2007. március 25-én ünnepelhettük azon Római Szerződések 50. születésnapját, amely Szerződések központi célja a belső piac kialakításában lelhető fel. A Szerződések által létrehozott gazdasági közösség azonban már a kezdetekben sem pusztán egy öncél megvalósítására törekedett. Mint ahogy azt a Római Szerződés a preambulumában megfogalmazott an ever closer union egyértelműen kifejezte, hogy a gazdasági rendszerek és a jogrendek összefonódásának célja a béke biztosítása. Az itt bemutatandó tanulmány célja kettős: egyrészt a szolgáltatási irányelv1 (a továbbiakban: Irányelv) szabályozási modelljében rejlő dogmatikai sajátosságok bemutatása, másrészt az Irányelv hazai átültetésének egy-egy problémájára2 a figyelem felhívása.
A gazdasági közösség központi eleme a közös piac ill. 1987 óta a belső piac3, amelynek célja az EKSZ 14. cikkben foglaltak megfelelően egy belső határok nélküli tér kialakítása, amelyben a személyek, áruk, szolgáltatások valamint tőke szabad mozgása biztosított. Az említett alapszabadságok szubjektív jogokat biztosítanak, amely jogokat a piaci polgárok (Marktbürger) a tagállami bíróságok előtt közvetlenül érvényesíthetik, biztosítva - kétség esetén a EKSZ 234. cikkében szabályozott előzetes döntéshozatali eljárás segítségével - a belső piac céljainak érvényesülését. A tagállami joggal szembeni közvetlen alkalmazhatóság, valamint az alkalmazási elsőbbség elve által valósul meg az érdekelt piaci polgárok (Marktbürger) jogának védelme, amely jogvédelem alkalmas a közös piac megvalósítása érdekében az uniós polgárok mozgósítására.4
Az EB joggyakorlata az alap szabadságok intézményét a puszta diszkrimináció tilalmából - amely tilalom értelmében a határon átnyúló tevékenység esetén a belföldivel azonos bánásmódnak kell érvényesülnie - , többé kevésbé átfogó korlátozási tilalommá fejlesztette.5 Az így egyfajta talán nem is tudatos deregulációs erővé váló alapszabadságok, már a nem diszkriminatív tagállami egészségügyi-, környezetvédelmi-, szociális-, és fogyasztóvédelmi standardok belső piaccal való egyezőségét hivatottak elősegíteni, a Bizottság és a Bíróság - mint a Szerződések őrzője - által kifejtett tevékenység következtében.6 Erre enged következtetni a Bíróság jogeseteinek sora kezdve a Dasonville-esettel7, amely ítéletek az európai integráció érdekében a Szerződés széles-, míg a szerződés által engedélyezett igazolási lehetőségek tekintetében szűk értelmezést tett lehetővé. Az ilyen értelemben létrejött deregulációs eszköz, tekintettel a limitált és ráadásul a Bíróság által szűken értelmezett igazolási okokra (Pl. az EKSZ 30. cikke), kiszámíthatatlan szerződési joghézagokat okozott a piac szegélyezte, az EKSZ-ben biztosított közjó megvalósulásában. Éppen ezért bővítette a Bíróság a Cassis esettel8 Szerződésben konkrétan meghatározott igazolási okok körét az ún. közérdeken alapuló kényszerítő okokkal. Ezen kényszerítő okok - amelyek így végeredményben nem írott igazolási okokként meghatározhatóak - alkalmasak a nem diszkriminatív piaci korlátok legitimálására. A Bíróság ilyen igazolási okként fogadta el a fogyasztóvédelmet9, a környezetvédelmet10, az effektív adózási ellenőrzést11, a kereskedelmi forgalom tisztességét12, a média sokszínűségét13, a szociális ellátórendszerek14, - valamint a munkakörülmények15 védelmét és jogvédelem működőképességét16. Az ilyen értelemben kialakult "negatív integráció"17 azáltal, hogy a nemzeti parlamentek által jóváhagyott intézkedéseket a Bíróság az alapszabadságok tekintetében a szükségesség fényében felülvizsgálhatja és adott esetben azokat korrigálhatja, erős pozíciót biztosít a bírói hatalmi ág képviselőjének.
A belső piac kialakulását kettő, egymással párhuzamosan érvényesülő stratégia segíti, a tagállamok között létrejövő kölcsönös elismerés valamint az európai jogalkotó harmonizációs tevékenysége. A Bíróság a Cassis de Dijon esettel18 felállított alapelve értelmében a valamely tagállamban jogszerűen előállított és forgalomba hozott termék más tagállamokba is szállítható és szabadon forgalomba hozható kell legyen. Ezzel gyakorlatilag az előállítási standardokra vonatkozó kölcsönös elismerés alapelve alakult ki, amelynek értelmében a különböző tagállami jogi valamint technikai előírások alapvetően azonosnak tekintendővé váltak feltéve, ha nincs olyan közérdeken alapuló kényszerítő ok, amely az elismerés ellen szólna, és amely kényszerítő ok jogellenes megkülönböztetés valamint a szükségesség elvét szem előtt tartva lehetővé teszi a forgalomba hozatal megtagadását. Az EKSZ 95. cikke mindezt kiegészítve lehetőséget biztosít mindazon tagállami előírások jogközelítésére, amelyek a belső piac működését szolgálják.19 Ehhez társulnak továbbá azon harmonizációt elősegítésére felhatalmazást adó szerződési cikkek, mint a szolgáltatások szabad áramlásához tartozó EKSZ 52. cikkének 1. bekezdése. Az irányelvek, amelyek ezen szerződési felhatalmazásokon alapulnak eddig mind a harmonizáció20 mind a kölcsönös elismerés21 eszközét alkalmazták.
Az EKSZ 49. cikkében szabályozott szolgáltatások szabadsága az áruk szabad áramlásának szabadságával kapcsolatosan fellelhető számos párhuzam miatt méltán nevezhető a tevékenységek szabad áramlását biztosító alapszabadságnak. Az alapszabadság nem csak a szolgáltató határon átnyúló tevékenységét, a szolgáltatatást igénybevevő határátlépését fogja át, hanem azt az esetet is, ha csak maga a szolgáltatás szeli át a határokat. Ennek értelmében a termék, azaz a szolgáltatás áll előtérben, nem pedig az előállítási körülmény, a munka illetőleg az uniós polgár.22
A Bíróság az esetjogában a szolgáltatások szabad áramlását nem pusztán a hazaival megegyező, diszkrimináció-mentes bánásmód kötelezettségben határozta meg, hanem az áruk szabad áramlásával kapcsolatosan kidolgozott joggyakorlattal megegyező módon általános korlátozási tilalomban.23 Ennek következtében a megkülönböztetés nélkül mind a belföldiekre, mind a külföldiekre vonatkozó nemzeti jogszabályoknak egyrészt közösségi jog szempontjából igazolhatóaknak kell lenniük, másrészt eleget kell tegyenek a szükségesség - arányosság követelményének. A személyek szabad áramlását biztosító alapszabadságokkal ellentétben a szolgáltatások szabadságánál nem az uniós polgárok egy másik jogrendbe történő integrálása áll az előtérben, hanem "csak" a határokon átívelő szolgáltatás nyújtásának lehetősége válik egyszerűbbé. A már korábban említett Cassis esettel felállított alapelv, a kölcsönös elismerés értelmében azon feltételek teljesítése, amelyeket a származási ország követel meg az áruk illetőleg szolgáltatások tekintetében a fogadó országban is elegendőek. A Bíróság esetjogában rámutatott a határokon átívelő szolgáltatások esetén az időlegesség miatt nem lehetséges olyan követelmények teljesítését elvárni, amelyek a tartós letelepedéskor mérvadóak. Ennek értelmében nem várható el a határon átívelő szolgáltatások tekintetében az egy adott szakmára vonatkozó azon előírások teljesítése, amelyek a letelepedő szolgáltatókra érvényesek.24
Az áruk szabad áramlása tekintetében a Bíróság a Keck esetben25 az áru, valamint az eladás módja közötti különbségtétellel rámutatott arra mi a szabadság lényege, a piacra lépés korlátoktól való mentességének a biztosítása, nem pedig a külföldi áruk számára a piacra lépés utánra vonatkozó különleges elbánás garantálása.26 Kérdésként merül fel, hogy a létező párhuzamosságok a szolgáltatások valamint az áruk szabad áramlása tekintetében, valamint az alapszabadságok egységes dogmatikáját szem előtt tartva lehetséges-e a Keck szabály alkalmazása a szolgáltatások terén is? Minderre természetszerűleg csak akkor van lehetőség, ha az alapelvvel kapcsolatosan bizonyos feltételek megváltoztatunk és áruk szabad áramlása terén érvényes értékesítési módok helyére a tagállami tevékenységi, és minőségi előírásokat helyettesítjük be.27 A Bíróság az Alpine Investment esettel28 elméleti síkon rámutatott arra, - még ha a konkrét esetben nem is találta alkalmazhatónak - hogy azon tagállami intézkedések, amelyek a szolgáltatások szabad áramlása ellen hatnak vizsgálhatóak a Keck esetben felállított teszt segítségével.29
A jogellenes megkülönböztetésen alapuló illetőleg korlátozó tagállami intézkedések az EKSZ 55, ill. 46. cikkében meghatározott ún. írott igazolási lehetőségekkel igazolhatóak, amennyiben ezen okok közrend, a közbiztonság valamint a közegészségügyi védelmén alapulnak. A Cassis eset mintájára a Bíróság bevezette az ún. nem írott igazolási okokat, amely közérdeken alapuló kényszerítő okon alapulnak. Ezen kényszerítő okok azonban a belső piac érdekében egy szigorúbb szükségesség - arányosság vizsgálat tárgyát képezik.30 Ebben az értelemben az EB kialakította azt a gyakorlatot, hogy a szolgáltató által hozott a származási országban alkalmazott minőségi előírásokat figyelembe kell vennie a fogadó országának, meghagyva fogadó országának azt a jogát, hogy a származási országban alkalmazott mechanizmust vizsgálja. Habár azt a tagállamok dönthetik el, hogy az általános érdek védelme hogyan valósul meg, azonban döntésüket csak a Szerződés nyújtotta keretek között, az arányosságra tekintettel hozhatják meg.31 Minden egyes esetben külön kell vizsgálni, hogy a fogadó országában megkívánt feltételeket teljesítésére elegendőek-e a szolgáltató által a származási országában már korábban teljesített feltételek teljesülése.32 Ebben a szellemben hívja fel az EB a figyelmet például a Corsten esetben arra, hogy szolgáltatás alapvető szabadságának korlátozás csak olyan szabályozással igazolható, amelyek a közérdeken alapuló kényszerítő okon alapulnak (mint például a fogyasztóvédelem), habár a konkrét intézkedés (például egy engedély) csak abban esetben tekinthető arányosnak, ha a nyomós közérdek nem biztosítható olyan kötelezettséget teljesítése által, amelyeknek a szolgáltató a származási országában már eleget tett.33 Továbbá a határon átnyúló szolgáltatóval kapcsolatos engedélyezési folyamat nem vezethet a szolgáltatás megkezdésének elhúzódásához feltéve, hogy a tevékenység gyakorlásának feltételeit a származási országban megvizsgálták és megfelelőnek találták.34
Ezen korábban bemutatott variációkat nevezik egyesek modifikált származási ország elvének35, holott találóbb lenne a kölcsönös elismerés elnevezés használata. A fogalmaktól függetlenül a mögöttes koncepciónak van jelentősége: az egy tagállamban jogszerűen piacra kerülő szolgáltatás szabad mozgását kell biztosítani, amely azonban nem pusztán a származási ország jogára való hivatkozással valósul meg, hanem az igazolási mechanizmusban minden egyes esetben külön alkalmazott arányossági teszt segítségével válik valóra. Ilyen értelemben a fogadó országban alkalmazott engedélyezési mechanizmus érvényben maradhat, amennyiben az említett feltételeknek eleget tesz.
Az elsődleges jog eddig bemutatott hátteréből kiindulva tette meg a Bizottság az első irányelvjavaslatát36 a belső piaci szolgáltatások szabályozására. A javaslat hátterében ott találjuk az ún. liszaboni stratégiát amelynek célja, hogy az EU 2010-re a világ legversenyképesebb és legdinamikusabb gazdasága legyen.37 A javasat szándéka az volt, hogy valamennyi a korábban bemutatott egyedi vizsgálat eredményezte, a tagállamokban még fellelhető korlátozást a Cassis formulából a Bizottság által levezetett ún. származási ország elv segítségével megszüntesse. Az irányelv céljait és eszközeit övezte intenzív vita, a politika valamint társadalom valamennyi szintjén visszatetszést keltett és a kezdeményezést a neoliberális és antiszociális Európa szimbólumává tette, amely egyes vélemények szerint az Európai Alkotmány franciaországi és hollandiai elvetéséhez is nagymértékben hozzájárult.38 Különösen a származási ország elv robbantott ki tévedések és zavarokat, és vált az elv egy a belső piacot átható race to the bottom verseny szimbólumává.39
Az eredeti irányelvet övező tévedések nagy része származási ország elvének értelmezése és hatása váltotta ki: az elv nem más, mint a korábban bemutatott ítélkezési gyakorlat által kialakított kölcsönös elismerés princípiumának egy más elnevezése, esetleg egy paradigmaváltás csendes előhírnöke. A kölcsönös elismerés valamint a származás ország elvével kapcsolatos bizonytalanságok tejesen érthetőek. Mind a gyakorlat mind a jogirodalom gyakran használja a két kifejezést egymás szinonimájának. Közös mindkettőben a cél, árukat ill. szolgáltatásokat, amelyek valamely tagállam szabályai szerint forgalomképesek, ezt a tulajdonságukat a teljes Közösség terültére kiterjeszteni. A különbség a közös cél eltérésének megvalósításában rejlik. Míg az alapszabadságok tekintetében kialakított kölcsönös elismerés elve azon termékek szabad mozgását, amelyeket a származási országban jogszerűen állítottak elő, a fogadó ország kontrolljától teszi függővé, addig az eredeti elképzelésben szereplő származási ország elve csak azt a követelményt fogalmazta meg a szolgáltatással szemben, hogy a teljesítés országában az ott érvényes általános követelményeknek feleljen meg. Ezáltal a kölcsönös elismerés valamint a származási ország alapelve közötti különbség abban érhető tetten, hogy míg az utóbbinál az ellenőrzés joga csak a származás országát illeti meg, addig a előbbinél az kölcsönös elismerés joga a konkrét egyedi esetben a fogadó országot illetheti meg.40 A származási ország elvének értelmében tehát a szolgáltató nem csak a származás helyén megszerzett jogokat viszi magával (és azok közül is csak azokat, amelyek a szolgáltatással kapcsolatosak és nem, ahogy azt gyakran hallani lehet általában minden jogot) hanem egy azt is, hogy a szolgáltató a származási országából, kvázi extra territoriálisan ellenőrizhető.41 A kölcsönös elismerés esetén ezzel szemben a fogadó országában érvényes szabályok kerülnek alkalmazásra, és ez az ország hajtja végre az ellenőrzést is, azonban a jogalkalmazás nem vezethet a szolgáltató aránytalan terheléséhez, abban az esetben, ha a szolgáltató valamely feltételeket a származási országában már korábban teljesített.42 Ilyen értelemben a kölcsönös elismerés esetén a szolgáltatás tényleges szabad mozgásához egy köztes döntésre van szükség a fogadó ország hatóságaitól43, míg a származási ország elve per se biztosítja a fogadó országában érvényes szabályoknak való megfelelést.
Az EB joggyakorlatával ellentétben44 a származási ország elvének alkalmazás az első irányelv javaslatban azt jelentette volna, hogy egy kétkezi munkás felvételét az adott tagállam által vezetett nyilvántartásba ún. közérdeken alapuló kényszerítő okok - mint a fogyasztóvédelem - alapján megtagadható-e illetve, annak a megítélése, hogy arányosnak tekinthető-e, már nem tagállamok igazolása körében került volna vizsgálatra.45 Az EB ezzel ellentétben abból indul ki, hogy a fogadó ország jogos védelmi igénye, amely már a származási ország által alkalmazott ellenőrzésen keresztül teljesül, nem szolgálhat alkalmas, és ezáltal arányos igazolási okként. Ebből azonban nem következik a szolgáltató származási országában megszerzett jogosultságok komplett alkalmazás a fogadó országában.46 A két elv között felvázolt gyakorlati különbség könnyen marginálissá válhatna, ha származási valamint a fogadó ország a piacra lépés valamint a tevékenység gyakorlásához kapcsolódó szabályok tekintetében egymást effektíven tájékoztatnák és egyeztetnének, megelőzve ezáltal a verseny torzulását.47
Az Irányelvvel kapcsolatosan felmerül annak a kérdése is, hogy mennyire valósul meg a szolgáltatás szabadságának az EKSZ 49. cikkében leírt és az EB által értelmezett védelmi mechanizmusa, a létrejött szabályozásban. Ameddig az első javaslat teljesen mellőzte a harmonizáció eszközét és abból indult ki, hogy valamennyi szolgáltató a szolgáltatáshoz kapcsolódó jogosítványait magával viheti, addig az végleges szabályozás a legkisebb harmonizáció eszközét alkalmazza, azáltal hogy a tagállamokkal szemben minimális követelményeket és kötelességeket fogalmaz meg.48 Az Irányelv 16. cikke tartalmazza a szolgáltatás nyújtás szabadságának alapelvét, amely csak meghatározott esetekben korlátozható a fogadó ország által. A korlátozások a EB joggyakorlatának megfelelően nem valósíthatnak meg diszkriminációt, valamint az arányosság követelményének eleget kell tegyenek.
Mindezek ellenére tapasztalható eltérés a szabályozás valamint a joggyakorlat által kidolgozott mechanizmusok között, amelyek elsősorban a fogadó ország által alkalmazható korlátozásokkal kapcsolatosak. Az Irányelv 16. cikkének 2. bekezdése szabályozza azon eseteket, amikor a tagállamok a szolgáltatás szabadságát nem csonkíthatják. A korlátozásokat a tagállamok kizárólagosan a 16. cikk 3. bekezdésében felsorolt esetekben igazolhatják. Ezen igazolási okok egyrészt a EKSZ 46. cikkéből jól ismert okok, azaz a közrend, a közbiztonság, valamint az egészségügy. Mindehhez társul a környezetvédelem, ami ugyan az EKSZ 46. cikkében nem található azonban, mint közérdeken alapuló kényszerítő ok a joggyakorlat által igazolási okként már korábban elismert. Egyéb kényszerítő okként elismert igazolási okot, amelyet az EB ítéleteiben az áruk szabad áramlásával kapcsolatosan a nem diszkriminatív tagállami szabályozás folytán elismert, nem tartalmaz az Irányelv.49 Ezen igazolási okokat - mint például az általános közjó vagy a fogyasztóvédelem - a közösségi jogalkotó leseperte az asztalról.50 Ezáltal a tagállamok azon lehetősége, hogy általános érdek részét képező kényszerítő okokra hivatkozzanak az egyébként a szolgáltatás szabadságát korlátozó intézkedéseik igazolására, jelentős mértékben beszűkült.51 A szabályozás következtében elveszik továbbá az az EB által is szorgalmazott elv, amely kényszerítő ok teljesülése a szolgáltató származási országában már teljesített követelménnyel is megvalósulhat.52
Mindezen okok arra vezetnek, hogy a gyakorlat által feltételezettekkel ellentétben, az Irányelv nem a kölcsönös elismerés elvét - a származási ország elve helyett - tette meg a szabályozás központi elemének. Bár a jelenlegi szabályozás nem megy olyan messzire, mint az első javaslat a származási ország elvének általánossá tételével, mégis szűkebb körben állnak a tagállamok számára igazolási okok, mint ahogy azt az EB joggyakorlata korábban engedte. Ezáltal az Irányelv 16. cikkének 1. bekezdésében szabályozott igazolási okoktól eltekintve de facto származási ország elve érvényesül. Hiszen ott ahol egy tagállam igazolási kísérlete kudarcot vall, a kölcsönös elismerés elvének az arányosság hiányában nincs helye. Sokkal inkább számolhat az Irányelv 16. cikkének 1. bekezdése értelmében az adott szolgáltató arra, hogy a szolgáltatással kapcsolatban, a származási országban megszerzett jogosultságait magával viheti. Így foglalja el az Irányelv megoldása EB joggyakorlata által képviselt származási ország elve valamint kölcsönös elismerés között.
A negatív integrációként leírt, deregulációként ható jelentése az alapszabadságoknak nem más, mint az ítélkező hatalom által felállított korlátozási tilalom - adott esetben a Bizottsággal együttműködve (ld. az EKSZ 226. valamint azt követő cikkeit) - arról, hogy a nemzeti jogalkotó által létrehozott piacszabályozó rendelkezés az adott esetben arányosnak tekinthető-e.53 Abban az esetben, ha az alapszabadságok e vizsgálat mércéjét képezik, mint nemzeti szabadságjogok, fennáll a veszélye annak, hogy a belső piac egy már nem demokratikusan legitimált "állam nélküli piaccá" degradálódik.54 Ezáltal az európai állam és alkotmányszövetség demokrácia princípiuma megköveteli, hogy az európai jogalkotás - az Európa Parlament valamint a Tanács által képviselt nemzeti parlamentek részvételével - egy demokratikus újraszabályozást (ún. pozitív integrációt55) valósítson meg.56
Mindez elsősorban akkor igaz, ha egy a szabad mozgást akadályozó tagállami intézkedés igazolása nem lehetséges, noha közjóra való törekvés, amely a szabályozás mögött található, mint az egészségügy, a környezet vagy a fogyasztók védelme, általánosan is elismert. Ilyen értelemben a pozitív integráció lényege, hogy a nemzeti közjó gondolatot közösségi szintre emelése, és ezáltal egy európai szintű figyelembevétel kialakítása.57 A harmonizációs szükségességének európai perspektíváját az adja, hogy az alapszabadságok közvetlen érvényesülése ellenére, a kereskedelmet korlátozó különbségek mégis megmaradnak, mivel a szerződés biztosította okok (EKSZ 30. ill. 46. cikk), valamint a közérdeken alapuló kényszerítő okokra való hivatkozás biztosítja a tagállamok igazolási lehetőségét. Ez utóbbi volt az alapja a szolgáltatás szabadságának effektívebb megvalósítását célzó liberalizáció mellett - amely szakítani kívánt az egyedi esetek vizsgálatának terhével - az Irányelv megalkotásának.
A közösségi jogalkotó kötelezettsége az alapszabadságok figyelembevételére.
Ebben a kontextusban merül fel a kérdés, hogy ha igen akkor mennyire jogosult a demokratikusan legitimált közösségi jogalkotó az EB által az alapszabadságok védelmére kidolgozott mechanizmusoktól eltérni. Az EKSZ 3. cikke 1. bekezdésének c) alpontja képezi azt a pozitív jogi alapot58, amelynek értelmében közösségi jogalkotó (a közösségi alapjogok mellett) az alapszabadságokhoz is alkalmazkodniuk kell tevékenységük során. Bár az EB a jogalkotó tevékenységet az alapszabadságokhoz való kötöttség szempontjából már több esetben59 is vizsgálta, az összeegyeztethetetlenséget csak egyszer60 állapított meg. Mindez arra is visszavezethető, hogy a Bíróság az alapszabadság korlátozása kapcsán sokkal elnézőbben ítélkezik, mint a tagállami intézkedések esetén. Ezáltal kerülnek a fontos közösségi érdeket követő korlátozó intézkedések, mint a belső piaci kereskedelmet könnyítő tevékenység meghatározásra, és mint ilyenek a korlátozás kategóriájából kiesnek61, ezáltal nem szükséges a közösségi jogalkotó általi igazolásuk. A jogirodalom, még ha differenciálta is de elismeri ezt a joggyakorlatot.62 Mindezek ellenére vitatott továbbra is, hogy közösségi jogalkotó is élhet-e valamennyi a tagállamoknak is elismert igazolási okok alkalmazásával63, vagy csak a közösségi politikák szempontjából fajsúlyosnak tekinthetőkkel.64 A korlátozó intézkedéseknek minden esetre a jogirodalom egyező álláspontja szerint európai érdeket valamint a közös piac fejlődését kell szolgálniuk.65 Pontosan ezen tendenciákat szolgálja az Irányelv és különösen annak a 16. cikke azáltal, hogy a tagállami igazolási okokat szűkítette, és ezzel az EB az EKSZ 49. cikkéhez kapcsolódó értelmezési gyakorlatától eltérően a közösségi jogalkotó a szolgáltatás szabadságának megvalósulását biztosítja. Hiszen a közösségi jogalkotó által alkalmazott az alapszabadságok korlátozását igazoló okok eredményét tekintve respektálják az EKSZ 49. cikkét.
Mindettől eltekintve az alapszabadságok, mint transznacionális a tagállamok támadásai elleni védekezést biztosító integrációs normák, egy védelmi mechanizmust alkotnak, amely mechanizmus, mint ahogy azt a igazolási okokat övező vita is mutatja, nehezen használható a közösségi szervek tevékenysége elleni védekezés eszközeként. Hiszen mint ahogy az Irányelv is mutatja, a közösségi jogalkotó általában a piacra lépési korlátokat nem felépíti, hanem le.66 Ha azonban az uniós polgárok szabadságjogait korlátozza, a közösségi jogalkotó is köteles az általa alkotott alapjogokat respektálni. Az általa megvalósított diszkrimináció kapcsán is, amely pl. földrajzi területekre egyedi szabályokat alkot, a jogegyenlőség fényében vizsgálandó.67 Mindez nem érinti azt az alapszabályt, hogy a közösségi tevékenységeket kétség esetén az alapszabadságok fényében kell értelmezni.68
Igaz nem tiltható meg a közösségi jogalkotónak, hogy eltérjen az EB által a szolgáltatás szabadságára kidolgozott alapjogi mechanizmusoktól, mégis kívánatos lenne az egységes szolgáltatási piac szemszögéből egy az elsődleges joggal koherens szabályozásra való törekvés. Ezáltal tevődik fel a kérdés, mely alternatív szabályozási modell jöhetett volna számításba.
Az EB számára egyrészt fontos annak a megelőzése, hogy a határon keresztül teljesített szolgáltatások mentesüljenek a megkettőzött ellenőrzések alól. Ezáltal a Bíróság arra koncentrál, hogy melyek azok a fogadó országban érvényes szabályok, amelyek feleslegesek, mivel a származási országban teljesített követelmények elismerése pótolhatná azokat.69 Ez a gyakorlat azonban, mint az bemutatásra került, nem egyezik a származási ország elvének tartalmával. Annak ellenére, hogy adott esetben a származási ország szabályozása kerül alkalmazásra, továbbra is megmarad a fogadó ország európai jogi korlátozásokkal terhelt ellenőrzési joga.70
Ennek következtében az Irányelv a piaca lépés és a piacon való tevékenykedés között olyan különbséget tesz, amely igyekszik egyesíteni a származási ország elvét az elismerés elvével. A joggyakorlat a Keck-formula71 segítségével az áruk szabad mozgása körében az ún. értékesítési módokat, amelyek olyan esetekre vonatkoznak, amikor az áru már a nemzeti piacon található, a szabályozás védőernyője alól kivette. Mivel az EB a Keck-formulát a szolgáltatás szabadsága körében is alkalmazza72, elképzelhető lehetne az EKSZ 49. cikkének alkalmazási körében is bizonyos értékesítési módok elismerése. Ebben az esetben azon tagállami ellenőrzési mechanizmusok lennének, amelyek a minőségre valamint a tevékenység ellenőrzésére vonatkoznak.73 Ezáltal a származási ország elve abban az esetben kerülne alkalmazásra, ha a piacra lépés akadályairól van szó, ellenben a minőségi valamint a tevékenységi kontroll keretében a kölcsönös elismerés elve kerülne előtérbe.74 Mindezek következtében ameddig mindazon - részben érzékenyként kvalifikált - szabályozás, amely egy adott tagállam belső viszonyait figyelembe véve készült, a származási ország elvének alkalmazása alól kikerülne75, addig ugyan ezen elv megtartaná dereguláló erejét az adott tagállam szolgáltatási piacára való belépés kapcsán azáltal, hogy a túlszabályozottnak ítélt követelményeket semlegesítené.76 A piacra lépés keretében (a "ha") kellene vizsgálni a engedélyezés feltételeinek teljesítését, amelyek egyrészt a szolgáltató személyében rejlenek (mint például képzettséget igazoló dokumentumokat) másrészt a személyétől függetlenül korlátozóak (pl. a szolgáltatási monopóliumok). A "hogyan" kérdés megválaszolásának körébe tartozna a szolgáltatatásnak, mint tevékenységnek a megítélése. A jogellenes megkülönböztetés szem előtt tartásával egy ilyen megkülönböztetés lehetővé tenné a tagállamoknak, a nemzeti sajátosságokat megtartani mindamellett, hogy mindez más tagállamokból származó szolgáltatók piacra lépését is jelentősen megkönnyítené.77
Egy ilyen többszintű szabályozási modell mellett szól a szolgáltatási piacokkal kapcsolatos koherens másodlagos jogforrások dogmatikája is.78 Ebben az értelemben került elfogadásra 2005 júniusában a szakmák elismerését szabályozó irányelv is, amely a szolgáltatási irányelvhez hasonlóan egy horizontális, és egyben szektorokat átívelő szabályozási modellt követ, azonban azzal ellentétben (mintegy lex specialis) csak a szabályozott szakmákra vonatkozik. Ez szabályozott szakmákra vonatkozó irányelv az itt javasolt a "piacra lépés" valamint a "tevékenység a piacon" megkülönböztetési koncepcióját alkalmazza, a rendszerezés kapcsán - lévén érzékenyebb szabályozási területről van szó - más következményeket fűz hozzá. A piacra lépés kapcsán a kölcsönös elismerés elve érvényesül (nem a származási ország elve), azonban a piacon való magatartás kapcsán a szigorúbb a fogadó ország elve jut érvényre (és nem a kölcsönös elismerés elve). Mivel a szabályozott szakmák egy rendkívül érzékeny szabályozási területet takarnak, ezért a piacra lépés kapcsán alkalmazott kölcsönös elismerés elve a EKSZ 5. cikke 3. bekezdése fényében arányosnak tekinthető. Következetes lenne mindezek által, ha a nem szabályozott - valamint a képesítéshez nem kötött szakmák - esetében a piacra lépés kapcsán a "széles" származási ország elve jutna érvényre, míg a következő lépésben, a piaci magatartás vizsgálatakor, a kölcsönös elismerés szűk elve kerülne alkalmazásra.79
A Irányelv minden olyan szolgáltatásra kiterjed, amely szolgáltatás nem tartozik az Irányelv hatálya alól kizárt szolgáltatások közé.80 A szolgáltatás fogalma általánosan került meghatározásra, azaz minden olyan, a EKSZ 50. cikkében említett önálló gazdasági tevékenységet magában foglal, amelyet rendszerint díjazás ellenében nyújtanak. Azon tevékenység minősül önálló tevékenységnek, amely tevékenység biztosítója akár természetes akár jogi személy nem rendelkezik munkaszerződéssel.81
A tevékenységnek továbbá alapvetően gazdasági jellegűnek kell lennie, azaz jogviszonyban meg kell jelennie egy díjazásként meghatározható ellenértéknek.82 Az hogy az ellenértéket a szolgáltatás igénybe vevője vagy esetlegesen harmadik személy nyújtja a közösségi jog szempontjából nem releváns.83 A gazdasági jelleg megállapítás mindig eseti alapon történik az egyes tevékenységekre tekintettel. Ennek értelmében a gazdasági tulajdonság megállapítása során nem a tevékenység végzőjének, hanem magának a tevékenységnek van jelentősége, így az állam, egy állami szerv vagy egy nonprofit szervezet84 is nyújthat gazdasági tevékenységet.85 Abban az esetben azonban, ha a diákoknak vagy szüleiknek a nemzeti oktatási rendszerben a rendszer működési kiadásaihoz való bizonyos mértékű hozzájárulásként egyes esetekben fizetni kell - tandíj vagy beiratkozási díj gyanánt - nem tekinthető díjazásnak, ha a rendszer finanszírozása alapvetően állami pénzekből történik.86
Az Irányelv által érintett szolgáltatók mindazon természetes személyek, akik valamely tagállam állampolgárai valamint a tagállamok valamelyikében letelepedett jogi személyek. A "jogi személy" fogalma alatt jogi formájától függetlenül valamennyi olyan jogalanyt értjük, amelyet valamely tagállam jogszabályai alapján hoztak létre, vagy amelyek tekintetében valamely tagállam joga az irányadó. Ebből a szempontból irrelevánsnak tekinthető, hogy a nemzeti jog elismeri a jogi személyiséget vagy nem.87 E jogalanyok mindegyikére vonatkoznia kell az Irányelv végrehajtásának. Ezzel szemben az olyan szolgáltatások, amelyeket olyan természetes személyek nyújtanak, akik nem valamely tagállam állampolgárai, vagy olyan jogalanyok, akik a Közösségen kívül rendelkeznek székhellyel, vagy akiket nem egy tagállam jogszabályainak megfelelően jegyeztek be, nem tartoznak az Irányelv hatálya alá. Állampolgárságára való tekintet nélkül megilletik azonban a szolgáltató családtagját a határon átnyúló szolgáltatásból fakadó előnyök.88
A Irányelv a tagállamokkal szemben kettős követelményt fogalmaz meg. A követelmény egyrészt a szolgáltatási tevékenység nyújtására való jogosultság biztosítását, másrészt annak gyakorlás érintik. A követelmény fogalma minden olyan kötelezettségre, tilalomra, feltételre vagy korlátozásra kiterjed, amelyet a szolgáltatóval (vagy a szolgáltatás igénybe vevőjével) kapcsolatban előírnak, úgymint az engedélykérés vagy az illetékes hatóságok számára nyilatkozat benyújtáséra vonatkozó kötelezettség.89 A fogalom magában foglal minden ilyen kötelezettséget, tilalmat, feltételt vagy korlátozást, függetlenül attól, hogy azokat törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezések írják elő, nemzeti, regionális vagy helyi szinten. Ezenkívül a szolgáltatási irányelv szintén vonatkozik minden olyan előírásra, amely szakmai testületek szabályaiból, illetve szakmai szövetségek90 vagy egyéb szakmai szervezetek által jogalkotási autonómiájuk gyakorlása során elfogadott kollektív szabályokból ered.91
Bár neve alapján az Irányelv a szolgáltatások szabad áramlásának hivatott elősegíteni az EU területén, szabályozási köre mégis az EKSZ 49. cikkében megfogalmazott szolgáltatások szabadságának klasszikus alapszabadságán nagymértékben túlmutat. Ennek értelmében az Irányelv nem csak a szűken értelmezett határon átnyúló szolgáltatások megkönnyítéséért száll síkra, hanem egyúttal a szolgáltatók letelepedési körülményeit is enyhíteni hivatott.
Mivel a határon átnyúló szolgáltatás nyújtói, illetve a letelepedni kívánó szolgáltatók fogalmilag, valamint az Irányelv nyújtotta kedvezmények szempontjából eltérnek, ezért szükséges a két csoport elkülönítése a közösségi jog szempontjából. Letelepedés alatt egy olyan határozatlan időre szóló gazdasági tevékenység valós folytatását értjük, amelyet a letelepedett tartós berendezkedéssel egy másik tagállamban valósít meg.92 Egy formális jogi aktus önmagában még nem elegendő letelepedés közösségi szabályozási körébe kerülni, mivel a definíció elengedhetetlen eleme a tartós berendezkedés kritériuma.93 A tartósság bizonyítéka lehet a folytonos94, biztos és állandó részvétel a letelepedés tagállamának gazdasági életében. A tartós berendezkedés önmagában nem elegendő gazdasági életben való folytonos részvétel bizonyítására95, hiszen a határon átnyúló szolgáltatóknak is szükségük lehet meghatározott infrastruktúra kiépítésére, anélkül hogy az adott tagállamban letelepednének.96
Az Irányelv II. fejezete az ügyintézés egyszerűsítésének és korszerűsítésére szólítja fel a tagállamokat. Ennek értelmében a tagállamoknak az ügyintézés egyszerűsítését, "egyablakos ügyintézési pontok" létrehozásával kell biztosítaniuk, hogy a szolgáltató az ügyintézést lehetőleg egyetlen tárgyalópartner segítségével hajthassa végre. A korszerűsítés célja annak a lehetővé tétele, hogy a szolgáltató az ügyintézést távolból és elektronikus úton is lefolytathassa valamint, hogy a tagállamok a nemzeti követelményekre és eljárásokra vonatkozó információkat tegyék könnyen hozzáférhetővé a szolgáltatók és a szolgáltatások igénybe vevői számára. Az ügyintézéssel kapcsolatos követelmények a szolgáltatási tevékenységek nyújtására való jogosultságra és annak gyakorlására vonatkozó valamennyi eljárásra és alakiságra vonatkozik, az Irányelv hatálya alá tartozó minden szolgáltatás tekintetében. Ennek értelmében a szabályozás egyformán vonatkozik a más tagállamban letelepedett szolgáltatókra és azon szolgáltatókra is, akik az adott tagállam területén telepedtek le (vagy szeretnének letelepedni).
Az Irányelv csak ösztönzi a tagállamokat, hogy az eljárással kapcsolatos információkat az egyablakos ügyintézési pontokon nem csak a saját hivatalos nyelvükön tegyék hozzáférhetővé, hanem más közösségi nyelveken. Mindez azonban nem érinti a tagállamok nyelvhasználatról szóló jogszabályait.97 Mindezek értelmében a tagállamok jogosultak hivatalos nyelvüket az eljárás nyelveként meghatározni, de fontolóra vehetik, hogy az információkat a szomszédos tagállamok nyelvein, vagy az EU-ban a vállalkozások körében leggyakrabban használt nyelveken is hozzáférhetővé tegyék98.
A magyar közigazgatási eljárás nyelve a magyar, azonban az a természetes személy, aki a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény hatálya alá tartozik, jogosult a közigazgatási hatóságnál mind szóban, mind írásban az adott kisebbség nyelvének használatára.99 Ennek értelmében minden a Magyar Köztársaság területén lakóhellyel rendelkező magyar állampolgár, aki magát valamely nemzeti vagy etnikai kisebbséghez tartozónak tekinti100, jogosult az eljárásban az anyanyelvét használni. Az eljárási kedvezmény célja, hogy biztosítsa a valamely kisebbséghez tartozó magyar állampolgársággal rendelkezők anyanyelvhasználathoz való jogát a közigazgatási eljárás során.
Ez a nyelvhasználati kedvezmény azonban a közösségi jog értelmezése szerint nem csak a magyar állampolgársággal rendelkező, valamely Magyarországon elismert nemzeti és etnikai kisebbséghez tartozókat illeti meg, hanem azokat az uniós polgárokat is, akik az elismert nemzeti és etnikai kisebbség nyelvét anyanyelvként beszélik. Magyarországon elismert kisebbséghez tartozónak csak magyar állampolgár vallhatja magát, ezért a magyar állampolgársággal nem rendelkező uniós polgárok kisebbségként való definiálása fogalmilag kizárt. Arra azonban fel kell hívni a figyelmet, hogy az elismert kisebbség egy adott népcsoporthoz tartozik, amely népcsoport egy része magyar állampolgár és Magyarországon nemzeti kisebbséget alkot, de a népcsoporthoz tartozók nem csak magyar állampolgárok lehetnek. A népcsoport magyar állampolgársággal rendelkező része jogosult anyanyelve használatára a közigazgatási eljárásban, azonban a népcsoport azon része, aki nem rendelkezik magyar állampolgársággal, de valamely másik uniós tagállam állampolgárságával igen, ki van zárva e kedvezményes nyelvhasználati jogból.
Ezért elméletileg101 minden uniós polgár, aki egyben a Magyarországon elismert nemzeti vagy etnikai kisebbség népcsoportjához tartozónak vallja magát jogosult arra, hogy anyanyelvét az eljárás során használhassa. Abban az esetben, ha az előbb említett magyar állampolgársággal nem rendelkező uniós polgárok nem lennének jogosultak, a magyar állampolgársággal rendelkező ugyanazon nemzetiséggel rendelkezőknek biztosított nyelvhasználati joggal, az egy állampolgárságon alapuló diszkriminációt jelentene, amely ellentétes lenne az EKSZ állampolgárságon alapuló diszkrimináció teljes tilalmát deklaráló 12. cikkével. Abban az esetben, ha egy tagállami jogszabály alanyi jogon lehetővé teszi a hivatalos nyelvtől eltérő nyelvek használatát egy adott eljárásban a saját állampolgárai számára, akkor ez a jog a közösségi polgárokat is megilleti.102
Főszabály szerint a magyar közigazgatási eljárásban a külföldön kiállított okiratok bizonyító erővel csak akkor rendelkeznek, ha azokat a kiállítás helye szerinti államban működő magyar külképviseleti hatóság diplomáciai felülhitelesítéssel látta el. Ráadásul a nem magyar nyelven kiállított okiratnak csak hiteles magyar fordítása fogadható el.103 Ezzel ellentétben az Irányelv értelmében, ha az eljárás során a szolgáltatónak ill. a szolgáltatás igénybevevőjének igazolást, tanúsítványt vagy bármely egyéb olyan iratot kell szolgáltasson, amely valamely követelménynek való megfelelést bizonyít, akkor a tagállamoknak el kell fogadniuk a más tagállam által kiállított olyan iratokat, amelyek alkalmasak a megfelelés minden kétséget kizáró bizonyítására.104 Bizonyos kivételektől105 eltekintve a tagállamok az eredeti, vagy hiteles másolat megkövetelésére nem jogosultak, azonban a saját nemzeti nyelvre történő nem hiteles fordításra igen.106
Az Irányelv adminisztratív előírásainak központi eleme az "egyablakos ügyintézési pontok" kialakítása. Az egyablakos ügyintézési pontok lényege, hogy a szolgáltatók egy helyen teljesíthessenek minden eljárást és alaki követelményt, ami a szolgáltatási tevékenység nyújtására való jogosultsághoz és a szolgáltatási tevékenység gyakorlásához szükséges. A tagállamoknak ebben a tekintetben aktív jogalkotói tevékenységet kell felmutatniuk, és törekedniük kell hogy az "egyablakos ügyintézési pontok" legkésőbb a végrehajtási időszak végéig létrejöjjenek és megkezdjék működésüket.
A megvalósítás tekintetében a tagállamoknak többféle megoldás adott. Az Irányelv egyrészt választási lehetőséget biztosít a ügyfélszolgálat kialakításának módja tekintetében. Ebben az értelemben az ügyintézési pont egyrészt megvalósulhat kizárólag virtuálisan (azaz egy online szolgáltatás keretében), valamint egy online szolgáltatás, és az azt kiegészítő107 tényleges létező ügyfélszolgálat formájában. Abban az esetben, ha a tagállam a virtuális megoldás mellett dönt, akkor az informatikai környezetnek megfelelően fejlettnek és felkészültnek kell lennie, ami biztosítja a valós akadálymentes ügyintézést.108
A másik az átültetéssel kapcsolatos választási lehetőséget az Irányelv a kialakított ügyfélszolgálat által nyújtott szolgáltatások tekintetében biztosítja a tagállamok részére. Ennek értelmében a tagállamok választhatnak konkrét döntéshozatallal vagy csak koordináló feladattal ellátott ügyintézési pontok között. A koordinációs szerepet betöltő pontok esetében a végső döntést az illetékes hatóságok hozzák meg. Azon tagállamoknak, amelyek ezt a variációt preferálják, azoknak meg kell szervezniük az "egyablakos ügyintézési pontok" és az illetékes hatóságok közötti kommunikációt, biztosítva az ügyintézés gyorsaságát és megbízhatóságát. Amennyiben döntési jogkörrel ruházzák fel az ügyintézési pontokat, abban az esetben például az "egyablakos ügyintézési pontok" közvetlenül felelősek lehetnek a vállalkozások bejegyzéséért esetlegesen egyszerű engedélyek megadásáért.109
A jelenlegi hazai szabályozásban szinte valamennyi megoldásra találunk példát. A cégeljárás tekintetében a jelenleg hatályos szabályozás megengedi mind a klasszikus papír alapú, mind az elektronikus eljárást.110 Azonban már a hatályos szabályozás is igyekszik mind a határidők mind a költségek tekintetében kedvezményeket nyújtani az elektronikus variációt választóknak. 2008. július 1-jétől a magyar cégeljárás példamutató módon teljes mértékben átáll az elektronikus ügyintézésre, mivel ettől az időponttól kezdve az cégeljárás csak elektronikusan intézhető.111
Az ügyintézési pontoknak adott jogosítványok tekintetében mind a koordináló mind a döntéshozó jogkör megfigyelhető az üzlethelység-, valamint a telepengedélyezés esetén a jegyző közreműködésében. Maga a végső döntés az "egyablakos ügyintézési pont", azaz a jegyző kezében van112, azonban a végső döntése előtt a tevékenység függvényében beszerzi a speciális hatóságok állásfoglalását is113, azaz koordinálja a döntéséhez szükséges előzetes határozatokat.
A távolból történő ügyintézés lehetősége különösen fontos a más tagállamból származó szolgáltatóknak. Az irányelv külön szakaszokban foglalkozik az elektronikus eljárásokkal. Az elektronikus eljárások bevezetése kettős haszonnal kecsegtet. Egyrészt az elektronikus eljárás bevezetésével csökken az ügyintézés terhe - így természetszerűleg az ideje is - a szolgáltatók és a hatóságok számára egyaránt. Fontos kiemelni továbbá, hogy az elektronikus eljárások használata egy kezdeti beruházás követően bizonyítottan költség megtakarítást jelent a közigazgatás számára.
A magyar közigazgatás példamutató módon, már számos lépést tett az elektronikus közigazgatás informatikai és jogi környezet kialakítása érdekében ezáltal alapvetően teljesíti az Irányelv által az elektronikus ügyintézéssel szemben támasztott követelményeket. A rendszer informatikai hátterét a Kormányzati Portál114 adja. A Portál az Elektronikus Kormányzati Gerinchálózat (EKG) hálózat része, amelynek feladata, hogy a kormányzati és közigazgatási adatbázisokat, hálózatokat és informatikai rendszereket összekapcsolja. Az EKG hálózata mar 2004 februárjában kapcsolódott az Európai Unió TESTA hálózatához.115 Az egyének egy regisztrációt követően az ún. Az ügyfélkapu segítségével, tudnak egyedileg azonosított módon biztonságosan kapcsolatba lépni központi rendszerrel, amely lehetővé az elektronikus ügyintézést. A regisztrációt a hazai jogszabályi környezet a nem magyar állampolgárok számára is biztosítja, amennyiben személyazonosság igazolására alkalmas hatósági igazolvány segítségével képesek magukat azonosítani.116 Az alapvető követelményeken túl azonban némi hiányossággal is találkozhatunk, hiszen a letelepedni illetve a határon átívelően szolgáltatni kívánók által leginkább igényelt szolgáltatások a cégeljárás kivételével117 nem találhatóak az ügyfélkapu segítségével intézhető ügymenetek között.118
Az Irányelv III. fejezetének rendelkezései a vállalkozások a letelepedésre vonatkoznak. Az itt található rendelkezések minden olyan esetre alkalmazandók, amikor egy vállalkozás valamely tagállamban szeretne letelepedni, függetlenül attól, hogy egy szolgáltató új vállalkozást szándékozik-e beindítani, vagy egy meglévő vállalkozás akar új telephelyet nyitni, például egy leányvállalatot vagy fióktelepet. Egyaránt vonatkozik arra az esetre, amikor a szolgáltató egy másik tagállamban szándékozik letelepedni, és amikor a saját tagállamában.
Az engedélyezési rendszerek a tagállamokban a szolgáltatókra alkalmazott azon leggyakoribb formaságok közé tartoznak, amelyek a leginkább alkalmasak a letelepedés szabadságát akadályozni.119 Ennek értelmében a tagállamoknak az engedélyezési rendszereiket felül kell vizsgálniuk, és a rendszerek minden olyan elemét meg kell szüntetniük, amelyek alkalmasak arra, hogy a vállalkozásokat piacrálépéstől visszatartsa.
Az "engedélyezési rendszer" kifejezés magában foglal minden olyan eljárást, amely során a szolgáltatónak vagy a szolgáltatás igénybe vevőjének ténylegesen lépéseket kell tennie azért, hogy az illetékes hatóságtól a szolgáltatási tevékenység nyújtására való jogosultságra vagy annak gyakorlására vonatkozóan formális vagy közvetett határozatot szerezzen.120 Az EB állandó joggyakorlata121 és az Irányelv 9. cikke (1) bekezdése értelmében az engedélyezési rendszerek csak abban az esetben maradhatnak fenn, ha megkülönböztetés-mentesek, ha azokat közérdeken alapuló kényszerítő indok támasztja alá és amennyiben azok a meghatározott célokkal arányosak.
Míg a 9. cikk azt követeli meg a tagállamoktól, hogy vizsgálják meg egy adott engedélyezési rendszer, mint olyan fenntartásának szükségességét, a 10. cikk konkrét kötelezettségeket tartalmaz egy engedély megadásának vonatkozó feltételeivel kapcsolatban. A feltételek célja annak a biztosítás, hogy egyrészt az engedélyezési rendszerek kevésbé megterhelők a szolgáltatók számára, másrészt a rendszerek kiszámíthatóbbak és átláthatóságot garantálnak. A 10. cikk (1) bekezdésében foglaltak értelmében a szolgáltatóknak biztosnak kell lenniük abban, hogy a rájuk vonatkozó döntéseket nem önkényesen hozzák.
Ebben a kontextusban felmerülhet a kérdés, hogy az üzlethelység valamint a telephely tekintetében kialakított általános engedélyezési rendszer menyire tekinthető arányosnak. Magyarországon előzetes engedélyezéshez kíván meg szinten minden üzlethelységhez, valamint telephelyhez kötött tevékenység. Ennek értelmében a szolgáltatónak még azokban az esetekben is meg kell várnia a jegyző engedélyét, amennyiben a tervezett tevékenység semmilyen más hatóság vizsgálata vagy engedélye nem szükséges. Megfontolandó lehet más országok szabályozása122, amelyek általánosan123 nem kötik engedélyhez a tevékenység gyakorlását abban az esetben amennyiben a tevékenység nem engedélyköteles. Ezen szabályozás egy bejelentési kötelezettséget ír elő a tevékenységet gyakorolni kívánóval szemben. A bejelentés után azonban a szolgáltatás szabadon kifejthető.124
Új letelepedésekor az engedélyköteles tevékenységek esetén azonban figyelembe kell venni a letelepedni kívánó szolgáltató által már másol az Európai Unió területén megszerzett engedélyeket és azt ha letelepedni szándékozó számos a szolgáltatáshoz kapcsolódó kötelezettséget már máshol teljesítését. Hiszen az új letelepedéshez kapcsolódó engedély feltételei nem kettőzhetik meg azokat a követelményeket és ellenőrzéseket, amelyek céljukat tekintve egyenértékűek vagy alapvetően hasonlóak, és amelyek teljesítésére vagy elvégzésére a szolgáltatót más tagállamban vagy ugyanazon tagállamban már kötelezték. Ennek értelmében az illetékes hatóságnak a tagállami szabályok alkalmazásakor tekintettel kell lennie a szolgáltató által már teljesített egyenértékű vagy alapvetően hasonló követelményekre. Az Irányelv 10. cikk (3) bekezdése értelmében a tagállamoknak aktív jogalkotó tevékenység útján kell biztosítaniuk, hogy az illetékes hatóságok vegyék figyelembe a más tagállamokban már teljesített egyenértékű követelményeket. Ezt az irányelvet végrehajtó horizontális keretjogszabály részeként lehet elvégezni, vagy az igazgatási eljárásokkal foglalkozó nemzeti jogszabályokba lehet beépíteni.
Az engedélyezéssel kapcsolatosan abban a tekintetben, hogy a kiadandó engedély kire vagy mire vonatkozik három alapvető típus elkülönítésére van lehetőség: az engedélyezést kérőhöz, a szolgáltatáshoz mint tevékenységhez fűződő, valamint a szolgáltatási hellyel kapcsolatos engedélyezési mechanizmusokat.
A személyhez kötődő feltételek esetén a már teljesített követelmények figyelembevétele az engedélyezési eljárás során tipikusan akkor jelenik meg, ha a kívánalom egy meghatározott képesítés megléte. Ennek értelmében szükséges a már szabályozott szakmákon túlmenően is a tagállamoknak arra törekedniük, hogy a más tagállamokban megszerzett képesítéseket az engedélyezési eljárás során figyelembe vegyék.
A határon átívelő szolgáltató, mint arra utaltunk jogosult szolgáltatásához anélkül, hogy hazánkban letelepedni szándékozna. Ebben a tekintetben különösen fontos, hogy a szolgáltató által már tagállamban teljesített feltételek figyelembevétele. Példamutató szabályozással találkozunk az utazásszervező és közvetítő tevékenység kapcsán, amelynek értelmében annak, aki az említett tevékenységet szeretné folytatni, annak szolgáltatási nyilvántartásba való bejegyzése - amely a szolgáltatás elengedhetetlen feltétele - ahhoz kötött, hogy a szolgáltatót a cégjegyzékbe, ill. ha működés feltétele más bírósági vagy hatósági nyilvántartásba vétel, akkor a bírósági vagy hatósági nyilvántartásba korábban felvették.125 Ennek értelmében a szabályozás lehetőséget teremt arra, hogy a határon átnyúló szolgáltató a hazai működését a szolgáltató cégjegyzékbe való bejegyzés követelményének teljesítése nélkül is, a származási országában érvényes feltételek teljesítésével is teljesítheti.
A szolgáltatáshoz kapcsolódó engedélyezés során szintén elengedhetetlen azon már korábban beszerzett engedélyek figyelembevétele, amelyek a szolgáltatáshoz fűződő technológiával kapcsolatosan a szolgáltatni kívánó már egy másik tagállamban beszerzett.
A szolgáltatónak a szolgáltatása nyújtásához a legtöbb esetben valamilyen helységre van szüksége, amely helység kialakítása a legtöbb esetben meghatározott feltételekhez kötött. Ezen feltételek célja tipikusan annak a megállapítása, hogy az általában megfelelő képesítéssel rendelkező, egy általában elfogadott technológia végrehajtását tervező szolgáltató szolgáltatása az adott helyen és az adott időben megfelel el a tág értelemben vett környezeti követelményeknek. Miután a korábbiakban a szolgáltató személyét és a szolgáltatást, mint technológiát elkülönítettük, bizton állíthatjuk, hogy ezen feltételek esetén a legvalószínűtlenebb más tagállamban már teljesített olyan követelmények megjelenése, amelyet a magyar hatóságoknak az eljárás során figyelembe kellene venniük.
A megadott engedély egy meghatározott időtartamra való korlátozása gátolhatja a szolgáltatási tevékenységek gyakorlását, mivel megakadályozhatja a szolgáltatót hosszú távú stratégiák kidolgozásában. Ennek értelmében a tagállamoknak törekedniük kell arra, hogy amennyiben egy szolgáltató bizonyította, hogy teljesíti a szolgáltatásnyújtásra vonatkozó követelményeket, általában nem szükséges a megadott engedélyek időbeli korlátozása. A tagállamoknak a lehetőségeik szerint kerülni kell az engedélyek területi korlátozását, hiszen az esetek többségében erre nincs szükség. Ennek értelmében a megadott engedély általában az adott tagállam teljes területére kiterjedően kell biztosítsa a szolgáltató számára a szolgáltatási tevékenység nyújtására való jogosultságot vagy a szolgáltatási tevékenység gyakorlását. A tagállamoknak lehetőség szerint tartózkodniuk kell a kiadható engedélyek számának korlátozásától, kivéve ha azt a természeti erőforrások vagy a technikai lehetőségek szűkössége indokolja, vagy ha azt közérdeken alapuló kényszerítő indok támasztja alá.
Az Irányelv a letelepedéssel kapcsolatban ún. fekete listát alkalmaz, amely meghatározza azon követelményeket, amelyeket a tagállamok nem írhatnak elő a szolgáltatási tevékenység nyújtására való jogosultság vagy annak gyakorlása tekintetében. Ezek a követelmények megkülönböztetőek vagy más módon különösen korlátozóak, és így nem tarthatók fenn.
Ennek értelmében tilos minden, közvetve vagy közvetlenül az állampolgárságon vagy társaságok esetében a létesítő okirat szerinti székhely helyén alapuló megkülönböztetést. A közvetlen megkülönböztetés az állampolgárságon vagy társaságok esetében a létesítő okirat szerinti székhely helyén alapuló követelményekre vonatkozik. A közvetett megkülönböztetés különösen a lakóhelyen vagy társaságok esetében az elsődleges telephelyen alapuló követelményekre vonatkozik.126 A más kritériumokon alapuló eltérő bánásmód szintén állampolgárságon alapuló közvetett megkülönböztetést képezhet, ha ezeket a kritériumokat a gyakorlatban kizárólag vagy főleg az azokat előíró tagállam állampolgárai vagy társaságai teljesítik.
A szolgáltatók telephellyel való rendelkezésének egy tagállamra történő korlátozására vonatkozó követelmények tilalmának127 a hazai jogi környezet azáltal eleget tesz, hogy nem tiltja meg a szolgáltatók számára, hogy egynél több tagállamban rendelkezzenek telephellyel vagy egynél több tagállamban legyenek nyilvántartásba bejegyezve.128 Az Irányelv azon előírásának, hogy a tagállamoknak meg kell szüntetniük azon követelményeket, amelyek korlátozzák az egy adott tagállamban már letelepedett szolgáltató azzal kapcsolatos választását, hogy egy másik tagállamban milyen telephelyet szeretne létrehozni - például elsődleges vagy másodlagos telephelyet, illetve a másodlagos telephely esetén annak egy meghatározott formáját, úgymint fióktelepet vagy leányvállalatot129 - a hazai jogszabályok már szintén megfelelnek.130
Mivel a viszonosság feltétele általánosságban nem egyeztethető össze az összes közösségi gazdasági szereplőre vonatkozó egyenlő bánásmód elvén alapuló belső piac elképzelésével, az Irányelv megtilt minden olyan követelményt, amely alapján egy adott tagállam egy másik tagállam szolgáltatóinak szolgáltatási tevékenység nyújtására való jogosultságát vagy annak gyakorlását viszonossági feltételekhez kötné.131 A magyar jogszabályok igyekeznek a viszonosságot csak harmadik országok tekintetében alkalmazni, az unió tagállamai tekintetében igyekeznek a feltételt mellőzni, és a szabad mozgás és tartózkodás jogával rendelkező személyeket, a magyar állampolgárokkal egy kategóriaként kezelni.132
A közösség jog a határon átnyúló szolgáltatásoknak négy változatát ismeri el. A klasszikus változat, ha a szolgáltató lépi át a határt, hogy egy másik tagállamban szolgáltatást nyújtson.133 A második esetben a szolgáltatás igénybevevője szeli át az államhatárt, hogy a szolgáltatást igénybe vegye.134 A joggyakorlat azonban ilyen értelemben vett szolgáltatásnak veszi azt az esetet is, ha az egyazon tagállamból származó szolgáltató valamint szolgáltatást igénybe vevő közösen lépik át a határt.135 A legutolsó elismert formát képezi az az eset, ha sem a szolgáltató sem a szolgáltatást igénybe vevő nem lépi át a határt, hanem csak a szolgáltatás maga.136 A tagállamoknak tartózkodni kell attól, hogy a saját követelményeiket írják elő a máshol letelepedett szolgáltatók számára, akik a határon átnyúló szolgáltatást szeretnének nyújtani feltéve, hogy ezt a megengedett négy ok nem indokolja, azaz a feltétel a közérdek, közbiztonság137, közegészség138 vagy a környezet védelméhez szükséges.
Ennek értelmében korlátozottak azok a követelmények, amelyeket a tagállamok a más tagállamban letelepedett szolgáltatók számára előírhatnak. Mindez azonban nem azt jelenti, hogy a tagállamoknak törölniük kell a meglévő követelményeket, hanem csak arra kötelezettek, hogy tartózkodjanak saját követelményeiknek más tagállamokban letelepedett szolgáltatókra való alkalmazásától. Ez jogtudományban a belföldiek diszkriminációjának fogalmával illetett a jelenség egy sajátos helyzethez vezethet. Azáltal, hogy a tagállamok saját nemzeti gazdasági szereplőik tekintetében fenntartják a követelményeiket - mivel azok törlésére a közösségi jog alapján nem kötelesek - hátrányos helyzetbe hozhatják saját nemzeti gazdasági szereplőiket. Mindez azonban a közösségi jog szempontjából irreleváns139, ezzel kapcsolatosan az adott tagállam alkotmányos azon normái hívhatóak segítségül, amelyek a megkülönböztetés általános tilalmára vonatkoznak.140
A tagállamok nem kötelezhetik a szolgáltatókat arra, hogy telephelyet hozzanak létre abban a tagállamban, ahol határokon átnyúló szolgáltatásokat kívánnak nyújtani. Az ilyen követelmények érvénytelenítik az EKSZ 49. cikkében foglalt, a határokon átnyúló szolgáltatásnyújtás jogát, mivel a határokon átnyúló szolgáltatásnyújtást elveszti attraktivitását azáltal, hogy a szolgáltatók számára megjelenik egy előírás, hogy a fogadó tagállamban stabil infrastruktúrával rendelkezzenek.141 Ennek a tagállamoknak mentesíteniük kell a határon átnyúló szolgáltatókat a kötelező infrastruktúra, mint telephely, üzlethelység vagy iroda kiépítésétől.142
A tagállamoknak ugyanakkor nem tilthatják meg a határon átnyúló szolgáltatóknak, hogy a szolgáltatásukhoz szükséges infrastruktúrával rendelkezzenek. Mint ahogy arra az EB joggyakorlata rámutatott, a szolgáltató nem kötelezhető arra, hogy telephellyel rendelkezzen, de lehetőséget kell biztosítani számára, hogy valamilyen hátteret kialakíthasson és használhasson a határokon átnyúló szolgáltatási tevékenységek elvégzéséhez, például az ügyfelek fogadásához vagy a szolgáltatásnyújtáskor alkalmazott felszerelések tárolásához.143
A tevékenység gyakorlásával kapcsolatban lehetőség tartózkodni kell az engedélyezési és nyilvántartási kötelezettségek alkalmazásától. Ilyen előzetes ellenőrzésre csak azon kivételes esetekben lehet indokolható, ha az ellenőrzés vagy az utólagos igazolás eredménytelen lenne144, vagy túl későn kerülne rá sor a súlyos kár megakadályozásához.145 Hasonlóképpen kerülni kell a szolgáltatók kötelezését arra vonatkozólag, hogy rendelkezzenek egy bizonyos, a szolgáltatásnyújtás helye szerint tagállamban kiállított azonosító dokumentummal. Az ilyen követelményeknek azt idézik elő, hogy szolgáltató a dokumentumnak a fogadó tagállam hatóságaitól való beszerzése előtt, nem tevékenykedhet, amely aránytalan késedelemhez és bonyodalomhoz vezet.146
Mindezek után kérdéses, mennyire tartható fent egy olyan szabályozás, amely az idegenvezetői tevékenységgel kapcsolatban nem csak előzetes nyilvántartásba vételt írja elő annak, aki idegenvezetői tevékenységet szeretne folytatni, hanem Magyarországon kiállított idegenvezetői igazolványt is megkövetel.147 ■
JEGYZETEK
1 Az Európai Parlament és a Tanács 2006/123/EK irányelve (2006. december 12.) a belső piaci szolgáltatásokról.
2 A tanulmány semmi esetre sem törekszik az átültetés kapcsán valamennyi jogi probléma bemutatására. Sokkal inkább célja az átültetést segítő közösségi vívmányok, valamint a problémás területek ábrázolása.
3 Az előzményekért ld. a Bizottság 1985.6.14.-én megjelent Fehérkönyvét [KOM (85) 310]; az elkülönítéshez ld. A. v. Bogdandy in: Grabitz/Hilf, Art. 14 EGV, 6. széljegyzet, 9; Streinz, Europarecht, 7. Kiadás, 2005, 909. széljegyzet, W. Kahl in Calliess/Ruffert, EUV/EGV, 2007, Art. 14 EGV, 11 széljegyzet, más álláspontért ld. Leible in Streinz, EUV/EGV, 2003, Art. 14 EGV, 15. széljegyzet
4 Ehhez ld. Masing, Die Mobilisierung des Bürgers für die Durchsetzung des Rechts, 1997, 42. o
5 Ld. D. Ehlers, in D. Ehlers, Europäische Grundrechte und Grundfreiheiten, Berlin 2005, § 7, 17. széljegyzet, kritikusan T. Kingreen, Die Struktur der Grundfreiheiten des Europäischen Gemeinschaftsrechts, 1999, 115. o
6 T. Kingreen, in: Calliess/Ruffert (Szerk.), EUV/EGV, 2007, Art. 28 EG, 2. széljegyzet
7 Ld. a 8/74. sz. Dassonville ügyben 1974. július 11-én hozott ítélet, [EBHT. 1974, 837] 5. pontja
8 Ld. a 120/78. sz Rewe ügyben 1979. február 20-án hozott ítélet [EBHT. 1979, 649] 8. pontja
9 Ld. a C-239/90. sz. Boscher ügyben 1991. április 30-án hozott ítélet, [EBHT. 1991, I-2023]
10 Ld. a 302/86. sz. Bizottság kontra Dánia ügyben 1988. szeptember 20.-án hozott ítélet, [EBHT. 1988, 4607] 8. pontja , a 2/90. sz Bizottság kontra Belgium ügyben hozott ítélet [EBHT. 1992, I-4431] 27. pontja, a C-379/98. sz. Preussen Elektra ügyben 2001 március 13-án hozott ítélet [EBHT. 2001, I-2099] 79. pontja
11 Ld. a 13/77. sz. G.B.-Inno ügyben hozott ítélet [EBHT. 1977, 2115]
12 Ld. a 16/83. sz. Prantl ügyben 1984. március 13-án hozott ítélet [EBHT. 1984, 1299]
13 Ld. a C-368/95. sz. Familiapress ügyben 1997 június 26-án hozott ítélet [EBHT. 1997, I-3689]
14 Ld. a C-120/95. sz. Decker ügyben 1998 április 28-án hozott ítélet [EBHT. 1998, I-1831]
15 Ld. a 312/89. sz. ügyben 1991. február 28-án hozott ítélet [EBHT. 1991, I-997]
16 Ld. a 3/95. sz. Reisebüro Broede ügyben 1996 december 12-én hozott ítélet [EBHT. 1996, I-6511]
17 Ld. F. Scharpf, Negative and Positive Integration in the Political Economy of European Welfare States, in: G. Marks/F. Scharpf/P. Schmitter/W. Storck (Szerk.), Governance in the European Union, London 1996, S. 15 ff.; T. Kingreen, in: Calliess/Ruffert (Szerk.), EUV/EGV, 2007, Art. 28-30 EG, 2. széljegyzet
18 Ld. a 120/78. sz Rewe ügyben 1979. február 20-án hozott ítélet [EBHT. 1979, 649] 14. pontja
19 Ld. a C-491/01. sz. British American Tobacco ügyben 2002 december 10-én hozott ítélet [EBHT. 2002, I-11453] 179. pontja
20 Pl. a Tanács 86/653/EGK irányelve (1986. december 18) a tagállamok önálló vállalkozóként működő kereskedelmi ügynökökre vonatkozó jogszabályainak összehangolásáról
21 Pl. a Tanács 85/433/EGK irányelve (1985. szeptember 16.) a gyógyszerészoklevelek, -bizonyítványok és a képesítés megszerzéséről szóló egyéb tanúsítványok kölcsönös elismeréséről és az egyes gyógyszerész-tevékenységekre vonatkozóan a letelepedés szabadságának tényleges gyakorlását elősegítő intézkedésekről
22 Ld. hozzá W.-H. Roth, in: Dauses, Hdb.EU-Wirtschaftsrecht, E. I, 4. széljegyzet
23 Ld. a 33/74. sz. van Binsbergen ügyben 1974. december 3-án hozott ítélet Slg. [EBHT. 1974, 1291]
24 Ld. a C-76/90. sz. Säger/Dennemeyer ügyben 1991. július 25-én hozott ítélet [EBHT. 1991, I-4221] 13. pontja
25 Ld. a C- 267 és 268/91. sz. Keck és Mithouard ügyben 1993. november 24-én hozott ítélet [EBHT. 1993, I- 6097]
26 Vitatott ld. hozzá Kingreen, in: Calliess/Ruffert, EUV/EGV, 3. kiadás, 2007, Art. 28-30, 49. széljegyzet
27 W. Frenz, Handbuch Europarecht, Band 1, Europäische Grundfreiheiten, 2004, 2561. széljegyzet
28 Ld. a C-384/93. sz. Alpine Investments ügyben 1995. május 10-én hozott ítélet [EBHT. 1995, I-1141] 33. pontja
29 Ld. W. Kluth, in: Calliess/Ruffert, EUV/EGV, 3. Kiadás, 2007, Art. 49/50, 58. széljegyzet
30 Ld. W. Kluth, in: Calliess/Ruffert, EUV/EGV, 3. Kiadás, 2007, Art. 49/50, 58. széljegyzet
31 Ld. a C-429/02. sz. Bacardi ügyben 2004. július 13-án hozott ítélet [EBHT. 2004, I-6613] 33.pontja; a C-262/02.sz. Bizottság kontra Franciaország ügyben 2004. július 13-án hozott ítélet [EBHT. 2004 I-6569] 24. pontja; Ld. hozzá még P.-C. Müller-Graff, in: Streinz, EUV/EGV, 2003, Art. 49, 113. széljegyzet
32 Hasonló álláspontért ld. D. Kugelmann, EuZW 2005, 329. o.; M. Möstl, DÖV 2006, 282. o
33 Ld. a C-58/98. sz. Corsten ügyben 2000. október 10-én hozott ítélet [EBHT. 2000, I-7919] 35. pontja
34 Ld. a C-58/98. sz. Corsten ügyben 2000. október 10-én hozott ítélet [EBHT. 2000, I-7919] 35. pontja
35 W.-H. Roth, in: Dauses, Hdb.EU-Wirtschaftsrecht, E. I, 205. széljegyzet
36 Javaslat a Tanács és a Parlament irányelvére a belső piaci szolgáltatásokról, COM/2004/2; ld. hozzá Bizottsági jelentés a Tanácsnak és a Parlamentnek, a belső piac alakulása a szolgáltatások tekintetében, jelentés a szolgáltatási szektort érintő belső piaci stratégia első lépcsőjéről COM/2002/441.
37 Az ún. Lissabon-stratégiával valamint a belső piac fejlődésével kapcsolatban ld: P.-C. Müller-Graf, EuR Beiheft 1/2002, 12. o.
38 F. Riccardi, Bulletin Quotidien Europe Nr. 8887, 12. 2. 2005, 3. o.
39 Ld. az első változat megszületésének történetéről, valamint az első változatot övező vitáról: C. Calliess, Zentrum für europäisches Wirtschaftsrecht, Bonn; S. Korte, NVwZ 2007, 502. o.
40 Ld. E. Beer/J. Vorbach, WISO 2004, 42. o.
41 A különböző ellenőrzési mechanizmusokról ld. M. Möstl, DÖV 2006, 282. o
42 Ld. K. Wedl, in: E. Beer/J. Vorbach, Neuer horizontaler Regulierungsansatz für Dienstleistungen im Binnenmarkt: Das Herkunftslandprinzip und seine Folgen, WISO 2004, 54. o.
43 Hasonló álláspontért ld. V. Götz, Der Grundsatz der gegenseitigen Anerkennung im europäischen Binnenmarkt, Liber amicorum Günther Jaenicke - Zum 85. Geburtstag, 1998, 769. o.; M. Möstl, DÖV 2006, 283. o.
44 Hasonló álláspontért ld. S. Mankowski, Wider ein Herkunfts-landprinzip für Dienstleistungen, IPRax 2004, 392. o.; U. Schliesky, DVBl. 2005, 889. o. ; W. Dettling/C.-H., PharmR 2005, 47. o.
45 Az EB a C-58/98. sz. Corsten ügyben 2000 október 10-én hozott ítéletében[EBHT. 2000, I-7919] nem találta arányosnak, mert a közigazgatási eljárás valamint az azzal kapcsolatos költségek valamint jogkövetkezmények (kötelező kamarai tagság) a szolgáltatás szabadságának korlátozásaként látta.
46 L. Albath/M. Giesler, EuZW 2006, 38.
47 Skeptikus álláspontért ld. E. Beer/J. Vorbach, WISO 2004, 43. o.
48 Ld. M. Möstl, DÖV 2006, 281. o.;
49 Az első változattal kapcsolatos hiánnyal kapcsolatosan ld. L. Albath/M. Giesler, EuZW 2006, 41. o; D. Kugelmann, EuZW 2005, 330. o
50 Ld. W.-H. Roth, in: Dauses, Hdb.EU-Wirtschaftsrecht, E. I, 200. széljegyzet
51 M. Möstl, DÖV 2006, 282. o.; so wohl auch S. Korte, NVwZ 2007, 505. o
52 Ld. a 110/78 és 111/78. sz. Van Wesemael ügyben 1979 január 18-án hozott ítélet [EBHT.1979, 35] 25. pontja; ld. hozzá L. Albath/M. Giesler, EuZW 2006, 40. o.
53 Ld. hozzá L. Krämer, CMLRev 1993, S. 120. o.
54 Ld. hozzá D. Ehlers, in D. Ehlers, Europäische Grundrechte und Grundfreiheiten, Berlin 2005, § 7, 17. széljegyzet; részletesebben ld. T. Kingreen, Struktur der Grundfreiheiten des Europäischen Gemeinschaftsrechts, Berlin 1999, 38. o.
55 Ld. F. Scharpf, Negative and Positive Integration in the Political Economy of European Welfare States, in: G. Marks/F. Scharpf/P. Schmitter/W. Storck (Szerk.), Governance in the European Union, London 1996, 15. o..; T. Kingreen, in: Calliess/Ruffert (Szerk.), EUV/EGV, 2007, Art. 28 EG, 2. széljegyzet
56 Részletesen ld. C. Calliess, in: FS-Ress, 2005, 399. o.
57 Ld. C. Calliess, in: Brugger u.a., Gemeinwohl in Deutschland, Europa und der Welt, 2002, 173. o.
58 Müller-Graff, EuR 1989, 135. o.
59 Ld. a 46/76. sz. Bauhuis /Niederlande ügyben 1977. január 25-én hozott ítélet [EBHT. 1977, 5] 27-30. pontjai; a 37/83. sz. Rewe ügyben 1984. február 29-én hozott ítélet [EBHT. 1984, 1229]19. ill. 20. pontjai;
60 Ld. a 80 ill. 81/77. sz. Ramel ügyben 1978. április 20-án hozott ítélet [EBHT. 1978, 928] 35. ill. 36. pontjai
61 Ld. a 46/76. sz. Bauhuis /Niederlande ügyben 1977. január 25-én hozott ítélet [EBHT. 1977, 5] 31-34. pontjai; a 337/82. sz. St. Nikolaus Brennerei ügyben 1984. február 21-én hozott ítélet, [EBHT. 1984, 1052] 15. pontja; a 106/81. sz. Kind ügyben 1982. szeptember 12-én hozott ítélet [EBHT. 1982, 2885] 21. pontja
62 Jarass, EuR 1995, 211. o., T. Kingreen/R. Störmer, EuR 1998, 277. o.; A. Epiney, in : Calliess/Ruffert, EUV/EGV, 2. Aufl. 2002, Art. 28 EGV, 45. széljegyzet
63 Ld. Jarass, EuR 2000, 715. o.; Leible, in: Grabitz/Hilf, Art. 28 EGV, 44. széljegyzet
64 Ld. W. Frenz, Handbuch Europarecht I, 2004, 174. o.
65 Matthies, in: Festschrift für Sasse I, 1981, 129. o.
66 Kingreen, in: Calliess/Ruffert (Szerk.), EUV/EGV, 2007, Art. 28-30 EG, 110. széljegyzet, T. Kingreen/R. Störmer, EuR 1998, 263 (277); korábbról ld. K. Bahlmann, EuR 1982, 3. o.
67 U. Scheffer, Die Marktfreiheiten des EGV als Ermessensgrenze des Gemeinschaftsgesetzgebers, 1997, 116. o. ; R. Barents, GYIL 33 (1990), 26. o.
68 Ld. a C-315/92. sz. Clinique ügyben 1994. február 2-án hozott ítélet [EBHT. 1994, I-317] 12. pontja
69 Ld. S. Mankowski, IPRax 2004, 392. o. aki a következő ítéletekre hivatkozik: a C-369/96 ill. C-376/96. sz. Arblade und Leloup ügyben 1999. november 23-án hozott ítélet [EBHT. 1999, I-8453] 56. pontja; a C-279/00. sz. Bizottság kontra Olaszország ügyben 2002. február 7-én hozott ítélet [EBHT. 2002, I-1425] 34. pontja
70 Ld. M. Möstl, DÖV 2006, 282. o.
71 Ld. a C-267 és 268/91. sz. Keck és Mithouard ügyben 1993. november 24-én hozott ítélet [EBHT. 1993, I- 6097]
72 Ld. a C-384/93. sz. Alpine Investments ügyben 1995. május 10-én hozott ítélet [EBHT. 1995, I-1141] 33. pontja; W. Kluth, in Calliess/Ruffert, EUV/EGV, 3. kiadás, 2007, Art. 49/50, 58. széljegyzet; W. Frenz, Handbuch Europarecht, Band 1, Europäische Grundfreiheiten, 2004, 2559. széljegyzet; R. Streinz, Europarecht, 2005, 808. széljegyzet; C. Koenig/A. Haratsch, Europarecht, 2003, 678. széljegyzet.; W.-H. Roth, in: Dauses, Hdb.EU-Wirtschaftsrecht, E. I, 170. széljegyzet; más álláspontért ld. A. J. Tiedje/P. Troberg, in: von der Groeben/Schwarze, EUV/EGV, 2003, Art. 49, 106. széljegyzet
73 Vgl. A. Randelzhofer/U. Forsthoff, in: Grabitz/Hilf, Kommentar zur Europäische Union, Art. 49/50, 96. széljegyzet; W. Frenz, Handbuch Europarecht, Band 1, Europäische Grundfreiheiten, 2004, 2561 széljegyzet; R. Streinz, Europarecht, 2005, 808. széljegyzet
74 A korlátozás tilalmának és a származási ország elvének összefüggéséről M. Möstl, DÖV 2006, 282. o.
75 Ld. W. Frenz, Handbuch Europarecht, Band 1, Europäische Grundfreiheiten, 2004, 179. széljegyzet
76 Hasonló álláspontért ld. W.-H. Roth, in: Dauses, Hdb.EU-Wirtschaftsrecht, E. I, 174. széljegyzet
77 Ld. A. Randelzhofer/U. Forsthoff, in: Grabitz/Hilf, Kommentar zur Europäischen Union, Art. 49/50, 98. széljegyzet; W. Frenz, Handbuch Europarecht, Band 1, Europäische Grundfreiheiten, 2004, 2562. széljegyzet
78 Ld. M. Möstl, DÖV 2006, 285. o.
79 Ld. M. Möstl, DÖV 2006, 287. o.
80 Ezek közé tartoznak a 2. cikk (2) bekezdés a) pontjában meghatározott általános érdekű nem gazdasági szolgáltatás, a b) pontjában meghatározott pénzügyi szolgáltatások, a c) pontjában meghatározott elektronikus hírközlési szolgáltatások, a d) pontjában meghatározott közlekedés terén nyújtott szolgáltatások, a e) pontjában meghatározott munkaerő kölcsönzők szolgáltatásai, a f) pontjában meghatározott egészségügyi szolgáltatások, a g) pontjában meghatározott audiovizuális szolgáltatások és radiós műsorszórás, a h) pontjában meghatározott szerencsejátékok, az i) pontjában meghatározott a közhatalom gyakorlásához kapcsolódó szolgáltatások, a j) pontjában meghatározott szociális szolgáltatások, a k) pontjában meghatározott magán biztonsági szolgáltatások valamint az l) pontjában meghatározott kormányaktus útján kinevezett közjegyzők és bírósági végrehajtók által nyújtott szolgáltatások. Az irányelv hatálya alóli kizárás azonban csak a kötelező végrehajtás tekintetében jelent kizárást az irányelv hatálya alól. Ennek értelmében az egye tagállamok saját döntésük értelmében bevonhatják ezen szolgáltatásokat is az irányelv átültetésének folyamatába, olyan formában, hogy például az itt említett szolgáltatásokat, vagy azok közül csak egyet-egyet bevonnak a kialakítandó "egyablakos ügyintézés" hatáskörébe.
81 Ld. 36/74. sz. Walrave ügyben 1974. december 12-én hozott ítélet [EBHT. 1974, 1405]
82 Ld. 263/86. sz. Humbel ügyben 1988. szeptember 27-én hozott ítélet [EBHT. 1988, 5365]
83 Ld. 352/85. sz. Bond van Adverteerders ügyben 1988. április 26-án hozott ítélet [EBHT.1988, 2085]; a C-385/99. sz. Müller Fauré ügyben 2003. május 13-án hozott ítélet [EBHT. 2003, 4509]; a C-157/99. sz. Smits és Peerbooms ügyben 2001. július 12-én hozott ítélet [EBHT. 2001, 5473].
84 Ld. C-51/96. és C-191/97. sz. Deliége egyesített ügyekben 2000. április 11-én hozott ítélet [EBHT. 2000, 2549] 47. pontja.
85 V.d. Bogaert, The Court of Justice on the Tatami, 25 E.L.Rev. (2000), 556. o.
86 Ld. a C-109/92. sz. Wirth ügyben 1993. december 7-én hozott ítélet [EBHT. 1993, 6447]
87 Ld. Kézikönyv szolgáltatási irányelv végrehajtásáról 17. o. (http://ec.europa.eu/internal_market/services/docs/services-dir/guides/handbook_hu.pdf)
88 Ld. a C-60/00. sz. Carpenter ügyben 2002. július 11-én hozott ítélet [EBHT. 2002, 6279] 39., ill. 46. pontja
89 Ld. az Irányelv 4. cikk 7. pontját
90 J.M.F. Martín, Re-defining obstacles to the free movement of workers, ELRev 21 (1996) 323. o.
91 Az EB joggyakorlata értelmében az államhatárok megszüntetését nem semlegesíthetik olyan akadályok, amelyek társaságok vagy szervezetek által jogi autonómiájuk gyakorlása során hozott szabályok következményeként jönnek létre. Lásd: a 36/74. sz. Walrave ügyben 1974. december 12-én hozott ítélet, [EBHT. 1974, 1405] 17. és 18. pontjai ; a C-415/93. sz. Bosman ügyben 1995. december 15-én hozott ítélet, [EBHT. 1995, 4921] 83. és 84. pontjai pont; a C-309/99. sz. Wouters ügyben 2002. február 19-én hozott ítélet [EBHT. 2002, 1577], 120. pontja
92 Ld. a C-221/89. sz Factortame ügyben 1991. július 25-én hozott ítélet [EBHT. 1991 I-3905] 20. pontja
93 R.R. Churchill, Note, CMLR 29 (1992) 409. o.
94 Ld. a C-70/95. sz. Sodemare ügyben 1997. június 17-én hozott ítélet [EBHT. 1997 I-3395] 24. pontja
95 M. Jarvis, Freedom of establishment and freedom to provide services ELRev 21 (1996) 249. o.
96 Ld. a C-55/94. sz. Gebhard ügyben 1995 november 30-án hozott ítélet [EBHT. 1995 I-4165] 27. pontja
97 Ld. az Irányelv 7. cikkének (5) bekezdését.
98 Ld. Kézikönyv szolgáltatási irányelv végrehajtásáról 29. o. (http://ec.europa.eu/internal_market/services/docs/services-dir/guides/handbook_hu.pdf)
99 Ld. a 2004. évi CXL. törvény a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól 9. § (3) bekezdését
100 Ld. a 1993. évi LXXVII. törvény a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól 1. § 1. bekezdését
101 A probléma megítélése nem mellőzheti az arányosság kérdésének vizsgálatát sem, ahol komoly érvek vethetőek fel az itt vázolt érveléssel szemben. Az alapvető konfliktus azonban abban rejlik, hogy itt egy direkt diszkriminatív intézkedéssel van dolgunk, amely nem ad lehetőséget az igazolásra, így az arányosság kérdésének vizsgálatára.
102 Ld. C-274/96. sz. Bickel és Franz ügyben 1998. november 24-én hozott ítélet [EBHT. 1998, 7637] 15. pontja
103 Ld. a 2004. évi CXL. törvény a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól 52. § (2) bekezdését
104 Ld. az Irányelv 7. cikkének 3. pontját
105 Ilyen kivétel, ha a követelményt közérdeken alapuló kényszerítő indok támasztja alá, beleértve a közrendet és a közbiztonságot, valamint az Irányelv 7. cikkének 4. pontjában felsorolt közösségi jogszabályok.
106 A főszabálytól való eltérésre maga a magyar jogszabály is lehetőséget biztosít, ld. a 2004. évi CXL. törvény a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól 52. § (2) bekezdését.
107 A klasszikus fizikai ügyfélszolgálatok önállóan nem elegendőek, csak az elektronikus eljárások kiegészítéseként hozhatóak létre.
108 A hazai elektronikus közigazgatási eljárás felkészültségéről valamint lehetőségeiről ld. alább.
109 Ld. Kézikönyv szolgáltatási irányelv végrehajtásáról 26. o. (http://ec.europa.eu/internal_market/services/docs/services-dir/guides/handbook_hu.pdf)
110 2006. évi V. törvény a cégnyilvánosságról, a bírósági cégeljárásról és a végelszámolásról (2008. június 30-ig hatályos változata) 36. § (1) bekezdés
111 2006. évi V. törvény a cégnyilvánosságról, a bírósági cégeljárásról és a végelszámolásról (2008. július 1-jétől hatályos változata) 36. § (1) bekezdés
112 133/2007. (VI. 13.) Korm. rendelet az üzletek működésének rendjéről, valamint az egyes üzlet nélkül folytatható kereskedelmi tevékenységek végzésének feltételeiről 3. § (1) bekezdés; 80/1999. (VI. 11.) Korm. rendelet a telepengedély alapján gyakorolható ipari és szolgáltató tevékenységekről, valamint a telepengedélyezés rendjéről 3. § (1) bekezdés
113 133/2007. (VI. 13.) Korm. rendelet az üzletek működésének rendjéről, valamint az egyes üzlet nélkül folytatható kereskedelmi tevékenységek végzésének feltételeiről 4. § (4) bekezdés; 80/1999. (VI. 11.) Korm. rendelet a telepengedély alapján gyakorolható ipari és szolgáltató tevékenységekről, valamint a telepengedélyezés rendjéről 5. § (1) bekezdés
114 182/2007. (VII. 10.) Korm. rendelet a központi elektronikus szolgáltató rendszerről 12. § 2. pontja
115 A TESTA egy zárt, Internettől független gerinchálózat, amely az Európai Unió adminisztrációja és a tagországok kormányzatai közötti információcserét teszi lehetővé.
116 182/2007. (VII. 10.) Korm. rendelet a központi elektronikus szolgáltató rendszerről 15. § 2. pontja
117 2006. évi V. törvény a cégnyilvánosságról, a bírósági cégeljárásról és a végelszámolásról 36. §
118 Így jelenleg hiányzik az elektronikus ügymenetek sorából a telephely, valamint az üzlethelység igénylése.
119 A C-390/99. sz. Canal Satélite ügyben 2002. január 22-én hozott ítélet [EBHT. 2002, 607] 29. pontja
120 Lásd az "engedélyezési rendszer" meghatározását az Irányelv 4. cikk 6. pontjában.
121 A C-205/99. sz. Analir-ügyben 2001. február 20-án hozott ítélet. [EBHT. 2001, 1271]
122 Ld. a német Gewerbeordnung 1. ill. 14. §-át.
123 Természetszerűen a német jogi szabályozás is tételesen tartalmaz meghatározott tevékenységeket, amely esetében egyéb hatósági engedély előzetes beszerzése szükséges a tevékenység folytatásának megkezdéséhez. Azon tevékenységek esetében azonban, amely nem tartoznak az ilyen értelemben vett engedélyköteles szolgáltatások közé, előzetes engedély nélkül, bejelentés után szabadon űzhetőek.
124 A hatóság ellenőrző jogköre ebben az esetben utólagosan érvényesíthető. A hatóság természetesen a bejelentést követően vizsgálhatja a tevékenység jogszerűségét és amennyiben jogszabályellenséget tapasztal, betilthatja a működést. Az ilyen értelemben vett "vizsgálati idő" alatt azonban a tevékenység korlátozásmentesen gyakorolható.
125 Ld. a 213/1996. (XII. 23.) Korm. rendelet az utazásszervezésről és -közvetítő tevékenységről 2. § (1) a) pontja
126 Lásd a C-107/94. sz. Asscher-ügyben 1996. június 27-én hozott ítéletet [EBHT. 1996, 3089]; C-221/89. sz Factortame ügyben 1991. július 25-én hozott ítélet [EBHT. 1991, 3905] (ahol az EB úgy döntött, hogy az olyan nemzeti jogszabály amely lakóhely alapján tesz különbséget, hajlamos arra, hogy elsősorban más tagállamok állampolgárainak kárára hozzon intézkedést, mivel a nem rezidensek gyakrabban nem saját állampolgárok) és a C-330/91. sz. Commerzbank-ügyben 1993. július 13-án hozott ítéletet. [EBHT. 1993, 4017]
127 Ld. az Irányelv 14. cikk (2) bekezdése
128 2006. évi V. törvény a cégnyilvánosságról, a bírósági cégeljárásról és a végelszámolásról 7/A. §
129 Ld. az Irányelv 14. cikk (3) bekezdése
130 2006. évi V. törvény a cégnyilvánosságról, a bírósági cégeljárásról és a végelszámolásról 7/B. §
131 Ld. C-131/01. sz. Bizottság kontra Olaszország ügyben 2003. február 13-án hozott ítéletet. [EBHT. 2003, 1659], C-101/94. sz. Bizottság kontra Olaszország ügyben 1996. június 6-án hozott ítéletet [EBHT. 1996, 2691]
132 Ld. például a 1996. évi LVIII. törvény a tervező- és szakértő mérnökök, valamint építészek szakmai kamaráiról 25. § a) ill. c) pontja.
133 Ld. pl. a 33/74. sz. van Binsbergen ügyben hozott ítéletet [EBHT. 1974, 1299]
134 Ld. pl. a 286/82 ill. 26/83. sz. Luisi és Carbone ügyben hozott ítéletet [EBHT. 1984, 374]; a C-120/95. sz. Decker és Kohl ügyben hozott ítéletet [EBHT. 1998, I-1842]
135 Ld. pl. a C-384/93. sz. Alpine Investments ügyben 1995. május 10.-én hozott ítéletet [EBHT.1 995, I-1411]
136 Ld. a C-154/89. sz. Bizottság kontra Franciaország ügyben 1991. február 26.-án hozott ítélet [EBHT. 1991, 659]
137 A társadalom alapvető érdekeinek valamelyikét fenyegető valós és meglehetősen komoly veszély esetén ld. a C-257/05. sz. Bizottság kontra Ausztria ügyben 2006. december 14-én hozott ítélet [EBHT. 1995, 134]
138 A közegészségügyre valós és meglehetősen komoly veszély fennállása esetén ld. a C-257/05. sz. Bizottság kontra Ausztria ügyben 2006. december 14-én hozott ítélet [EBHT. 1995, 134] 25. pontját.
139 Ld. a 35 és 36/82. sz. Morson ügyben hozott 1982. október 27-én hozott ítélet [EBHT.1982, 3723] 16. pontját
140 Ld. az Osztrák Alkotmánybíróság G 42/99. és G 135/99. sz. 1999. december 9-én hozott ítéletét [VfSlg. 15683/1999]. Egy osztrák szabályozás szerint bizonyos szolgáltatói tevékenységek (az adott ügyben fotográfiai és építőipari) csak ún. mesteri vizsga (Meisterprüfung) megléte esetén gyakorolhatóak. E feltétel alól mentesültettek azonban azon uniós polgárok, akik meghatározott időtartamú gyakorlati tapasztalatot tudtak igazolni. Az osztrák állampolgárok számára ez a mentesítés, ugyan olyan feltételek - azaz hasonló gyakorlat - megléte esetén nem volt lehetséges. A jogalkotó tőlük továbbra is megkövetelte a mesteri vizsga meglétét. Döntésében Ausztria legfőbb taláros testülete megkülönböztetés tilalmának megsértése miatt alkotmányellenesnek deklarálta ezt a szabályozást.
141 A 76/81. sz. Transporoute-ügyben 1982. február 10-én hozott ítélet [EBHT. 1982, 417]; a C-439/99. sz. Bizottság kontra Olaszország ügyben 2002. január 15-én hozott ítélet [EBHT. 2002, 305]; a C-279/00. sz. Bizottság kontra Olaszország ügyben 2002. február 7-én hozott ítélet [EBHT. 2002, 1425]
142 Ld. például a 2005. évi CLXIV. törvény a kereskedelemről 3. § (1) bekezdése, amely a határon átnyúló kereskedelmi tevékenység nyújtóit mentesíti a üzlethelység követelménye alól.
143 Szem előtt kell tartani, hogy - a fentiekben kifejtettek szerint - az, hogy a szolgáltató ilyen infrastruktúrát használ, nem jelenti azt, hogy letelepedett, és hogy tevékenységei többé nem tekinthetők határokon átnyúló szolgáltatásnyújtásnak. Lásd a C-55/94. sz. Gebhard-ügyben 1995. november 30-án hozott ítéletet [EBHT. 1995 I-4165] és a C-298/99. sz. Bizottság kontra Olaszország ügyben 2002. március 21-én hozott [EBHT. 2002, 3129] ítéletet.
144 M. Dougan, Note, CMLR 40 (2003), 217. o.
145 A C-264/99. sz. Bizottság kontra Olaszország ügyben 2000. június 8-án hozott ítélet [EBHT. 2002, 4417]; a C-390/99. sz. Canal Satélite ügyben 2002. január 22-én hozott ítélet [EBHT. 2002, 607]; a C-131/01. sz. Bizottság kontra Olaszország ügyben 2003. február 13-án hozott ítélet [EBHT. 2003, 1659]
146 A C-355/98. sz. Bizottság kontra Belgium ügyben 2000. március 9-én hozott ítélet. [EBHT. 2000, 1221]
147 Ld. 41/1995. (VIII. 31.) IKM rendelet az idegenvezetésről 2. § (1) bekezdés.
Lábjegyzetek:
[1] Prof. Dr. Christian Calliess, Tanszékvezető egyetemi tanár, Freie Universität Berlin, Közjogi és Európajogi Tanszék Domahidi Ákos, DAAD doktorandusz, Georg-August Universität Göttingen
Visszaugrás
