Az I. Esztergomi Zsinat 66. kánonja leszögezi, hogy minden főesperesnek kánonjogi kézikönyvvel kell rendelkeznie (Ut omnes archidiaconi breviar[i]um canonum habeant). Ez a mondat egyértelműen jelzi a kánonjogi irodalom magyarországi elterjedtségét, illetve a kánoni műveltség korabeli jelenlétét (vö. újabban Chartres-i Ivo műveinek kéziratos elemzését).[1] Arról azonban, hogy ez a bizonyos kézikönyv milyen típusú kánonokat tartalmazott, egyáltalán melyik ismert egyházjogi kollekciót jelentette, semmilyen közvetlen információnk nincs. 1999-ben, majd 2002-ben kísérletet tettünk a kánongyűjtemény közelebbi meghatározására.[2] Az eltelt évek alatt a korabeli jelentős nyugati kollekciók szövegtanúi kapcsán végzett szövegkritikai, paleográfiai és kodikológiai vizsgálatok, valamint a bennük található regionális kiegészítések elemzése, további adalékokkal szolgáltak a XI-XII. században Európa különböző pontjain használt gyűjtemények kánonállományának meghatározásához. Ezek alapján lehetségesnek tűnik a magyarországi korai kánonjogi irodalom forrásaira vonatkozó adatok újra rendezése.
- 191/192 -
A XII. században a gregoriánus reformok végképp gyökeret vertek Európa-szerte. Ez elsősorban annak a nagyszámú zsinatnak köszönhető, melyeket pápai szándékra, vagy sokszor a pápa személyes küldöttjének, legátusának jelenlétében tartottak.[3]
Tíz évvel VII. Gergely pápa (1073-1085) halála után, 1095-ben, Kálmán (1095-1116) került a magyar trónra, akihez már 1096. július 27-én levelet intézett II. Orbán pápa (1088-1099).[4] A Szentszéknek Odiló, cluny-i apát jóvoltából kedvező információk álltak a rendelkezésére az újdonsült magyar királyról.[5] Ennek tükrében úgy tűnt, hogy Magyarországon megindulhat a gregoriánus szellemű átalakulás. Az I. Esztergomi Zsinat rendelkezései azonban nem teljesen ezt támasztják alá, hiszen több olyan zsinati kánonnal találkozunk, amelyek a reform irányvonalával ellentétes álláspontot képviselnek (vö. celibátus, házasság).
Az I. Esztergomi Zsinat összehívásának pontos dátuma mindmáig kérdéseket vet fel. Mind a Závodszky Levente által alátámasztott 1100-as,[6] mind a legutóbb Thoroczkay Gábor által kifejtett 1104/1105-ös évszám mellett meggyőző érvek szólnak.[7] A zsinat kánonjainak nagy része összefüggésben áll a IX-XI. századi, főleg német területen tartott zsinatokkal (813-as Mainzi Zsinat, 847-es Mainzi Zsinat, 863-as Wormsi Zsinat, 895-ös Triburi Zsinat, 1031-es Bourges-i Zsinat, 1095-ös Piacenzai Zsinat, stb.), de találunk olyan kánonokat is (ókori zsinatokról), melyeket minden bizonnyal a közkézen forgó egyházi joggyűjteményekből vettek át a zsinati atyák, vagy legalábbis azok ismeretéről tanúskodnak (vö. 55. és 70. kánon).[8] A korai magyar zsinatokon használt joggyűjtemény (joggyűjtemények) pontos azonosítása azonban komoly nehézséget jelent, hiszen a Decretum Gratiani (1140) előtti magyarországi kánonjogi irodalomról nagyon hiányos ismeretekkel rendelkezünk.[9] Mindazonáltal tudjuk, hogy ebben az időszakban térségünkben általánosan használták a VIII. századi Collectio Dionysio-
- 192/193 -
Hadriana-t,[10] a több mint felében hamis anyagot tartalmazó és 847-852 között keletkezett Decretales Pseudo-Isidorianae-t[11] és az 1008-1022 közé tehető Decretum Burchardi Wormatiensis-t.[12] A legutóbbi években végzett szövegkritikai elemzéseink a zsinaton előforduló kánonok szövegének tartalmát és szerkezetét is figyelembe véve, a felsorolt három gyűjtemény közül a Decretum Burchardi használatát valószínűsítik, amelyet jól mutatnak a következő példák:
Can. 8: Si quis descriptas festivitates non feriaverit, eadem lege iudicetur.[13] Vö. Decretum Burchardi 5. 46:
Si quis ebrietatem vel voracitatem eucharistiam evomuerit, XL dies poeniteat: clerici, vel monachi, seu diaconi, XL dies poeniteant, presbyteri, LXX dies, episcopi XC. Si pro infirmitatis causa evomuerit, VII dies poeniteat. (Penitentiale Bedae)[14]
Can. 17: Ecclesia non consecretur, si dos et terra prius non dantur.[15] Vö. Decretum Burchardi 3. 37:
Placuit ut quoties ab aliquo fidelium ad consecrandas Ecclesias episcopus invitatur, non quasi ex debito munus aliquod a fundatore requirat, sed si ipse quidem aliquid ex suo voto obtulerit, non respuatur. At tamen unusquisque episcopus meminerit ut non prius dedicet Ecclesiam, nisi antea dotem basilicae et obsequium ipsius per donationem chartulae confirmatum accipiat. Nam non levior est ista temeritas si sine luminaribus vel sine substantiali sustentatione est eorum qui ibidem servituri sunt, quam si domus privata consecretur Ecclesia. (Conc. Wormatiense [a. 863] c. 1)[16]
- 193/194 -
Can. 19: Nullus clericus de alio episcopatu vel provincia sine commendaticiis
litteris suscipiatur.[17]
Vö. Decretum Burchardi 2. 235:
Presbyter proprio loco dimisso ad alium migrans nequaquam recipiatur, nisi suae migrationis causam dixerit, et se innocenter vixisse in parochia in qua ordinatus est sub testibus probaverit: litteras etiam habebit in quibus sint nomina episcopi et civitatis plumbo impressa, quibus cognitis, et talibus inventis quibus fides adhiberi possit, recipiatur. (Conc. Cabilonense II [a. 813] c. 41)[18]
Can. 27: Vita et virtus canonicorum secundum regula ipsorum ab episcopo disponantur.[19]
Vö. Decretum Burchardi 8. 57:
(...) Tales omnino praecipimus, ut ubicunque inventi fuerint, episcopi sine ulla mora eos sub custodia constringant canonica, et nullatenus eos amplius ita errabundos et vagos secundum desideria voluptatum suarum vivere permittant. Sin autem episcipis suis canonice obedire noluerint, excommunicentur usque ad iudicium episcopi regionis illius. (...) [Conc. Moguntinum (a. 847) c. 18][20] C. 30: Nullus servus clericus ordinetur, nisi antea dominus eius plenam sibi dederit libertatem.[21] Vö. Decretum Burchardi 2. 21:
Ut nulli de servili conditione ad sacros ordines promoveantur, nisi prius a dominis propriis legitimam libertatem consequantur. Cuius libertatis charta ante ordinationem in ambone publice legatur, et si nullus contradixerit, rite consecrabuntur. Porro servus non canonice consecratus, postquam de gradu deciderit, eius sit conditionis, cuius fuerat ante gradum. (Conc. Triburiense [a. 895] c. 25)[22]
C. 66: Ut omnes archidiaconi breviarium canonum habeant.[23] Vö. Decretum Burchardi 2. 160:
(. ) Nulli sacerdoti suos liceat canones ignorare, nec quidquam facere quod Patrum possit regulis obviare. Quae enim a nobis res digna servabitur, si decretalium norma constitutorum pro aliquorum libitu, licentia populis permissa, frangatur? (Celestinus I [429. július 21.] JK 371)[24]
- 194/195 -
Az idézett részletekből az is egyértelmű, hogy nemcsak az ókori, hanem a fentebb említett koraközépkori zsinatok, valamint a kedvelt penitenciálék anyagának hazai egyházfegyelmünkre gyakorolt befolyása is leginkább kánongyűjteményi hatásnak tulajdonítható.
Természetesen sok hagyományos érv szól a Decretales Pseudo-Isidorianae mellett, mint olyan kánoni kollekció, amely a korabeli forrásokat és egyházpolitikai gondolkodást befolyásolta, és amely összefüggésről számos kiváló hazai tanulmány látott napvilágot, leginkább Gerics Józsefnek köszönhetően.[25] Ennek ellenére a magyarországi XI-XIII. századi zsinatok kánonjainak szöveghagyományában nem találunk olyan részletet, amely a több mint felében hamis pszeudo-izidori gyűjtemény közvetlen használatát mutatná. Ez a megállapításunk igaz az 1092-es Szabolcsi Zsinat szövegére is.[26] Ellenben az I. Esztergomi Zsinat 55. kánonjának a vizsgálatából, amely kifejezetten utal a 314. évi Ankyra-i Zsinat 11. kánonjára, egyértelműen kitűnik a Decretum Burchardi befolyása:[27]
Can. 55: (...) Si quis sponsam rapuerit alterius, si illa non consensit, reddatur proprio sponsa, Raptor vero, si nobilis est, composicionem canonicam faciat et sine spe coniugii peniteat; si non poterit composicionem dare, sine spe libertatis venundetur.[28] Vö. Conc. Ancyranum c. 11:
Desponsatas puellas, et post ab aliis raptas, placuit erui, et eis reddi quibus ante fuerant desponsatae, etiamsi eis a raptoribus vis illata constiterit.[29] (Decr. Burch. 9. 38)[30]
Vö. Decretum Burchardi 9. 36:
De puellis raptis necdum desponsatis in Chalcedonensi concilio scriptum est: Eos qui rapiunt puellas sub nomine simul habitandi, cooperantes et conniventes raptoribus decrevit sancta synodus ut siquidem clerici sunt, decidant de gradu proprio: si vero laici, anathematizentur. Quibus verbis datur intelligi, qualiter huius mali auctoresdamnadi sunt: quando participes consilium conniventes tanto anathemate feriuntur, et iuxta canonicam
- 195/196 -
auctoritatem ad coniugia legitima raptas sibi iure vindicare nullatenus possunt.
(Conc. Cabilonense II [813] c. 27)[31]
A Decretales Pseudo-Isidorianae használatát leginkább a hazánkban megalapított püspökségek száma és a hierarchikusan, mint 'Mater et caput' élükön álló primáciával felruházott esztergomi szék nyomán szokás hangsúlyozni. A metropolitai hatalom gyengítésére új tartalommal kifejtett, és a pátriárkákkal egyenlő jogokkal rendelkező prímási tisztség valóban a pszeudo-izidori gyűjteménynek köszönhetően terjedt el Nyugat-Európában a IX. századtól, de egyúttal komoly befolyást is gyakorolt a későbbi egyetemes igénnyel összeállított egyházi joggyűjtemények kánonállományára. Ennek alapján 2003-ban sikerült bizonyítanunk, hogy többek között, a Decretum Burchardi Wormatiensisben is minden olyan alapvető kánon megtalálható, amely a prímási tisztség újfajta tartalmának kifejtéséhez szükséges (vö. pl. I. Kelemen pápa levele: BW 1. 155).[32] Így továbbra is érvényesnek mondhatjuk a pszeudo-izidori befolyással kapcsolatos, és legmarkánsabban Gerics József által kifejtett nézetet, azonban ez, álláspontunk szerint, nem a Decretales Pseudo-Isidorianae közvetlen hatásának, hanem az újabb - burchardi - gyűjteménybe abból bekerült hamis kánonoknak tulajdonítható.
Érdemes összehasonlítani az 1100-as Esztergomi Zsinatot a tizenkét évvel később ugyanott megtartott újabb zsinat fegyelmi intézkedéseivel.[33] Az 1100-as zsinat 11. és 31. kánonja nem az abszolút nőtlen állapotot írja elő a pap számára, hanem csak a püspököt szólítja fel, hogy amennyiben nős, úgy felesége beleegyezését kikérve, tartsa meg a szeparációt, azaz a különélést.[34] Nem véletlen, hogy ezeket a rendelkezéseket a kutatók előszeretettel hozzák kapcsolatba a 692-es Trulloszi Zsinat kánonjaival,[35] amelyeket a Nyugat elutasított, de mind a mai napig alapját képezi a görög keleti egyházak jogának.[36] Valójában itt nincs másról szó, mint a használatban lévő egyházi joggyűjteményekben szereplő fegyelem alkalmazásáról, amely a 300 körüli Elvirai Zsinat[37] 33. kánonján alapszik ("Úgy határoztunk, hogy a püspökök, papok és
- 196/197 -
diakónusok meg az összes [oltár] szolgálatra rendelt klerikusok teljesen tartózkodjanak feleségüktől és ne nemzzenek gyermekeket. Aki pedig megteszi, azt fosszák meg a klerikusi tisztségtől."), és amely a közös hátterét képezi mind a keleti, mind a nyugati celibátusra vonatkozó fegyelemnek:[38]
Placuit in totum prohiberi episcopis, presbyteris, et diaconibus, vel omnibus clericis positis in ministerio, abstinere se a coniugibus suis, et non generare filios: Quicumque vero fecerit, ab honore clericatus exterminentur.[39] Vö. Decretum Burchardi 2. 38:
Laicos, si secundo uxorem duxerit, clericos non fiat. Si quis de laicis, post uxorem, aliam cuiuscunque conditionis cognoverit mulierem, in clerum nullatenus admittatur. (Conc. Aurelianense I [a. 511] c. 8)[40]
Az 1112-es Esztergomi Zsinat 9., 10. és 12. kánonja már követi a gregoriánus reformzsinatok szóhasználatát (vö. 1089-es Melfii Zsinat, 1099-es Római Zsinat) és a teljes celibátust tekinti mércének a papok számára, amellett, hogy átmeneti szabályokat is tartalmaz azon papok részére,[41] akik még az I. Esztergomi Zsinat rendelkezéseinek megfelelően részesültek a papi ordóból.[42]
Ugyanígy figyelemre méltó a két zsinat összevetése a házasságra vonatkozó egyházi előírások terén. Míg az 1100-as zsinat, a fegyelmi hagyományoktól[43] gyökeresen eltérve, lehetővé teszi a válást és az azt követő újraházasodást hűtlen elhagyás és házasságtörés esetében (55. kánon),[44] addig a II. Esztergomi Zsinat nemhogy egyértel-
- 197/198 -
műen állást foglal az Egyház tradicionális meggyőződése mellett (vö. "[...] amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza.), hanem a 16. kánonban részletekbe menően szabályozza a házasság megkötésének formáját, amelyet így az Egyház színe előtt, pap jelenlétében, a házasuló felek egyetértésével és az eljegyzés valamilyen jelével kell megkötni.[45] A kánon tartalma már csak azért is meglepő, mivel a szöveg a házasság érvényességéhez tartja kívánatosnak a fenti kritériumok teljesülését,[46] holott a házasságkötés formáját ilyen aprólékosan csak a Trienti Zsinat (1545-1563) fogja szabályozni, híres 'Tametsi' kezdetű határozatával.[47]
Az eddigiekben felsoroltakon túl, mind a két zsinat több, a gregoriánus reformot érvényre juttató rendelkezést tartalmaz. Ilyenek a simónia (azaz lelki javak vétele és eladása. pl. szentségek) és a világi hatalom befolyása ellen fellépő kánonok akár az I. Esztergomi
- 198/199 -
Zsinat 42-44.,[48] és 72. kánonja,[49] vagy egyértelmű és tömör összefoglalása a II. Esztergomi Zsinat 11. kánonjában: "Egyetlen laikus sem rendelkezhet egyházi hatalommal. "[50]
Szemmel látható az a radikális fejlődés, amely a gregoriánus reformok érvényesülésében a két zsinat között eltelt rövid időben lezajlott. Ennek az indokait több kutató a Szentszék és a Magyar Királyság politikai kapcsolataiban beállt változásban vélte felfedezni.[51] Tudjuk azt, hogy 1092-ig Szent László (1077-1095) politikai tevékenysége összhangban állt az Apostoli Szentszék szándékával. Ám ezt követően törés következett be, hiszen II. Orbán pápa nem fogadta el a magyar király horvátországi hódításait, aki ezért IV. Henrikhez (1056-1106) fordult politikai támogatásért. Lászlót a trónon Kálmán követte, aki folytatta apja déli hódító törekvéseit, és bár 1098-ban barátsági szerződést kötött a velencei dózséval, 1105-ben azonban elfoglalta a dalmát városokat és szigeteket.[52] Egyes vélemények szerint az így kialakult pápai ellenállást szerelte volna le Kálmán 1106-ban Guastallában tett nyilatkozata, amellyel a magyar király lemondott az invesztitúra gyakorlásáról.[53] A kérdés azonban ennél jóval összetettebb és véleményünk szerint a gregoriánus reformoknak a magyar zsinatokon való maradéktalan érvényesülése nem magyarázható politikai fordulattal.[54] Sőt, meg kell jegyeznünk, hogy maga a lemondás ténye sem igazolható, sem az okleveles forrásokból, sem pedig az azt követő magyar uralkodói gyakorlatból.[55] A változás valójában a Szentszék és Magyarország egyházi kapcsolatában keresendő, mégpedig a pápai legátusok magyarországi tevékenységében. Sajnos a rendelkezésre álló adatok meglehetősen hiányosak a pápai legátusok magyarországi ténykedésére vonatkozóan, azt azonban biztosan tudjuk, hogy már 1103-ban hazánkban járt Ágoston kardinális, aki a belgrádi püspök és egy kolostor között fenn álló vitában
- 199/200 -
hozott döntést.[56] Számunkra azonban fontosabb Kuno bíboros jelenléte, aki a pápa küldöttjeként 1112-ben Magyarországon időzött és részt vett a II. Esztergomi Zsinaton.[57]
Hasonló helyzetet sejtet az 1169-es III. Esztergomi Zsinat, azzal a különbséggel, hogy ekkor, minden bizonnyal, egy Szentszékkel kötött megállapodás is született.[58] A történetírás álláspontja nem egyértelmű sem a megállapodással, sem a zsinattal, sem pedig a legátussal kapcsolatban.[59] A rendelkezésre álló adatokból valószínűsíthetjük, hogy a zsinaton szereplő pápai küldött az ad Velum Aureum címet viselő Manfréd diakónus kardinális volt, ahogy azt már 1999-ben részletesen kifejtettük.[60] Személye nem azonosítható a forrásokban többször felbukkanó Morai Albert bíborossal, aki 1165-1167. között tartózkodott Dalmácia területén, és a spalatói érseki székre történő megválasztását III. Sándor érvénytelennek nyilvánította.[61] Véleményünk szerint tehát, Manfréd legátus tevékenyen közreműködött az 1169-es Esztergomi Zsinaton, amelyen a király és főemberei is részt vettek. A legátus személyes jelenlétének köszönhetőek a zsinatnak a világi hatalom befolyását radikálisan kizáró intézkedései, melyeket külön összefoglaltak a Szentszékkel kötött megállapodás formájában.[62]
Az eddig felsorolt legátusokon kívül, még jó néhány legátus tartózkodott magyar területen az 1100-as években:[63] Hugó (1112),[64] Theoderich (1115),[65] Egyed (1124),[66] Dániel (1160),[67] Petrus de Mizo és Julius (1160),[68] Walter (1175-76), Theobald (1184-1186), Gergely (1188-1189), János (1190), Gregorius de Chrescensis (1192),[69] ám további legátusi zsinatról nem tudunk a XII. században. Vitathatatlan, hogy gyakori jelenlétük hatott a magyarországi egyházi bírósági gyakorlatra, illetve erősítették az egyházi intézmények pápai privilégiumait, amelyről több írásos emlék is tanúskodik.[70]
- 200/201 -
Az első két esztergomi zsinat határozatai jól mutatják az egyházfegyelem Kálmán király alatti magyarországi fejlődését és erősödését. A magyar kánonok szövege mögött uralkodásának kezdetén elsősorban nem az egyházi reform elvei, hanem a főképp az akkor Európában használt egyetemes joggyűjtemények általános normái jelentek meg, melyek a Decretum Burchardi Wormatiensis használatát mutatják. A két, legátusok jelenlétében megtartott zsinat azonban meggyökeresítette a gregoriánus reformokat Magyarországon, így a hazai egyházfegyelem ekkorra túl tudott lépni a XII. század első felében közkézen forgó joggyűjtemények szintjén. Külön kérdés az invesztitúra, amiről a magyar uralkodók nem hajlandók lemondani, és ez a továbbiakban is gyakran vitát vált ki Magyarország és a Szentszék között a III. Esztergomi Zsinat rendelkezése ellenére.■
JEGYZETEK
[1] Szuromi Sz. A.: Egy 12. századi lelkipásztori 'zsebkönyv'. (A National Library of Scotland, Edinburgh, Ms. 18. 8. 6 jelzetű kézirata.) Magyar könyvszemle 122 (2006) [megjelenés alatt].
[2] Szuromi Sz. A.: Az első három esztergomi zsinat és a magyarországi egyházfegyelem a XII. században. In Erdő P.: Tanulmányok a magyarországi egyházjog középkori történetéről (Bibliotheca Instituti Postgradualis Iuris Canonici Universitatis Catholicae de Petro Pázmány nominatae III/3) Budapest 2002. 87-142; vö. Szuromi Sz. A.: Les trois premiers synodes d'Esztergom et la discipline ecclésiastique en Hongrie au XII[e] siécle. Folia Theologica 12 (2001) 57-64.
[3] Vö. O. Delarc: Saint Gregorie VII. et la reforme de l'Eglise au XI[e] siécle, I-III. Paris 1889-1890., Szuromi (2002a) i. m. 89.
[4] P. JaffÉ: Regesta pontificum romanorum ab condita Ecclesia ad annum post Christum natum MCXCVIII. Ed. secundum curaverunt S. Loewenfeld (JL: a. 882-1198), F. Kaltenbrunner (JK: 590), P. Ewald (JE: a. 590-882), Lipsiae 1885 (repr. Graz 1956), JL 5662.
[5] F. Baumgarten: A Saint-Gielle-i apátság összeköttetései Magyarországgal. Századok 40 (1906) 389-411.
[6] Závodszky L.: Szent István, Szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai. Budapest 1904. 95. Jánosi M.: Az első ún. esztergomi zsinati határozatok keletkezési problémái. Acta Universitatis Szegediensis. Sectio Historica 83 (1986) 23-30.
[7] Thoroczkay G.: Megjegyzések a Hartvik-féle Szent István-legenda datálásának kérdéséhez: In F. Piti (szerk.): "Magyaroknak eleiről" Ünnepi tanulmányok a hatvan esztendős Makk Ferenc tiszteletére. Szeged 2000. 569-591. különösen 575-576.; vö. Thoroczkay G.: Még egyszer a Hartvik-féle Szent István-legenda datálásáról. Magyar könyvszemle 121 (2005) 213-218.
[8] Szuromi (2002a) i. m. 91.
[9] Vö. legújabban: Erdő P.: Codici medievali di diritto canonico in Ungheria. In Szuromi Sz. A. (ed.): Medieval Canon Law Collections and European ius commune. (Bibliotheca Instituti Postgradualis Iuris Canonici Universitatis Catholicae de Petro Pázmány nominatae III/8) Budapest, 2006. 11-31.
[10] A. Stickler: Historia iuris canonici latini. I Historia fontium. Torino, 1950. 107-108., J. Gaudemet: Les sources du droit de l'Église en Occident du II[e] au VII[e] siécle. Paris, 1985. 136., Erdő P.: Die Quellen des Kirchenrechts. (Adnotationes in Ius Canonicum 23) Frankfurt am Main, 2002. 72-73.
Kiadása: J. P. Migne (ed.): Patrologia cursus completus. Series latina. Paris, 1844-1864. (továbbiakban: PL) 67. 135-230.
[11] Stickler i. m. 131-140., Erdő (2002) i. m. 78-79.; vö. H. Fuhrmann: Einfluss und Verbreitung der pseudoisidorischen Falschungen. I-III. (Monumenta Germaniae Historica Schriften XXIV/1-3), Stuttgart, 1972-1974. II. 334. Kiadása: P. Hinschius (ed.): Decretales Pseudo-Isidorianae et Capitula Angliramni. Lipsiae, 1863.
[12] Vö. Stickler i. m. 154-158., Erdő (2002) i. m. 88-90., H. Hoffmann - R. Pokorny: Das Dekret des Bischofs Burchard von Worms. Textstufen - Frühe Verbreitung - Vorlagen. (MGH Hilfsmittel 12), München, 1991., L. Will: Die Rechtsverhältnisse zwischen Bischof und Klerus im Dekret des Bischofs Burchard von Worms. Eine kanonistische Untersuchung. (Forschungen zur Kirchenrechtswissenschaft 12) Würzburg, 1992. Kiadása: PL 140. 537-1090; vö. G. Fransen - Th. Kölzer (Hrsg.): Burchard von Worms, Decretorum Libri XX. Aalen, 1992.
[13] Závodszky i. m. 19.
[14] PL 140. 761.
[15] Závodszky i. m. 200.; vö. S. Ladislai Regis Decretum liber primus, 5: Quicumque ecclesiam deo edificaverit, et dotem nominaverit, nominatam vero non dederit, ad illud explendum transmisso nuncio prevaleat episcopale iudicium; cui si quis contradixerit, et contradicendo verberaverit, ipse regali iudicio subiaceat. Závodszky i. m. 159.
[16] PL 140. 761.
[17] Závodszky i. m. 200.
[18] PL 140. 665.
[19] Závodszky i. m. 201.
[20] PL 140. 804.
[21] Závodszky i. m. 201.
[22] PL 140. 628.
[23] Závodszky i. m. 205; vö. Szuromi Sz. A.: Some observations on BAV Pal. lat. 587 as compared with other textual witnesses of Ivo 's works. In Szuromi Sz. A. (ed.): Parare viam Domino. Commemorative Studies on the occasion of Rt. Rev. Polikárp F. Zakar Ocist. 's 75[th] Birthday. (Bibliotheca Instituti Postgradualis Iuris Canonici Universitatis Catholicae de Petro Pázmány nominatae III/7) Budapest, 2005. 179-203., különösen 197-198.
[24] PL 140. 652; vö. BW 2. 2 (PL 140. 625).
[25] Pl. Gerics J.: A Hartvik-legenda mintáiról és forrásairól. Magyar könyvszemle 97 (1987) 175-188., Gerics J.: Politikai és jogi gondolkodás Magyarországon VII. Gergely korában. In Gerics J.: Egyház, állam és gondolkodás Magyarországon a középkorban. Budapest, 1995. 144-164., Gerics J. - Ladányi E.: Források Szent István királlyá avatásának történetéhez. Magyar könyvszemle. 118 (2002) 213-224., különösen 221., Gerics J. - Ladányi E.: A Hartvik legenda keletkezési körülményei. Magyar könyvszemle 120 (2004) 317-324.
[26] Vö. Szuromi (2002a) i. m. 94.; vö. Szuromi Sz. A.: A püspökökre vonatkozó egyházfegyelem sajátosságai a Decretales Pseudo-Isidorianae-ben. Kánonjog 5 (2003) 51-63, különösen 55., Szuromi Sz. A.: Rules concerning bishops in the Decretales Pseudo-Isidorianae, especially the regulation on the death of bishops. Folia Theologica 15 (2004) 145-156., különösen 149-150.
[27] Szuromi Sz. A.: Az Ankyrai Zsinat kánonja az első két esztergomi zsinaton. In Erdő (szerk.) (2002) i. m. 77-86., különösen 84-85.
[28] Závodszky i. m. 204.
[29] PL 67. 154.
[30] Desponsatas puellas, et post ab aliis raptas, placuit erui, et eis reddi, quibus ante fuerant desponsatae, etiamsi eis a raptoribus vis illata constiterit. PL 140. 821.
[31] PL 140. 820.
[32] Szuromi (2003) i. m. 51-63.
[33] C. 58: Similiter, si presbiter concubinam habuerit, deponatur. Závodszky i. m. 204.
[34] C. 11: Ut hi, qui ad episcopatum promovendi sunt, si matriomnio legitimo iuncti sunt, nisi ex consensu uxorum, non assumatur. Závodszky i. m. 199.
[35] Závodszky i. m. 101. és 122., Galla F.: A cluny reform hatása Magyarországon. Budapest, 1931. 113-118., Juhász K.: Das Tschanad-Temesvarer Bistum im frühen Mittelalter 1030-1307. Münster in Westfalen, 1930. 319-321., J. R. Sweeney: Gregory VII. The reform program, and the Hungarian Church at the End of the Eleventh Century. Studi Gregoriani 14 (1991) 265-275., különösen 272-273.
[36] Vö. N. Dur : The Ecumenity of the Councill in Trullo: Withesses of the Canonical Tradition in East and West. In G. Nedungatt - M. Featherstone (ed.): The Council in Trullo revisited (Kanonika 6), Roma, 1995. 229-262.
[37] Szuromi Sz. A.: A keleti egyházfegyelem befolyása a korai magyar zsinatokon. In Erdő (szerk.) (2002) i. m. 143-153.
[38] Szuromi Sz. A.: Egyházi intézménytörténet. (Bibliotheca Instituti Postgradualis Iuris Canonici Universitatis Catholicae de Petro Pázmány nominatae I/5), Budapest, 2003. 14-15.
[39] Placuit in totum prohiberi episcopis, presbyteris, et diaconibus, vel omnibus clericis positis in ministerio, abstinere se a coniugibus suis, et non generare filios. I.D. Mansi: Sacrorum conciliorum nova et amplissima collectio, I-XXXI. Florentiae - Venetiis, 1757-1798. (L. Petit - J.M. Martin, Paris -Leipzig -Arnheim 1899-1927.) II. 11.; vö. P-P. Joannou: Les canons des Synodes Particuliers. (Discipline générale antique, IV[e] -IX[e] s. I/2) Grottaferrata, 1962. 161., C.H. Turner: Ecclesiae occidentalis monumenta iuris antiquissima. I. oxford, 1899. 532.
[40] PL 140. 632.
[41] II. Esztergomi Zsinat, c. 9: Ut nullus episcoporum aliquem promoveat clericorum ad diaconatum vel ultra, nisi prius continenciam voverit, et si uxorem habuerit, ex eius fiat consensu idem promittentis.
C. 10: Ut nullus coniugatus presbiter aut diaconus altari deserviat, nisi prius uxori concedenti et continenciam voventi locum separatum, et necessaria vite temporalis provideat, et secundum apostolum habens, quasi non habentem se esse intelligat.
C. 12: Si presbiter altari deserviens concubinam habuerit, illa auferatur, ipse vero iuxta preceptum episcopi fructu peracto penitencie ad ministrandum altari restituatur ecclesie. Závodszky i. m. 208.; vö. Mansi XX. i. m. 963.
[42] Szuromi (2002a) i. m. 107-110.
[43] Vö. Dico autem vobis, quia quicumque dimiserit uxorem suam, nis ob fornicationem et aliam duxerit, moechatur: et qui dimissam duxerit, moechatur. (Mt 19,9) és: Ego autem dico vobis: Quia omnis, qui dimiserit uxorem suam, excepta fornicationis causa, facit eam moechari: et qui dimissam duxerit, adulterat. (Mt 5,32).
[44] Si qua mulier a viro suo fugerit, reddatur marito suo semel et bis: tercia vice, si nobilis est, adiciatur penitencia sine spe coniungii; si de plebe, venundetur sine spe libertatis. Si quis uxorem suam adulteram probaverit, si voluerit, ducat aliam; illa vero, si nobilis est, sine spe coniugii peniteat; si plebeia, sine spe libertatis venundetur. Quod si probare non poterit, idem iudicium maritus paciatur, et illa, si voluerit,
[44] maritetur. Eodem modo, qui cum alterius uxore, vel que cum marito alterius peccat, iudicetur. Si quis puellam rapuerit vel violaverit, si nobilis est, canonice penitencie cum composicione subiaceat. Qui vero hoc persolvere non poterit, tonso capite secundum iudicium regis Ladislai venundetur. Si quis sponsam rapuerit alterius, si illa non consensit, reddatur proprio sponso. Raptor vero, si nobilis est, compositionem canonicam faciat et sine spe coniugii peniteat; si non poterit compositionem dare, sine spe libertatis venundetur. Si quis uxorem fugiens, se sponte debitorem fecerit, unde se expedire nolit propter odium, quod in uxorem habet, semper in servitute permaneat. Et si unquam liber videatur, iterum venundetur, uxor vero eius, cui velit, nubat. Závodszky i. m. 203-204.
[45] C. 4: Ut si qua mulier a viro suo fugerit, reddatur ei, et quociens fugerit, restitatur ei, quia scriptum est, quod deus coniuxit, homo non separet. Závodszky i. m. 207.; vö. c. 16: Placuit sancte synodo, ut omnis coniungalis desponsacio in conspectu ecclesiae, presente sacerdote, coram ydoneis testibus, aliquo signo subarracionis ex consensu utriusque fieret, aliter non coniungium, sed opus fornicarum reputetur. Závodszky i. m. 208.
[46] Szuromi (2002a) i. m. 122-123.
[47] Ld. J. Alberigo - J.A. Dossetti - P-P. Joannou - C. Leonardi - P. Prodi (ed.): Concilium Tridentinum, Sessio XXIV (11 nov. 1563) De reformatione circa matrimonium. Conciliorum Oecumenicorum Decreta. Bologna, 1973.[3] 755-759. Caput I: Tametsi dubitandum non est, clandestina matrimonia, libero contrahentium consensu facta, rata et uera esse matrimonia, quamdiu ecclesia ea irrita non fecit, et proinde iure damnandi sint illi, ut eos sancta synodus anathemate damnat, qui ea uera ac rata esse negant quique falso affirmant, matrimonia, a filiis familias sine consensu parentum contracta, irrita esse, et parentes ea rata uel irrita facere posse: nihilominus sancta Dei ecclesia ex iustissimis causis illa semper detestata est atque prohibuit. Uerum cum sancta synodus animaduertat, prohibitiones illas propter hominum inobedientiam iam non prodesse, et grauia peccata perpendat, quae ex eisdem clandestinis coniugiis ortum habent, praesertim uero eorum, qui in statu damnationis permanent, dum, priore uxore, cum qua clam contraxerant, relicta, cum alia palam contrahunt et cum ea in perpetuo adulterio uiuunt; cui malo cum ab ecclesia, quae de occultis non iudicat, succurri non possit, nisi effacius aliquod remedium adhibeatur: idcirco sacri Lateranensis concilii, sub Innocentio III celebrati, uestigiis inhaerendo praecipit, ut in posterum, antequam matrimonium contrahatur, ter a proprio contrahentium parocho tribus continuis diebus festiuis in ecclesia inter missarum solemnia publice denuntietur, inter quos matrimonium sit contrahendum; quibus denuntiationibus factis, si nullum legitimum opponatur impedimentum, ad celebrationem matrimonii in facie ecclesiae procedatur, ubi parochus, uiro et muliere interrogatis, et eorum mutuo consensu intellecto, uel dicat: Ego uos in matrimonium coniungo, in nomine Patris et Filii et Spiritus sancti, uel aliis utatur uerbis, iuxta receptum uniuscuiusque prouinciae ritum. (...) Uo., 755-756; vö. V. Demars-Sion: Les mariages á la gaulmine ou les aléas du consensualisme matrimonial. L'année canonique 42 (2000) 51-82., különösen 57-58., Erdő P.: Le espressioni canoniche del matrimonio nella storia. Folia Canonica 2 (1999) 31-51., különösen 43-45.
[48] C. 42: Nullus presbiter convencionem de missa pro oblacione faciat.
C. 43: Nullus ecclesiam emere vel vendere presumat. Si quis ecclesiam venderit, aut presbiterum suum sine culpa abiecerit, delator illius culpe partem magistri illius eo anno accipiat.
C. 44: Nullus de baptismo vel sepultura precium exigat. Závodszky i. m. 202.; vö. H. Jedin (ed.): History of the Church. I. New York, 1993. 682., W. M. Plöchl: Geschichte des Kirchenrechts. I. WienMünchen, 1962.[2] 407.
[49] C. 72. Nullus clericus, nullus comes quemlibet clericum suscipiat ad divinum officium tenendum, nisi per manum sui parrochiani episcopi. Závodszky i. m. 206.
[50] Závodszky i. m. 208.; vö. Szuromi (2002a) i. m. 126-127.
[51] Vö. H. Jedin (ed.): Handbuch der Kirchengeschichte. Freiburg-Basel-Wien 1985.[2] III/1. 461., Fraknói V.: Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a Római Szent-Székkel. I. Budapest, 1901. 31., Kristó Gy.: AKárpát-medence és a magyarság régmúltja (1301-ig). Szeged, 1993. 151., Makk F.: Magyar külpolitika (896-1196). Szeged, 1993. 131., Makk F.: Megjegyzések Kálmán külpolitikájához. Acta Universitatis Szegediensis. Sectio Historica 67 (1980) 21-31., különösen 23.
[52] Vö. a 38. jegyzetet.
[53] Episcoporum, quam fecit rex Hungariae ad mandatum Papae. Denunciamus vobis, Pater venerende; nos legi divinae subditos, ac secundum eam vobis servire paratos: unde et investituram Episcoporum hactenus a maioribus habitam, iuxta admonitionem vestram, dimisimus, et si quem in electione huiusmodi minus canonice retractatum est, de caetero, Deo volente, cavebimus. Mansi XX. 1211-1212.
[54] Vö. Szuromi (2002a) i. m. 116-121.
[55] Vö. Szuromi (2002a) i. m. 121.
[56] Vö. Fraknói i. m. 361. 83. jegyzet.
[57] Fraknói i. m. 31., Balics L.: A római katholikus egyház története Magyarországban. II. Budapest, 1888. 75.
[58] Péterffy C.: Sacra concilia ecclesiae Romano Catholicae in regno Hungariae celebrata. I. Posoniae, 1742. 62.
[59] Vö. Kubinyi A.: Királyi kancellária és udvari kápolna Magyarországon a XII. század közepén. Levéltári Közlemények 46 (1975) 59-121., különösen 82., 209. jegyzet., Szovák K.: Pápai-magyar kapcsolatok a 12. században. In Zombori I. (ed.): Magyarország és a Szentszék kapcsolatának 1000 éve. Budapest, 1996. 21-46., különösen 37.
[60] Szuromi (2002a) i. m. 128-132.; vö. L. Waldmüller: Die Synoden in Dalmatien, Kroatien und Ungarn. Paderborn-München-Wien-Zürich, 1987. 168-169.
[61] Szovák (1996) i. m. 36.
[62] Szuromi (2002a) i. m. 140-141.
[63] Vö. Szovák i. m. 29-40.
[64] Waldmüller i. m. 137.
[65] Waldmüller i. m. 137.; vö. Fraknói i. m. 31.
[66] Waldmüller i. m. 167.
[67] Vö. W. Holtzmann: Papst Alexander III. und Ungarn. Ungarische Jahrbücher 6 (1927) 397-426., különösen 406.
[68] Waldmüller i. m. 169.
[69] O. Hagender - A. Haidacher (ed.): Die Register Innocenz III. (Publikationen der Abteilung für historische Studien des Östereichischen Kulturinstituts in Rom II/I) Graz-Köln, 1964. 376.
[70] Vö. pl. Bónis GY.: Szentszéki regeszták. Iratok az egyházi bíráskodás történetéhez a középkori Magyarországon. (Jogtörténeti Tár 1/1) Budapest, 1997. 15.
Lábjegyzetek:
[1] * A szerző tanszékvezető egyetemi tanár ** A tanulmány az OTKA támogatásával "A középkori kánonjogi gyűjtemények és az európai ius commune" című (T 048584/2004) kutatási program keretében készült. Elhangzott a Medieval Canon Law Collections and European ius commune című előadássorozat keretében (Budapest, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kánonjogi Posztgraduális Intézet, 2005. szeptember 26.).
Visszaugrás
