A jog közgazdaságtani szempontú elemzésének napjainkig egyik legvitatottabb területét a büntetőjog és ezzel összefüggésben a büntető igazságszolgáltatás képezi. Érdemes ugyanakkor megjegyezni, hogy a tudományterület egyik kiindulópontját éppen Cesare Beccaria XVIII. században született művei jelentik, XX. századi továbbfejlődéséhez pedig jelentősen hozzájárultak Gary Becker bűnüldözéssel foglalkozó kutatásai[1]. A jog közgazdaságtani elemzésén belül a neoklasszikus szemléletmódhoz olykor ellentételezésként, máskor kiegészítésként társuló újabb irányvonalat képvisel a viselkedési közgazdaságtani megközelítés, mely lényegét tekintve az elkövetők, a sértettek és a büntető igazságszolgáltatás egyéb szereplőinek helyzetértékelésében, valamint döntéshozatalában megjelenő racionalitás, akaraterő és önérdek-érvényesítés korlátozottságára világít rá. A korlátozott racionalitás fogalmát Herbert Simon alapozta meg az 1950-es években, hangsúlyozva, hogy bár a döntéshozók észszerűségre törekednek, számítási, logikai és memóriabeli korlátaikon nem tudnak túllépni. Ehhez kapcsolódó érdemi felvetése volt, hogy ezek a neoklasszikus közgazdaságtani modelltől való eltérések megjósolhatók, és feltárásukkal következtetés vonható a büntető igazságszolgáltatás rendszerére nézve, annak alakítására vonatkozóan.[2] Ugyanakkor a viselkedési közgazdaságtan mentális torzításokat érintő, számos empirikus kutatás által alátámasztott téziseire a jogrendszer az egyes (büntető)eljárási szereplők esetében eltérő módon és mértékben képes reflektálni. Erre figyelemmel célszerűnek tartom elkülöníteni a bűnelkövetők esetében, valamint a büntetőeljárás további szereplőinél megfigyelhető mentális torzításokat. Míg előbbiekre lehetséges reflektálni a szankciórendszer kialakítása, valamint a büntetéskiszabás során, utóbbiak a gyakorlatban jórészt észrevétlenül maradnak, és ellensúlyozásukra a büntetéskiszabás körében nem vagy rendkívül korlátozottan nyílik csupán lehetőség.
Jelen elemzésben a büntetőeljárás további szereplőinél megjelenő mentális torzításokkal foglalkozom, demonstrálásukra pedig a kóros elmeállapotú bűnelkövetők kényszergyógykezeléséhez kapcsolódó szabályozást és joggyakorlatot veszem alapul. Indokolt ez egyfelől arra tekintettel, hogy a kóros elmeállapotú elkövetők tekintetében nem merülhet fel a beszámítható elkövetőkhöz hasonló helyzetértékelés és mérlegelés, így potenciális mentális viszonyulásaik nemcsak kizárhatók, de szükséges is azokat kizárni a vizsgálat spektrumából. Másfelől a tisztességes eljárás, a befolyástól mentes ítélkezés lehető legteljesebb körű érvényre juttatása, az elfogultsághoz hasonló negatív hatások, illetve a reflektálatlan tudati mechanizmusok kiküszöbölése[3] érdekében még nagyobb hangsúlyt célszerű fektetni az egyéb eljárási szereplőket, sőt - ahogy látható lesz - a jogalkotót is befolyásoló mentális torzításokra, melyek adott esetben a kóros elmeállapotú elkövetők hátrányára érvényesülhetnek. A továbbiakban áttekintem azokat a mentális torzításokat, melyek az eljárásban részt vevő szakértők és bírák döntéshozatalában jelentős szerepet játszhatnak, illetve kitérek a jogi szabályozás megalkotásában megjelenő mentális torzításokra.[4]
A büntetőeljárásba bevont szakértők esetében megnyilvánuló heurisztikák vizsgálata kapcsán elsőként kiemelem, hogy az elemzés a kényszergyógykezelés elrendelésének, a már elrendelt, az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben foganatosításra kerülő kényszergyógykezelés felülvizsgálatának és a felülvizsgálati eljárás eredményeként az elkövető esetleges szabadon bocsátásának logikája mentén épül fel. Az elrendelés szakértők bevonását igénylő feltételei a kóros elmeállapot beszámítási képességet kizáró volta, valamint az elkövető részéről a speciális bűnismétlés veszélyének fennállása.[5] Utóbbi vonatkozásában a véleményt garanciális okokból együttesen előterjesztő szakértőknek abban kell állást foglalniuk a bírói döntés megalapozása érdekében, hogy az elkövető potenciálisan meg fog-e valósítani újabb büntetendő cselekményt, mely veszéllyel kapcsolatban a Pécsi Ítélőtábla egyik határozatában rögzítette, hogy nem elegendő a veszély elvont, távoli lehetősége, hanem annak konkrétnak és megalapozottnak kell lennie.[6] Már itt érdemes megjegyezni, hogy e
- 173/174 -
kérdésköröknek ambivalenciáját képezi, hogy a bíró a kóros elmeállapot beszámítási képességre való kihatása, illetve a bűnismétlés veszélyének fennállása tekintetében a szakértői véleménytől eltérhet, akár azzal ellentétes döntést hozhat, ugyanakkor az esetek többségében nem rendelkezik az ehhez szükséges kompetenciával és háttértudással. A specifikus pszichológiai és pszichiátriai szakismeretek hiánya okán a bírák részéről a gyakorlatban szélsőségesen kockázatkerülő magatartás válik jellemzővé, és érdemi kétely esetén is hajlamosabbak a szakvélemény elfogadására, ami hozzájárul a "szakértői bíráskodás" jelenségének felerősödéséhez.
A hozzáférhetőségi heurisztika - amire mind a szakértők, mind a bírák esetében a jelenség precízebb körülírása érdekében a továbbiakban "hasonlósági és hozzáférhetőségi heurisztikaként"[7] hivatkozom - egyfelől a bűnismétlés veszélyének aránytalan felnagyításában nyilvánulhat meg azáltal, hogy az érintett szakértő gyorsan, illetve hamarabb képes felidézni az adott alternatívát[8], másfelől pedig a rekonstrukciós folyamatok által okozott torzítás esetében előfordul, hogy a szakértő szinte kizárólagosan a korábbi ügyekben szerzett tapasztalataira, az azokban adott véleményekre támaszkodik. Érdemes külön utalni a felülvizsgálati eljárásra, melynek keretében a vizsgálat tárgyát azok a szempontok képezik, hogy a kényszergyógykezelt meggyógyult-e, irányadó természetesen a bűnismétlés veszélye, illetve, hogy a beteg esetlegesen megváltozott egészségi állapotára figyelemmel az intézkedés fenntartása a társadalom védelme szempontjából nem szükségtelen-e.[9] A szakértőre a felülvizsgálati eljárás során jelentős pszichikai nyomás nehezedik azáltal, hogy az intézetből történő elbocsátás indítványozása révén akár még társadalomra veszélyes vagy ismét veszélyessé váló elkövetők szabadon engedésére kerülhet sor. Az újabb büntetendő cselekmény esetleges megvalósítása a kényszergyógykezelt személy által - a média és a közvélemény részéről az ilyen esetekre adott kirívóan negatív reakció, valamint az állampolgárok részéről az igazságszolgáltatásban való bizalomvesztés révén - ugyancsak szélsőségesen kockázatkerülő magatartásra ösztönzi a szakértőket, és rendkívül kevés kivételtől eltekintve a szabadon bocsátás kizárása mellett érvelnek.
Azokban az esetekben, amikor a korábban kényszergyógykezelés alatt állt személy valósít meg újabb büntetendő cselekményt, a szakértők és a bírák esetében is felmerül az utólagos előrelátás és tudás[10] mentális torzítása. Ennek oka, hogy az egyének tendenciaszerűen, túlzottan magabiztosak azon képességüket illetően, hogy megjósolhatták-e az eseményeket azok bekövetkezte előtt, és másokról is azt feltételezik, hogy reális esélyük lett volna erre, mivel az eredmény bekövetkezése megerősíti őket a világról alkotott elképzeléseikben.[11] Röviden, miután tudomást szereztek az esemény bekövetkeztéről, hajlamosak túlbecsülni azt a valószínűséget, mellyel előre láthatták a tényleges kimenetet. Ez a hatás az állampolgárok reakciója esetében is érvényesül, kiegészülve a kellő informáltság hiányával, hiszen az adott ügyben kulcsfontosságú és szakmai döntés(eke)t megalapozó tények és körülmények a tömegtájékoztatásban nem vagy csupán alig jelennek meg.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
