A bűncselekmények számának az 1990-es évektől tapasztalható gyors növekedése sajnálatos módon a kulturális javakkal kapcsolatos területeken is jól nyomon követhető. Nem hazai sajátosságról van szó, hanem nemzetközileg érvényesülő tendenciáról. Csak az évente elrabolt műkincsek mennyisége Európában meghaladja egy nagy múzeum gyűjteményét. A műkincsekkel kapcsolatos bűncselekmények köre azonban nem korlátozódik csupán a rablásokra, hanem számos mást is magába foglal, így egyes vámbűncselekményeket, biztosítási csalásokat, rongálásokat, hamisításokat stb. - hogy csak a gyakoribbakat említsem. Minthogy a műkincsek nemcsak esztétikai igényeket elégítenek ki, hanem egyben értékmegőrző, vagyont megtestesítő, befektetést szolgáló, valamint spekulatív célokra is felhasználható tárgyak, ezért a műtárgypiacon igen nagymértékben megnőtt a kereslet a másodrangú tárgyak iránt is, ugyanakkor értelemszerűen megnőtt a megőrzésükkel, biztonságukkal kapcsolatos igény. Erre vezethető vissza az a nemzetközi törekvés, amelynek célja a műkincsekkel kapcsolatos bűnözés visszaszorítása, illetve a megelőzési tevékenység összehangolása az egyes országok között. Ennek egyik fő akadálya - legalábbis, ami a hazai helyzetet illeti - a kérdéskör jogi tisztázatlansága, ami egyben magyarázatot ad a műkincsekkel kapcsolatos bűncselekmények megítélésének ellentmondásos bírói gyakorlatára is.
A II. Világháború előtt a kulturális örökség és ezen belül a műkincsek nemzetközi jogi védelme kizárólag a háborús időkre, a fegyveres konfliktusok idejére korlátozódott. Az első ilyen jellegű, írásban is rögzített és a kulturális örökség védelmét kötelezettségként megfogalmazó egyezmény az 1907. évi IV. Hágai Egyezményhez csatolt Szabályzat, amely az aláíró államokat arra kötelezi, hogy tegyenek meg minden lehetséges intézkedést annak érdekében, hogy szárazföldi háborúk idején a templomokat, a tudományos- és művészeti rendeltetésű épületeket, történelmi műemlékeket megkíméljék, feltéve, hogy azok nem szolgálnak katonai vagy háborús célokat. Ugyanakkor megtiltja, hogy az említett objektumokat elfoglalják, elpusztítsák, szándékosan megszentségtelenítsék.
A II. Világháború után az 1954. május 14-én aláírt Hágai Egyezmény foglalkozik elsőként a kulturális javak védelmével fegyveres konfliktusok esetén. Első ízben határozzák meg, hogy mi értendő "kulturális javak" fogalmán, s ezzel nagymértékben csökkentik az önkényes értelmezések lehetőségét. A meghatározás szerint az egyedi tulajdonságok alapján az alábbi tárgyak tartoznak a védendők közé:
- az egyes nemzetek kulturális öröksége szempontjából jelentős tárgyak így építészeti, művészeti vagy történelmi műemlékek, régészeti leletek, műkincsek, kéziratok, műemléki együttesek stb.
- mindazok a helyiségek, ahol az említett ingóságokat őrzik, kiállítják.
- műemléki központok.
A meghatározás világosan leszögezi, hogy a művészi és a történeti érték a döntő szempont, és nincs jelentősége annak, hogy milyen korból származik a tárgy, valamint az is érdektelen a védelem szempontjából, hogy a tárgy szerepel-e valamilyen leltárban vagy nyilvántartásban.
Annak ellenére, hogy a "kulturális javak" körének meghatározása nagy előrelépést jelentett, a később keletkezett nemzetközi dokumentumok és ajánlások nem használták következetesen ezt a megnevezést, hanem helyette bevezették a kulturális örökség kifejezést. A kulturális örökség fogalmi meghatározását azonban csak jóval később az UNESCO 1972. novemberében, Párizsban elfogadott - a világ kulturális és természeti öröksége védelméről szóló - egyezménye adta meg. Ennek értelmében a védendő tárgyak:
- a hagyományos értelemben vett műemlékek, építészeti alkotások, szobrok, festmények, barlangok stb.,
- egyedülálló történelmi, művészeti és tudományos együttesek,
- emberi alkotások, feltárt régészeti leletek stb.
Az egyezmény a kulturális örökség, világörökség védelmével kapcsolatos kérdésekkel foglalkozik. A kulturális örökséghez tartozó tárgyak vagy objektumok a meghatározás szerint "kivételesen nagy egyetemes értéket" testesítenek meg, éppen ezért a "világ összes nemzetének az örökségéhez" tartoznak, s ez indokolja a védelmüket.
A kulturális örökség fogalmát - az 1972-es UNESCO-egyezmény általi hivatalos bevezetése ellenére - a nemzetközi dokumentumok, ajánlások szintén nem használják következetesen. Visszatér a kulturális javak és megjelenik a kulturális értékek kifejezés. Ez utóbbi az irodalmi alkotásokra, zeneművekre, felfedezésekre, erkölcsi normákra stb. is vonatkozik.
Jelentős kommunikációs zavar forrását jelenti az, hogy a kulturális javak és a kulturális örökség meghatározásában szereplő alapvető fogalmak egy jelentős részének, így pl. "műemlékek", "műkincsek", "történelmi emlékek" stb. kifejezéseknek, a tudományos szakirodalomban megfogalmazott, kielégítő pontosságú, általánosan elfogadott meghatározása nem létezik, viszont hasonló értelemben használt megjelölések vannak. Ez mindenképpen indokolttá teszi a kellő óvatosságot. A szokásos értelmezések szerint:
- műkincsen általában festészeti, illetve szobrászati, valamint bizonyos művészi szintet elérő alkotások értendők;
- műemlék a múltból fennmaradt, többnyire építészeti alkotás, amely általában valamilyen funkciót a jelenben is betölt;
- történelmi emlék a történelmet felidéző, arra emlékeztető tárgy, objektum.
A II. Világháború után az 1963. évi 9. törvényerejű rendelet foglalkozik először behatóbban a muzeális emlékek védelmével. Ezt az 1975. évi 6. törvényerejű rendelet és az 1981. évi 19. törvényerejű rendelet módosította, majd felváltotta a jelenleg is érvényben lévő 1997. évi CXL. törvény a kulturális javak védelméről és a muzeális intézményekről.
A törvény egyrészt szabályozza az e javakkal kapcsolatos feladatokat, tevékenységeket, másrészt megtilt bizonyos tevékenységeket, így tiltja a védett javak veszélyeztezését, megrongálását, megsemmisítését, meghamisítását és hamisítását. Szabályozza a kulturális javak külföldre vitelét, védetté nyilvánítását, a védett javak restaurálását, állagának megőrzését, tulajdonjogának megváltoztatását stb. Ennek megfelelően nem adható végleges kiviteli engedély a védetté nyílvánított javakra, a közgyűjtemények, muzeális intézmények leltárában szereplő tárgyakra, hamisítványokra stb.
Annak ellenére, hogy a kulturális javak védelméről szóló 1997. évi CXL. törvény lényegében 1998 közepétől hatályban van, a teljes értékű végrehajtáshoz szükséges, a 100. § (3) bekezdésében megfogalmazott rendeleteket - mint a kulturális tárgyak kiviteli engedélyezésének részletes szabályai, a védetté nyilvánított kulturális javak, valamint a régészeti lelőhelyek nyilvántartásának szabályai, a muzeális intézmények nyilvántartási szabályzata, a kulturális javakkal kapcsolatos adatszolgáltatási és nyilvántartási szabályok stb. - a felhatalmazott művelődési és közoktatási miniszter mindezideig nem hozta meg. Jelenleg a rendeletek előkészítése folyik.
A törvény a jelenlegi változatban több helyen pontatlanul fogalmaz, tág teret adva az önkényes értelmezéseknek, s ezzel nagyfokú bizonytalanságot teremt a végrehajtás gyakorlatában. Ezen a törvény módosításával és a végrehajtást szabályozó, jól szerkesztett rendeletekkel változtatni lehet. Az alábbiakban néhány jellegzetesnek tekinthető, nem egyértelmű megfogalmazásra hívnám fel a figyelmet.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
