Valamennyien tudjuk, hogy a kapcsolattartások érvényre juttatása világszerte probléma, nemrégiben még a brit parlament falára is felmásztak szupermennek öltözött vasárnapi apukák, hogy ezzel is felhívják a közvélemény figyelmét a problémájukra. Azt is tudjuk, hogy a honi szabályozás sem ideális. Ön miben látja a kapcsolattartás jelenlegi jogszabályi környezetéből fakadó legfőbb problémákat?
Már az is probléma, hogy a kapcsolattartás és végrehajtásának szabályai nagyon szétszórtan helyezkednek el. Például a Csjt. 92. § (6) bekezdése állapítja meg a hatásköri szabályok egy részét (a jogerős, kapcsolattartást szabályozó bírói határozat végrehajtása gyámhivatali hatáskör), majd a Gyvt. (1997. évi XXXI. törvény) 114. § b) pontja ezt nagyjából megismétli, kiegészítve azzal, hogy a gyámhatóság a saját határozatát is maga hajtja végre. Tartalmaz azonban a kapcsolattartásra vonatkozóan szabályokat a Gyer. [149/1997. (IX. 10.) Kormányrendelet] is. A végrehajtásra vonatkozó szabályok egy része szintén a Gyer.-ben van (33. §), más része viszont az államigazgatási eljárásról szóló törvényben. A jogszabályok bizonyos dolgokat ismételgetnek, ugyanakkor másokat "elfelejtenek szabályozni", például azt, hogy a gondozó szülő köteles legyen kiadni a gyermekkel együtt annak személyes okmányait is (diákigazolvány, TAJ kártya, útlevél - ez utóbbit azokban az esetekben, amikor a bíróság nem korlátozza a jogosult kapcsolattartási jogát belföldre).
Szintén gond, hogy szinte hiába hoz a bíróság bármilyen ítéletet, ha a kötelezett megmakacsolja magát, a gyámhivatal nem tesz semmit, pedig lehetősége lenne a döntést karhatalmi úton is végrehajtani. Erre a gyámhivatalok többsége nem hajlandó, azzal az indokkal, hogy káros a gyermekre. Véleményem szerint sokkal károsabb az, ha nem találkozhat az apjával, ráadásul a gyermeknek nem is kell tudnia a karhatalmi végrehajtásról, ha a rendőrség kellően felkészült. Esetleg létre lehetne hozni megyénként egy pár fős civilruhás egységet ebből a célból, amelyik szükség esetén felkészülten beavatkozhatna. (Amikor éppen nincs ilyen feladat, persze tehetnék az egyébkénti dolgukat, vagyis ez nem járna pluszköltséggel.) Sajnos láttam már olyan ítéletet, amikor hiába helyezték el a gyermeket az apánál, képtelenek voltak végrehajtani és a gyermeket az apának kiadatni. Végül a bíróság úgy oldotta meg a kérdést, hogy leírta: igaz, hogy az anya alkalmatlan a gyermek nevelésére és veszélyezteti is, de mivel nem várható, hogy a hatóságok ki tudják kényszeríteni a jogkövető magatartást, elhelyezték nála a gyermeket. Nemrég egy másik ügyben a gyámhivatal tette ugyanezt, a jogerős ítélet ellenére engedélyezte az anyához történő családba fogadást, mivel képtelen volt az ítéletet végrehajtani.
Ön mindig apákról beszél, és csakugyan: a statisztikák azt bizonyítják, hogy azokban a perekben, ahol a felek nem egyező akaratnyilvánítással válnak, vagyis a bíróságnak kell döntenie a gyermek elhelyezéséről, ők legtöbbször az anyához kerülnek. Lehetséges lenne, hogy az anyák mondjuk tízszer jobb szülők az apáknál? Nevezhetjük-e a jelenlegi szabályozást és az ezzel kapcsolatos joggyakorlatot diszkriminatívnak?
Sajnos igen. A jogszabályi diszkrimináció csak közvetett, hiszen maga a jogszabály értelemszerűen sehol nem mond(hat)ja ki, hogy az anyáknak több jogot ad, mint az apáknak. Ugyanakkor a jogalkotó számára is ismert, sok évtizedes jelenség, hogy a gyermekeket tipikusan az anyáknál helyezik el. Ilyen körülmények között közvetve bár, de diszkriminatív például a Gyer. 30. §-a, amely pontosan meghatározza, hogy a jogosult (tehát általában az apa) oldalán mikor maradhat el jogszerűen a kapcsolattartás, például a jogosult betegsége, munkahelyi elfoglaltsága esetén, de ebben az esetben is csak akkor, ha az apa eleget tett az értesítési kötelezettségének. Ugyanakkor a kötelezetti (tehát tipikusan az anyai) oldalról egyáltalán nem ír. Ennek az a következménye, hogy az anyák mindenféle mondvacsinált okból akadályozzák a kapcsolattartást, például a gyermek programjait a kapcsolattartás idejére szervezik. Vagy az anya egyszerűen a kapcsolattartás kezdetét megelőzően értesíti a jogosultat, hogy a kapcsolattartás kirándulás miatt elmarad, és az apa semmit sem tehet. Képtelen egy programot szervezni úgy, hogy biztos lehessen abban, hogy a gyermekkel el is tud menni.
Még ennél is rosszabb a kapcsolattartás szabályozásának a joggyakorlata. A probléma már a gyermekelhelyezéssel kezdődik, ugyanis az esetek nagyobb részében az anyáknak ítélik a gyermekeket, holott - nézetem szerint - körülbelül 50-50 százaléknak kellene lennie az aránynak, ha a diszkrimináció tilalmát figyelembe vesszük. Ez nyilvánvalóan nem azért van, mert az anyák jobb szülők, mint az apák. A hatályos gyakorlatban ahhoz, hogy ne az anyáknak ítéljék a gyermeket, - úgy látom - az anyának minimum drogosnak, alkoholistának, elmebetegnek kell lennie, lehetőleg együttesen, mert egy tényező önmagában sokszor nem is elég. Amíg a gyermek szopik, addig ezzel az indokkal helyezik el nála, később meg azzal az indokkal, hogy odáig is ő nevelte, tehát egy apának tulajdonképpen szinte esélye sincs arra, hogy nála helyezzék el a gyermeket, ha a két szülő nevelési képessége azonos, de még akkor sem, ha az apáé sokkal jobb. Még azokban az esetekben is az anyáknak ítélik, amikor az anya bizonyíthatóan éveken keresztül teljes mértékben elzárja a gyermeket az apától, vagy mondjuk prostitúcióból él.
Láttam olyan esetet, amikor az anya elmebetegsége miatt nem tudta a bíróság az anyának ítélni a gyermeket, viszont úgy állapította meg a kapcsolattartást, hogy az anya minden nap jogosult volt elvinni a gyermeket az óvodából - kezdő időpontot nem jelölt meg az ítélet, tehát akár reggel 8-tól délután 19 óráig, - ezen felül minden második hétvégén szombaton és vasárnap is kapcsolattartási joga volt. Olyan ítéletet viszont még soha nem láttam, amelyben egy nevelésre tökéletesen alkalmas apa részére mindennapos kapcsolattartást állapított volna meg a bíróság. Az apák esetében bevett szokás, hogy például amíg kicsi a gyermek - mondjuk 3-4 éves korig - egyáltalán el sem vihetik a gyermeket az anya lakásáról, és csak pár órás kapcsolattartási jogot állapítanak meg részükre. Ha figyelembe vesszük azt, hogy azonos nevelési képesség esetén akár az apánál is elhelyezhetné a bíróság a gyermeket, érthetetlen, hogy miért lenne szükséges ilyen minimális mértékűre, kéthetente pár órára korlátozni a kapcsolattartást.
Nem indokolt az apák kapcsolattartási jogának korlátozása pszichológiai okok miatt sem. A kéthetente pár órás - az anya felügyelete melletti - kapcsolattartás alkalmatlan arra, hogy a gyermek és az apa között megfelelő kapcsolat alakulhasson ki. Gondoljunk arra, miként jöhetne létre bárkivel is meghitt kapcsolatunk olyan körülmények között, hogy kéthetente egyszer, két órát találkozhatunk vele, miközben egy velünk szemben ellenségesen viselkedő valaki árgus szemekkel figyel bennünket. Egy csecsemő ráadásul két hét alatt el is felejti, hogy ki volt az, akit két héttel ezelőtt kétórányi tartamban látott. Ezek után, ha két hét múlva ismét megjelenik az apja - aki nyilvánvalóan az idő rövidsége miatt megpróbál minél intimebb kapcsolatot kialakítani, például ölbe venni a gyermeket stb. - a gyermek sírva fakad az "idegen bácsi" szerető közeledésétől, az anya pedig máris hivatkozhat arra, ami ilyen esetekben általában a szívének oly kedves: "a gyermek fél az apjától". Gyakorta rendelkezik úgy a bíróság, hogy az apának az anya vagy az anyós lakásán kellene gyermekével kapcsolatot tartania. Ilyenkor az anya és/vagy az anyós, illetve a "hazai pálya" előnyeit is kihasználva az ő kérésükre mások (saját környezetben könnyű segítséget hívni) sokszor fizikálisan inzultálják az apát.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
