotmánnyal.[6]
Az 1734. évi Általános Kódex eljárásjogi könyvének (oikeudenkäymiskaari) egyik, megalkotása óta változatlan, még ma is hatályos szakasza kimondja, hogy "a bíró mindenkor köteles figyelemmel lenni az írott jogra és annak valódi céljára, és saját belátása szerint annak megfelelően, de sosem azzal ellentétesen ítéletet hozni. Az élő szokásjogot - ha annak alkalmazása nem ésszerűtlen - szintén köteles figyelembe venni, amennyiben az adott kérdést az írott jog alapján nem lehet eldönteni." E cikkelyből tehát levezethető egyrészről a döntéshozó mindenkori, jogértelmezésre és jogalkalmazásra vonatkozó szabad mérlegelési joga; másrészről viszont az eljáró bírónak az ügy érdemi elbírálására vonatkozó kötelezettségét jelenti, még az ügy szempontjából releváns írott jog hiánya esetében is.[7]
A finn jogtudomány uralkodó nézete szerint a hazai jogforrásokat alapvetően két tényező szerint csoportosíthatjuk. Egyfelől a létrejöttük, a keletkezésük természete alapján, másfelől pedig a jogi kötőerejük alapján. A keletkezésük természete szerint megkülönböztetünk parancsoló (autoritatív), és független (szubsztantív) jogforrásokat. Az autoritatív jogforrások csoportjába tartoznak azok a jogi eszközök, amelyeknek a belső jogforrása - vagyis a jogforrás kibocsátó szerve (többnyire állami szerv) - ismert, konkrétan beazonosítható és egyedileg meghatározható. Ezeknek a jogi eszközöknek a jogforrási mivolta ugyanis a kibocsátó jogi státuszára, a kibocsátó jogállására vezethető vissza. Más szavakkal tehát, minden olyan jogforrás, amely a kibocsátó, a megalkotó jogállása által és annak következtében lesz jogforrás, az autoritatív kategóriába esik.
Szubsztantív jogforrás ennek fényében - a negatív fogalom-meghatározás lehetőségével élve - minden más jogforrás. Konkrétabban, az e csoportba eső jogi eszközök nem a megalkotásuk - és közvetve a megalkotó, annak jogi státusza - következtében, mintegy szükségszerű következményként emelkednek jogforrási szintre. E normák szubsztantív, lényegi mivolta éppen abból fakad, hogy jogforrási minőségük nem kapcsolódik a kibocsátóhoz - ez attól független, lévén e normák kibocsátótól függetlenül, "önállóan" léteznek. Jogforrás akkor válik belőlük, amikor az állam jogforrásként elismeri őket, megsértésüket pedig szankcionálja. Sajátosságuk tehát éppen annyiban áll, amennyiben nem az állam alkotta, de jogként ismeri el. Ez az elismerés általában a bírói jogértelmezés és jogalkalmazás, vagyis az igazságszolgáltatás útján történt (történik) meg azáltal, hogy a jogértelmező (bíró) a szubsztantív jogi eszköz tartalmát a jogalkalmazás szempontjából lényegesnek minősítette (minősíti).[8]
A jogi kötőerő alapján a jogforrásokat aszerint csoportosítják, hogy a jogalkalmazót mennyire köti az adott jogforrás, avagy annak alkalmazásától a jogalkalmazó miként tekinthet, illetőleg térhet el. E felosztás során megkülönböztetünk kötelezően alkalmazandó, általában alkalmazandó, illetőleg nem kötelező jogforrásokat. A kötelezően alkalmazandó forrásoktól eltérni főszabály szerint nem, vagy csak nagyon kivételes esetekben lehet; ilyen kötőerejű autoritatív forrás az írott jog (jogszabályok), illetőleg kötelezően alkalmazandó szubsztantív jogforrás a szokásjog. Az általában alkalmazandó jogforrásoktól való eltérés megengedett, amelynek feltétele az eltérés megindokolása. Általában alkalmazandó jogforrások közé csak autoritatív normákat sorol a finn jogtudomány; ilyenek a jogszabálytervezetek és a bírósági ítéletek. Nem kötelező autoritatív jogforrás a jogtudomány, míg e kategóriába sorolt szubsztantív forrásként az általános jogi alapelvek, illetőleg az ésszerűség és az erkölcs említhetőek meg. A nem kötelező jogforrások alkalmazásától indokolás nélkül el lehet tekinteni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
