https://doi.org/10.59851/mj.73.07.5
A bűncselekmények feljelentésének joga és kötelezettsége a történelmi fejlődés során, a jogrendszerek különbözőségének függvényében mindig az állam és a polgárai közötti viszony egyik fokmérője volt. A kérdés emellett magában hordozta azt a dilemmát is, hogy hol húzódnak, mennyire képlékenyek az erkölcsi elvárhatóság és a jogi kötelesség határai. A tanulmány ennek gyökereit keresve jut el a hatályos előírások kritikájáig. Kimutatja a jelenlegi rendelkezések részben következetlen, ellentmondásos voltát, egy dogmatikailag megalapozottabb, mértéktartóbb, de változatlanul indokolt szabályozás igényével.
Kulcsszavak: feljelentési kötelezettség; kodifikáció; erkölcs és jog
The right and obligation to report criminal offences has, throughout historical development and depending on the diversity of legal systems, consistently served as an indicator of the relationship between the state and its citizens. At the same time, the issue has embodied the dilemma of where the boundaries lie - and how fluid they are - between moral expectation and legal duty. In seeking the roots of this problem, the present study arrives at a critique of the current regulatory framework. It demonstrates that the existing provisions are, in part, inconsistent and contradictory, and calls for a more dogmatically grounded and restrained, yet still justified, regulatory approach.
Keywords: duty to report; codification; morality and law
A büntetőjognak érdekes és talán a jelentőségéhez képest kevésbé elemzett régi kérdése, hogy felelőssé tehető-e az egyén (s ha igen, milyen körben) az olyan tudomására jutott bűncselekményekért, amelyek elkövetésével őt magát bűnös kapcsolat nem köti össze. Miként rangsoroljuk az állampolgár ezek megakadályozásáért, felfedéséért viselt erkölcsi, esetleg jogi felelősségét és az egyéni autonómia igényét? Hogyan jelölhetjük ki a közömbösség, az elvárhatóság és a kötelesség határait, s milyen körben indokolt, hogy mindezt a büntetőjogra bízzuk? E bonyolult választ igénylő, és mostanra aktuálisabbá is váló kérdések részletes megválaszolására e rövid tanulmányban nincs módom - az egész problémakör akár egy monográfiát is megérdemelne -, csak néhány, a megoldást talán segítő tézist fogalmazhatok meg.
A feljelentési kötelezettség intézménye történetileg és dogmatikailag sem azonos gondolati síkon fejlődött a vádelvű (angolszász) és a nyomozó elvű (kontinentális) büntetőeljárási rendszerekben.
A klasszikus, eredeti formájában kialakult kontinentális és a tradicionális angolszász típusú eljárások már a processzus megindulását tekintve is eltérnek egymástól. A vádelven alapuló rendszerben ennek feltétele a büntetőjogi igénynek a hatósággal történő közlése, ami a vádnak is felfogható feljelentés megtétele volt. Az eljárás így nagyrészt a felek aktivitására épült, a hatóságok és az igazságszolgáltatás nem kezdeményező, hanem a kereteket biztosító, illetve ügydöntő szerepet játszott.
E logikából következően e szisztémában eredetileg a feljelentés kötelezettségként nem is funkcionálhatott: az egyén autonóm döntése volt, hogy a tudomására jutott cselekményt közli-e a hatósággal. Így az érintettségen kívül eső bűncselekmények be nem jelentését tradicionálisan tipikusan erkölcsi vagy közösségi, de nem jogi mulasztásnak tekintették.
Ezzel szemben a tisztán nyomozó elvű (inkvizitórius) rendszerben a bűncselekmény üldözése már viszonylag korán az állam kötelezettsége volt.
A kontinensen ezért a feljelentés a legalitás elvének természetes kísérőjelenségeként funkcionált, s mint ilyet a közérdek védelme egyik eszközének, általában nem feltételnek, hanem információs forrásnak tekintették.
Ha viszont a hatóság hivatalból köteles eljárni, az logikailag feltételezi az állampolgár együttműködési kötelezettségét is, melynek keretében bizonyos esetekben elvárható, hogy előmozdítsa az igazságszolgáltatást (még ha ez nem terjedhet is ki az önvádra vagy bizalmi kapcsolatok megsértésére). Ezért ettől nem idegen a feljelentés bizonyos körben történő előírása, elmulasztásának szankcionálása sem.
Tudjuk, hogy a két rendszer a történelmi fejlődés során mindig merített egymás tapasztalataiból, s e folyamatos konvergencia bővülő számú kölcsönös kivételeket, számos, sokszor alapvető kérdésben is erőteljes hasonulást eredményezett. A közeledés az eljárás kezdeményezését tekintve is érintette az állampolgárok és a bűnüldöző hatóság viszonyát. A közbiztonság (public interest) igénye az angolszász jogban nemcsak a közvádló hatóságot hozta létre, hanem az általános feljelentési jogot korlátozott kötelezettséggel egészítette ki, a kontinensen pedig a hatóság általános bűnüldözési kötelezettsége mellett is folyamatosan bővülő igény merült fel az egyén ezt támogató aktivitásának előírására. S mindkettő eredménye ma a kivételes és nem azonos terjedelmű, de egyaránt létező feljelentési kötelezettség előírásában is megmutatkozik.
Angliában ma az egyik kifejezett büntetőjogi kivételt a terrorcselekményre vonatkozó feljelentési kötelezettség elmulasztása jelenti. Ez elvileg általános alanyt fogalmaz meg: "akinek olyan információ jut a tudomására, amely alkalmas egy terrorcselekmény megelőzésére, és azt - anél-
- 464/465 -
kül, hogy észszerű indoka lenne az elhallgatására - nem jelenti a hatóságnak, öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő".[1]
Ezen kívül a pénzügyi szektorban dolgozóknak pénzmosás és terrorizmus finanszírozása gyanújának felmerülésekor ma már mindenütt - így az Egyesült Királyságban és az USA-ban is - a magyar szabályokhoz hasonló bejelentési kötelezettsége van, amelynek elmulasztása szintén bűncselekmény.[2]
A kontinensen, s így Magyarországon is már évszázadok óta léteztek az állampolgárok aktivitását kikényszeríteni hivatott - igaz, hasonlóképpen kivételként megfogalmazott - büntetőjogi előírások.
A feljelentés elmulasztásának következményeire vonatkozó legkorábbi adatok - mint sok más kérdésben - első királyunk törvényhozásáig nyúlnak vissza. Szent István II. könyvének 51. fejezete a király és az ország ellen való pártütésről (a király élete vagy méltósága elleni összeesküvésről) rendelkezik. Itt találkozunk először a feljelentés büntetés terhe melletti kötelezővé tételéről: "Ha valakinek valami efféléről tudomása vagyon, és noha bizonyságot tehetne róla, meg nem jelenti, a pártütővel azonos módon bűnhődjék" (2. §). Kálmán megismételte ezt a tilalmat (II. könyv 6. fejezet).
A feljelentés elmulasztásának mérsékelt kiterjesztésével kodifikált jogunkban csak századokkal később, I. Ferdinánd törvényeiben találkozunk, ahol nem csak a "teremtő istent, és annak szentséges sacramentumait" káromlókat sújtották ahhoz képest egyre súlyosabb büntetéssel, hogy - mai fogalmaink szerint - első bűntényesek, különös visszaesők, vagy többszörös visszaesők voltak, hanem azokat is "akik a káromkodást hallják, de be nem jelentik" (1563. évi XLII. tc. 4. §).[3]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
