Azzal, hogy jogrendszerünk egyre komplexebbé válik, és egyre több interdiszciplináris jogterület alakul ki, az alkalmazandó jogi normák kiválasztása és értelmezése olyan állandó kihívást jelent, amelyre a jogalkalmazók specializálódása sem feltétlenül elegendő válasz. Felsejlik annak veszélye, hogy a jura novit curia[1] tétele e folyamat eredményeként csupán illúzióvá halványul.
E helyzet kezelésének igénye számos elméleti és gyakorlati megoldást hívott életre, amelyek közül egyesek büntetőeljárási jogi intézményesítése megfontolásra érdemes. Az új büntetőeljárási törvény kodifikációjának apropóján vizsgálható annak lehetősége is, hogy mennyiben lehet teret engedni az ítélkező bírón kívülálló személyek, testületek tanácsadó tevékenységének annak érdekében, hogy különleges jogi szakértelmük becsatornázásával a bírák ítélkezését a jogértelmezés szükséges elemében, az információs alap szélesítésével segítsék. A speciális joganyag kimerítő megismerése (pl. a vonatkozó szakirodalom önálló tanulmányozása révén) egyrészt az időszerűség ellen hat, másrészt az effajta tanulás nem feltétlenül eredményez megbízhatóan alkalmazható tudást.
Rendkívül érzékeny probléma ez, hiszen egy, a döntésre hatással bíró külső szereplő működése az ítélkezés jogosítványának két elemét is érinti, mégpedig a jogi szakértelmet és az ítélkező alanyi pozícióját. A továbbiakban e körben mozogva a jogkérdéseket érintő szakértői tevékenységről és az amicus curiae állásfoglalásokról esik szó.
A témakörrel kiemelkedő részletességgel többek között Erdei Árpád foglalkozott a "Tény és jog a szakvéleményben" című művében, amelyben nem zárta ki a jogi szakértő működésének elvi lehetőségét a büntetőeljárás során. Álláspontja szerint a szakértő nem a jogi kérdést döntené el, hanem bizonyos jogszabályok létezéséről és azok terminus technikusokba rejtett tartalmáról nyilatkozna úgy, hogy mindez nem jelentené a jogszabály hatálya alá eső jogi kérdés elbírálását, mivel a szakértő az általa megismert tényeket a konkrét norma alá nem vonhatja.[2]
Erdei Árpád hivatkozott művének összefoglalására ezen cikk keretei nyilvánvalóan nem alkalmasak, egy-egy összefüggéseiből kiragadott gondolat pedig veszíthet forrásának erejéből. Ezért annak hangsúlyozásával, hogy a kérdés nem új keletű, csupán utalni érdemes az Erdei professzor úr által vizsgált polémiában szembenálló szerzők gondolataira. Az elvi lehetőség elismerése mellett a jogi szakértők eljárásának gyakorlati kivitelezhetősége kétséges, olyan tabukkal terhelt viták lefolytatását követően nyerhetne alapot, amelyek magát a bírói ítélkezés mibenlétét is érintenék. A gyakorlati megvalósíthatatlanságával szemben felhozható érvek szempontjai egyszerűek: mégis milyen eljárási formában kerülhet sor a jogi szakértő véleményadására anélkül, hogy a jogi kérdés konkrétumába ne folyjon bele, hiszen már maga a jogalkalmazás első lépése a jogesetre vonatkozó jogi normák kiválasztása és egyben az esetre vonatkoztatása. A jogi szakértő eljárását az elmélet ellenzői tehát azon fő okból nem látják helyesnek, hogy a bizonyítás tárgya mindig a releváns tény, azaz a jogalkalmazás szempontjából vizsgálandó tény. Ez a konvergens elméleti művelet az, amelynek a dogmatikai megalapozottságát érintené a jogi szakértők intézménye. Azon eset is kizárná a jogi szakértő kirendelését, amikor az alkalmazandó normák közötti választás tulajdonképpen a jogeset elbírálását jelentené. Olyan további kérdések is megnyugtató válaszokat követelnének, hogy kik alkotnák a jogi szakértők körét, pontosan milyen ismeretek közlése megengedett a szakértővel, miként biztosítható a vád és védelem számára a vélemény felülbírálása. A szakértő eljárásának bizonyításként való elfogadása azt jelentené, hogy a bizonyítás tárgyát ki kellene terjeszteni a tényeken kívül a jogra, vagy a tények fogalmát lenne szükséges kiterjeszteni a jogszabályok létére és tartalmára.[3]
Azon kérdést is felveti a jogi szakértő bizonyítási szerepe, hogy az ítélkező bíró miként viszonyuljon a szakértő véleményéhez.[4] A különleges szakértelmet igénylő ténykérdésekről nyilatkozó szakértő véleményének értékeléséhez képest - amelynek eredményeként a szakértői vélemény mellőzésére is sor kerülhet - kisebb bonyodalmakkal járna, ha a bíró, elismerve jogi ismereteinek hiányát, a szakértői véleménytől eltérő álláspontra jutna. A szakértő elméletben ugyanis nem a konkrét jogesetre vonatkoztatott jogértelmezést adna, ily módon a jogi norma létének és tartalmának bizonyítására irányuló tájékoztatással a jogkérdés - a különle-
- 401/402 -
ges szakértelmet követelő ténykérdéssel szemben - bírói kompetenciába kerülne. Ekként a jura novit curia a bíróság potenciális jogismereteként lenne értelmezhető, tehát a jogi szakértő olyan eszköznek tekinthető, akinek segítségével a bíróság az ügy elbírálásához szükséges konkrét jogszabályi ismeretet megszerzi.
A szakértő véleményének más általi vitatása esetén követendő eljárás kialakítása inkább ígérkezne problémásnak. A szakértői bizonyítás egységes szabályozása esetén újabb szakértő bevonására kerülhet sor, e vitában tehát a joganyag létének és tartalmának megállapítása - amennyiben a bíró nem utasítja el az újabb szakértő kirendelésére vonatkozó indítványt - végül mégis kikerülhet a bírói kompetenciából.
A gyakorlati kivitelezhetősége ellenére, az elméleti elfogadása mellett szóló érv, hogy a megfelelő garanciákkal még a jogi szakértők nyilvános, megismerhető működése is jobban körülbástyázott jogintézmény lenne, mint a bíróság informális és megfelelő kontroll nélküli tudakozódása.[5]
A vitát nem eldöntve az is megállapítható, hogy a jogi szakértők tevékenységének kodifikációja a mögöttes közmegegyezés hiánya miatt sem kivitelezhető, még akkor sem, ha elvi lehetősége adott lévén, gyakorlatának kialakítása a Kúria feladata lenne. A valóban kontradiktórius tárgyalás viszont alkalmas lehet a jogi szakértőként ugyan nem nevesített, de annak tekinthető szaktekintélyek véleményének becsatornázására, mégpedig a bizonyítás alanyai által tőlük kért állásfoglalásoknak észrevétel formájában történő közlésével.
A mai jogalkalmazásban számos ténykérdés ismert, amelyek megítélése vagy megállapítása olyan különleges szakértelmet igényel, amelynek meghatározó része valamilyen jogi ismeret, ezért egyes területeken egyre kevésbé tehetők éles elhatárolások jogkérdések és ténykérdések között. Ilyen szakterület például a könyvszakértői tevékenység, a könyvvizsgálat, vagy a szellemi alkotások jogának jogellenes cselekményeire vonatkozó ténykérdések. Ezen területeken a szakértő és az ítélkező kompetenciájának egyfajta közös területe, metszete alakul ki.
A jogkérdésekben is nyilatkozó igazságügyi szakértők véleményének értékeléséhez adalék lehet Erdei Árpád azon felvetése, amely szerint a szakvélemény egysége megbontható. A szakvélemény akkor is szolgáltathat bizonyítékot, ha hiányzik belőle a véleményalkotási elem, a szakértő ugyanis a vélemény mellett bizonyos információkat, tapasztalati tételeket is közölhet akár vizsgálat nélkül.[6] Ennek elfogadása esetén a vizsgálat adatai is bizonyítékként szolgálhatnak, mivel a fenti szűkítés azt jelentené, hogy a szakvélemény egy alapelemét tesszük meg önálló bizonyítási eszköznek. Mivel a Be. 76. § mindezt jelenleg nem tartalmazza, felmerül a kérdés, hogy ezen lehet-e változtatni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
