Az igényérvényesítésre nyitva álló határidő, az elévülés szabályozása szorosan kötődik a bizonyíthatóság kérdéséhez és nehézségeihez, továbbá a szakértői bizonyítás többféle koncepcióihoz különösen azért, mert a foglalkozási megbetegedések kialakulása alapvetően hosszabb időszak, általában több hónap, illetve év eredménye. Éppen ezért rendkívül fontos a kárigény érvényesíthetősége szempontjából az esedékesség kezdő időpontjának meghatározása, a megbetegedés foglalkozási eredetéről való teljes körű tudomásszerzés idejének megállapítása, különösen az újabb típusú, mentális eredetű egészségkárosodások tekintetében. Ennek megállapítása pedig különös kihívás elé állítja az igényét érvényesíteni kívánó munkavállalót.
A munkavállalók komoly új típusú egészségügyi problémákkal szembesülhetnek, amelyek okai lehetnek többek között az automatizált munkafolyamatok alkalmazása, a pszichoszociális kockázati tényezők vagy a munkahelyi stressz. Szintén munkavégzéssel kapcsolatos megbetegedést okozhat a munkavállaló folyamatos elektronikus eszközzel történő megfigyelése, a munka és magánélet összefonódása, valamint a munkavállaló online elérhetősége, folyamatos rendelkezésre állása.[1]
Az ilyen jellegű foglalkozási megbetegedések esetén különösen nehéz az érvényesíteni kívánt kártérítési követelés esedékességének megállapítása a hatályos törvényi rendelkezések, illetve az ítélkezési gyakorlat keretei között.
Az elévülés szabályozásával összefüggésben rögzíthető, hogy az elévülés idő figyelembevétele nemcsak az igényét érvényesíteni kívánó munkavállalónak, hanem a munkáltatónak is az érdeke. Előbbi azért, mert a kárigény kikényszerítésében érdekelt, míg utóbbi számára szükséges az igényérvényesítés elkésettségének vizsgálata, hogy a kártérítési felelősséghez szervesen kapcsolódó helytállási kötelezettségétől minél könnyebben szabadulni tudjon.[2]
Jelen tanulmány arra vállalkozik, hogy bemutassa az igényérvényesítésre nyitva álló határidő, az elévülés nyugvásának és az egészségkárosodás hosszú időn át tartó kialakulásának kapcsolódási pontjait a hazai munkajogi szabályozás és a bírói gyakorlat releváns döntéseinek, továbbá a munkavállalói kárigények bemutatásán keresztül azzal, hogy csupán kitekintésként ismerteti az európai kontinens egyes - a jog-összehasonlítás szempontjából jelentősnek, illetve igazodási pontnak tekinthető - nyugati és térségbeli országaiban hatályos jogi normákat. A dolgozat szintén kitekintésként kívánja bemutatni az Amerikai Egyesült Államokban a foglalkozási megbetegedésekkel összefüggésben meghozott - a hazai szabályozás és esetjog helyességét alátámasztó vagy azt megcáfoló, a magyar jogfelfogás oldaláról nézve érdekes megközelítéseket tartalmazó - eseteket, amelyekben kiemelt jelentősége van az elévülés vizsgálatának.
1. Az elévülés fogalma és rendeltetése
2. Az elévülés szabályozása a Ptk.-ban
3. Elévülés a munkajogban
4. Az elévülés speciális problémái a foglalkozási megbetegedésekből eredő kárigények tekintetében
4.1. A szakaszos elévülés szabályai és egyes igények érvényesíthetősége a foglalkozási megbetegedésekkel összefüggő perekbe
4.2. A kárészlelés és a kárbehatás elhatárolásának jelentősége
5. Összegzés
- 1/2 -
Az elévülés fogalmának meghatározása tekintetében számos jogirodalmi álláspont került megfogalmazásra. Mégis, a jogtudósok által megalkotott definíciók közös metszéspontja, hogy "az elévülés nem más, mint a kötelezettség teljesítésével szemben felhozható peremptórius kifogás, amely a követelés bírói kikényszerítését megszünteti".[3] Ennek megfelelően az elévülés megszünteti az igény érvényesíthetőségét, állami kényszerrel történő kikényszeríthetőségét.[4]
Lábady Tamás az elévülés kapcsán hangsúlyozza, hogy az elévülés nem szünteti meg az alanyi jogosultságot az igényérvényesítő számára, hanem csupán "igényszüntető kifogást alapít a kötelezett javára", vagyis az elévülés "a követelést igénycsökkentté teszi". Másként megfogalmazva, az elévülés az alanyi jogot legyengíti, csonkává teszi. Ennek megfelelően az elévülés nem igény nélküli alanyi jogi helyzet, mert az elévülés a jog bírói úton való érvényesítését nem zárja ki, hanem csak korlátozza.[5]
Ezt erősíti meg Berke Gyula, aki rávilágít, hogy a "bírósághoz fordulás joga nem parttalan, [és] nem is korlátozhatatlan alanyi jog. A jogállamiság alkotóelemét képező jogbiztonság prioritást élvez az egyén anyagi igazság érvényesítéséhez való jogához képest",[6] amelynek egyik alapvető megnyilvánulása az elévülési idő, vagyis "az igények érvényesíthetőségének időbeli korlátok közé szorítása".[7]
Az elévülés tárgya a követelés jogosult általi kikényszerítése egy konkrét jogügyleti vagy perbeli cselekményben, hogy az igény nem eljárási cselekmény, hanem az alanyi jog gyakorlásának a szándéka. Az elévülésnek három feltétele van: először, hogy a jogosult fellépjen a kötelezettel szemben az igény érvényesítése érdekében; másodszor, hogy elteljen az elévülési idő, amely korlátozza, igénycsökkentté teszi a követelést; míg végül a kötelezett elévülési kifogásának bejelentése a jogosulti igényérvényesítésre válaszul, amely egyúttal kifejezi a teljesítés megtagadását.[8]
Más megközelítésben az elévülés rendeltetése a jogosult és a kötelezett közötti érdekkiegyenlítés törvényi megteremtése az alábbi három tényező vonatkozásában: a) az elévülés kezdő időpontjának objektív jellege, b) az elévülési határidő egységes meghatározása, c) az elévülést a jogosult érdekében szubjektíve meghosszabbító egységes nyugvási szabály, amely körében a bizonyítás a jogosultat terheli.[9]
Ebben a körben hangsúlyozandó a fenti három tényező koherenciája, amelynek a jogi szabályozásban kell megjelennie. Az elévülés kezdő időpontja az, amikor a követelés esedékessé válik, vagyis amikor a jogosult előtt megnyílik az igényérvényesítés, a követelés kikényszerítésének lehetősége. Az elévülési idő egységes meghatározása jogbiztonsági kérdés valamennyi jogalany számára, ezért az eltérés lehetősége csak speciális jogviszonyok esetében lehet indokolt. Az elévülés nyugvásának szabálya pedig biztosítja a menthető okból - általában a megfelelő ismeret, illetve tudomásszerzés hiánya miatt - igényét érvényesíteni nem tudó jogosult számára a követelés kikényszerítését még akkor is, ha a szubjektív tudomásszerzés időpontjában az elévülési idő már eltelt.
A három tényező összehangolásának szükségességére, valamint az egyes nemzeti jogokban szabályozott elévülési kezdő időpont szubjektív meghatározottságának érvényesülésére mutat rá Pusztahelyi Réka, amikor rávilágít, hogy "[a]z egyes tényezők egymástól való függőségét jól szemlélteti például az elévülés kezdő időpontja kijelölésének módja és a törvényi elévülési időtartam meghatározása közötti összjáték. Bár a hazai szabályainkra általában nem jellemző, mégis fel-feltűnik olyan igényérvényesítési időtartam, amelyet a jog elévülési jellegűként határoz meg, illetve a gyakorlat ekként értelmez, és nem objektív jogi tény beállásától (pl. lejárat, esedékesség napja), hanem valamely szubjektív körülménytől, jellemzően az igény érvényesítéséhez szükséges tényekről való tudomásszerzés (pontosabban elvárható tudomásszerzés) időpontjától veszi kezdetét a számítása. Az egyes nemzeti jogokban az elévülési idő szubjektív kezdőpontú meghatározásában benne rejlő bizonytalanság végleges lezárására azt a szabályozási megoldást alkalmazzák, amely egy objektív körülménytől, mint kezdőidőponttól induló ún. hosszú elévülési határidőt (long-stop period, Höchstfrist) is megszab."[10]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
