A peres felek 2002. januártól 2007. nyaráig éltek együtt, kapcsolatukból két gyermekük született. Együttélésük idején közösen nevelték a felperes korábbi kapcsolatából született kiskorú gyermekét is. Az együttélés megkezdése előtt mindketten rendelkeztek ingatlannal.
A felek együttélésük alatt 2004. október 27. napján vásárolták meg a perbeli ingatlant 1.500.000 forint vételárért, amelynek fedezetéül az alperes különvagyonát képező ingatlan eladási ára szolgált. Az újonnan szerzett ingatlan a felperes tulajdonaként került bejegyzésre az ingatlan-nyilvántartásba az alperes holtig tartó haszonélvezeti jogával terhelten. A peres felek a jogerős építési engedély birtokában a régi ház részbeni meghagyásával és annak átalakítása mellett egy könnyűszerkezetes lakóházat építettek, amelyhez felhasználták az alperes különvagyoni ingatlana eladási árából fennmaradt összeget, a felperes értékesített különvagyoni ingatlana eladási árát, a három kiskorúra felvett szociálpolitikai támogatást, valamint visszatérítendő kamatmentes önkormányzati támogatást és banki hitelt is vettek fel.
2008-ban a felek külön pénzeszközeik felhasználásával különböző felújítási munkálatokat végeztek. E beruházások folytán a perrel érintett ingatlan főépületből, melléképületből, műhelyből és színtárolóból, valamint a hozzá tartozó udvarból áll. 2008. áprilisa óta az érintett ingatlan fő- és melléképületeit a peres felek egymás között megosztva használják.
A felperes módosított keresetében az ingatlanon az alperes javára alapított haszonélvezeti jog terjedelmének korlátozását, és ezzel egyidejűleg az ingatlan használatának szabályozását kérte. A felperes érvelése szerint az alperes javára alapított haszonélvezeti jog az ingatlan vásárláskori értékére és akkori állapotára terjed ki, így az nem érinti az utóbb épült felépítményt, beruházásokat, amely megítélése szerint döntően a felperes különvagyoni beruházásának eredménye. Az ingatlan 2008. évi forgalmi értékét illetően a peres felek szerzési arányát 77-23%-ra tette a felperesre kedvezőbben.
Az alperes érdemi ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Hivatkozása szerint az ingatlan a különvagyonából került megvásárlásra, bár nem vitatta, hogy a beruházások részben a közös vagyonból, részben a felperes különvagyona terhére valósultak meg. Ehhez mérten a peres felek szerzési arányát 55-45%-ban határozta meg. Vitatta a haszonélvezeti joga terjedelme kapcsán fentebb kifejtett felperesi álláspontot.
Viszontkeresetében az ingatlan használatának a felperes által igényelttől eltérő szabályozását kérte.
Az elsőfokú bíróság ítéletével megállapította, hogy az alperes haszonélvezeti joga az ingatlan tételesen meghatározott helyiségeire terjed ki, a főépület 3. számú szobahelyiségére nem, és ennek megfelelően szabályozta az ingatlan használatát.
Az elsőfokú bíróság a peres felek nyilatkozatai, valamint a rendelkezésre álló tanúvallomások egybevetése alapján bizonyítottnak ítélte, hogy a haszonélvezeti jog alapításakor a felek akarata nem csupán az eredeti ingatlanra, hanem a felek beruházása folytán kialakítandó új felépítményre is kiterjedt. Ezt alátámasztó körülményként értékelte, hogy a peres felek a vételt követően a szükséges engedélyek birtokában a beruházásokat nyomban megkezdték, azaz a közös építkezésre irányuló szándékuk is igazolja, miszerint az alperes haszonélvezeti jogának terjedelmét nem kívánták az ingatlan szerződéskötéskori állapotára korlátozni. Erre figyelemmel az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az alperest a felépült új felépítményre is megilleti a haszonélvezeti jog.
Ehhez mérten az elsőfokú bíróság azt vizsgálta, hogy az alperes szerzési aránya az ingatlan jelenlegi forgalmi értékében milyen értéket képvisel, a fentiek szerint megállapítható haszonélvezeti jog hogyan aránylik az ingatlan forgalmi értékéhez.
Az elsőfokú bíróság a haszonélvezeti jog terjedelmének meghatározása során figyelemmel volt arra, hogy az megfeleljen az alperesi szerzési értéknek, a felek méltányos érdekeinek, illetve a használati viszonyoknak. Az ingatlan egyes helyiségei szakértő által kimunkált értékének alapulvételével, egybevetve azt az alperes javára figyelembe vehető szerzési értékkel, továbbá a haszonélvezeti joga értékével, az elsőfokú bíróság az alperest megillető haszonélvezeti jog terjedelmét akként határozta meg, hogy az a főépület 3. számú szoba kivételével az ingatlan fő- és melléképülete valamennyi helyiségére, az ingatlanhoz tartozó egyéb felépítményekre, valamint az udvarra egyaránt kiterjed.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperes terjesztett elő fellebbezést, amelyben annak megváltoztatásával a kereseti kérelmének helytadó döntés meghozatalát kérte.
A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, a megfellebbezett rendelkezéseit pedig helybenhagyta.
A fellebbezésben foglaltakra figyelemmel azt vizsgálta, hogy a haszonélvezeti jog alapítása időpontjában a felek szándéka mire terjedt ki. Az elsőfokú bíróság e vonatkozásban a feltárt peradatok helyes mérlegelése eredményeként helyezkedett arra az álláspontra, hogy a szerződéskötés időpontjában a felek akarata nem csupán az ingatlan szerzéskori állapotához igazodó haszonélvezeti jog alapítására, hanem a beruházások folytán kialakított részben új fő- és melléképületet is magában foglaló új felépítményre is kiterjedő haszonélvezeti jog alapítására irányult. Erre utal az a körülmény, hogy a felek a szerződéskötést követően a szükséges engedélyek birtokában a beruházások megvalósítását nyomban megkezdték, azaz a közös építkezésre irányuló szándék annak alátámasztásául szolgál, hogy az alperest megillető haszonélvezeti jogot az újonnan kialakítandó felépítményre is ki kívánták terjeszteni.
A fentiek összegzéseként megállapítható, hogy az elsőfokú bíróság a perrel érintett ingatlan tekintetében helyes határozta meg a felek javára az egyes beruházások kapcsán figyelembe vehető összegeket, és helyes számítás eredményeként határozta meg a felek teljes bekerülési költség viseléséhez való hozzájárulásának arányát, illetve az ingatlan forgalmi értékéből a peres felek javára elszámolható összegeket is. Ennek alapulvételével az alperes haszonélvezeti joga korlátozásáról érdemben helyesen döntött, amelyhez igazodóan helytállóan határozott az ingatlan használati módjáról is, figyelemmel arra, hogy az igazodik a tényleges használathoz, és tekintettel van a felek ingatlan használatához fűződő méltányos érdekeire is.
A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelemmel élt a annak megváltoztatása és a keresetének helyt adó határozat hozatala iránt.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság nem találta megalapozottnak, az alábbi indokok miatt.
I. Helyesen hivatkozik ugyan a felperes a felülvizsgálati kérelmében arra, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint a haszonélvezet az ingatlannak csak azokra az alkotórészeire terjed ki, amelyek már megvoltak akkoris, amikor a haszonélvezeti jog létrejött. Ehhez képest a haszonélvezeti jog alapítása után a tulajdonos által az ingatlanon létesített épületre (egyéb építményre) -főszabály szerint - a haszonélvezet nem terjed ki.
Alaptalanul érvel viszont azzal, hogy a fentebb kifejtettek a peres felek jogviszonyára is alkalmazhatók lennének, és ezért a felperes az alperes haszonélvezeti jogának a melléképületre, valamint a műhelyre való korlátozását jogszerűen igényelhetné.
A haszonélvezet terjedelmének a fenti főszabálya alól ugyanis az ítélkezési gyakorlat szerint kivételt létesít egyrészt a felek eltérő tartalmú megállapodása, másrészt az új épületeknek, illetve épületrészeknek a régi helyébe lépő jellege, harmadrészt pedig a haszonélvező építkezéshez való hozzájárulásának a ténye is.
Ennek megfelelően mutatott rá a Legfelsőbb Bíróság a 627. számú Elvi határozatában arra, hogy a haszonélvezeti jog terjedelme - ellenkező megállapodás hiányában - az ingatlan szerződéskötéskori állapotához igazodik. Nincs akadálya azonban olyan megállapodásnak, hogy a haszonélvezet a jövőben építendő felépítményre is kiterjed (Pfv. III.20.945/1999., BH 2002/2/53. és EBH 2002/1/627.).
Egységes az ítélkezési gyakorlat abban is, hogy a fentebb kifejtettek csak azokra az épületekre vagy épületrészekre vonatkoznak, amelyek a haszonélvezet keletkezésekor fennállott helyzethez képest többletként jelentkeznek. Ha az új épület a régi helyébe lépett, a haszonélvezet fennmarad, legfeljebb a Ptk. 163. §-ának (2) bekezdése alapján korlátozható. Az utólagosan felépített épületek (épületrészek) mentesek tehát a haszonélvezettől: birtoklásukra és használatukra a tulajdonos lesz jogosult. Olyan esetben, amikor eredetileg a haszonélvező által birtokolt helyiséget a tulajdonos úgy alakítja át, hogy ezáltal rendeltetése is megváltozik, a körülményekhez képest ez a helyiség a tulajdonos és a haszonélvező közös használatába kerülhet. A haszonélvezőnek az építkezéshez való hozzájárulása, valamint a feleknek az építkezéssel kapcsolatos egyéb megnyilatkozása vagy ténykedése ugyanakkor olyan ráutaló magatartás lehet, amelyből a haszonélvezeti jogot létrehozó szerződés módosítását kifejező akaratnyilvánításra lehet következtetni.
II. Téves a felperesnek az az érvelése is, hogy az ilyen megállapodás érvényessége a szerződés írásba foglalását követelné meg. A Legfelsőbb Bíróság ugyanis a BH 1980/4/126. száma alatt közzétett eseti döntésében már rámutatott arra, hogy a haszonélvezeti jog alapítására irányuló szerződés érvényességét jogszabály nem köti írásbeli alakhoz, ezért az ilyen megállapodást a Ptk. 216. § (1) bekezdése szerint akár szóban, akár írásban meg lehet kötni és a szerződési akaratot ráutaló magatartással is kifejezésre lehet juttatni. Ha tehát az érdekeltek között a haszonélvezeti jog alapítására - ingatlan esetében a haszonélvezeti jog keletkezéséhez szükséges ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre is kiterjedően - a megállapodás létrejött, ezzel az ellenérdekű fél kötelezettséget vállalt arra, hogy a jogosultnak a bejegyzéshez szükséges írásbeli jognyilatkozatot is megadja, ezért ennek elmulasztása esetén a bíróság a teljesítést a Ptk. 295. §-a alapján ítélettel pótolhatja.
III. Téves a felperesnek az a jogi álláspontja is, hogy amennyiben a felek között a haszonélvezeti jog terjedelméről az új felépítmény létesítését követető időszakra vonatkozóan érvényes megállapodás nem jött volna létre, úgy a Ptk. 241. §-a alapján a haszonélvezeti jog alapítására vonatkozó szerződés bíróság általi módosításának lenne helye.
A Ptk. 241. §-a alapján ugyanis a bíróság a szerződést csak akkor módosíthatja, ha a felek tartós jogviszonyában a szerződéskötést követően beállott körülmény folytán a szerződés valamelyik fél lényeges jogos érdekét sérti.
A haszonélvezeti jog azonban nem kötelmi jogviszony a dolog mindenkori tulajdonosa és a haszonélvező között, még ha szerződés hozza is létre, hanem dologi jogosultság. Ebből következik, hogy szerződésen alapuló haszonélvezeti jog bírósági módosítására nincs lehetőség, mert a szerződés egyszeri szolgáltatásra irányul, és a haszonélvezet létrejöttével a teljesítés megtörténik. Nincs lehetőség a haszonélvezet mint jog tartalmának vagy időtartamának a megváltoztatására sem. Ha a szerződésen alapuló haszonélvezettel terhelt dolog a haszonélvezet alapítása után lényegesen növekszik, gyarapodik vagy használati értéke jelentősen megváltozik, a tulajdonos a kérheti a bíróságtól annak megállapítását, hogy határozza meg a dolog azon részeit, amelyre a haszonélvezet nem terjed ki. Ilyenkor lehetőség van arra is, hogy a bíróság a haszonélvezeti jogot az ingatlan természetben meghatározott, illetőleg kijelölt részére jegyeztesse be - feltéve, ha a felek a szerződésben nem rendelkeztek a haszonélvezetnek a dolog megváltozása utáni terjedelméről (P.törv.III.20.781/1986. - BH 1987/5/162.).
A jogerős ítélet azonban az utóbb részletezett követelményeknek megfelelően rendelkezett akkor, amikor megállapította, hogy az alperes haszonélvezeti joga a felépítmény 1-2., 4. és 5-10. számú helyiségire kiterjed, a 3. számú szoba helyiségre viszont nem terjed ki. Ennek meghatározása során pedig a felek megállapodására, a feleknek az ingatlan teljes bekerülési költségének a viseléséhez való hozzájárulási arányára, valamint az ingatlan tulajdonjogában és az alperes haszonélvezeti jogában bekövetkezett értékemelkedés mértékére egyaránt figyelemmel volt.
Az alperes haszonélvezeti jogának terjedelmét illetően ugyanis téves a felperesnek az az érvelése, hogy az új lakóépület felépítéséhez felhasznált szociálpolitikai kedvezménynek a felek két közös kiskorú gyermek után folyósított kedvezmény összege részben sem lenne az alperes terhére elszámolható azért, mert az építkezés megkezdésekor a felek között élettársi kapcsolat nem állott fenn, amit alátámaszt az is, hogy a felek között folyamatban volt korábbi perben a bíróság olyan tartalmú egyezséget hagyott jóvá, amely szerint a közös kiskorú gyermekek a felperes gondozásában nyertek elhelyezést és az alperes kötelezettséget vállalt arra, hogy gyermektartásdíjat fizet a részére.
A Legfelsőbb Bíróság számos házassági vagyonjogi tárgyú eseti döntésében rámutatott már arra, hogy a lakásépítéshez, illetve lakásvásárláshoz jogszabály alapján nyújtott szociálpolitikai kedvezmény, lakáscélú állami támogatás vagy egyéb vissza nem térítendő kedvezmények az "építtetőt" illették meg az általa eltartott vagy vele közös háztartásban élő gyermekek és egyéb eltartott családtagok után. Ennek a következménye pedig az, hogy közös építkezés esetén az ilyen kedvezmények felhasználásával létrehozott érték mindkét felet egyaránt gazdagítja, függetlenül attól, hogy egyrészt azt közös vagy különvagyoni ingatlanra fordították (BH 1987/7/240., PJD XI. 275.), másrészt az a gyermek, akire tekintettel a kedvezményt kapták, a házastársak közös vagy valamelyikük külön gyermeke (BH 1997/4/190-II.), végül pedig attól is, hogy a kedvezményre jogosító közös gyermekeik a házasságuk felbontása után melyiküknél nyernek elhelyezést (BH 1997/1/26-1.).
A peres felek házastársak nem voltak ugyan és közöttük a Ptk. 685/A. §-ában foglalt követelményeknek megfelelő - a gazdasági közösségre is kiterjedő - élettársi kapcsolat sem állott fenn. Mindez viszont nem változtat azon a kétségtelen tényen, hogy a perbeli ingatlan vonatkozásában mindkét fél "építtetőnek" minősül, hiszen az ingatlan megszerzésére, az azon álló régi felépítmények túlnyomó részének lebontására és az új lakóépület felépítésére a felek közös elhatározása alapján és mindkettejük vagyoni hozzájárulásával, a saját és a közös háztartásukban eltartott gyermekeik lakhatásának megoldása érdekében került sor. A perbeli ingatlan egyedüli megszerzésére és felépítésére ugyanakkor a felperesnek anyagi lehetősége nem volt, ennek hiányában pedig szociálpolitikai kedvezmény igénybevételére sem lehetett volna jogosult. Sem jogszabályi alapja, sem elfogadható indoka nem lenne ezért annak, hogy a szociálpolitikai kedvezménynek a felek közös kiskorú gyermekei után járó része kizárólag a felperes építkezéshez való hozzájárulásaként kerüljön elszámolásra. Nem indokolhatja az ilyen elszámolást önmagában az sem, hogy az alperesnek a közös gyermekek után fennálló tartási kötelezettségét jogerős bírósági ítélet állapította meg, hiszen az alperes - nem cáfolt - előadása szerint a gyermektartásdíj megállapítása iránti per megindítására ugyancsak azzal a céllal került sor, hogy az alperes jövedelmének legfeljebb az őt terhelő gyermektartásdíjat meghaladó része legyen az egyéb tartozásaira végrehajtás alá vonható.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv.II.21.726/2009. szám)
A perbeli, felépítményes ingatlan az alperesek közös tulajdona. Az I. r. alperes 40/100 tulajdoni hányadát a szülei, a felperes és a II. r. alperes haszonélvezeti joga terheli. A szülők (a felperes és a II. r. alperes) házastársak voltak és még az együttélésük alatt, 1990-ben bővítették az ingatlant úgy, hogy a ráépítéssel kapcsolatos megállapodás eredményeként a felperes résztulajdonjogot szerzett, míg az eredetileg is résztulajdonos II. r. alperes tulajdoni hányada megnövekedett. A ráépítés eredményekénti értéknövekedésnek megfelelő tulajdoni hányadot a szülők a házasságuk felbontását követően, 1995-ben gyermekükre az I. r. alperesre ajándékozással átruházták, maguknak haszonélvezeti jogot fenntartva. Az ajándékozási szerződés 6. pontja szerint az ajándékozott ingatlan hasznait - egymás között egyenlő arányban - a haszonélvezők húzzák. A bővítéssel kialakított részben a felperes és a II. r. alperes az életközösségük fennállta alatt, sőt még a házasságuk 1993-ban történt felbontását követően is közösen cukrászdát, majd további, a II. r. alperes által finanszírozott átalakítással sörözőt, illetőleg pizzériát üzemeltettek. 1999. október 1-jén a felperes a közös üzemeltetéssel felhagyott. Azóta az említett vendéglátóhelyet a II. r. alperes üzemelteti.
Az 1990-ben született I. r. alperes a szülők életközösségének a megszűnése után az édesanyjánál, a II. r. alperesnél nyert elhelyezést, és a bíróság az apát, a felperest havi 10.000 forint gyermektartásdíj megfizetésére kötelezte. A felperes azonban a gyermektartásdíj fizetési kötelezettségének nem tett eleget és a II. r. alperes kérésére 2003-ban az illetékes gyámhivatal a gyermektartásdíj állam általi megelőlegezését elrendelte. A vonatkozó határozat indokolásában foglaltak szerint a teljesítés elmulasztását a felperes azzal indokolta, hogy a közösen épített és üzemeltetett "vállalkozást a váláskor nem osztották meg és ezen követelése fejében nem fizet tartásdíjat", "vagyonmegosztást vagy havi járandóságot követel a volt feleségétől, eziránt pert is fog kezdeményezni. Amíg ez be nem fejeződik, nem kíván tartásdíjat fizetni."
Bár a felperes már 2000. novemberében jogi képviselője által kísérletet tett a házassági vagyonjogi igények rendezésére, végülis csak 2004-ben indított pert - a perben kirendelt szakértő utóbb nem vitatott megállapítása szerinti 3.040.000 forint értékű -haszonélvezeti joga érvényesítése érdekében. Módosított keresetében az I. és II. r. alperesek egyetemleges kötelezését kérte haszonélvezeti joga 3.040.000 forint ellenértékű megváltására és 4.625.500 forint többlethasználati díj és kamatai megfizetésére.
Az alperesek a kereset teljes elutasítását indítványozták. Többlethasználati díj megítélése esetére abba a lejárt gyermektartásdíj és 142.000 forint ajándékozási illeték ösz-szegének a beszámítását kérték. Elsődleges védekezésük az volt, hogy a felperes ráutaló magatartásával ingyenesen lemondott a haszonélvezeti jogáról. Másodlagosan azzal érveltek, hogy a felperesnek a gyermektartásdíj állam általi megelőlegezése tárgyában folyamatban volt eljárásbeli nyilatkozata hallgatólagosan kötött egyezséget jelent. E szerint a felperes a gyermektartásdíj kötelezettsége "fejében" nem gyakorolja a haszonélvezeti jogát, a II. r. alperes pedig "lemond" a gyermektartásdíjról.
Az elsőfokú bíróság ítéletében az I. r. alperest a felperes javára 15 nap alatt teljesítendő 3.040.000 forint (a felperes haszonélvezeti joga ellenértékének) a megfizetésében marasztalta, a II. r. alperest 3.204.000 forint, valamint ennek 2004. augusztus 1-jétől a kifizetésig járó kamatai, mint többlethasználati díj megfizetésére kötelezte. Megkereste az illetékes földhivatalt a felperes haszonélvezeti jogának a törlése iránt. A III. r. alperest mindezen rendelkezések tűrésére kötelezte. Egyebekben pedig a felperes keresetét elutasította.
Ítéletének az indokolása szerint - a per adatainak mérlegelésével - az alperesek védekezését sem a felperes haszonélvezeti jogáról való lemondása, sem a II. r. alperes által hivatkozott egyezség létrejötte tekintetében nem találta tényként megállapíthatónak. Rámutatott, hogy a haszonélvezeti jog gyakorlásával való felhagyás nem jelent egyben e jogról történő lemondást. Ezért a "megváltásra" irányuló felperesi igény jogalapja fennáll, de csak a tulajdonos I. r. alperessel szemben
A bírói gyakorlatnak megfelelőként rögzített állásfoglalása szerint megállapodás hiányában - amelynek léte nem bizonyított - a közös haszonélvezet gyakorlásának a módját a közös tulajdonban lévő dolog használatának szabályozása szerint kell rendezni. Nem vitatott, hogy 1999. október 1-je óta a II. r. alperes a felperesi hányad vonatkozásában is gyakorolta a haszonélvezeti jogot. Ezért - a közös tulajdon használatának szabályai szerint - az I. r. alperes nem de a II. r. alperes többlethasználati díjjal tartozik. Azt ugyanis -a II. r. alperes végrehajtási kérelmére, a gyermektartásdíj felemelése iránti igényére és az állam általi ideiglenes megelőlegezésének a kérelmezésére is tekintettel - nem lehet megállapítani, hogy a II. r. alperes a többlethasználatát a gyermektartásdíjról való "lemondásával" ellentételezte volna. Ezt az ellentételezést a gyermektartásdíj behajtása iránti II. r. alperesi tevékenység kifejezetten kizárja.
A beszámítás iránti alperesi igényeknek helytadva az elsőfokú bíróság a felperes két kereseti kérelmének az összegszerűségéről a szakértői vélemény alapulvételével határozott.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az I. r. és a II. r. alperesek fellebbeztek. A II. r. alperes saját magával szemben is a többlethasználati díj iránti felperesi kereset elutasítását kérte. Az I. r. alperes pedig a felperes haszonélvezeti jogának a megváltására kötelezését sérelmezte. A többlethasználati díj tekintetében az I. r. alperessel szembeni, a haszonélvezet megváltása vonatkozásában a II. r. alperessel szembeni keresetet elutasító elsőfokú rendelkezés tehát fellebbezés hiányában elsőfokon jogerőre emelkedett.
A felperes ellenkérelme az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett része helybenhagyására irányult.
A másodfokú bíróság ítéletében az elsőfokú bíróság ítéletét nem fellebbezett részében nem érintette. Fellebbezett részében részben megváltoztatta és a felperesi keresetet az I. r. alperes vonatkozásában (teljes egészében, a felperes haszonélvezeti jogának a megváltására is kiterjedően) elutasította. Egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét fellebbezett részében (a II. r. alperest terhelő többlethasználati díj tekintetében) helybenhagyta.
Ítéletének az indokolásában az elsőfokú bíróság mérlegelési, tényállás megállapítási tevékenységét helytállónak ítélte és a többlethasználati díj tekintetében a rendelkezéssel is egyetértve visszautalt a helyes elsőfokú indokokra. Az I. r. alperesnek a felperes haszonélvezeti joga megváltására kötelezése tekintetében azonban az elsőfokú bíróság jogi álláspontját nem osztotta. Rámutatott, hogy - az özvegyi jog kivételével - a haszonélvezeti jog bíróság általi megváltására kötelezésnek nincs helye. A haszonélvezeti jog a Ptk. 157-164. §-aiban szabályozott dologi jogi jogosultság, amelyet a bíróság nem szüntethet meg.
A jogerős ítélet ellen a II. r. alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. A másodfokú bíróság részben megváltoztató rendelkezésének a hatályon kívül helyezését és a többlethasználati díj iránti felperesi keresetnek a II. r. alperes vonatkozásában is az elutasítását (és ekként az elsőfokú bíróság ítélete fellebbezett részének a teljes megváltoztatását, a felperesi kereset egészébeni elutasítását) kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet alaptalannak találta, a következő indokok szerint.
I. Téves az a II. r. alperesi jogi álláspont, hogy tételes jogi rendelkezés hiányában a szerződésen alapuló haszonélvezeti jog bíróság általi megszüntetésére lehetőség van. A haszonélvezet az esetben sem kötelmi jogviszony, ha azt szerződés hozza létre. Nem az ingatlanra vonatkozó szerződésnek, hanem a szerződéssel alapított haszonélvezet ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzésének van jogot keletkeztető (konstitutív) hatása (Ptk. 158. § (1) bekezdése, 1997. évi CXLI. törvény - továbbiakban: Inytv. - 3. § (1) bekezdése). A dologi jogi jelleg a törvény szerkezetéből is egyértelmű, hiszen a haszonélvezeti jog a Ptk. I. címében, a tulajdonjogra vonatkozó általános rendelkezések körében van szabályozva, de az a Ptk. 157. § (3) bekezdéséből is kitűnik, amely szerint a haszonélvezeti jog a dolog tulajdonosának személyében beállott változásra tekintet nélkül fennmaradt. A haszonélvezeti jog dologi jellegéből pedig az következik, hogy bár a haszonélvezeti jog megszüntetéséről a Ptk. kifejezetten nem rendelkezik, a megszüntetést a bíróság rendelkezése nem, csak a jogosult rendelkezése vagy a törvényben illetve a haszonélvezeti jogot alapító szerződésben meghatározott jogi tény idézheti elő. A Ptk. 157. § (4) bekezdése szerint ugyanis a haszonélvezeti jog korlátozott időre és legfeljebb a jogosult élete végéig állhat fenn. Ha a megszüntetést előidéző tény vagy jogosulti nyilatkozat bekövetkezik, illetőleg megtörténik, a bíróságtól akkor sem a haszonélvezeti jog megszüntetését lehet (és kell) kérni, hanem az Inytv. 62. § (1) bekezdés b) pontja alapján keresetet lehet előterjeszteni a haszonélvezeti jog ingatlan-nyilvántartási törlése iránt.
II. Olyan jogi tény, vagy jogosulti nyilatkozat, ami a felperes haszonélvezeti jogát megszüntette volna, az adott esetben nem következett be. Kétségtelen, hogy a haszonélvezeti jogról való lemondás - mint a rendelkezésre egyedül jogosulttól származó egyoldalú jognyilatkozat - a haszonélvezeti jogot (a tulajdonos elfogadó jognyilatkozata nélkül is) megszünteti és a lemondó nyilatkozat alakszerűséghez nincs kötve (történhet írásban, szóban vagy ráutaló magatartással is). A haszonélvezetről való lemondásnak azonban -bármely formájában - kifejezettnek kell lennie. A nyilatkozatot tévő, a ráutaló magatartást tanúsító személy megszüntetésre vonatkozó akaratának kétséget kizáróan kell megnyilvánulnia. A haszonélvező mellőzheti jogainak gyakorlását, időlegesen felhagyhat azzal, ez azonban önmagában a haszonélvezetről való lemondásnak még akkor sem tekinthető, ha az időmúlás nagymérvű is. A haszonélvezeti jog gyakorlásának az átengedése egyébként sem jelenti az azzal való felhagyást, és így a haszonélvezeti jogot nem szünteti meg (BH 1987/11/400.). A haszonélvezet gyakorlásának az átengedésével a haszonélvezeti jog, mint dologi jogviszony, eredeti tartalmában fennmarad. Így a felülvizsgálati kérelemmel élő II. r. alperes - az eljárt bíróságok álláspontjának megfelelően - a felperes haszonélvezeti jogának a megszűnésére annak 1999. októberétől való nem gyakorlása, a II. r. alperes részére történt átengedése miatt, mint a haszonélvezeti jogot megszüntető jogosulti lemondásra eredménnyel nem hivatkozhat. A II. r. alperesi érvelésnek az elfogadása olyan kiterjesztő jogértelmezés lenne, amit a Ptk. 207. § (4) bekezdése általában, a törvényen alapuló fenti bírói gyakorlat pedig a haszonélvezeti jogra vonatkoztatva speciálisan is tilt.
III. A II. r. alperes az ő kizárólagos használatának, hasznosításának a gyermektartásdíj felperes általi nemteljesítésével való ellentételezésre vonatkozó hivatkozása is alaptalan. Ebben a körben a tények mérlegelését illetően a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bírósághoz hasonlóan csak visszautal az elsőfokú bíróság azon hibátlan mérlegelésére, hogy magának a II. r. alperesnek a folyamatos behajtási kísérletei eleve kizárják az általa állított és a felperes által tagadott megállapodás létrejöttét.
A vendéglátó egységet 1999-től nem vitásan egyedül használó II. r. alperes használati díjban való marasztalásának a jogalapja kérdésében a feleket együttesen megillető haszonélvezeti jogon alapuló használattal kapcsolatos jogvitában pedig - a másodfokú bíróság által elfogadott elsőfokú állásponttal egyezően - a közös tulajdon használatára vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni (BH 1999/7/299.). Azt viszont a II. r. alperes sem vitatta a felülvizsgálati kérelmében, hogy - eltérő megállapodás hiányában -a Ptk. 140-143. §-ainak és a PK 8. számú állásfoglalás szabályainak a megfelelő alkalmazásával az egyik haszonélvező kizárólagos használatának az esetére a másik (vele együttes) haszonélvezőt többlethasználati díj illeti meg.
A kifejtetteknek megfelelően a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítélet felülvizsgálattal támadott rendelkezését hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Pfv.II.21.238/2009. szám) ■
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Kőrös András legfelsőbb bírósági tanácselnök
Visszaugrás
