A tanúvallomás, mint egyes személyi bizonyítékok[1] hordozója, a büntetőeljárás egyik igen fontos bizonyítási eszköze. Miként Tremmel Flórián találóan mutat rá, nem véletlenül szerepel a hatályos eljárási törvényben a bizonyítási eszközök között az első helyen.[2] A bizonyítékok bizonyító erejét a törvény nem határozza meg, a releváns tények megállapítását a bíróságra bízza. A tanú vallomásából származó bizonyíték lehet közvetlen, avagy közvetett, mindkét esetben, legyen akár a vádlottat terhelő, vagy mentő tartalmú, jelentősége kiemelt a büntetőperben.[3] Tanú lehet mindenki, aki érzékeivel tapasztalt tény valóságát bizonyítja, kifejezetten bűnvádi értelemben pedig az, aki olyan tényről tesz vallomást, amelyet az eljáráson kívül érzékeivel észlelt.[4]
A büntetőeljárás - melynek keretében folyik a személyi bizonyítás körébe tartozó tanúbizonyítás is - célja az állam jogilag részletesen szabályozott rendjét sértő személy felelősségre vonása, megbüntetése. Liszt nyomán, a bűncselekmény által megbillent jogrend helyreállítása.[5] Az elkövető felelősségre vonása a büntetőeljárásban realizálódik. Miként határozhatjuk meg a büntetőeljárás fogalmát? Amint Angyal Pál majd száz éve már igen szemléletesen rámutatott, a büntetőjogi felelősség megállapításához vezető eljárás olyan egymással láncolatszerűen összefüggő és előrehaladó cselekmények sora, melyet az állam szervei, és bizonyos esetekben magánszemélyek az állam büntetőhatalmának megvalósítása érdekében foganatosítanak.[6] A büntetőeljárás célja, jellege érdemben nem változott a múlt évszázad jogfejlődése során sem. Hasonlóan határozta meg a büntetőeljárás fogalmát Erdei Árpád is, annak lényegét a procedúra céljában és jellegében jelölve meg.[7] E folyamat központi része a bizonyítás, különösen a személyi bizonyítás, ahová a tanúkihallgatás is sorolható. Tanulmányomban a hozzátartozói viszonnyal és az önvádra kötelezés tilalmával kapcsolatos tanúvallomási akadályokat vizsgálom. Vázlatos, a XIX. század végéig visszamenő történeti, majd büntető eljárásjogi elméleti áttekintés után az ítélkezési gyakorlat tükrében kívánom bemutatni a hatályos törvényt, elemezve a rendkívül fontos jogintézménnyel kapcsolatos kérdéseket.
A kizáró és a mentességi okokban megjelenő tanúvallomási akadályok nem új keletű intézményei büntető eljárásjogunknak. Már az 1896. évi XXXIII. tc. (a továbbiakban I. Bp., az egyes eljárási törvények rövidítésénél Erdei Árpádot követve[8]) részletesen szabályozta a tanú mentességi jogát. A vallomástétel kötelezettsége alól a törvény bizonyos személyek javára kivételt tett és azok egy részét a vallomás semmisségének terhe mellett kihallgatni sem engedte, míg más csoportba tartozó személyeknek lehetővé tette a vallomástétel megtagadását. Ezen az alapon lehet megkülönböztetni a kizáró és mentő okokat.[9] Az első eljárási kódex a mentő okok között egyrészt kimondta, hogy egyes hozzátartozók a tanúzás kötelezettsége alól mentesek, és ha vallomást is kívántak tenni, eskü letevésére nem voltak kötelezhetők. Ilyen hozzátartozónak minősült a terhelt fel- vagy lemenő ágbeli rokona, vagy sógora, unokatestvére vagy ennél közelebbi oldalrokona, házastársa vagy jegyese, házastársának testvére, testvérének házastársa, örökbefogadó vagy nevelőszülője, örökbefogadott vagy nevelt gyermeke, gyámja, gondnoka, gyámoltja, gondnokoltja, mégpedig a házastársi vagy sógorsági viszonyban lévőkre tekintet nélkül arra, hogy fennáll-e még a házasság, melyen ez a viszony alapszik.[10] A hozzátartozói viszony meglétekor a tanú teljes körben megtagadhatta a tanúvallomást. Szabad döntésén, választásán múlt, hogy kívánt-e vallomást tenni. Lényeges, a jogalkalmazást megítélésem szerint igen hatékonyan segítő, előremozdító szabály volt, hogy ha a tanú több terhelttárs közül csak eggyel vagy egyesekkel állt az idézett törvényhelyben írt hozzátartozói viszonyban, a tanúvallomást a többiekre, mármint a nem hozzátartozó szemé-
- 425/426 -
lyekre nézve, csak akkor tagadhatta meg, ha a vallomás nem volt elkülöníthető.[11]
A törvényben szabályozásra került az önvádra kötelezés, és ezzel szoros összefüggésben a hozzátartozó vádolásának tilalmával kapcsolatos mentességi okhoz hasonló tanúvallomási akadály is, mely szerint a tanú nem kötelezhető vallomásra vagy valamely kérdés tárgyában feleletre, ha abból reá vagy hozzátartozójára jelentékeny kár vagy szégyen hárulna. A bűncselekmény elkövetésével vádolás ugyan még nem volt konkrétan nevesítve, de úgy vélem az nyilvánvalóan e körbe volt vonható. A későbbi jogszabályokhoz képest tágabb volt e mentességi ok, mert nem csak az önvád, hanem erkölcsi, vagy más hátránnyal járó okok is megalapozhatták a tanúvallomás megtagadását.
Az 1951. évi III. tv. (a továbbiakban: II. Bp.) szintén rögzítette, hogy a tanúvallomást megtagadhatja a terhelt hozzátartozója.[12] A hozzátartozók körét, eltérően az I. Bp.-től, már nem az eljárási törvény, hanem az anyagi büntetőjog általános részét szabályozó Btá. határozta meg[13], szűkebben mint a bűnvádi perrendtartás. Megtagadhatta továbbá a tanúvallomást az, aki magát, vagy hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolta volna, az ezzel kapcsolatos kérdésben. Nóvumként emelhető ki a korábbi szabályozáshoz képest, hogy e törvényben már határozottan megjelent az önvádra kötelezés tilalmához kötődő mentességi ok, mint ahogy annak részleges volta is, hiszen a törvény külön előírta, hogy csak a vádolással kapcsolatos kérdésben kerülhet sor a tanúvallomás jogos megtagadására.
Az 1962. évi 8. tvr. (a továbbiakban: I. Be.) hasonlóan szabályozta a vizsgált mentességi okot, mint a II. Bp. A tanúvallomást többek között megtagadhatta a terhelt hozzátartozója, valamint az, aki magát, vagy a büntetőtörvényben meghatározott hozzátartozóját[14] bűntett elkövetésével vádolta volna, az ezzel kapcsolatos kérdésben.
Az 1973. évi I. tv. (a továbbiakban: II. Be.) a korábbi szabályozást fenntartva biztosította a tanú mentességi jogát a terhelt hozzátartozójának, illetve annak, aki önmagát, vagy hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolta volna, az ezzel kapcsolatos kérdésben.[15] Hozzátartozón, hasonlóan az előző két eljárási törvényhez, a büntetőtörvényben meghatározott személyeket kellett érinteni.
A történeti fejlődést tekintve megállapíthatjuk, hogy a tanúvallomási akadályok, a kizáró és mentő okok már az I. Bp.-től jelen vannak büntető perjogunkban és azokat a feltétlen, valamint relatív tanúvallomási akadályok között a korábbi normákkal nagyrészt egyezően szabályozza a hatályos büntetőeljárási kódex, az 1998. évi XIX. tv. (a továbbiakban: III. Be.)[16] is.
Amint már a bevezetésben említésre került, a büntetőeljárás láncolatszerű cselekményeinek meghatározó része a bizonyítás, mely által rekonstruálhatóvá válik azon múltbeli esemény, melyről dönteni kell a bíróságnak, hogy bűncselekményt valósít meg, vagy sem. Mit is tekinthetünk bizonyításnak? Király Tibor szerint a bíróság, az ügyész, a nyomozó hatóság és más alanyok cselekményeinek sorát érthetjük annak, amelyek arra irányulnak, hogy információkat nyújtsanak, illetve szerezzenek arról, hogy történt-e bűncselekmény, és ki az elkövetője.[17] Nem képezi a tanulmány tárgyát a bizonyítás fogalmának sokrétű elemzése, mely tekintetében széleskörűek, s olykor jelentősen eltérőek is a jogirodalmi álláspontok, annak megfelelően, hogy a logikai felfogást, a processzuális (eljárási) szemléletet, a pszichikai alapokat, vagy a gnosszeológiai (ismeretelméleti) megközelítést helyezik előtérbe.[18] Úgy gondolom azonban, hogy Király fogalom-meghatározása megfelelő támpontot ad az elemzett téma bizonyítás-elméleti megközelítéséhez a hatályos törvényi rendelkezések figyelembevételével. A Be. szabályai szerint bizonyítást ugyanis valóban a nyomozó hatóság, az ügyész és a bíróság is folytat, nem vitás azonban, hogy a bizonyításnak a bírósági eljárásban kell kiteljesednie, ahol a bíróság a közvetlenség elvének érvényesülése mellett vizsgálja meg a kontradiktórius perben a bizonyítékokat.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
