Az 1990 tavaszán újjászületett magyar demokrácia médiapolitikáját több részre tagolhatjuk, mi végül is négy szakasz megkülönböztetése mellett döntöttünk. A vizsgált időszak mintegy negyedszázadot ölel át, s az elemzést kissé önkényesen 2011 végével lezárjuk, hogy ne fussunk hiábavaló versenyt az idővel.
Az új magyar médiapolitika előjátéka a politikai rendszerváltozást közvetlenül megelőző években kezdődött, ekkor teremtődtek meg a nyomtatott sajtó átalakulásának keretei. Az első szakaszban a médiapolitika szinte készen kapta a nyomtatott médiumok piaci alapokra került új rendszerét, így a rádiózás és a televíziózás átalakítása lett a fő feladat. A másodikban, az 1990-es évek második felében megtörtént a rádiózás és a televíziózás liberalizálása és a közszolgálati szektor kialakítása, a harmadikban pedig, immár az ezredforduló után, a digitális kor kihívásaira reagáló médiapolitika kidolgozása került napirendre. A negyedik szakasz a 2010. évi országgyűlési választások eredményeként hatalomra került kormánykoalíció médiapolitikája, melynek nyitányaként a médiaszíntér működésének szabályait radikálisan átírták, kiterjesztve a médiaszabályozás hatókörét és központosítva intézményi szerkezetét.
Sommásan azt mondhatjuk, hogy a vizsgált időszak médiapolitikája nem tekinthető sikeresnek, mert a mindenkori kormányok - nyíltan vagy rejtőzködve - folyamatosan igyekeztek a maguk befolyását erősíteni a médiaszíntéren, mert nem sikerült hiteles, küldetésének megfelelően működő és fajsúlyos közszolgálati szektort működtetni, mert a kialakult médiapiac kínálatában a minőség visszaszorult, s mert a közérdek érvényesítése a médiarendszerben súlyos hiányosságokkal terhes.
Hasonlóan a kommunikáció- és médiatudományok más alapfogalmaihoz, a médiapolitikát illetően is a meghatározások széles kavalkádjával találkozhatunk Csak az ezredfordulót követően megjelent releváns forrásokból szemezgetve hadd utaljunk például McQuail, Jakubowicz, Katz vagy Puppis munkáira, jóllehet nem célunk a definíciós vitát áttekinteni.[1] E helyütt a következők szerint értelmezzük a fogalmat: a médiapolitika az állami akarat különböző formákban való megnyilvánulása a nemzeti médiatér - felfogásunkban: a nemzetállamon belül működő média egésze - alapvető szerkezetének, a médiatermékek előállításának, terjesztésének és fogyasztásának befolyásolására.
A modern demokráciák médiapolitikai céljai között általában megjelenik a médiakínálat sokszínűségének támogatása, a nagyközönség közéleti kérdésekben való tájékozottságának és a demokratikus közvélemény kialakulásának elősegítése, a releváns társadalmi kérdésekről szóló eszmecsere ösztönzése, a kulturális értékek ápolása, az emberi méltóság védelme, a társadalom egészének és egyes csoportjainak védelme stb. A célok eléréséhez összetett eszközrendszer áll a médiapolitika rendelkezésére, úgy mint:
- az állam támogatást nyújthat médiatermékek előállításához és/vagy terjesztéséhez, technológiák bevezetéséhez, infrastruktúrák fejlesztéséhez, intézmények működtetéséhez;
- az elektronikus médiában a frekvenciákkal való gazdálkodás, amelynek során az állam dönt a nemzeti vagyon részeként kezelt frekvenciatartomány használatbavételének szabályairól;
- a tömegkommunikáció elektronikus hírközlési infrastruktúráihoz való hozzáférést elősegítő szabályok megalkotása és ezek érvényesítése;
- a médiatartalmaknak az egyének és a közösségek jogait védő szabályozása, a piaci belépés és a médiakínálat szabályozása, a médiakoncentráció szabályozása, az infrastruktúra szabályozása, valamint a műszaki szabványosítás.
Mind a médiapolitika, mind az annak szerves részét képező médiaszabályozás legitimációja a közérdek érvényesítésén alapul, és azt a felfogást tükrözi vissza, miszerint a média működéséhez fűzött várakozások és a vele szemben megfogalmazott követelmények - a tágabban és hosszabb távra értelmezett társadalmi jólét alapján - a jogban megjeleníthetők.[2] Ezek a várakozások és követelmények egyrészt a média tevékenységének korlátozásához (védelmi jellegű tartalomszabályozás), másrészt a média színtér szerkezetébe való állami beavatkozáshoz (strukturális szabályozás) vezethetnek, de akár tágítható is a felosztás. Feintuck és Varney például az előbbiekhez még hozzáteszi a viselkedésbeli szabályozást, amely szerintük a médiatulajdonnal való élés külön szabályozását tartalmazza (amit egyébként a szélesebb értelemben vett strukturális szabályozás részének is tekinthetünk).[3]
Egy adott országban érvényesülő médiapolitika, a médiarendszer felépítése, működésének módja szorosan összefügg a társadalmi berendezkedés legáltalánosabb jellemzőivel. Ezt a tételt a magyar média fejlődéstörténete is egyértelműen megerősíti. A II. világháború után a szovjet érdekszférába került Magyarországon kialakult kommunista diktatúra kezdeti kemény, majd puhább változatában egyaránt a pártállam a maga uralmát legitimáló eszközként használta a médiát, melynek ilyen fajta instrumentalizációja egészen az 1980-as évek második feléig eltartott.[4] Mivel az országban a tényleges jogállamiság szerkezetei nem léteztek, formális cenzúra hiányában is egyértelműen érvényesülhetett az a médiapolitika, amit a korabeli szóhasználat a sajtó pártirányításának nevezett, s amelyben a sajtó működését érintő összes lényegi kérdésben az állampárt, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) fenntartotta magának a döntést, akár illeszkedett ez a formális jogi környezethez, akár nem.
A sajtó külön törvényi szabályozására végül is csak a Kádár-rendszer utolsó éveiben került sor (1986. évi II. törvény a sajtóról). Ami az alapelveket illeti, a törvény csaknem változatlan formában konzerválta a negyvenes évek vége óta szinte folyamatosan érvényesülő pártállami tájékoztatási gyakorlatot, hisz
- a lapalapítás joga a magánszemélyekre és ezek jogi személyiséggel nem rendelkező egyesüléseire nem terjedt ki;
- a lapengedélyezés korábbi rendszere lényegében fennmaradt;
- a szerkesztőségek vezetőinek és a szerkesztőbizottság tagjainak kinevezésében fő szerepet kapott a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala, és az újságírói alkalmazásra vonatkozó külön szabályozás kiadása szintén az ő jogköre maradt.
A lapengedélyezési rendszert még a formálódó ellenzéki erőkkel kényszerből folytatott politikai egyeztetések kezdetekor eltörölte a kormány, 1989. június 15-től elég volt csupán bejelenteni a lapalapítási szándékot, állami engedélyre többé nem volt szükség. A lapkiadás liberalizációja tehát még a szabad választások megtartása előtt, a sajtóról szóló törvény módosításával teljesedett ki, időszaki lapot immár lényegében bárki és/vagy bármely szervezet, tehát természetes személy, jogi személy, valamint ezek jogi személyiséggel nem rendelkező társasága alapíthatott.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
