Sólyom László 1997-ben a Fundamentumban úgy foglalta össze az általa vezetett Alkotmánybíróság tevékenységét, hogy a testület az első években meghozta az alapítéleteket, megállapította az alkotmányossági mércéket, ezért az utódok már jól kitaposott ösvényen járhatnak. Önt abban az évben választották alkotmánybíróvá. Milyennek ítélte meg akkor az elődök teljesítményét?
Nem tudom hogy esetemben teljesen jogos-e elődökről szólni, hiszen engem 1997. június 17-én választott meg az Országgyűlés alkotmánybírónak, ami azt jelenti, hogy az elsőként megválasztott alkotmánybírák döntő többségével másfél-két évig együtt tevékenykedtünk. Részese voltam tehát az átmeneti korszaknak is, amelyben számos jelentős döntést hoztunk, Példaként említem a népszavazást bizonyos tekintetben a képviseleti hatalomgyakorlás fölé helyező 52/1997. számú határozatot, az ügyészség és az ombudsmanok hatáskörével kapcsolatos eljárási alapkérdést tisztázó 42/1998. számú határozatot, valamint a 48/1998. számú, második abortusz-határozatot.
Ennek ellenére nem kívánok kitérni a kérdés megválaszolása elől" és nem az udvariasság mondatja velem, hogy már megválasztásomkor nagyra értékeltem és jelenleg is nagyra értékelem az alapító atyák alkotmánybíróságát, amely 1990. január 2-án előzmények nélkül kezdte meg működését. Az elsőként megválasztott bíráknak mindent fel kellett találniuk. Természetesen ebből a szempontból Strasbourg, a német Szövetségi Alkotmánybíróság és más minták komoly segítséget jelentettek, és örömmel tapasztaltam, hogy az első időszakban a magyar Alkotmánybíróság határozataiban gyakran felbukkantak a külföldi alkormánybíráskodás eredményei. Mindez abból következik, hogy az 1990-es évek elején az alapkérdésekben kellett határozni.
Lehet, hogy nem tudjuk egyetlen időponthoz kötni a korszakváltást, de ettől még beszélhetünk a Sólyom László és a Németh János vezette testület tevékenysége közötti különbségekről. Számos elemzés szól az eljárásjogi szemlélet megerősödéséről, az aktivizmust felváltó passzivizmusról, az "állambarát" bírák többségbe kerüléséről.
Abszurd volna azt állítani, hogy a Sólyom László és az én elnökségem alatt működő Alkotmánybíróság tevékenysége között nincs semmiféle különbség. Mindazonáltal érdekesnek tartom, hogy azok a komoly alkotmányjogászok, akik vigyázd szemüket több mint egy évtizede az Alkotmánybíróságra vetik, még nem elemezték alaposabban, hogy a Sólyom László vezette bíróságnak a különböző alapjogi kérdésekben kifejtett állásfoglalásai csaknem mind 1990 májusa előtt elfogadott jogszabályokat támadó indítványok kapcsán születtek. Vagyis a rendszerváltás előtti időből származó rendelkezéseket vizsgáltak, amelyekben sokkal inkább felfedezhető volt a nyílt, nyers alapjogsértés, s azt kellett orvosolni. Félreértés ne essék, ezzel nem azt akarom mondani, hogy könnyű helyzetben voltak, de látni kell, hogy az Alkotmánybíróságnak egészen másfajta szabályokról kellett döntenie az 1990-es évek végén, mint az elején. A mi időnkben a jogalkotó szerveknél már jogászokat foglalkoztattak azért, hogy - az Alkotmánybíróság döntési gyakorlatát figyelembe véve - lehetőség szerint ne kerüljön alkotmányellenes rendelkezés a készülő jogszabályokba A mi feladatunk sokkal inkább a finomhangolás volt, mint az alapkérdések eldöntése.
A két időszak eltéréseit természetesen az is befolyásolta, hogy a későbbi Alkotmánybíróság tagjai közül többünkre jellemző az eljárásjogászi mentalitás. Magamon kívül nemcsak Erdei Árpád alkotmánybírót, a büntetőeljárás-jog tanárát sorolom ide, hanem például Strausz János alkotmánybírót, aki büntetőügyekben ítélkező bíróként mintegy harminc éven keresztül gyakorló szakembere volt a büntetőeljárásnak, De említhetném Bagi István, Bihari Mihály és Czúcz Ottó alkotmánybírákat is, akik az alkotmányhoz és az alkotmánybírósági törvényhez kötöttség kérdésében az elődökétől némileg eltérő felfogást vallottak.
Szerintem demokratikus parlamentek is képesek nagy számban termelni alkotmánysértő törvényeket. Sólyom Lászlóéknak az első és a második szabad választás nyomán létrejött Országgyűlés is sok munkát
- 61/62 -
adott. Gondoljunk az igazságtételi és a kárpótlási ügyekre vagy a gazdasági stabilizációs törvényekre.
Amikor azt mondtam, hogy nagyra értékelem az első Alkotmánybíróság tevékenységét, akkor abba az alkotmányos átalakulás törvényhozásának felülvizsgálatát is beleértettem. Az első években azzal is szembe kellett nézniük az alkotmánybíráknak, hogy félbe maradt az alkotmányozás. Sólyom László elnök, aki aktív részese volt az 1989-es alkotmányreformnak, az alkotmányozás alkotmánybírósági továbbfejlesztésében látta a megoldást. A kezdet kezdetén ezt meg lehetett érteni. Abban az időben azonban, amikor alkotmánybíró lettem, már helytelennek tartottam volna az alkotmánybírói alkotmányozás folytatását. Hiszen ha jogállamról beszélünk, akkor komolyan kell vennünk a hatalommegosztást, és az Alkotmánybíróságnak tudomásul kell vennie, hogy az ő hatalmának is vannak korlátai.
Úgy tűnik, elnöksége alatt a testület kevesebb összeütközésre kényszerült a kormánytöbbséggel. Egyetért-e ezzel, s ha igen, miben látja az okát?
A Sólyom-korszak ítélkezési gyakorlatában vált az alkotmánybíráskodás egyik alapverő követelményévé, hogy a hatályos jogot lehetőleg kímélni kell. Ezzel én is mélységesen egyetértek, Kétségtelen, hogy az általam vezetett testület a törvény kíméletét fontos szempontnak tartotta, jellemzővé vált az imént említett eljárásjogászi mentalitás, s többen voltak közöttünk, akik - például büntetőjogi iskolázottságuk alapján - az egyén és az állam viszonyában máshová helyezték a hangsúlyokat. Mindezt számításba kell venni. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy ha most az Alkotmánybíróság aktív elnöke lennék, akkor rendkívül határozottan utasítanám vissza a kérdésben rejlő - lehet, hogy akaratlan - gyanúsítást, hogy kormánypártiként ítélkeztünk. Meggyőződésem, hogy ez nem igaz, az Alkotmánybíróság minden kormányzatnak felülbírálta egyes elképzeléseit. Néhány példát említek: 1997-ből a már szóba hozott népszavazási döntést, 2001-ből pedig a mezőgazdasági szövetkezeti üzletrészekről szóló törvény visszamenőleges hatályú megsemmisítését. Azt hiszem, az 1999-ben elfogadott "maffiaellenes törvény" egyes részeiről hozott határozatunk sem okozott sok örömet a kormánypárti politikusoknak.
Biztos, hogy nem voltak olyan látványos összecsapások, amelyek eredményeként a sajtó heteken keresztül csak azt tárgyalta volna, mit üzent egymásnak a kormány és az Alkotmánybíróság. Ez azonban nem a mi konfliktuskerülésünkkel magyarázható, hanem azzal, hogy az előző Alkotmánybíróság tudomásul vétette a törvényhozással és a végrehajtó hatalommal egyaránt: Roma locuta, causa finita. Emellett a kormányzati intézmények vezetői felismerték, hogy az Alkotmánybíróság az alkotmányból következő feladatát teljesíti, amikor megsemmisít egy jogszabályt, A többi hatalmi ággal való nyílt összeütközések visszaszorulása abból is következett, hogy a jogállami szerveknek együttműködési kötelezettségük van, s az általam vezetett testület ennek szellemében végezte a munkáját.
Egyfajta egyensúlyozás figyelhető meg a köztársasági elnök indítványaira hozott határozatokban. Az Alkotmánybíróság megalapozottnak minősítette az alkotmányossági vétókat, de egyúttal a parlamenti többség törekvéseit is legitimnek ítélte. A határozatok szerint nem a börtöncenzúra és a sajtóbeli válaszadási jog intézménye sérti a szólás- és sajtószabadságot, hanem csak a konkrét szabályozási mód.
Nem csak fehéret és feketét kell látnunk, az életben nagyon sokféle szín található. Hiba lenne, ha az Alkotmánybíróság csak "mindent vagy semmit" döntéseket hozhatna. Amikor a testület előzetes normakontroll keretében arra jutott, hogy a köztársasági elnök által felhozott indokok többsége megállja a helyét, a konkrét törvényhozói megoldás alkotmányellenességét állapíthatta meg. Az Alkotmánybíróság ugyanakkor nem mondta ki azt, hogy soha többé nem szabad ilyen megoldásokra törekedni.
Voltak-e olyan területek, akol felvállaltan el kellett térni a korábbi joggyakorlattól? Mutatott-e új irányt az ön által vezetett testület?
Érdekes kérdés, hogy mennyire vagyunk kötve a korábbi döntésekhez. Ha jól tudom, Angliában a Lordok Háza 1966-tól van abban a helyzetben, hogy nem kötelezők rá a saját döntései. Ehhez némileg hasonlóan a mi Alkotmánybíróságunk is úgy működött az elmúlt időszakban, hogy határozata mindenkire kötelező, kivéve magát az Alkotmánybíróságot, mert különben nem lehetne biztosítani a fejlődést.
Úgy tapasztalom, hogy a mi változtatásainkat olykor visszalépésként értékelik. Ilyen bírálatok érték a nemzeti jelképek megsértéséről és az önkényuralmi jelképek használatáról hozott döntéseket. A nemzeti jelképek büntetőjogi védelmét a határozatunkban foglalt indokok alapján nem tartom alkotmányellenesnek. Az Önkényuralmi jelképek tilalmának kérdése valószínűleg korszakfüggő. Amikor ezt a határozatot elfogadtuk, többségben voltunk, akik úgy véltük, az akkori viszonyok még nem teszi lehetővé, hogy túllépjünk a büntetőjogi tilalmon. A történelmi körülmények mérlegelésére alkotmánybírósági gyakorlat és strasbourgi döntés is bátorított bennünket. A ma-
- 62/63 -
gyar Alkotmánybíróság a 35/1994. számú határozatában a termőfölddel kapcsolatban kimondta, hogy vannak átmeneti időszakok, amikor bizonyos korlátozások nem tekinthetők alkotmányellenesnek. Ez élő példája annak, hogy a második Alkotmánybíróság támaszkodott az elsőnek a megállapításaira, Másrészt az Emberi Jogok Európai Bírósága a Rekvényi-ügyben szintén elismerte, hogy a jogállami átmenet sorári nem mindig lehet a megszilárdult demokráciák mércéit alkalmazni. Ismerem a Fundamentumban megjelent bírálatot a strasbourgi döntésről és a Bulgakov-féle másodosztályú frissességű halakról. Számomra azonban nem nyilvánvaló, hogy miért kellene nekünk strasbourgabbaknak lennünk Strasbourgnál. Mivel a történelmi körülményekre hivatkoztunk, nem zártuk le véglegesen az önkényuralmi jelképek kérdését. El tudom képzelni, hogy a későbbiekben, a mainál kevésbé felhevült légkörű társadalomban az alkotmányellenesség megállapítható lesz,
Hogyan vélekedik az alkotmány olyan absztrakt szabályainak alkalmazásáról, mint az emberi méltósághoz való jog? Változott-e a testület alkotmányszemlélete ezen a téren?
Kétségtelen, hogy az általam vezetett Alkotmánybíróság óvatos volt ebben a kérdésben. Ha újabb és újabb jogokat olvas ki az emberi méltósághoz való jogból, akkor előfordulhat, hogy nem alkalmazza az alkotmányt, hanem alkotmányoz. Természetesen elfogadtunk határozatokat, amelyek az általános személyiségi jog továbbgondolásának tekinthetők: a 36/2000. számú határozat az egészségügyi önrendelkezési jogot, az 58/2001. számú határozat a saját névhez való jogot ismerte el.
Nos, az egészségügyi önrendelkezési jogról azt kell mondanom, hogy az előrelépést nem mi tettük meg, hanem a törvényalkotók, Az 1997-ben elfogadott egészségügyi törvény egészen új szemléletet jelenített meg azzal, hogy a beteg önrendelkezési jogát állította a középpontba. Igaz ugyan, hogy a jogszabály bizonyos rendelkezései alkotmányellenesnek bizonyultak, de a megváltozott törvényhozói felfogást egyetértéssel fogadta az Alkotmánybíróság, Mivel módosult & jogszabályi környezet, az emberi méltósághoz való jog és az egészségügyi önrendelkezési jog összekapcsolásával az Alkotmánybíróság jogosult vagy még inkább köteles volt előrelépni.
Ez azt jelenti, hogy ha a törvényalkotó nem ismerte volna el az egészségügyi önrendelkezési jogot, akkor az Alkotmánybíróság azt nem olvasta volna ki az emberi méltósághoz való jogból és korábbi döntéseiből?
Nehéz erre válaszolni, mert a kérdés ténylegesen később, az eutanázia-határozatban került éles megvilágításba. Az biztos, hogy így nem volt nehéz dolgunk. A törvényhozók az egyes részletszabályokban kinyilvánították, illetve érvényesítették a betegek önrendelkezési jogát, s ezt mi az alkotmányra hivatkozva általánosságban is megfogalmazhattuk. Lehet, hogy a törvény hiányában sokkal hosszabb viták eredményeként jutottunk volna ugyanarra az álláspontra.
Az Alkotmánybíróság gyakorlatának tekinthetjük-e, hogy ha a testületformai szempontból megállapítja az alkotmánysértést (a kétharmadosság kérdése, törvényi szint helyett rendeleti szabályozás), akkor a tartalmi alapjogi kérdéseket nem vizsgálja, illetve ha a testület egy alapjog sérelmét megállapítja, akkor az indítványban felvetett egyéb kifogásokat nem bírálja el? Ha igen, milyen elvi megfontolások indokolták az eltérést a korábbi gyakorlattól?
A korábbi gyakorlat nem volt egyértelmű, az utóbbi években azonban a kérdésben említett, felfogás, ha nem is kizárólagossá, de meghatározóvá vált. Többször tapasztaltuk, hogy döntésünket követően a jogalkotó olykor nem csupán a formai alkotmánysértés megszüntetésére törekszik, hanem teljesen új szemlélet alapján alkot szabályokat. Vegyük például az adórendőrség ügyét. Kimondtuk, hogy a testület működését kétharmados törvényben kellett volna szabályozni. A törvényhozók erre megszüntették az önálló adórendőrséget, és az egész kérdéskört a rendőrségi törvény hatálya alá vonták. Innen szemlélve teljesen hiábavaló lett volna a törvény tartalmi alapjogi összefüggéseit vizsgálnunk.
Ennek a megközelítésnek hátrányos következményei is lehetnek. Ha például alapjogsértő szabályokat tartalmazó rendelettel kapcsolatban az Alkotmánybíróság csak azt állapítja meg, hogy törvényi szinten kellett volna szabályozni, akkor előfordulhat, hogy a jogalkotó egyszerűen beemeli egy törvénybe az alapjogsértő rendelkezéseket. Így a tartalmi alkotmányellenességet csak évek múlva, egy újabb alkotmánybírósági eljárás során lehet megszüntetni. Szerintem ez a veszély mutatkozott meg a kötelező HlV-szűrést és kapcsolatkutatást szabályozó rendelet esetében, amelynek legvitatottabb rendelkezései most az egészségügyi törvényben olvashatók.
- 63/64 -
Ez igaz, de az ön okfejtése is nemkívánatos következtetésekhez vezethet. Ha az Alkotmánybíróságtól az várjuk el, hogy minden ügyben minden alkotmányossági szálat varrjon eh akkor kimondva-kimondatlanul azt követeljük meg, hogy az Alkotmánybíróság legyen a jogalkotó tanácsadója. Meggyőződésem szerint ez helytelen volna. Nagyon határozottan vigyáztunk arra, hogy a testület munkája ebből a szempontból jelentősen különbözzék az első néhány év alkotmánybíráskodásától.
A sajtóban megjelent legszigorúbb kritika szerint az Alkotmánybíróság jó pár éve látszattevékenységet folytat: döntéseinek gyűjteményes kötetei minden évben vastagabbra híznak, de érdemi, jogfejlesztő ítéletre senki sem emlékszik.
Lehet, hogy a hiba az én készülékemben van, de a kérdésben megfogalmazódó állítást egyszerűen nem tartom igaznak. Az Alkotmánybíróság legtöbb döntése érdemi határozat volt, amelyben állást foglaltunk a támadott jogszabály alkotmányosságáról. Az indítványt érdemi vizsgálat nélkül visszautasító, eljárást megszüntető és egyéb végzéseket viszonylag kisebb számban hoztunk. Másrészt hadd kérdezzem meg: mit ért ön jogfejlesztő döntés alatt?
A bíráló talán arra utalt, hogy az utóbbi években kevés olyan nagy horderejű ítélet született, amellyel a testület a jogtörténeti tárba helyez jogintézményeket, illetve új jogintézmények létrehozására kötelezi a törvényhozót. Azt is mondhatjuk, hogy az Alkotmánybíróság határozatának ratio decidendijével nemcsak a jogalkotókat, hanem minden állampolgárt kötelező szabályokat képes alkotni, s a kritikus az ilyen, "bíró alkotta jogot" kevesellheti.
Ha az eredeti kérdésben szereplő kifejezés, a jogfejlesztő döntés így értendő, akkor azt válaszolhatom, amit az előbb már jeleztem: általában tartózkodtunk attól, hogy akár az alkotmányozó, akár a jogalkotó feladatát átvegyük. Ugyanakkor abban az időszakban, amikor a testületben működhettem, ha számszerűen nézzük, megnőtt az aránya az úgynevezett alkotmányos követelmények meghatározásának, és több esetben állapítottunk meg mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet. Gyakran érzékeltük, hogy tényleg nincs minden rendben a jogszabállyal, s ilyenkor nem próbáltuk a megsemmisítés kapcsán a távolból elmagyarázni, hogy mi mit tartanánk alkotmányosnak, mert úgy véltük, ezzel akarva-akaratlanul a jogalkotás területére kerülünk. Ezért sokszor inkább azt a megoldást választottuk, hogy - akár hivatalból is - alkotmánysértő mulasztást állapítottunk meg, s kimondtuk, hogy az adott kérdésben jogszabályt kell alkotni. Abból következően, hogy elnökségem alatt erősödött a törvénybarát szemlélet, sok esetben nem éltünk a megsemmisítés eszközével, hanem meghatároztuk, hogyan kell alkotmányosan, értelmezni és alkalmazni a vizsgált jogszabályt. Úgy vélem, ez lényeges eltérés a korábbi gyakorlattól.
Az elnök fontos jogköre az ügyek szignálása. Milyen szempontok alapján osztotta szét az ügyeket az alkotmánybírák között?
Amikor a testület elnöke lettem, kialakult helyzetet örököltem: tudomásul kellett vennem, hogy korábban mely bírákhoz kerültek az egyes ügyek, és azt is, hogy több bírónak már nem érdemes új aktákat kiosztani, mert hamarosan lejár a megbízatása. Nem szabad elfelejteni, hogy az Alkotmánybíróság bíráinak jelentős része abban az időszakban, tehát 1998-99-ben cserélődött ki. A szignálásnál elsősorban a szakmai előéletet, a hozzáértést és az ügyterheket vettem figyelembe. Ha jól tudom, az Alkotmánybíróság működésének kezdetén kísérletet tettek arra, hogy számítógépes módszerrel, automatikusan történjék az ügyek kiosztása. Ez a kísérlet hónapokon belül csődöt mondott, ezért nem is próbálkoztam ilyesfajta megoldással. Az általam követett módszer legfőbb hibája az, hogy előfordulhat, az előadó bíró két évig dolgozik a tervezeten, majd a testület nem fogadja el az elgondolását, ezért 3 visszaadja az ügyet. Az elnök ekkor kereshet más előadó bírót, a két év pedig elvesztegetett időnek tekinthető. Különböző külföldi példák alapján talán lehetne változtatni. Úgy tudom, az Egyesült Államok Legfelső Bíróságán először az ügy vázlatos tényállása alapján - később nem kötelező módon - az alkotmányosság kérdésében szavaz a testület, s a többségbe került bírákból választják ki az előadó bírót.
Úgy tűnik, az elődjénél visszafogottabban szignált ügyeket saját magára. Egyetért-e ezzel?
Sólyom László elnökként rendkívül nagy terhet vállak magára azzal, hogy számos meghatározó ügyben maga készítette el a határozattervezetet. Én arra törekedtem, hogy minden alkotmánybírónak legyenek jelentős ügyei. Fontos fejlemény, hogy az utóbbi időben megnőttek az elnök egyéb munkaterhei. Nemzetközi rendezvények sokaságán kellett részt
- 64/65 -
vennem, megszaporodtak a külföldi alkotmánybírósági küldöttségek látogatásai, és mi is gyakrabban jártunk más országok alkotmánybíróságaihoz. Időt kellett szakítanom például a Magyarországon akkreditált nagykövetek fogadására. Ennek ellenére előadója voltam több elvi jelentőségű ügynek: idesorolhatjuk a köztársasági elnök megválasztásának módjáról hozott 25/1999. számú határozatot, a gyülekezési jogról szóló törvényt felülvizsgáló 55/2001., valamint az eutanáziáról hozott 22/2003. számú határozatot.
Az előadó bíróként jegyzett döntésére is a visszafogottság jellemző. Három olyan, az elnök által készített határozat született, amely jogszabály megsemmisítéséről rendelkezett.
Már szóltam arról, hogy nemcsak nekem, hanem alkotmánybíró kollégáim többségének is az volt a véleménye, hogy megsemmisítésre akkor kell sort keríteni, ha megállapítható az alkotmányellenesség. Amennyiben alkotmányos követelmény vagy mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség kimondásával elérhetőnek véltük célunkat, akkor azt a megoldást választottuk. Ez jellemzi az általam jegyzett határozatokat is: amikor úgy ítéltem meg, hogy a jogszabály alkotmányosan is alkalmazható, abban az esetben nem a megsemmisítésben gondolkodtam, hanem az alkotmányos követelmény meghatározásában. Az általam jegyzett 21/1998. és 17/1999, számú határozat rendelkező része tartalmaz alkotmányos követelményt, a Magyar Nemzeti Bankkal kapcsolatban pedig mulasztásos alkotmánysértést állapítottunk meg a 2/2003. számú határozatban.
A köztársasági elnök megválasztásának módjáról szóló határozat megerősítette, hogy népszavazással nem módosítható az alkotmány. Sokan amellett érvelek, hogy az alkotmányozó egy 1997-es módosítással - meghatározva a kivételeket - lehetővé kívánta tenni a népszavazással történő alkotmánymódosítást. Mi a véleménye erről a dilemmáról?
Az Alkotmánybíróság természetesen nemcsak korábbi joggyakorlatára, hanem az alkotmány időközben bekövetkezett módosítására is tekintettel volt. Gondolom, ez magától értetődik, hiszen nekünk az alkotmány alapján kell ítélkeznünk. Az alaptörvénynek a népszavazásról szóló rendelkezései valóban bővültek, egyebek mellett a népszavazásból kizárt tárgykörök felsorolásával. Ugyanakkor az Alkotmánybíróságnak az alkotmány egészét, azaz valamennyi rendelkezését figyelembe kell vennie, nem foglalkozhat a többitől elszigetelt módon csak egyes rendelkezésekkel. Hangsúlyozom, hogy az alkotmány szövege a meghatározó, s nem az, hogy milyen vélt szándékot tulajdonítunk az alkotmányozó, illetve az alkotmányt módosító hatalomnak. Úgy vélem, az 1997-es alkotmánymódosítás - az elfogadott szöveget tekintve - rosszul sikerült. A népszavazással való alkotmánymódosítást kizáró határozatunk jól indokolható az alkotmány egésze alapján és összhangban áll az alkotmány rendeltetésével.
Nehezítette-e az ügy elbírálását, hogy a sajtóbeli hírek szerint önt jelentős parlamenti erők látták volna szívesen a köztársasági elnöki székben?
Remélem, nem gondolta komolyan a kérdést. Különben szerencsés helyzetben vagyok, mert a tények világosan cáfolnak minden olyan feltételezést, hogy alkotmánybírósági elnökként és előadó bíróként a döntéssel a saját ügyemet igyekeztem volna elősegíteni. Határozatunkat 1999. július 6.-án hoztuk, s a sajtóban jóval később, 1999 végén, de inkább 2000 januárjában kezdtek megjelenni a találgatások a leendő köztársasági elnök személyéről. Nagy megtiszteltetésnek tartottam, hogy az én nevem is felmerült, de az Alkotmánybíróság határozata ekkor már hónapok óta olvasható volt a Magyar Közlönyben.
Mondhatjuk-e azt, hogy az Alkotmánybíróság e döntése és több, ezt követően hozott határozata hozzájárult a képviselet intézményének a népszavazással szembeni megerősítéséhez?
Az ítélkezés egészére ez nem jellemző, az Alkotmánybíróság szűrőjén sok népszavazási kezdeményezés átjutott Mindig szem előtt tartottuk, hogy az alkotmányban biztosított jogról van szó, amelyet sem az Országos Választási Bizottság, sem az Alkotmánybíróság nem tehet lehetetlenné. Persze, ha egy-egy ügyben az Alkotmánybíróság az alkotmány védelmére, a nemzetközi szerződések tiszteletben tartására vagy a népszavazásra szánt kérdés szövegezési hiányosságaira hivatkozva nem járult hozzá az aláírásgyűjtés megkezdéséhez, akkor hamar megkaptuk, hogy gátoljuk a nép hangjának érvényesülését. Holott a közvetlen hatalomgyakorlás érvényesítése nagyon nehéz lenne akkor is, ha adott esetben eredményes volna egy népszavazás, mert egyelőre nincs válasz arra a kérdésre, miként szorítható rá az Országgyűlés, hogy tegyen eleget a népszavazáson hozott döntésnek.
Az elmúlt tizenhárom évben mégis ágy alakult, hogy eredményes népszavazásra csak akkor került sor, ha azt a kormányzat kezdeményezte, A NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozásról dönthettünk.
- 65/66 -
Valóban, az 1989-es "négyigenes" népszavazás óra választópolgárok népszavazási kezdeményezése sohasem ért el a célig. 1990-ben Király Zoltánék kísérlete jutott a legtovább, amikor összegyűltek a támogató aláírások, de a népszavazáson rendkívül kevesen vettek részt. Akkor az OVB elnöke voltam, és emlékszem, a beérkező adatokból már kora délután láttuk, hogy a választópolgárok nagy többsége otthon maradt. Mindezek ellenére alkotmányjogilag a népszavazást kiemelkedő jelentőségű intézménynek tekintem, és ennek megfelelően az Alkotmánybíróság elé kerülő összes ilyen ügyet az alapjog súlyának megfelelően kezeltük.
Ugyanakkor az Alkotmánybíróság megakadályozta, hogy népszavazás legyen a sorkatonaság békeidőben való megszüntetéséről, mondván, az alkotmány szerint az állam mindig köteles sorozott katonákkal is gondoskodni a haza védelméről. Mivel a sorkatonaság súlyos alapjog-korlátozást jelent, megengedő döntéssel meg lehetett volna nyitni az egyirányú utal az alapvető jogok bővítéséhez.
Nem ilyen egyszerű a helyzet. A Magyar Szocialista Párt négy kérdésben kezdeményezett népszavazást, s a sorkatonaság ügye az egyik volt azok közül. Az Alkotmánybíróság több héten keresztül foglalkozott a kérdések értelmezésével és az alkotmányhoz való viszonyukkal. A sorkatonaságra vonatkozó kérdés például olyan kifejezéseket tartalmazott, mint a "békeidő", az "önkéntes hivatásos haderő", a sorkatonaság "megszüntetése". Már arról is jelentős vita alakult ki a testületen belül, hogy ezek a fogalmak határozatlan tartalmuk miatt rákerülhetnének-e az aláírásgyűjtő ívekre, majd a szavazólapokra. A Munka törvénykönyvének módosítására irányuló kérdést időközben bizonytalansága és többrétűsége miatt népszavazásra alkalmatlannak minősítettük. Végül a sorkatonaság megszüntetésére irányuló kérdés is elvérzett az Alkotmánybíróságon. A többségi döntés szerint a célt csak az alkotmány módosításával lehet elérni, amiről tilos népszavazást tartani.
Térjünk vissza az ön által jegyzett határozatokhoz! Hogyan értékeli a gyülekezési jogról szóló törvényről hozott döntést?
Kiindulópontként szolgált számunkra a 30/1992. számú határozat, amely a gyülekezéshez való jogot a véleménynyilvánítás szabadságával együtt a kiemelt alkotmányos védelmet élvező kommunikációs jogok családjába sorolta. Sajnos, a gyülekezési jogról szóló törvény egészével s így a gyülekezési szabadság mibenlétével keveset tudtunk foglalkozni, mert az arra irányuló kérelmek nem feleltek meg az indítványokkal szemben támasztott követelményeknek. Maradtak tehát a részletkérdések, amelyek közül a legfontosabbat, a gyülekezéssel kapcsolatos kérelem és az engedélyezés közötti koncepcionális különbséget szintén nem érintették az indítványok. Az érdemben elbírált törvényi rendelkezések többségét a testület egyhangúlag alkotmányosnak minősítette. A különvélemény és a párhuzamos indokolás szerzői két-három szabályt ítéltek meg másként, mint a többség, s közöttük sem volt teljes egyetértés, hiszen Holló András alkotmánybíró egy kérdésben nem csatlakozott Kukorelli István és Kiss László alkotmánybíróhoz.
Az Alkotmánybíróság az állampolgárok zavartalan közlekedéshez való jogát állította szembe, a gyülekezési joggal. Ez az érv bizonyult döntőnek azokban a bírósági végzésekben, amelyek jóváhagyták a rendőrségi tiltást a Civilek a Békéért Mozgalom, a Tibetet Segítő Társaság és a Vér és Becsület egyesület tervezett rendezvényei esetében. Lát-e összefüggést az alkotmánybírósági határozat és a bírósági döntések között?
Nem tudhatjuk, csak reméljük, hogy a rendőrségi határozatokat felülvizsgáló bírák ismerték az alkotmánybírósági döntést. A mozgásszabadság részét képező közlekedéshez való jogot az alkotmány vagy a gyülekezési törvény alapján tőlünk függetlenül is elismerhették. Ám az Alkotmánybíróság határozatából semmi sem következik a konkrét ügyekben. Mi absztrakt módon beszéltünk a jogok összeütközéséről, a bíróságnak pedig az adott eset összes körülményének figyelembevételével azt kell eldöntenie, hogy megalapozottan tiltotta-e meg a rendőrség a kérelemben megjelölt rendezvény megtartását. Minden eset különböző. Az Andrássy út járdáján végül engedélyezték a felvonulást, de a nagy tömeg elfoglalta az úttest egy részét is. Az Erzsébet-hídon tartott, szintén nagy vihart kavart demonstrációt viszont be sem jelentették, ezért abban az ügyben ilyen mérlegelésnek nem volt helye. Összességében úgy gondolom, hogy ha a bírói gyakorlat esetleg csorbítja a gyülekezés szabadságát, akkor ne az Alkotmánybíróságban keressük a hibát, hanem törekedjünk a jogalkalmazási szemlélet megváltoztatására.
A jogalkalmazási gyakorlatra az Alkotmánybíróság határozatai is hatással lehetnek. A gyülekezési jogról szóló törvény foglalkozik a gyors reakció igénye
- 66/67 -
miatt nem regisztrálható rendezvényekkel. Példa lehet erre, ha környezetvédők kiderítik, hogy másnap egy sugárzó anyagokat szállító vonat halad át az országon, s mire beszereznék a rendőrségi pecsétet a demonstrációhoz, a vonat már rég a határokon kívül jár. A német Alkotmánybíróság az ilyen megmozdulásokat alkotmányos védelemben részesítette, a magyar törvény szerint azokat mérlegelés nélkül fel kell oszlatni. Hogyan vélekedik erről a kérdésről?
A gyülekezési törvényről hozott határozatunkban nem foglalkozhattunk ezzel a problémával, mert az indítványozók egészen más kérdéseket vetettek fel. Elismerem, hogy lehetnek kivételes helyzetek, amikor nem követelhető meg az állampolgároktól, hogy kivárják a törvényben előírt háromnapos határidőt. Kizárólag a törvény módosításában látom a megoldást. Ha a jogalkotó legalább általánosságban meghatározza a feltételeket, akkor az a jogalkalmazóknak már fogódzót jelent, s így a rendőr és a bíró is mérlegelni tud.
Az eutanázia-ügyet Sólyom Lászlótól "örökölte", aki önmagára szignálta az aktát, de végül nem látta érettnek az időt a döntéshozatalra. Miért tekintette fontosnak, hogy ebben az ügyben 2003 júliusáig döntés szülessen?
Az új összetételű Alkotmánybíróság célkitűzései között szerepelt, hogy lehetőség szerint minél több ügyet dolgozzunk fel azok közül, amelyek az előző Alkotmánybíróság működése során - szeretném hangsúlyozni, nem az alkotmánybírák hibájából - megoldatlanok maradtak. Ezek közé tartoztak a tízéves eutanázia-indítványok, amelyek valójában persze nem voltak ilyen régiek, hiszen az egészségügyi törvény elfogadása után az indítványozók jelentősen módosították kérelmüket. Ennek ellenére úgy ítéltük meg, hogy hosszú ideje fennálló adósságunkat kellett törlesztenünk.
Ráadásul az utóbbi években nemcsak Magyarországon, hanem Európában, mondhatni, az egész világon gyakran előfordultak eutanáziával kapcsolatos esetek. Többek között a strasbourgi bíróságnak is foglalkoznia kellett a kérdéssel a Pretty-ügyben. Végül, közel két évig tartó előkészület és tanácskozások nyomán sikerült elfogadnunk a határozatot.
A Sólyom-bíróság egyik jelentős és sokat vitatott újítása volt az élethez és az emberi méltósághoz tudó jog oszthatatlanságáról szóló doktrína kialakítása. Változtatott-e ezen az eutanázia-döntés?
Az eutanázia-döntés valójában nem a korábbi alkotmánybírósági gyakorlaton változtatott, hanem kinyilvánította; az élethez és a méltósághoz való jog kapcsolata az eutanázia összefüggésében alapvetően eltér attól a viszonyrendszertől, amely a halálbüntetéssel, illetőleg a terhesség művi megszakításával kapcsolatos határozatok alapjául szolgált. Határozatunkban világossá tettük a különbséget: a gyógyíthatatlan beteg életének az ember méltósághoz való jogával Összhangban történő befejezésekor az emberi méltósághoz való jog érvényesülése együtt járhat az élethez való jog háttérbe szorulásával.
Ha a beteg tudatos elhatározása alapján szüntetik meg az életfenntartó kezelést vagy adnak be halálos injekciót, akkor miért mondjuk, hogy megfosztották az életétől? Hol van itt az élethez való jog sérelme?
Az alapvető jogoknak nemcsak alanyi, hanem intézményi oldaluk is van. Az államnak az élethez való joggal összefüggésben fennálló intézményvédelmi kötelezettsége kettős természetű. Az állam egyrészt köteles biztosítani, hogy a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő személy valódi és befolyástól mentes akarata érvényesüljön, másrészt köteles olyan körülményeket teremteni, hogy a közösség tagjai, azok, akik a jövőben kerülhetnek szembe a súlyos, gyógyíthatatlan betegek dilemmáival, félelem nélkül vehessék igénybe az egészségügyi intézmények szolgáltatásait. Ennek feltételei csak fokozatosan alakíthatók ki. A határozat az egészségügyi törvénynek azt az alapállását, hogy csak részlegesen teszi lehetővé az eutanáziát, az életvédelmi kötelezettség e másik, ha úgy tetszik, kollektív aspektusa alapján látta alkotmányosan igazolhatónak.
Szerintem az Alkotmánybíróság túlment a Pretty-döntésen azzal, hogy kimondta: a saját halálról való döntés az önrendelkezést jog része. Ugyanakkor a határozat kizárta, hogy e döntés megvalósításéban közreműködjön az orvos. Miért tilos egy alapvető jog gyakorlásának elősegítése?
Igaza van abban - s ezt én a határozat nagy erényének tartom -, hogy az Alkotmánybíróság a saját halálról való döntés jogát az önrendelkezési jog részeként fogalmazta meg. Kétségtelen, hogy az aktív eutanázia tilalma az így felfogott önrendelkezési jog korlátozása. Határozatunk szerint a korlátozás alkotmányosságát az egészségügyi intézményrendszer jelenlegi fejlettségi szintje és egy sor más, ugyancsak a korhoz
- 67/68 -
köthető tényező igazolja. Az Alkotmánybíróság azonban nem tett olyan megállapítást, hogy például az önrendelkezéses aktív eutanázia, ha ennek feltételei megteremtődnek, a jövőben valamikor nem válhat alkotmányossági szempontból megengedhetővé. Ez beleillik az alkotmánybírósági precedensjog természetéről mondottakba: nem kizárt, hogy a viszonyok változása más megvilágításba helyezi a korábban kialakított alkotmányossági megfontolásokat.
A határozat az aktív eutanázia tilalmát nemcsak az egészségügyi intézményrendszer magyarországi fejletlenségével indokolta, hanem azzal is, hogy az aktív eutanáziához az "orvos tevőleges segítsége" szükséges. Ugyanakkor az orvos aktív közreműködése az önrendelkezési jog számos elismert esetében nélkülözhetetlen. Például amikor a kezelés visszautasítása miatt kikapcsolja a lélegeztetőgépet vagy a terhes nő kérésére elvégzi az abortuszt.
Kétségtelen, hogy bizonyos esetekben rendkívül nehéz különválasztani az úgynevezett passzív és az aktív eutanáziát, A cél tekintetében azonban mindig jelentős különbség mutatható ki: a passzív eutanáziánál a beteg célja, hogy szűnjék meg a nem kívánt gyógykezelés, az aktívnál ezzel szemben az, hogy öljék meg. A passzív eutanázia az egészségügyi törvényben biztosított általános kezelés-visszautasítási jog adaptálása a gyógyíthatatlan betegségben szenvedőkre. A visszaélés lehetősége, még ha ezt sokszor a beteg iránti szánalom, a beteg vélt érdekének szem előtt tartása motiválja is, az aktív eutanáziával összefüggésben merül fel. A minap láthattuk a híradóban, hogy egy német orvosnő hetvenhat beteget ölt meg morfiuminjekcióval. Sajnálta, hogy szenvednek. Miután az Alkotmánybíróság sem az indítványokban olvasható okfejtések, sem az egészségügyi miniszter véleménye alapján nem tudott meggyőződni arról, hogy a jelenlegi egészségügyi rendszerben megnyugtatóan ki lehet szűrni a téves, esetleg hanyag, netán visszaélésszerű döntéseket, az aktív eutanázia tilalmazását nem tudta az önrendelkezési jog alkotmányellenes korlátozásának tekinteni.
A határozatot ért bírálatok többsége végül is nem azt kifogásolta, hogy az Alkotmánybíróság nem telte lehetővé az aktív eutanáziát, hanem azt, hogy a testület jóváhagyta a kezelés visszautasításához való jog érvényesülését ellehetetlenítő szabályokat. Mi a véleménye ezekről a kritikákról?
A kifogások egy része és a különvélemények is azt vetették a szemünkre, hogy túlzottan bürokratikus, a gyakorlatban alkalmazhatatlan szabályokat minősítettünk alkotmányosnak A kérdésem az, hogy a bírálók honnan tudják, milyen gyakran kerül sor a vizsgák szabályok gyakorlati alkalmazására.
A bírálók ugyanezt a kérdést teszik fel az Alkotmánybíróságnak, Szerintük a testületnek meg kellett volna győződnie arról, hogy egyáltalán alkalmazhatók-e az egészségügyi törvény rendelkezésé. Mert ha a szabályok csak a törvénykönyvben léteznek, a valóságban nem, akkor nem érvényesül az önrendelkezési fog.
És miként kellett volna feltárnunk az egészségügyi gyakorlatot? Az Alkotmánybíróság legaktivistább időszakában alkalmazott "élő jog" elmélet alapján is csak a bírói gyakorlat vizsgálható, a mindennapi élet sokféle színtere nem. A kezemben van a Hospice Egyesület vezetőjének nyilatkozata, aki nem tudta megmondani, milyen gyakran fordulnak elő úgynevezett passzív eutanázia esetek. Ha Ők nem tudják, honnan tudhatná az Alkotmánybíróság?
Lehel, hogy ha az Alkotmánybíróság szigorúan alkalmazta volna az arányossági tesztet, akkor absztrakt módon megállapítható lett volna az alkotmánysértés.
Nekem mint előadó bírónak ragaszkodnom kellett az indítványban foglalt kérelmekhez. Ebből következően a törvényi szabályozás számos elemét nem vizsgálhattuk. Ki tudja, hogy ha ebben az ügyben eltekintettünk volna az indítványhoz kötöttség elvétől, az nem vezetett-e volna az indítványokban felvetettekhez képest igen eltérő konklúzióra? Szintén előadó bíró mivoltomból fakadóan kompromisszumokra kellett törekednem a testületen belül. Figyelemmel kellett lennem arra, hogy az ülésről ülésre előterjesztett tervezeteim közül melyik élvez nagyobb támogatást. A belső vitákról nem nyilatkozhatom, egyébként azok valamelyest rekonstruálhatók a különvélemények segítségével. A határozat egészéből kiderül, hogy a Kis János és Sajó András által előterjesztett, a Fundamentumban megjelentetett amicus curiae-val sok tekintetben nem tudtunk azonosulni. Ezzel kapcsolatban is rá kell mutatnom arra, hogy ha egy jogszabály rossz, az még nem biztos, hogy alkotmányellenes.
Az arányossági vizsgálatnál mindig nehéz arra válaszolni, hogy a jogkorlátozó szabály mikor éri el az alkotmányellenesség szintjét és mikor marad akár csak egy milliméterrel a szint alatt. Ahhoz, hogy az eutanázia-ügyben döntést lehessen hozni, kompromisszumra kellett törekedni. Ez a kompromisszumra törekvés viszont azt eredményezte, hogy a jogalkotó előtt nyitva áll a lehetőség: ha szükségesnek tartja, változtathat a szabályokon. Úgy tudom, az Ország-
- 68/69 -
gyűlés ülésén már szó volt az ellátás visszautasításához való jogra vonatkozó rendelkezések jövőbeli módosításáról, és az egészségügyi miniszter, valamint az igazságügyminiszrer hajlott arra, hogy felülvizsgálja a szabályozást.
Korábban a testületen belül vitatott volta különvélemények és a párhuzamos indokolások publikálása. Elnökké választásakor védelmébe vette ezt az intézményt. Milyen jelentőséget tulajdonít most az egyéni alkotmánybírói vélemények közlésének?
Továbbra is nagyon lényegesnek tartom a jogfejlődés szempontjából. A kedvező tapasztalatok alapján odáig el tudok menni, hogy ezt a megoldást a rendes igazságszolgáltatásban is alkalmazni lehetne. Különösen az ítélőtábláknál és a Legfelsőbb Bíróságon. A mai szabályok csak azt teszik lehetővé, hogy a szavazásnál kisebbségben maradt bíró az írásba foglalt különvéleményét zárt borítékban a határozathoz csatolja. Ez így keveset ér, és - többek között ezért - a bírák rendkívül ritkán írnak különvéleményt. Ha nemcsak a felsőbb szinten eljáró bírák, hanem a felek és a szélesebb nyilvánosság is megismerheti a többségitől eltérő bírói véleményeket, akkor az jó hatással lesz az ítélkezésre. Az alkotmánybírósági tapasztalatok legalábbis ezt igazolják.
Különvéleményei közös jellemzőjének tűnik az alkotmánybírói önkorlátozás: az ön által aláírt tíz különvéleményből nyolc a jogszabály megsemmisítését, az alkotmánysértő mulasztás megállapítását, illetve az alkotmányban szereplő jogok kiterjesztő értelmezését kifogásolja, és az enyhébb megoldási vagy az indítvány elutasítását preferálja. Lehet-e különvéleményeiből következtetni alkotmánybírói felfogására?
Valóban többségben vannak az említett tartalmú különvéleményeim, de arra is volt példa, hogy az elutasító állásponttal nem értettem egyet. Kiemelendőnek tartom a 2003. június 30-án, tehát nem sokkal visszavonulásom előtt elfogadott 442/D/2000, számú végzéshez fűzött különvéleményemet, amelyhez négy alkotmánybíró csatlakozott. Az ügyben azt kellett eldönteni, hogy megvizsgálható-e érdemben az alkotmányjogi panasz, ha az alapjául szolgáló jogszabályt az Alkotmánybíróság egy korábbi eljárásban már megsemmisítette. A többségi döntés szerint ilyen esetben res iudicata miatt az eljárást meg kell szüntetni. Én ezzel szemben úgy véltem, hogy az alkotmányjogi panasz; előterjesztőjének joga van az alkotmánybírósági döntéshez. Ha az. Alkotmánybíróság korábban már megsemmisítette a szabályt, akkor a konkrét esetben való alkalmazhatóságról kell dönteni. A hatályos magyar perjog jogorvoslati rendszere csak akkor működtethető a jogerőre emelkedést követően, ha előtte az Alkotmánybíróság helyt ad az alkotmányjogi panasznak és a konkrét ügyben visszamenőlegesen kizárja az alkotmányellenes jogszabály alkalmazását. Ha nem ez a logika érvényesül, akkor a panaszos csupán azért nem nyerhet jogorvoslatot, mert az Alkotmánybíróság más indítványa alapján semmisítette meg az ő ügyében is alkalmazott jogszabályt.
Említettem, hogy öten írtuk alá a különvéleményt. Az ügy érdekessége, hogy Kukorelli István alkotmánybíró rendkívül hasonló tartalmú párhuzamos indokolást írt, ami jelzi, milyen kevésen múlt, hogy álláspontommal kisebbségben maradtam.
A különvéleményeket és a párhuzamos indokolásokat is figyelembe véve arra a következtetésre lehet jutni, hogy a leggyakrabban Vasadi és Harmathy alkotmánybíróval fogalmazott meg azonos vagy hasonló tartalmú egyéni véleményt. Őket Bagi, Erdei és Bihari alkotmánybírák követik. Lát-e valamilyen hasonlóságot az említett alkotmánybírák alkotmányszemléletében?
Harmathy Attilával majdnem ötven éve vagyunk együtt a jogászi pályán, jól ismerjük egymás gondolatait, ráadásul mindketten civilisztikáva foglalkozunk. Mi talán jobban érezzük, mint mások, hogy a jog finom szövetébe való meggondolatlan beavatkozás milyen gondokat okozhat. Mások azt mondhatják, ez nem lehet szempont, az alkotmány mindenek felett áll. Ezzel együtt tudomásul kell venni, hogy ha túlzottan beleszólunk a mindennapi élet alakulásába csak azért, hogy minden sarkos legyen, abból súlyos problémák adódhatnak, A testületben többen vallottuk ezt a felfogást; Harmathy Attila mellett Tersztyánszkyné Vasadi Évát említem meg, aki szintén évtizedekig dolgozott polgári jogi területen.
Szembetűnő, hogy sohasem jelenített meg összecsengő egyéni indokolást Kiss és Kukorelli, valamint - a csonka kuratóriumok ügyét leszámítva - Holló alkotmánybíróval, s az ön áltat jegyzett határozatokhoz a leggyakrabban ez a három alkotmánybíró fűzött eltérő indokolást. Lehet-e mindezek mögött valamiféle elvi különbözőséget felfedezni?
- 69/70 -
Kukorelli Istvánnal mintegy harmincéves barátság fűz össze, Kiss Lászlót is évek óta barátomnak tudhatom, és Holló Andrással is mindig kiváló szakmai és emberi kapcsolatban voltunk. Kétségtelen azonban, hogy jogászi felfogásunkat tekintve különbözünk egymástól. Az alkotmányjog és a közigazgatási jog, amelynek ők kiváló művelői, nem olyan merev, mint a többi hagyományos jogág. Ebből adódhat, hogy ők bizonyos kérdésekben nagyvonalúbbak, mint a civilisták. Az Alkotmánybíróság ülésein gyakran előfordult, hogy egyik-másik alkotmánybíró a joggyakorlatot ostorozta és változtatást sürgetett. Mindig feltettem magamban a kérdést, vajon biztosan segítenénk-e azzal, ha alkotmányellenességet állapítanánk meg, Sokkal inkább habitusbeli, mint szakmai színvonalbeli különbségeket látok.
Térjünk át más területre! A magyar Alkotmánybíróság - szemben számos ország alkotmányvédő testületével - nem nyújthat jogvédelmet az egyének számára akkor, ha a bírói döntés alapvető jogot sértett. Csak a jogszabályok vizsgálhatók felül alkotmányossági szempontból, a jogalkalmazás során hozott határozatok nem. Miként vélekedik erről a kérdésről?
A magyar Alkotmánybíróság működését szerintem ellehetetlenítené, ha a törvényhozók megnyitnák ezt a jogorvoslati utat. Hazánkban kétezer-hatszáz bíró és - ideális esetben - tizenegy alkotmánybíró tevékenykedik, A felek a befejezett ügyek elég nagy százalékában nyilván kihasználnák az újabb jogorvoslati fórumot, miközben a rendes igazságszolgáltatási eljárásban a felülvizsgálatot annyira visszafogták, hogy az szinte alig létezik. Tehát özönlenének a beadványok az Alkotmánybíróságra. Olyan helyzet alakulhatna ki, mint a cseh Alkotmánybíróságnál, amely az esetek mintegy kilencven százalékában a rendesbíróságok által elbírált ügyekben kvázi fellebbviteli fórumként jár el.
Ezen talán úgy lehetne segíteni, ha más külföldi minták alapján a magyar Alkotmánybíróság is jogosult lenne arra, hogy évente kiválassza azt a néhány tucat elvi jelentőségű ügyet, amelyben állást foglal, a többi panaszt pedig érdemi vizsgálat nélkül visszautasíthatná.
Nem tartom jó megoldásnak. Ha beérkezik mondjuk ötezer panasz, és abból harmincat vesz komolyan a testület, akkor mit mond a négyezer-kílencszázhatven visszautasított panaszosnak? És mit gondolnak majd ők a magyar alkotmányos jogszolgáltatásról?
Lehet, hogy ezek mindig elméleti kérdések maradnak. Úgy látom, az alkotmánynak az alapvető jogok megsértése miatti igények bírósági érvényesítéséről rendelkező 70/K. paragrafusa is amolyan "elméleti paragrafus", amelyet sehol nem alkalmaznak. Mi az álláspontja a 70/K. paragrafusról?
Legutóbb tavaly nyáron, a Magyar Jogász Egylet balatonfüredi kongresszusán jeleztem, hogy a gyakorlatban nem létező intézményről van szó. Példaként hoztam fel, hogy az Emberi jogok Európai Bírósága tájékoztatást kért a magyar államtól mint alperestől a 70/K. paragrafusról. Az állam képviselője kénytelen volt azt válaszolni, hogy nem tud olyan esetet említeni, amelyben egy bíróság az Alkotmány 70/K. paragrafusa alapján járt volna el. Ismereteim szerint a bíróságok az alkotmánynak erre a rendelkezésére alapított kereseteket a kellő jogalap hiányára hivatkozva utasítják el, Amikor ez a kérdés szóba került, az Alkotmánybíróság elnökeként mindig kifejezésre juttattam azt az igényt, hogy az Alkotmány 70/K. paragrafusát élő normává kell tenni.
Lát-e lehetőséget arra, hogy az Alkotmánybíróság legyen a változtatások előmozdítója?
Erre irányuló indítvány esetén a testület nyilván megvizsgálná a lehetőségeket, Az Alkotmánybíróság adott esetben mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapíthat meg, és felhívhatja az Országgyűlést, hogy jogszabályban teremtse meg a 70/K. paragrafus érvényesülésének feltételeit.
Többször nyilatkozott arról a törekvéséről, hogy szeretne, ha a testület még az elnöksége alatt elbírálná a rendőrségi törvényt támadó indítványokat. Az Alkotmánybíróság nyilvánosságra hozta, hogy az Erdei alkotmánybíró által előterjesztett határozattervezetek tárgyalása több alkalommal is szerepelt a testület napirendjén, de döntés nem született. Mi az oka az ügy elhúzódó tárgyalásának?
Elnöki időszakom alatt az előadó alkotmánybíró a rendőrségi törvénnyel Összefüggő alkotmányossági kérdéseket témák szerint csoportosította, s minden fontosabb témakörben külön tervezetet készített. Ezek közül két nagy terjedelmű tervezet több alkalommal szerepelt az Alkotmánybíróság napirendjén. A testületen belül azonban jelentős ellentétek alakultak ki, s az előadó bíró a maga részéről - érthetően - nem vállalta a változtatást. A többség megszerzéséhez ugyanis saját felfogásával kellett volna szembehelyezkednie. Ezért az ügyeket - az 1999-ben bevezetett bűnmegelőzési ellenőrzést támadó indítvá-
- 70/71 -
nyok kivételével - más bíróra kellett átszignálnom. Az elmondottakból kitűnhet, hogy az Alkotmánybíróság elnökekeként igyekeztem mindent megtenni, hogy ezt a hosszú ideje előttünk lévő kérdéshalmazt megválaszoljuk, de tudomásul kellett vennem, hogy ebben az elvi jelentőségű, bonyolult ügyben nehéz többségi álláspontot kialakítani.
Más ügyekben is megválaszolásra várnak sokukat érintő, jelentős alkotmányossági kérdések. Példaként említem a médiatörvényt, a kötelező védőoltásokat, a magánnyugdíjpénztári tagdíj mértékének csökkentését, a tulajdonjog korlátozását a mobil távközlési szolgáltatók antennáinak elhelyezése érdekében, összességében, a jelentősebb ügyeket tekintve, milyennek ítéli meg az elbírált és a még döntésre váró ügyek arányát?
A befejezett és a hátralékban maradt ügyek aránya némileg változott az elmúlt években, Igyekeztünk lerövidíteni az indítványok elbírálásának átlagos idejét, és próbáltuk csökkenteni a folyamatban lévő ügyek számát. Ennek ellenére több fajsúlyos kérdés megválaszolása a jelenlegi Alkotmánybíróság feladata lesz. Ha az elfogadott határozatok számát veszem alapul, akkor a vezetésem alatt álló Alkotmánybíróság teljesítette kötelezettségét. Hogy minőségileg mire jutottunk, azt nem az én feladatom megítélni.
Az Alkotmánybíróság határozatai a magyar alkotmányjog véget nem érő tankönyvének fejezeteit töltik meg. Megítélése szerint ebből a tankönyvből évek múlva milyen kép rajzolódik ki az előző hat év alkotmánybíráskodásáról?
Ha az első nyolc-kilenc évről azt mondjuk, hogy a testület elsősorban az alkotmány szellemében működött, akkor az általam vezetett Alkotmánybíróságról talán inkább azt lehet majd megemlíteni, hogy az alkotmány szellemében és rendelkezéseinek figyelembevételével folytatta tevékenységét ■
Visszaugrás