A szeptemberi Szemlében a "hagyományos" élettársi viszony szabályozásával foglalkozunk olyan országok szabályozását áttekintve, amelyek korábban a keleti blokkhoz tartoztak, ráadásul Ukrajna és Szlovénia szomszédaink is. A volt Jugoszlávia tagköztársaságai közül Szlovénia élen jár az élettársi viszony szabályozásában, a másik volt tagköztársaságban, Macedóniában nem ez a helyzet, de az élettársak bizonyos jogokkal rendelkeznek. Míg Szlovéniában gyakori az élettársi viszony, addig Macedóniában kevésbé. Tőlünk keletebbre, Ukrajnában még az élettársi kapcsolat elnevezése sem egységes, s bár a hatályos családjogi törvény tartalmaz néhány rendelkezést, az "élettárs" kifejezést egyáltalán nem használja. Lengyelországban még ezt a mértéket sem éri el az élettársi viszony szabályozottsága.
Valamennyi fenti országban a de facto jellegű élettársi szabályozást tárgyaljuk, az együttélés megkövetelt időtartama tekintetében azonban vannak eltérések. A de facto jelleg miatt valamennyi országban komoly nehézséget okoz annak bizonyítása és bíróság általi megítélése, hogy fennállt-e az élettársi viszony, mikor kezdődött, s meddig állt fenn. Mindezek ellenére rendszerint nem határozzák meg a konkrét időtartamot, legfeljebb arra utalnak jogszabályi szinten, hogy annak hosszabb ideig fennállónak, tartósnak kell lennie.
A szlovén élettársi szabályozás jellemzőit Barbara Novak tanulmánya alapján közöljük; a cikk a Verlag Gieseking gondozásában megjelenő európai családjogi sorozat élettársakról szóló kötetében jelent meg.[1]
Szlovéniában 1977 óta a családjogi törvény szabályozza a házasságon kívüli élettársi kapcsolatot. Akkor Szlovénia volt az egyetlen jugoszláv tagköztársaság, amely az élettársi viszonyhoz ugyanolyan jogokat és kötelezettségeket kapcsolt, mint a házassághoz (más tagköztársaságok, amelyek az élettársi kapcsolat szabályozása mellett foglaltak állást, csak bizonyos, elsősorban vagyoni jellegű, illetve tartási jogkövetkezményeket fűztek ehhez.) Az 1977. évi szabályozás azóta hatályban van; s különösen miután 1991-ben, Szlovénia önállóvá válásakor az Alkotmány megállapította, hogy az élettársi kapcsolatot törvénnyel kell szabályozni, változás ezen a téren - a szerző szerint - nem várható.
Az élettársi szabályozás elsődlegesen azt a célt szolgálta, hogy egy férfi és nő élettársi együttélése esetén a gyengébb helyzetben lévő felet jogi védelemben részesítse. A jogalkotó azt igyekezett elkerülni, hogy az élettársi viszony végén az egyik fél kisemmizetten kerüljön ki, annak ellenére, hogy a kapcsolat fennállása alatt hozzájárult a másik fél vagyonának növeléséhez (például a közös gyermek nevelésével, illetve a közös háztartásban való munkavégzéssel). Noha ezek a célok megvalósultak azzal, hogy az élettársak jogi helyzetét a házastársakéval azonos szintre emelték, már a jogszabály elfogadása után merültek fel kétségek azzal kapcsolatban, hogy biztosan ez a legjobb megoldás-e, és nem lett volna-e elégséges, ha csak bizonyos jogokat és kötelezettségeket kapcsoltak volna az élettársi viszonyhoz. A házastársak és élettársak azonos jogi helyzetének indokoltságát kétségbe vonók hivatkoztak arra, hogy az élettársi viszony jogkövetkezményei a törvény erejénél fogva beállnak, s a felek nem köthetnek olyan érvényes megállapodást, amely szerint kapcsolatukat nem tekintik élettársi viszonynak - ezt a megállapodást a bíróság nem veszi figyelembe akkor, ha utóbb az egyik (volt) élettárs mégis bírósághoz fordul valamely vonatkozó igényének érvényesítése érdekében. Mindazonáltal a mai Szlovéniában az élettársi együttélést a társadalom teljességgel elfogadja, így - a szerző szerint - a hatályos szabályozás, még ha különösen haladónak is mutatkozik, semmiképpen nem ellentétes a szlovén felfogással.
A készülő új családjogi törvény előkészületei során természetszerűleg felmerült a kérdés, hogy indokolt lenne-e másként szabályozni az élettársi kapcsolat jogkövetkezményeit. Noha az Alkotmány megköveteli a törvénnyel történő szabályozást, ennek a kívánalomnak olyan jogszabályi rendezés is megfelelne, amely nem biztosítja a házastársakkal való teljes jogegyenlőséget. Mindazonáltal a jogszabály előkészítése során figyelembe vették azt a tényt, hogy Szlovéniában magas az élettársi viszonyban élők száma és ez a szám folyamatosan növekszik, továbbá, hogy az évtizedek óta fennálló élettársi szabályozást a társadalom ismeri, elfogadja, annak változtatása a jogbiztonság sérelmét okozná. Felvetődött továbbá az is, hogy szükséges lenne-e a nyilvántartásba vétel, a regisztráció rendszerének kiépítése. Miután azonban az élettársi viszony a házasságéval azonos következményekkel jár, a kötelező nyilvántartásba vétellel azok az ebből fakadó joghatások is megvalósulnának, amelyek eddig nem, így pedig végső soron semmiféle különbség nem maradna az élettársi viszony és a házasság között, azaz az élettársi kapcsolat nem is jelentene alternatívát a házasság mellett. Változás tehát ezen a téren sem várható: fennmarad az élettársi viszony de facto karaktere.
Az élettársi viszony a hatályos szabályozás szerint egy férfi és egy nő olyan együttélését jelenti, akik nem állnak egymással házasságban és hosszabb ideje élnek együtt. Olyan akadály, amely házasság esetén házassági akadály lenne, és a házasság érvénytelenségét okozná, nem állhat fenn köztük. Ami a kapcsolat időtartamát illeti, a törvény nem határozza ezt meg. Hogy mégis milyen időtartamú együttélés teszi a kapcsolatot élettársi közösséggé, az számos tényező és körülmény függvénye, amelyek az adott eset kapcsán állapíthatóak csak meg. Így jelentősége van a felek közötti kapcsolat intenzitásának, annak, hogy megszakították-e az együttélés során az életközösséget, hogy közös háztartást vezettek-e, közös gyermekük született-e. A szerző arra utal, hogy egy életközösség az együttélés mikéntjétől függően akár már nyolc hónap elteltével teljesítheti az élettársi kapcsolat követelményeit, más esetekben lehetséges, hogy csak egy év vagy akár két év eltelte után. Az élettársi kapcsolat kezdő időpontjának megállapítása nagyon nehéz, különösen akkor, ha nem egyik percről a másikra válnak a felek élettársakká.
Az élettársi kapcsolat fennállása alatt a felek jogai és kötelezettségei megegyeznek a házastársakéival. Ennek jelentősége - bizonyos morális kötelezettségeken túl - elsősorban a tartás körében lehet, azaz a megélhetéséről gondoskodni nem tudó partner igényt tarthat arra, hogy a másik fél tartását teljesítse (ennek bírósági érvényesítése aligha fordul elő). Az élettársak az együttélés alatt közös vagyont szereznek, bár a törvény kifejezetten rendelkezik arról is, hogy mi kerül az élettársak különvagyonába. A vagyonközösség nemcsak törvényes vagyonjogi rendszer, hanem annyiban kötelező erejű is, hogy a felek nem állapodhatnak meg szerződéssel abban, hogy munkával szerzett keresményük nem a közös vagyont gyarapítja. Abban ugyan megállapodhatnának, hogy a törvény szerinti különvagyon a közös vagyon részét képezi, ilyen megállapodások azonban a gyakorlatban nem fordulnak elő.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
