A Közjegyzői Akadémia Kiadó gondozásában jelent meg Szőcs Tibor doktori értekezése, amelyet a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Doktori Iskolájában védett meg sikeresen, summa cum laude minősítéssel.
Az értekezés a nemzetközi magánjognak az egyik szegmenséhez a nemzetközi öröklési joghoz kapcsolódik. A szerző a nemzetközi öröklési ügyek egy szűkebb, tárgyi jellegű aspektusát a hagyatéki vagyont helyezi a dolgozatának fókuszába.
A téma időszerűsége és jelentősége úgy gondolom, vitathatatlan. Amint arra a szerző is rámutat, évről-évre növekszik a külföldi elemet tartalmazó öröklési ügyek száma. Ez a nemzetközi elemet tartalmazó hagyatéki ügyekben a közjegyzők részére jogi segítséget nyújtó Közjegyzői Intézetnél is egyértelműen tapasztalható. Az utóbbi időben a határon átnyúló vagyonmozgások is intenzívebbé váltak, egyre több magyar állampolgár rendelkezik más államban vagyonnal (pl. ausztriai bankszámlával, horvátországi ingatlannal), nagyszámú magyar állampolgár telepedett le más államban, illetve egyre többen telepszenek le külföldi állampolgárok is Magyarországon, akár nyugdíjas éveikre, akár munkavállalási céllal, úgy hogy külföldön is rendelkeznek vagyonnal.
Miután az Európai Öröklési Rendelet[1] (a továbbiakban: EuÖR.) egyik fontos újítása volt, hogy a hagyatékot egyetlen, egységes vagyontömegként kezeli, függetlenül attól, hogy az melyik államban helyezkedik el, a magyar közjegyzők, ha joghatósággal rendelkeznek a hagyatéki ügyben, az örökhagyó Magyarországon található vagyonán túl immár a más államban lévő vagyontárgyakat is átadhatják. Ez korábban, a korábbi joghatósági szabályaink alapján nagyságrendekkel ritkábban fordult elő. Az EuÖR. hatályba lépése óta tehát sokkal gyakrabban találkoznak a közjegyzők külföldi hagyatéki vagyonnal, sokkal több esetben
- 108/109 -
kerül sor külföldön lévő hagyatéki vagyon átadására. Ez nem csak a hagyatéki eljárásban jelentkezik új kihívásként, hanem a hagyatéktervezésben való közreműködés során is. A végintézkedés tételénél is egyre többször kell figyelemmel lenni a külföldön lévő vagyonra is, és gondolni kell arra is, hogy a végintézkedésben foglaltakat esetlegesen külföldön kell majd érvényre juttatni. Ráadásul, amint arra a szerző rámutat, valamennyi hagyatéki ügyet potenciálisan külföldi elemet tartalmazóként kell kezelni, hiszen a hagyatéki eljárás folyamán is fény derülhet arra, hogy külföldön is található vagyontárgy, ezért később, az eljárás megindulása után is nemzetközivé válhat az öröklési ügy. Ez mind-mind új kihívásokat támaszt a jogalkalmazók elé. Úgy gondolom, hogy ez a kötet mindenképpen segítséget nyújthat számukra a megfelelő megoldások megtalálásában.
A szerző az EuÖR. megszületésének és legfontosabb jellemzőinek átfogó bemutatását követően négy fejezetben tárgyalja a hagyatéki vagyonhoz kapcsolódó eljárásjogi, joghatósági és nemzetközi magánjogi kérdéseket.
Elsőként a külföldi hagyatéki vagyonnal kapcsolatos egyes eljárási kérdéseket vizsgálja. Bemutatja a joghatósági szabályok és a hagyatéki vagyon közötti összefüggéseket, majd ismerteti a külföldi hagyatéki vagyon belföldi eljárásba való bevonásának nehézségeit. Az uniós jogalkotó ugyanis nem nyújtott megfelelő segítséget abban, hogy az öröklési ügyben eljáró hatóságok miként tudnak beszerezni információkat a külföldön lévő vagyontárgyakról. Külföldi vagyontárgy az esetek döntő többségében az örökhagyó külföldi pénzintézetnél kezelt vagyonát jelenti. A közjegyzőknek (más tagállami jogalkalmazóknak) azzal kellett szembesülniük, hogy a külföldre megküldött közvetlen megkeresések az esetek nagy részében nem vezettek eredményre. Elsősorban azért, mert a más állambeli pénzintézet a saját nemzeti jogának banktitokra vonatkozó rendelkezéseire hivatkozással elutasította az adatszolgáltatást, és közölte, hogy kizárólag a saját bíróságainak felhívására közli a kért adatokat. A szerző ötlete, innovációja volt az, hogy figyelemmel arra, hogy a magyar közjegyzők eljárása a hagyatéki eljárásban az elsőfokú bíróságéval azonos hatályú és a közjegyzők a hagyatéki eljárás során lényegében a más államban ismert "hagyatéki bíróság" ("Nachlassgericht") hatáskörét gyakorolják, megkereső bíróságként igénybe vehetik a bíróságok közötti együttműködést szabályozó nemzetközi jogsegély utat. Vagyis az uniós tagállamok tekintetében az Európai Bizonyításfelvételi Rendelet[2] alapján, jogsegélykérelmet terjeszthetnek elő a külföldi számlával kapcsolatos adatok beszerzése iránt a másik tagállam bíróságához. Európai Unión kívüli államok tekintetében
- 109/110 -
pedig elsősorban a Hágai Bizonyításfelvételi Egyezmény[3] alapján terjeszthetnek elő jogsegélykérelmet. Ezáltal az esetek többségében elhárult az akadály az adatszolgáltatás elől; ez a néhány évvel ezelőtt még újszerű megoldás mára több tagállam viszonylatában szinte napi rendszerességgel kerül alkalmazásra és mondhatjuk, hogy gördülékenyen működik.
A szerző ebben a fejezetben ismerteti továbbá a szintén általa kifejlesztett másik megoldást is, vagyis azt, amikor is a közjegyző az öröklésben érdekelteket végzéssel jogosítja fel a külföldi vagyonra vonatkozó adatokhoz való hozzáféréshez (Hetv. 43/B. § (2) bekezdés), mintegy az EuÖR. szerinti hagyatéki vagyonkezelő pozíciójába helyezve az öröklésben érdekelteket, majd a hagyatéki vagyonkezelői jogállás és ahhoz fűződő jogosultságok igazolására európai öröklési bizonyítványt állít ki részükre. Mindkét innováció, úgy gondolom, nagyon hasznos eszköz a magyar jogalkalmazók kezében, és a gyakorlat igazolta, hogy ténylegesen megkönnyítették a külföldi hagyatéki vagyonnal kapcsolatos adatok beszerzését.
Azonban - amint arra a szerző is rámutat - optimális megoldás mégis az lenne, ha közvetlen megkeresések útján történne meg az adatszerzés, figyelemmel arra, hogy az a legkevésbé időigényes és legkevésbé körülményes út. A szerző mind az uniós, mind a tagállami jogalkotóktól várna ezért lépéseket a határokon átnyúló gyors és zökkenőmentes információszerzés érdekében.
A következő fejezetben a hagyatéki vagyon átszállásával kapcsolatos anyagi jogi szabályok idegen eljárásjogi környezetben való alkalmazását vizsgálja a szerző. Mindenekelőtt, exkurzus keretében bemutatja a külföldi elemet tartalmazó tényállások során gyakorta felmerülő jelenséget, a depecage-t, vagyis azt, amikor egyetlen tényállással kapcsolatban a kollíziós szabályok különböző jogkérdésekre különböző jogot rendelnek alkalmazni. Depecage-ra, a tényállás kollíziós kapcsolóelvek általi felszeletelésére, szemléletes példát hoz a szerző. Tegyük fel, hogy az örökhagyó szokásos tartózkodási helye Magyarországon volt, az öröklésre a magyar jog alkalmazandó, viszont a végrendeletet Hollandiában tette, annak alaki érvényességére így a holland jog is alkalmazható. Ha az örökhagyó túlélő házastársa francia állampolgár és a közöttük fennálló házassági vagyonjogi viszonyokra kikötötték a francia jogot, e kérdésre a francia jog alkalmazandó. Ha az örökösök között olyan kiskorú is szerepel, akinek szokásos tartózkodási helye Írországban van és a nevében a törvényes képviselője visszautasítja a hagyatékot, a szokásos tartózkodási hely szerinti ír jog irányadó abban a kérdésben, hogy szükség van-e hatósági jóváhagyásra. Nem ritka tehát, hogy egyetlen öröklési ügy rendezése során akár 4-5 féle jogrendszer szabályait kell alkalmazni különböző jogkérdésekre.
- 110/111 -
A jogalkalmazónak emiatt ilyen esetekben különböző jogokat kell egyidejűleg, egymás mellett alkalmaznia, különböző jogrendszerből származó jogintézményeket kell a saját rendszerének keretein belül működtetnie. Különböző jogrendszerek szabályai, illetve jogintézményei pedig nem mindig alkalmazhatók súrlódásmentesen. Illeszkedési zavarok léphetnek és lépnek is fel. A különböző jogok egyidejű alkalmazása esetén fellépő koherenciazavaroknak a kiküszöbölésére szolgáló jogalkalmazási művelet a hozzáigazítás. Ez a jogalkalmazótól nagyfokú kreativitást, összehasonlító jogi szemléletet és bátorságot kíván meg. A hozzáigazításról, annak módjáról és az EuÖR.-ben nevesített eseteiről ír mesterien a szerző.
Az öröklési ügyekben a hozzáigazítás egyik potenciális alkalmazási területe, amikor az örökség megszerzésére vonatkozó anyagi jogi szabályokat kell idegen fórumnak alkalmaznia. A szerző két ilyen esetet vizsgál meg közelebbről: egyik a német joggyakorlatból származik és az "Einantwortung", a bírói hagyatékátadás osztrák anyagi jogintézményének német eljárásban történő alkalmazhatóságát érinti. A másik vizsgált eset a magyar hagyatéki eljárásban merült fel és az angolszász jogrendszerek szerinti végrendeleti végrehajtó igen erőteljes jogállásának a hazai hagyatéki eljárással való összeegyeztethetőségével kapcsolatos. Figyelemmel arra, hogy egyre gyakrabban találkozhatunk a közjegyzői gyakorlatban angolszász végrendeletekkel, amelyben végrendeleti végrehajtót nevezett az örökhagyó, úgy gondolom, hogy a szerzőnek ebben a fejezetben felvázolt megoldási javaslata különösen hasznos lehet a magyar közjegyzők számára.
A következő fejezetben a szerző az örökhagyó után maradt vagyontárgyak átszállásának egyes különleges eseteit vizsgálja. Vannak esetek, amikor az örökhagyó által hátrahagyott vagyontárgy az öröklési jog hatókörén kívüli, különös jogutódlási szabályok alapján száll át valamely jogosultra, vagy a vagyontárgy örökíthető ugyan, de az öröklését valamely jogrendszernek az imperatív normái korlátozzák. Ezek a különleges szabályok megbontják az öröklésre alkalmazandó jog egységét, kiemelve bizonyos vagyontárgyakat annak hatálya alól. Ebben a fejezetben a szerző az ilyen korlátozó szabályok rétegeit vizsgálja. Rámutat, hogy fokozott gondossággal kell eljárnia a jogalkalmazóknak az egyes külföldi vagyontárgyak hagyatékhoz tartozásának vizsgálatakor. Erre példaként hozza fel és részletesen bemutatja az osztrák lakástulajdonra vonatkozó különleges jogutódlási szabályokat. Lényeges korlátozó szabály az osztrák jogban, hogy ilyen lakástulajdon tekintetében a tulajdonjogot csak kétféle módon lehet gyakorolni: egyedül vagy két személyből álló ún. tulajdonosi partnerségben. Tulajdonosi partnerség esetén pedig az egyik partner elhalálozása esetén az elhunytat megillető hányad a másik tulajdonosi partnerre száll, az öröklési jog szabályainak kiiktatásával, "lakástulajdonjogi növedékjog" folytán. A vonatkozó osztrák szabályozást
- 111/112 -
rendkívüli alapossággal járja körül a szerző, bemutatja a különböző jogirodalmi álláspontokat, a joggyakorlatot, és megosztja az olvasóval saját tudományosan megalapozott álláspontját is.
Azért is kiemelten fontos, hogy az említett osztrák szabályozásról is alapos ismereteink legyenek, mert növekvő számban merülnek fel olyan hagyatéki ügyek, amelyekben a hagyatékhoz Ausztriában lévő lakástulajdon ("Wohnungseigentum") is tartozik.
Következő fejezetben vizsgálja a szerző, hogy milyen módon lehet más tagállamban érvényre juttatni a hagyatéki vagyonnal kapcsolatos jogosultságokat.
A szerző részletesen tanulmányozta az öröklés eljárásjogi kereteit más tagállamokban, valamint az egyes tagállamokban kibocsátott öröklési jogi aktusokat. Nagyon izgalmas a határainkon túlra kitekinteni és látni azt, hogy míg a germán jogkörhöz tartozó jogrendszerekben (pl. Németország, Ausztria) formalizált jogi eljárást követően bocsátanak ki öröklési bizonyítványt vagy hoznak hagyatékátadó végzést, amelyhez magas szintű joghatások fűződnek, addig a romanista jogrendszerekben (pl. Franciaország, Olaszország, Benelux államok) közjegyzői okiratot állítanak ki az öröklési ügyekben. Ez utóbbi közjegyzői közreműködést nem is lehet eljárásnak tekinteni, miután a közjegyző az öröklési ügy rendezésében tulajdonképpen az érdekeltek megbízottjaként tevékenykedik. Emiatt alacsonyabb szintűek is az ilyen közjegyzői okiratokhoz fűződő joghatások és leginkább a forgalmi viszonyok igényei kényszerítették ki ezek harmadik személyek általi elfogadását. Miután ennyire heterogén az egyes nemzeti jogok szerinti öröklési jogi aktusok jogi természete, azok nem is kezelhetők egységesen. Az EuÖR. rendszerében ezek az öröklési jogi aktusok határozatként vagy közokiratként minősülhetnek. Amint azt a szerző is megállapítja, ezáltal kevésbé jelentenek hatékony eszközt az örökléssel kapcsolatos, határokon átnyúló jogérvényesítés terén.
Lényeges előrelépést hozott ezen a téren az európai öröklési bizonyítvány jogintézménye: egységes joghatásaival, azzal, hogy joghatásait külön eljárás nélkül fejti ki és a joghatások érvényesülése nem akasztható meg külön, az egyes tagállamokban. Erre figyelemmel az európai öröklési bizonyítvány a szerző szerint magasabb szintű jogvédelmet nyújt az "elfogadói oldal", a harmadik személyek számára. Ugyanakkor rámutat a bizonyítvány használatának korlátaira is. Többek között arra, hogy bizonyos jogosultságok igazolására nem alkalmas: nem lehetséges pl. házassági vagyonjogi viszonyokból eredő jogok vagy a Hetv. 94. § (2) bekezdés szerinti átruházási egyezséggel történő jogszerzés igazolása; kizárt továbbá a kötelmi hagyomány és a kötelesrész címén történő szerzés bizonyítvány útján történő igazolása is.
A szerző minden fejezet végén rövid, lényegre törő összegzéssel segíti az olvasót a téma áttekintésében. A dolgozat Záró gondolatok címet viselő utolsó
- 112/113 -
részében megosztja velünk azokat a javaslatait, amelyek de lege ferenda hasznosak lehetnek a rendelet majdani felülvizsgálata vagy a hazai kapcsolódó szabályok továbbfejlesztése során.
Bár a fentiekben a dolgozatnak főként azon elemei kerültek kiemelésre, amelyek a gyakorló szakemberek számára hasznosak és értékesek lehetnek, a kötet valójában egy tudományos mű. Tudományos mű, amely a szerző többéves kutatómunkájának eredményeként készült el. A kutatási témáihoz a szerző többnyire a gyakorlatból merített ötleteket, hiszen maga is gyakorló jogászként tevékenykedik. Külön köszönetet is mond a kötet elején a közjegyző kollégáknak, akik nap, mint nap gyakorlatban felmerülő elgondolkodtató problémákkal keresték meg őt.
Kiemelést érdemel a mind a szerzőre, mind a dolgozatra egyaránt jellemző alaposság. A szerző valamennyi vizsgálat tárgyává tett témában a lehető legnagyobb mértékben mélyült el, és dolgozta fel a hozzáférhető jogirodalmat, különös tekintettel a német nyelvű szakirodalomra. A felhasznált irodalom jegyzékben kiemelkedő mennyiségű, összesen 160 német nyelvű tétel szerepel. További kiemelendő karakterjegye az értekezésnek a precizitás. A szerző valamennyi kérdést teljes körűen, nagyon részletesen vizsgál meg, vonja le a következtetéseit és tűpontosan, szabatosan fogalmaz. További erények közt kell megemlítenünk a dolgozat jól strukturáltságát, logikus felépítését, a szinte mérnöki építkezést, amely nagyban segíti az írás áttekinthetőségét is.
A szerző bizonyítja, hogy az összehasonlító jog nehéz terepén is könnyed léptekkel, otthonosan mozog. Az Európai Öröklési Rendeletet in extenso, kívül-belül jól ismeri, jelen volt születésénél, ismeri a kidolgozása során készült munkaanyagokat, a tagállami álláspontokat. Tisztában van a rendelet hiányosságaival, kellő megalapozottsággal és meggyőzően fogalmazza meg milyen irányú jogalkotási lépéseket tartana indokoltnak akár uniós szinten, akár a kapcsolódó hazai jogszabályok szintjén.
A dolgozat rendkívül magas színvonalat képvisel, és nem csak hasznos ismereteket tartalmaz mind az elméleti, mind a gyakorló jogászok számára, hanem egyben élvezetes olvasmány is a téma iránt érdeklődőknek.
Amint az a kötet előszavában is olvasható, Vékás Lajos a doktori védés során a művet "kiemelkedő jogtudományi munkának" nevezte. Csehi Zoltán elismerő szavaival is csak egyetérteni tudunk, miszerint a mű "a nemzetközi magánjogi és eljárásjogi monográfiák számára egy új etalont jelent." A recenzió zárásaként is álljanak itt az ő gondolatai: "Olyan szellemi kincs, amely gazdagítja a magyar nyelvű és a magyar jogtudományból kinőtt tudományos horizontot az európai, és a még tágabb értelemben vett nemzetközi jogtudomány égboltján." ■
JEGYZETEK
[1] Az Európai Parlament és a Tanács 650/2012/EU rendelete (2012. július 4.) az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről (HL 2012. L 201., 107. o.).
[2] A Tanács 1206/2001/EK rendelete (2001. május 28.) a polgári és kereskedelmi ügyekben a bizonyításfelvétel tekintetében történő, a tagállamok bíróságai közötti együttműködésről (HL L 174., 2001.06.24., 121. o.); a Tanács 2020/1783/EU rendelete (2020. november 25.) a tagállamok bíróságai között a polgári és kereskedelmi ügyekben, a bizonyításfelvétel tekintetében történő együttműködésről (átdolgozás) (HL L 405., 2020.12.2., 1. o.).
[3] A polgári és kereskedelmi ügyekben külföldön történő bizonyításfelvételről szóló, Hágában, 1970. március 17. napján kel Egyezmény (kihirdette a 2004. évi CXVI. törvény).
Lábjegyzetek:
[1] A szerző Intézetvezető-helyettes, MOKK Közjegyzői Intézet.
Visszaugrás
