Hamza Gábor legújabb könyve1 impozáns betetőzése annak a több évtizedes kutatómunkának, amelyet a Szerző a modern magánjogi rendszerek római jogi alapjainak feltárása és fejlődésük bemutatása terén végzett. Az eredmények már láthatóak voltak a - Földi Andrással közösen írt és tankönyvként is használt, 1996 óta immár 14 kiadásban megjelent - római jogi kézikönyv2 megfelelő fejezeteiben és még inkább kifejezetten a jelen munka témakörében írt magyar nyelvű3 és német nyelvű4 monográfiában.
A jelen monográfia már méreteivel is lenyűgözi az olvasót. A Szerző figyelme kiterjed Európa valamennyi államára, a kaukázusi országokra, Latin-Amerika államaira, a Dél-afrikai Köztársaságra, Japánra, Kínára és még néhány kelet-ázsiai országra.
A könyv szerkezetileg négy részre tagolt. Az első rész az európai magánjogfejlődés kezdeteivel, azaz a Nyugat-Római Birodalom felbomlása utáni fejleményekkel és a Justitianus-i kodifikációval foglalkozik. A második és a harmadik rész foglalja össze az európai magánjog középkori és újkori alakulását, a negyedik pedig az európai magánjogi tradícióknak az Európán kívüli államok magánjogi fejlődésére gyakorolt hatását mutatja be.
A Szerző rendkívüli méretű jogirodalmi anyagra támaszkodik. Noha forrásai alapvetően a "law in books" bemutatására adnak lehetőséget, és a "law in action" láttatása óhatatlanul háttérbe szorul, a könyv páratlanul gazdag lexikális anyagot világos struktúrában és élvezetes nyelven foglal össze; megkerülhetetlen kiinduló kézikönyve lesz a magánjog történeti fejlődését kutatóknak és az iránta érdeklődőknek. A Szerző bevallott célja, hogy történeti támaszt adjon a magánjogok ösz-szehasonlításához, közelítéséhez és - különösen: európai uniós egységesítéséhez. Ezt a szerzői célkitűzést egyértelműen kifejezésre juttatja az a bevezető fejezet, amely a magánjog harmonizációját Európában - sok más neves jogtudóssal egyetértésben - egyértelműen a római jogi hagyományokra építve képzeli el.
Minden fejezetet részletes és pontos forrásjegyzék vezeti be, úgyhogy az érdeklődő megkapja a továbbgondoláshoz vezető jogirodalmi fogódzókat. A munka végén pedig a Szerző 40 oldalon foglalja össze a jogösszehasonlító és jogtörténeti irodalmat.
Az adatgazdag könyv olvasása közben az olvasót újból és újból hatalmába keríti a római magánjog egyedülálló épülete, a magánjog valóságos katedrálisa: dogmatikai csiszoltságával, logikai kidolgozottságával és hosszú-hosszú évszázadokat megelőző, bámulatos fejlettségével. Az ókori magánjog történetét kutatók már jó ideje megkísérlik feltárni a római magánjog esetleges előzményeit más ókori jogokban. Ezek a kutatások mindmáig azzal az eredménnyel jártak, hogy sem a mezopotámiai vagy az egyiptomi birodalmak, sem az ókori zsidó államok,5 sem a görög városálla-mok6 nem alkottak olyan magánjogot, amely fejlettségében a rómaihoz akárcsak mérhető volna.
A magánjog-fejlődésben az ókori Róma egyedülálló hegycsúcsot jelent tehát. A nagy német regényíró megfogalmazását adaptálva elmondhatjuk, hogy a magánjog forrásvidékéhez vezető úton a római magánjog nem "látszatmegálló, ... agyagos fövenykulissza, (amely) mögött új távolságok csábítanak új hegyfokok felé",7 hanem a két és félezer éves történet máig megvilágosító erejű kezdő állomása.8
Hamza Gábor lexikon-igényű könyvét tanulmányozva újólag merül fel az olvasóban az a kérdés is, hogy miért alakult az angol magánjog és a római jog viszonya olyan sajátosan, miért állt ellen az angol magánjog a római jog két ízben is ismétlődő kísértésének, és - szemben az európai kontinens jogrendszereivel és az azok mintája szerint megalkotott latin-amerikai, ázsiai, dél-afrikai jogokkal - miért nem fogadta be azt.
Vitathatatlan tény, hogy az angol magánjog még oly mértékben sem vette át a római jogot, mint azok a kontinentális jogrendszerek, amelyek esetében (például éppen a magyar magánjogban) recepcióról nem beszélhetünk. Ez az ellenállás a római joggal szemben annál feltűnőbb, hogy a common law rendszerezéséhez az angol egyetemeken már a 12-13. században iránytűként, sőt mintaként vették figyelembe a római jogot. Ezt egyértelműen mutatják Glanvill (12. sz.) és Bracton (13. sz.) munkái. Az említett államférfiak és egyben jogtanárok (csakúgy, mint már a 11. században Lan-francus és Vacarius) a római jogon nevelkedtek, és tevékenységük a római jogra épült. Ennek segítségével akartak az ősi angolszász jog összefüggés nélküli jogtételeiből - azok érdemi változtatása nélkül - rendszert alkotni.9 (Ez a tény annál figyelemre méltóbb, hogy maga a római jog sem rendszeréről híres!) Sőt, Glanvill és Bracton sokat vett át a római jog fogalomrendszeréből is. Glanvill például a szerződési jogban használta a mutuum, deposition, commodatum, emptio venditio, locatio conductio elnevezéseket, de az azokhoz kapcsolt jogtételek nem római jogiak, hanem az ősi angolszász jogból származóak voltak. Hasonló megállapítást tehetünk (talán még fokozottabb mértékben) Bracton-nal kapcsolatban is. A római jog átvétele nála sem a szabályok, sokkal inkább a fogalmak kölcsönzését jelentette. A római jog itt említett "támadása" idején az angol gazdaság és társadalom nem volt a római jog mélyebb befogadására érett állapotban. Szemben Észak-Itália városállamaival, Angliában ekkor még nem volt számottevő (ipar és) kereskedelem, amely fejlettebb jogi eszközöket igényelt volna. A 12-13. századi angol viszonyoknak tökéletesen megfelelt az ősi, személyes keresetekben gyökerező primitív jog, legfeljebb némi didaktikai célokat szolgáló rendszert lehetett kölcsönözni a római jogból. Ahogy Holdsworth írja: "Angliában a rómaiak szerződési felfogása sohasem vert gyökeret. Bracton munkája bizonyítja, hogy a római szemlélet nem találkozott az angliai valósággal."10 A 13. század végére azután gyakorlatilag meg is szűnt a római magánjog befolyása; a római jog - még sokkal inkább, mint az előző két században - kizárólag az egyetemi oktatás keretei közé szorult vissza.
A 16. században, VIII. Henrik uralkodásának idején érte a common law-t a római jog második támadása, amikor az Oxford-i és Cambridge-i egyetemeken működő, a király által kinevezett (regius) professzorok11 a római jog oktatása mellett egyidejűleg befolyásos állami tisztségviselőként vagy felsőbírósági bíróként is tevékenykedtek. Ez a megkísértés lényegesen erőteljesebb volt, mint az első, bő háromszáz évvel korábban: "Ha valamikor,...úgy ekkor a common law komoly veszélybe került."12 A legújabb kutatások szerint a római jog recipiálásának veszélye azonban ekkor sem forgott fenn. Ebben jelentős szerepe volt az angol jogászrendnek, amelynek elemi érdekei fűződtek ahhoz, hogy a maga alkotta és fejlesztette "saját jog" ne kerüljön idegen befolyás alá. A feltűnően befolyásos, privilégiumaira gondosan vigyázó angol jogászokat Chaucer már a 14. században így jellemezte:
"...bölcs törvénytudó, amolyan félig ügyvéd és bíró; hírét és tudását becsülték sokan; volt is talárja, s hány! és pénze mennyi!!"13
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
