https://doi.org/10.59851/mj.73.07.5
A bűncselekmények feljelentésének joga és kötelezettsége a történelmi fejlődés során, a jogrendszerek különbözőségének függvényében mindig az állam és a polgárai közötti viszony egyik fokmérője volt. A kérdés emellett magában hordozta azt a dilemmát is, hogy hol húzódnak, mennyire képlékenyek az erkölcsi elvárhatóság és a jogi kötelesség határai. A tanulmány ennek gyökereit keresve jut el a hatályos előírások kritikájáig. Kimutatja a jelenlegi rendelkezések részben következetlen, ellentmondásos voltát, egy dogmatikailag megalapozottabb, mértéktartóbb, de változatlanul indokolt szabályozás igényével.
Kulcsszavak: feljelentési kötelezettség; kodifikáció; erkölcs és jog
The right and obligation to report criminal offences has, throughout historical development and depending on the diversity of legal systems, consistently served as an indicator of the relationship between the state and its citizens. At the same time, the issue has embodied the dilemma of where the boundaries lie - and how fluid they are - between moral expectation and legal duty. In seeking the roots of this problem, the present study arrives at a critique of the current regulatory framework. It demonstrates that the existing provisions are, in part, inconsistent and contradictory, and calls for a more dogmatically grounded and restrained, yet still justified, regulatory approach.
Keywords: duty to report; codification; morality and law
A büntetőjognak érdekes és talán a jelentőségéhez képest kevésbé elemzett régi kérdése, hogy felelőssé tehető-e az egyén (s ha igen, milyen körben) az olyan tudomására jutott bűncselekményekért, amelyek elkövetésével őt magát bűnös kapcsolat nem köti össze. Miként rangsoroljuk az állampolgár ezek megakadályozásáért, felfedéséért viselt erkölcsi, esetleg jogi felelősségét és az egyéni autonómia igényét? Hogyan jelölhetjük ki a közömbösség, az elvárhatóság és a kötelesség határait, s milyen körben indokolt, hogy mindezt a büntetőjogra bízzuk? E bonyolult választ igénylő, és mostanra aktuálisabbá is váló kérdések részletes megválaszolására e rövid tanulmányban nincs módom - az egész problémakör akár egy monográfiát is megérdemelne -, csak néhány, a megoldást talán segítő tézist fogalmazhatok meg.
A feljelentési kötelezettség intézménye történetileg és dogmatikailag sem azonos gondolati síkon fejlődött a vádelvű (angolszász) és a nyomozó elvű (kontinentális) büntetőeljárási rendszerekben.
A klasszikus, eredeti formájában kialakult kontinentális és a tradicionális angolszász típusú eljárások már a processzus megindulását tekintve is eltérnek egymástól. A vádelven alapuló rendszerben ennek feltétele a büntetőjogi igénynek a hatósággal történő közlése, ami a vádnak is felfogható feljelentés megtétele volt. Az eljárás így nagyrészt a felek aktivitására épült, a hatóságok és az igazságszolgáltatás nem kezdeményező, hanem a kereteket biztosító, illetve ügydöntő szerepet játszott.
E logikából következően e szisztémában eredetileg a feljelentés kötelezettségként nem is funkcionálhatott: az egyén autonóm döntése volt, hogy a tudomására jutott cselekményt közli-e a hatósággal. Így az érintettségen kívül eső bűncselekmények be nem jelentését tradicionálisan tipikusan erkölcsi vagy közösségi, de nem jogi mulasztásnak tekintették.
Ezzel szemben a tisztán nyomozó elvű (inkvizitórius) rendszerben a bűncselekmény üldözése már viszonylag korán az állam kötelezettsége volt.
A kontinensen ezért a feljelentés a legalitás elvének természetes kísérőjelenségeként funkcionált, s mint ilyet a közérdek védelme egyik eszközének, általában nem feltételnek, hanem információs forrásnak tekintették.
Ha viszont a hatóság hivatalból köteles eljárni, az logikailag feltételezi az állampolgár együttműködési kötelezettségét is, melynek keretében bizonyos esetekben elvárható, hogy előmozdítsa az igazságszolgáltatást (még ha ez nem terjedhet is ki az önvádra vagy bizalmi kapcsolatok megsértésére). Ezért ettől nem idegen a feljelentés bizonyos körben történő előírása, elmulasztásának szankcionálása sem.
Tudjuk, hogy a két rendszer a történelmi fejlődés során mindig merített egymás tapasztalataiból, s e folyamatos konvergencia bővülő számú kölcsönös kivételeket, számos, sokszor alapvető kérdésben is erőteljes hasonulást eredményezett. A közeledés az eljárás kezdeményezését tekintve is érintette az állampolgárok és a bűnüldöző hatóság viszonyát. A közbiztonság (public interest) igénye az angolszász jogban nemcsak a közvádló hatóságot hozta létre, hanem az általános feljelentési jogot korlátozott kötelezettséggel egészítette ki, a kontinensen pedig a hatóság általános bűnüldözési kötelezettsége mellett is folyamatosan bővülő igény merült fel az egyén ezt támogató aktivitásának előírására. S mindkettő eredménye ma a kivételes és nem azonos terjedelmű, de egyaránt létező feljelentési kötelezettség előírásában is megmutatkozik.
Angliában ma az egyik kifejezett büntetőjogi kivételt a terrorcselekményre vonatkozó feljelentési kötelezettség elmulasztása jelenti. Ez elvileg általános alanyt fogalmaz meg: "akinek olyan információ jut a tudomására, amely alkalmas egy terrorcselekmény megelőzésére, és azt - anél-
- 464/465 -
kül, hogy észszerű indoka lenne az elhallgatására - nem jelenti a hatóságnak, öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő".[1]
Ezen kívül a pénzügyi szektorban dolgozóknak pénzmosás és terrorizmus finanszírozása gyanújának felmerülésekor ma már mindenütt - így az Egyesült Királyságban és az USA-ban is - a magyar szabályokhoz hasonló bejelentési kötelezettsége van, amelynek elmulasztása szintén bűncselekmény.[2]
A kontinensen, s így Magyarországon is már évszázadok óta léteztek az állampolgárok aktivitását kikényszeríteni hivatott - igaz, hasonlóképpen kivételként megfogalmazott - büntetőjogi előírások.
A feljelentés elmulasztásának következményeire vonatkozó legkorábbi adatok - mint sok más kérdésben - első királyunk törvényhozásáig nyúlnak vissza. Szent István II. könyvének 51. fejezete a király és az ország ellen való pártütésről (a király élete vagy méltósága elleni összeesküvésről) rendelkezik. Itt találkozunk először a feljelentés büntetés terhe melletti kötelezővé tételéről: "Ha valakinek valami efféléről tudomása vagyon, és noha bizonyságot tehetne róla, meg nem jelenti, a pártütővel azonos módon bűnhődjék" (2. §). Kálmán megismételte ezt a tilalmat (II. könyv 6. fejezet).
A feljelentés elmulasztásának mérsékelt kiterjesztésével kodifikált jogunkban csak századokkal később, I. Ferdinánd törvényeiben találkozunk, ahol nem csak a "teremtő istent, és annak szentséges sacramentumait" káromlókat sújtották ahhoz képest egyre súlyosabb büntetéssel, hogy - mai fogalmaink szerint - első bűntényesek, különös visszaesők, vagy többszörös visszaesők voltak, hanem azokat is "akik a káromkodást hallják, de be nem jelentik" (1563. évi XLII. tc. 4. §).[3]
Ismét századokat ugorva Huszty István, a 18. század közepén már a közjó érdekében, mintegy erkölcsi parancsként fogalmazta meg, hogy mindenki felelősséggel tartozik a bűncselekmények be nem jelentéséért, "ha a közösséget vagy a magánszemélyeket helyrehozhatatlan kár fenyegeti".[4] Kortársa, Bodó Mátyás hasonlóan fogalmazott: "A közösség üdve és nyugalma érdekében mindenkinek a közjóra kell törekednie, s ez [általánosságban] indokolja a bűnösök bűneinek felfedését".[5] Ő ugyanakkor ezt mindenkit megillető jogként hangsúlyozta, büntetendő kötelességként csak a törvényben előírt esetekben ismerte el.
Ezeket az elveket elfogadva az 1795-ös Büntetőkódex-tervezet is az általános feljelentési kötelezettség mellett foglalt állást (kivéve a közeli hozzátartozókat). Hajdú Lajos, a korszak nagy hatású kutatója azonban rámutatott arra a már korábban megfigyelhető következetlenségre, hogy ez a követelés továbbra is megmarad morális szinten, hiszen a kódextervezet - ígérete ellenére - a "különös részt szabályozó II. részben nem tartalmaz egyetlen rendelkezést sem arra nézve, mely esetekben, milyen szankció alkalmazható e kötelezettség megszegőivel szemben".[6]
S álljon itt az 1795-ös kódex előkészítő munkájáról még egy adalék, amely napjainkban, amikor a lelkészi titoktartás és a feljelentési kötelezettség konfliktusa ismét felmerült, különösen aktuális és érdekes lehet. Az eredeti tervezet a feljelentési kötelezettség alól kivette volna a papokat és a lelkészeket a velük közölt bizalmas titkokra tekintettel. A bizottság azonban végül elutasította ezt a javaslatot, tehát az egyházi személyeket is általános feljelentési kötelezettséggel terhelte volna, azt ígérve, hogy ennek indokait az országgyűlés előtt fogja kifejteni." Sajnos erre nem került sor, pedig érdekes lett volna megismerni a lassan két és félszáz évvel ezelőtti okfejtéseket.
Az elismert erkölcsi kötelezettség kikényszeríthetőségének kérdésköre a reformkorban is megoldatlan maradt.
Vuchetich Mátyás 19. század eleji tankönyvében eltöprengett azon: "Vajon másnak a bűncselekményében azok is részesekké válnak-e, akik a bűncselekményt nem akadályozták meg, amíg ezt megtehették, vagy nem jelezték
- 465/466 -
az elkövetett vagy elkövetendő bűncselekményt".[7] Válasza neki sem lehetett más, mint az, hogy az ilyen kötelezettség szorgalmazása helyeselhető, de azt csak a törvény kifejezett előírása alapozhatja meg.
Vuchetich kortársa, Szlemenics Pál 1836-ban jelentette meg az első magyar nyelvű büntetőjogi kézikönyvet, amely korábbi latin nyelvű munkájának átdolgozása volt. Ő csak annyiban ment tovább Vuchetichnél, hogy az előkészület feljelentésének fontosságát is hangsúlyozta. "Mivel minden hazapolgár a' polgári társaságnak természetéből mindarra köteles, a' mit annak közjava megkíván, önként folyik: hogy minden hazapolgár természeti köteleztetésénél fogva a' neki tudtára esett gonosztetteket szerzőikkel együtt bejelenteni tartozik. Hogy ezen köteleztetés nem csak a' már elkövetett gonosztetteket, hanem a' még csak szándékúl vetteket is illeti, onnét tetszik ki: mert ha ezek idején 's korán feladatnak, a' sérelmet meg lehet előzni, következőleg ezeknek fölfedeztetésök igazaink' bátorságára nézve még hasznosabb, mintsem amazoknak bejelentésök." Ám következik ezután a már ismert formula: "Azonban az itt előterjesztett természeti köteleztetéssel törvényeink szerint csupán a' felségbántásra és istenkáromlásra nézve vagyon büntetés egybekötve".[8]
A híres, nagyrészt Deák Ferencnek tulajdonított 1843-as büntetőtörvény-javaslatunk az előkészület feljelentésének elmulasztását a részesség sajátos formájának, a "bűnszerzői magatartások" egyikének tekintette. Az előírás differenciált a vesztegetés révén elért, illetve a hivatali kötelességszegéssel megvalósult mulasztás között - amely minden előkészületi magatartást érintett - és a törvényben kifejezetten előírt egyes, speciális kötelezettségek elmulasztása között.[9] A már elkövetett bűncselekmény feljelentésének elmulasztása a felsoroltakon kívül kiegészült azzal az esetkörrel is, amikor a mulasztó tudott arról, hogy "valaki ártatlanul vétetett büntető közkereset alá" (417. §).
A kodifikáció elmaradása tág teret kínált a judikatúrának. Pauler Tivadar Büntetőjogtan című tankönyvében megemlített néhány táblai ítéletet (rablás, emberölés, és lopás miatt az 1860-as évek elején folyt eljárásokat), amelyekben a vádlottakat elmarasztalták feljelentés elmulasztásáért, jóllehet ennek törvényi alapjai hiányoztak.[10] Ez igazolja, hogy egységes Btk. hiányában nehezen tört utat a "nullum crimen sine lege" elve is.
Végül azonban megszületett első elfogadott büntető törvényünk. Ebben Csemegi Károly a feljelentési kötelezettséget mértéktartó módon csak a felségsértés bűntettére nézve tartotta fenn (1878. évi V. tc. 135. §).[11]
Edvi Illés Károly, a törvény egyik kiváló kommentátora rámutatott, hogy a feljelentés elmulasztása miatti felelősséget ugyan nem indokolt az 1843-ik évi javaslat szellemében általános részi szabályként, a bűnrészesség formájaként fenntartani, helyesebbnek vélte volna azonban a német Btk. valamelyest szigorúbb megoldását, ami a mulasztást "a pénzhamisításnál, gyilkosságnál, rablásnál, emberrablásnál és a közveszélyű bűntetteknél" is büntetni rendelte.[12] Az 1900. év elején hatályba lépett Bűnvádi Perrendtartás mindenesetre előírta, hogy "az összes hatóságok és hatósági közegek kötelesek a hivatalos hatáskörükben tudomásukra jutott nem magánindítványra üldözendő bűncselekményeket, a birtokukba került adatok közlésével és a bizonyítási tárgyak áttétele mellett a királyi ügyészségnél feljelenteni" (87. §).
- 466/467 -
Ezzel a 20. század elejére lényegében kialakult a történelmi tapasztalatok által igazolt rendszer:
- az állampolgároknak általános feljelentési kötelezettsége nincs, kivéve ha annak elmulasztását a törvény kifejezett rendelkezéssel bünteti;
- a hivatalos szervek azonban a hivatalos eljárásuk során megtudott bűncselekményeket kötelesek feljelenteni.
E rendelkezések azonban azóta folyamatosan bővültek és cizellálódtak.
Az 1961. évi V. törvény állam elleni bűncselekmények elkövetése vagy előkészülete esetében, továbbá tiltott határátlépés, embercsempészés és zendülés előkészülete esetében írt elő generális kötelezettséget. Az 1978. évi IV. törvény ezeket kiegészítette egy katonai bűncselekménnyel, a külföldre szökés bűntettével. A további fejlődés csak részben szelektált, inkább megint újabb bűncselekményeket vont a körbe. Változatlan maradt a hivatalos személyek generális feljelentési kötelezettségének büntető eljárásjogi előírása, de ennek elmulasztása általában ma is csak fegyelmi vétség, korrupciós tettek esetén viszont sui generis bűncselekmény. Ma már alig követhető külön szigorú speciális feljelentési, bejelentési, jelzési előírások vonatkoznak a csődbűncselekmény esetén felszámolókra, pénzmosás gyanújakor a pénzügyi szervezetekre, idegenkezűségre utaló sérülés esetén az orvosokra, abúzus észlelésekor a gyermekvédelmi eljárásokban érintett több tucatnyi szervezetre és személyre.
Vizsgáljuk meg ezért a hatályos szabályozást valamelyest részletesebben.
Napjaink aktuális szabályozási rendszerének lényegét a következő táblázat szemlélteti.
| Bárki által | Hivatalos személy, hatóság tagja, köztestület által | Speciális esetek további személyek által | |
| Feljelentési (bejelentési) kötelesség | Kivételesen, ha elmulasztása a Btk. szerint büntetendő (állam elleni bűncselekmények, terrorcselekmény, emberrablás, nemzetközi gazdasági tilalom megsértése, mentő körülmény elhallgatása) | Mindig (de csak a hivatali hatáskörében tudomására jutott esetekben) | A) felszámolók, B) pénzmosás bejelentésére kötelezettek, C) gyermekvédelmi jelzőrendszer tagjai (kiemelt súlyú esetekben), D) orvosok (bűncselekmény gyanúját keltő súlyos testi sértés felnőttnél) |
| Elmulasztásának büntetőjogi szankciója | A Btk.-ban az egyes bűncselekményeknél meghatározott szankció | Elmulasztása csak fegyelmi vétség, kizárólag korrupció (vagy kiemelt gyermekvédelmi veszély esetén bűncselekmény – Btk. 297., 209/A. §) | A) Btk. 404/A. § B) Btk. 401. § C) Btk. 209/A. § D) fegyelmi vétség |
Látható, hogy a szabályozás - mértéktartó jelzőt használva is - meglehetősen cizellált.
Az általános, mindenkire vonatkozó feljelentési kötelezettség egy bűncselekménycsoportot (valamennyi állam elleni bűncselekményt - Btk. 263. §) és három további bűncselekményt érint, az emberrablást (191. §), a terrorcselekményt (317. §) és a nemzetközi gazdasági tilalom megsértését (328. §). Ha egészen pontosak próbálunk lenni, bizonyos feltételek (a valódi tettes kilétének elhallgatása) esetén a mentő körülmény elhallgatása is idetartozhat (281. §).
Az ábra második oszlopának tartalmát illetően tudjuk, hogy a Be. 376. § (2) bekezdése (hagyományosan) előírja: "a hatóság tagja és a hivatalos személy, továbbá, ha törvény előírja, a köztestület köteles a hatáskörében tudomására jutott közvádra üldözendő bűncselekményt feljelenteni". E kötelezettség elmulasztásának azonban általában csak fegyelmi szankciója lehet. Ez alól azonban kivétel a korrupciós bűncselekmény feljelentésének elmulasztása, ami 2015 óta önálló hivatali deliktum (Btk. 297. §), de nem a hivatali bűncselekmények fejezetében kapott helyet (ahogyan egyébként a hivatalos személy által elkövetett okirat-hamisítás sem) hanem a tematikusan hasonló korrupciós bűncselekmények között. Tovább bonyolítja az áttekinthetőséget, hogy bizonyos hivatalos személyek (a gyámhatóság tagjai, de akár bírák, ügyészek, nyomozók is) mások mellett elvileg 2024 óta alanyai lehetnek a gyermekvédelmi jelzéssel kapcsolatos kötelezettség megszegésének (Btk. 209/A. §). Az olyan mulasztás tehát, amely egyébként hivatalos személyek esetében csak fegyelmi vétség lenne, bizonyos további feltételek mellett (bűncselekményre utaló jelek felmerülésekor, kiskorúaknál) szintén e nemrégiben a Btk.-ba került vétség szerint minősülhet.
A harmadik csoportot más (szűkebb) speciális alanyok vagy alanyi kör által megvalósítható feljelentés elmulasztása alkotja. Ez idő szerint négy ilyen esetkör van. A felszámolók a felszámolási eljárás során észlelt csődbűncselekmény vagy számvitel rendjének megsértése feljelentéséért tartoznak büntetőjogi felelősséggel (Btk. 404. §), a pénzügyi szervezetek, vagyonkezelők, pénzmosásra vagy terrorizmus finanszírozására utaló tény vagy adat észlelése esetén (Btk. 401. §). A legújabb, tavalyi módosítás a gyermekvédelmi rendszerben részt vevők számára - akik nem csak hivatalos személyek lehetnek - a 18 éven aluliak sérelmére megvalósult súlyos bűncselekmények gyanúját kelthető körülmények ("kiemelt veszélyeztető okok") észlelése esetén ír elő olyan eljáráskezdeményezési - gyakor-
- 467/468 -
latilag tehát feljelentési - kötelezettséget, amelynek elmulasztása bűncselekmény (Btk. 209/A. §).
Végül az orvosok e csoporton belül - hasonlóan a korábban említett hivatalos személyekhez - kétszintű felelősséggel tartozhatnak. Ha azt észlelik, hogy az általuk kezelt személy 8 napon túl gyógyuló sérülése feltehetően bűncselekmény következménye (például lőtt sérülés), s azt nem jelentik a rendőrségnek, kifejezett büntetőjogi szankció hiányában csak fegyelmi vétséget követnek el. Ha azonban kiskorú esetében észlelik a súlyos elhanyagolás, fizikai vagy szexuális bántalmazás jeleit, s nem kezdeményeznek emiatt eljárást, ők is a "gyermekvédelmi jelzéssel kapcsolatos kötelezettség megszegése" vétségének alanyává válhatnak.
Az egyes tényállások szóhasználata és szerkezete kétségtelenül következetlen: egyeseknek már a címében feljelentés, másokéban bejelentés, megint másokéban jelzés elmulasztása szerepel. A tudomásszerzés tárgya azonban mindig végső soron bűncselekményekhez köthető, a kötelezettség valamennyi esetben büntetőjogi tilalmak megsértésére utaló tények, jelek, gyanúokok hatóságokkal történő közlését jelenti, és a mulasztás valamennyi esetben büntetőjogi felelősség megállapításával is járhat.[13] Egyes tényállások a bejelentendő bűncselekményeket kifejezetten nevesítik is (például az emberrablás előkészületét, a vesztegetést, a számvitel rendjének megsértését), máskor a bűncselekményeket a keretet kitöltő hivatkozott törvény egyértelműsíti (például a pénzmosást vagy a terrorizmus finanszírozását).[14] Végül a gyermekvédelmi jelzés elmulasztása esetén a szóba jöhető bűncselekmények világosan következnek a háttérjogszabályban részletezett, ún. kiemelt veszélyeztetési okokból (például "gyermek szexuális bántalmazása" esetén a szexuális erőszak vagy a szexuális kényszerítés; "súlyos alultápláltság, egészséget veszélyeztető ellátatlanság" esetén kiskorú veszélyeztetése jön szóba stb.).[15] Ezért tehát a különböző kört érintő kötelezettségek formáját illető terminológiai változatosságnak a mulasztás büntetőjogi megítélését illetően tartalmi jelentősége nincs, legfeljebb - mint később utalok rá - helyenként a háttérnormák pontos értelmezése körében lehet zavaró.[16]
Különböznek az említett bűncselekmények abban a tekintetben is, hogy a feljelentési kötelezettség
- egyaránt vonatkozik a büntetendő előkészületre és az elkövetett, de még le nem leplezett tettre, vagy
- csak az előkészületre, esetleg
- (büntetendő előkészület hiányában) csak a még le nem leplezett cselekményekre.
A három változatot így szemléltethetjük:
| előkészületre vonatkozik | előkészületre és le nem leplezett bűncselekményre egyaránt vonatkozik | le nem leplezett bűncselekményre vonatkozik |
| – emberrablás – terror- cselekmény | – állam elleni bűncselekmények – nemzetközi gazdasági tilalom megsértése | – korrupciós bűncselekmények – csődbűncselekmény – számvitel rendjének megsértése – kiskorú sérelmére elkövetett bűncselekmény |
Végül csoportosíthatók az általános alany által megvalósítható bűncselekmények aszerint is, hogy a hozzátartozót is terheli a feljelentési kötelezettség (emberrablás, terrorcselekmény), vagy a hozzátartozó e mulasztás miatt nem büntethető (állam elleni bűncselekmények, nemzetközi gazdasági tilalom megsértése).
Indokolt röviden néhány, a tényállások értelmezése kapcsán felmerülő kérdés érintése.
Mindenekelőtt rövid magyarázatot igényel a csak az előkészületi stádiumban lévő bűncselekményekre vonatkozó limitált kötelezettség. A befejezett, de még a hatóság tudomására nem jutott emberrablás feljelentését azért nem írják elő, mert az ilyen általános kötelezettség - ha tehát büntetés terhe mellett a megvalósult túszejtés miatt is hatósághoz kellene fordulni - veszélybe sodorhatná
- 468/469 -
vagy legalábbis kockáztatná az elrabolt személy életét. (Ha egy megvalósult emberrablás elkövetőjének az elhúzódó tárgyalások során az általános feljelentési kötelezettség folytán egyre inkább a lelepleződéstől kellene tartania, nő annak kockázata, hogy végzetes lépésre ragadtatja magát.) Befejezett - de a hatóság tudomására nem jutott - terrorcselekmény pedig értelmezhetetlen, ugyanis a terrorista tettek lényege a publicitás: nincs olyan terrorcselekmény, amely jellegéből, célzatából adódóan elkövetése után rövid időn belül ne jutna a hatóság tudomására, elegendő tehát az előkészítését feljelentési kötelezettséghez kötni. Az emberrablás előkészületére vonatkozó feljelentési kötelezettségnek van még egy egyedi sajátossága: itt (de csakis itt) a kötelezettség nemcsak a hatóság, hanem az "érintett" személy tudomására hozásával is teljesíthető. "Érintett" - a tudomásszerzéstől függően - lehet a kiszemelt túsz, de a majdani követelés címzettje is.
Szintén csak az általános alanyokat terhelő - "hagyományos" bűncselekmények körében merül fel a tudomásszerzés valamennyi ilyen deliktumban közös "hitelességének" kérdése. Az ítélkezési gyakorlat már korábban kialakította, hogy a "hitelt érdemlő tudomásszerzés" nem jog-, hanem ténykérdés; az ezt igazoló vagy erre meggyőző módon utaló körülmények megállapíthatósága nyilvánvalóan az egyes esetek eltérő sajátosságainak függvénye. Általában hitelt érdemlőnek lehet tekinteni az értesülést, ha a feljelentésre kötelezett közvetlenül, "tetten érés" folytán észleli a bűncselekmény elkövetését, vagy ha arról az elkövetők valamelyikétől vagy más megbízható forrásból (például tárgyi bizonyíték észleléséből) szerez tudomást.[17] A tréfálkozó megjegyzések, konkrét adatot nélkülöző gyanúsítgatások, könnyelműen odavetett, közismerten nem szavahihető személyektől nyert értesülések nyilvánvalóan nem ilyenek. Nem hitelt érdemlőek a bizonytalan tartalmú, ellentmondásos vagy tisztázhatatlan eredetű tudomásszerzések sem.[18]
Végül megemlíthető még egy a törvény tudatos szóhasználatát érintő sajátosság. A feljelentés elmulasztását felrovó tényállások többsége nem "nyomban" vagy "haladéktalanul" teljesítendő kötelezettséget ír elő, hanem a "mihelyt teheti" kifejezést használja. Ezzel álláspontom szerint az objektív (szigorúan rövid, az észlelést azonnal követő) időhatár helyett valamelyest engedékenyebben, szubjektív mozzanatok mérlegelését is lehetővé teszi. Az időbeli korlát persze változatlanul szoros, de a kötelezettség kapcsán nemcsak azt kell figyelembe venni, hogy elvileg mód volt-e azonnali cselekvésre, hanem azt is, hogy mikor, mennyiben, hogyan voltak biztosítottak ennek konkrét (például technikai, logisztikai) lehetőségei. Ennek során mérlegelendő tehát, hogy az érintett hol, milyen körülmények között, hogyan értesült a feljelentési kötelezettséget megalapozó körülményekről, de az is, hogy milyen volt (aktuális) pszichés állapota, tarthatott-e az értesülés megszerzése után közvetlen retorziótól, stb. Adott esetben mindezek függvényében értékelendő az az idő, ami észszerűen elvárható a kötelezettség teljesítéséhez.
Láttuk, hogy a büntetőjogi szabályozás meglehetősen bonyolult, s terminológiája - különösen a részletszabályokkal és a háttérnormákkal összevetve - nem teljesen egyértelmű és következetes. A megfelelő differenciálás persze kívánatos, de pontosabb, mértéktartóbb és szilárdabb elvi alapokon álló, összességében koherensebb előírásokra lenne szükség.
Nehezen igazolható például, hogy ma Magyarországon az emberölés előkészülete (kísérlete vagy elkövetése) feljelentésének elmulasztása nem büntetendő, egy akár csak készülő embargósértésé viszont igen. Eszerint a termékforgalmazásra vonatkozó nemzetközi kötelezettségeink potenciális veszélyeztetése súlyosabb büntetőjogi megítélést igényel, mint az emberi élet elleni tervezett támadás? Az sem világos, hogy egy számviteli mulasztásokat észlelő és arról hallgató felszámolót miért kell bűncselekmény felrovásával is megfenyegetni, hiszen a valóban érzékeny - és megfelelő - szankció a felszámolók névjegyzékéből való törlése lenne.
A nyilvánvalóan jószándékú modifikációk ellenére helyenként nem könnyen értelmezhető a gyermekvédelmi eljárások megindítását célzó előírások szabályozása sem. A különböző kifejezések használata (kezdeményezés, jelzés, bejelentés, feljelentés) a háttérnormákban sem mindig következetes.[19] Ráadásul a szabályozási igény nyugvópontra sem jutott. Van olyan törvényhozói kezdeményezés is, hogy általános feljelentési kötelezettséget írjanak elő a kiskorúakat érintő valamennyi szexuális bűncselekményre utaló körülmények észlelése kapcsán, s ez alól még az egyházi személyek hivatási titka sem lenne kivétel.[20] Ám, mint korábban láttuk, alig több mint
- 469/470 -
egy éve a Gyermekvédelmi törvény módosítása nem kevesebb mint 18 gyermekvédelemmel egyáltalán kapcsolatba hozható intézmény, illetve személy részére írt elő veszélyeztető körülmény észlelése esetén eljáráskezdeményezési kötelezettséget, melynek elmulasztása legalább fegyelmi, súlyosabb esetben büntetőjogi felelősség megállapításával járhat.[21] Biztos, hogy ez nem elég? Mekkora esély van arra, hogy a gyónások, bizalmas közlések szelektív felfedésére kötelezés akár részben csökkenti a látenciát? Ki fog őszintén a lelkipásztorához fordulni, ha tudja, hogy amit mond, nem marad titokban; és a pap hogyan oldja fel a lelkiismeretével és az egyházi törvényekkel szembeni konfliktusát? Hogyan várhatjuk el tőle, hogy tartsa tiszteletben az állam és az egyház elválasztásának elvét, ha ezt az állam sem tartja tiszteletben?
A bonyolult és összetett szabályozás okán fontos lenne mind a közvélemény, mind az érintettek alapos és folyamatos tájékoztatása, vagyis a sokat emlegetett "edukáció" is. Azt tapasztalom, hogy az egész kérdéskör kapcsán nagyon sok a bizonytalanság, s nem kevés a téves, félrevezető információ sem. Az interneten például több olyan ismeretterjesztő, felvilágosító anyagot találtam, amely súlyos tévedést tartalmaz, azt állítva például, hogy aki (bármely) tudomására jutott bűncselekményt nem jelent, bűnpártolást követhet el.[22] Személyi bűnpártolás azonban nyilvánvalóan csak aktív magatartással követhető el, az tehát, aki - ha erre nézve nincs kifejezett kötelezettsége - nem akadályoz meg egy általa tudott bűncselekményt,[23] vagy nem jelenti azt fel, büntetőjogi felelősséggel nem tartozik. Megjegyzem végül - bár e tekintetben illúzióim nincsenek -, hogy a megfelelő tájékoztatás, felvilágosítás segítheti a kérdést érintő erkölcsi attitűdök hangsúlyosabbá válását is. Ez manapság felettébb kívánatos lenne.
Évszázadok fejlődését áttekintve úgy tűnik, mára egyre inkább háttérbe szorul a kriminalizálás kivételessége: a büntetőjog végső eszköz helyett gyakran az itt vizsgált területen is az elsődleges szabályozás igényével lép fel. Emellett fokozatosan kiveszett a mai előírások mögül a közösség - meglehet, a jog szigorúan vett funkcióját, kikényszeríthetőségét tekintve kevésbé hangsúlyos, de a normákban és a tudományos kommentárokban korábban mégis határozottabban igényelt és elismert - tisztelete, védelme. Eltűnőben van a büntető előírások etikai fedezete. Ráadásul láttuk, hogy a gyakran ötletszerű, technokrata szabályozás folyamatosan aránytalanságokat és következetlenségeket is szül.
Megpróbáltam igazolni, hogy a feljelentési kötelezettség az állam és polgárai közötti felelősségmegosztás tükre. Túlságosan széles körű előírása nem erősíti a kívánatos bizalmat. Egyes kiemelten súlyos, főként előkészületi stádiumban lévő tettek esetén (vagy már kísérleti szakba jutott, de az eredmény elhárítását vagy következményeinek enyhítését még lehetővé tevő időben) az intézményt fenn kell tartani. A megfelelő súlyozást és a szabályozás következetességét azonban nem sérthetik aktuális vagy éppenséggel devalválódott igények. Az állam elleni bűncselekmények teljes körére vonatkozó feljelentés elmulasztása például - ami sokáig egyedül reprezentálta ezt az előírást - még akkor került a törvénybe, amikor az állam védelme - függetlenül a veszélyeztetés súlyától - megelőzte az emberi élet védelmét.[24] Ma változatlanul feljelentési kötelezettség vonatkozik egy készülő alkotmányos rend elleni szervezkedésre (Btk. 255. §), jóllehet magának a bűncselekménynek az előkészülete nem is büntetendő.
Példaértékű lehet továbbá a német szabályozás lényegében azt előíró rendelkezése, amely a tárgyi korlát (egyes súlyos bűncselekmények világos igények mentén megfogalmazott katalógusa) mellett időbeli korlátot is felállít. Feljelentési kötelezettség a német Btk. szerint csak addig áll fenn, amíg a feljelentés révén mód van a felsorolt bűncselekmények megakadályozására vagy eredményük elhárítására.[25]
Állítható persze az is, hogy a feljelentési kötelezettség a legtöbb esetben inkább szimbolikus, mint gyakorlati jelentőségű: főként értékítéletet és nem érdemi büntetőjogi igényt testesít meg. A bűnügyi statisztika már évek óta nem is rögzíti az e körbe tartozó ismertté vált ügyeket - feltehetően nem akarják a kimutatásokat további "nullákkal" és üres rovatokkal terhelni. A szabályozás tehát a gyakorlatban valószínűleg akkor sem sok vizet zavarna, ha akár tovább cizellálódna. A törvény koherenciája azonban alapvető érdek. Magam ezért nem örülök neki, hogy a Btk. más területeken is egyre gyakrabban populista igények üzenőfüzetévé válik gyakorló munkafüzet helyett. ■
JEGYZETEK
[1] Terrorism Act 2000, Section 38B. Aktualitása okán jelzem, hogy a gyermekek sérelmére elkövetett tettek (gyermekbántalmazások) kapcsán Angliában jelenleg nincs szélesebb körű feljelentési vagy jelzési kötelezettség, de léteznek ezt tartalmazó belső előírások, és a tervezett jogszabályok szerint ez a helyzet változni fog. A Crime and Policing Bill (2025) néven 2026 elején még tárgyalt törvénycsomag-tervezet a gyermekek szexuális bántalmazásával kapcsolatos szabályok szigorítására készül, bizonyos foglalkozási ágak képviselőit feljelentésre kötelezve, s különösen a feljelentés akadályozását súlyos szabadságvesztés kilátásba helyezésével fenyegetve.
[2] Az Egyesült Királyságban: Money Laundering, Terrorist Financing and Transfer of Funds Regulations (MLRs) 2017; Sanctions and Anti-Money Laundering Act 2018 (SAMLA 2018). Az USÁ-ban: Bank Secrecy Act (BSA 1970); USA PATRIOT Act (2001).
[3] A feljelentés elmulasztását 3 márka büntetéssel fenyegették. Érdekességként jegyzem meg, hogy ez a "márka" - büntetésként nem a "kölni-bécsi számítási és súlypénzegységgel volt azonos értékű - ami kb. 230 gramm finom ezüst értékének felelt meg - hanem ennél olcsóbb - az adózásnál a számadásnál és a bírságoknál használatos értékkel". A forgalomban ez 3 aranyforintnak volt megfelelő, ami így is elég érzékeny büntetés volt, hiszen egy szakképzett mesterember kb. másfél havi bérét jelentette.
[4] "Quando ex omissione accusationis reipublicae vel homini privato damnum immineret irreperabile." Huszty István: Jurisprudentia practica, seu commentarius novas in jus hungaricum. Budae, 1745. (T.3. § 6.)
[5] "Salus Reipublicae ad exigat: et uniusquisque tranquillitati Boni Publici studeat. Interst enin rei Publicae peccata nocentium nota fieri." Bodó Mátyás: Jurisprudentia criminalis. Posonii, 1751. 18.
[6] Hajdu Lajos: Az első (1795-ös) magyar büntetőkódex tervezet. Budapest, 1971. 218.
[7] Vuchetich Mátyás: A magyar büntetőjog rendszere. I. könyv Elméleti büntetőjog (1819). Fordította: Király Tibor. Budapest, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, 2012. 124.
[8] Szlemenics Pál: Fenyítő törvényszéki magyar törvény. Buda, Magyar Királyi Egyetem, 1836. 165.
[9] A tervezet 71. és 72. §-a a következőket tartalmazta: "Aki másnak valamelly bűntettre irányzott készülését bizonyosan tudja, s az iránt sem a felsőbbségnek jelentést nem tesz, sem azt, ki ellen a bűntett irányoztatik, idején nem figyelmezteti, ha bérrel vagy jutalom ígéretével volt hallgatása megvásárolva, vagy ha a feljelentés hivatalos kötelessége lett volna, bűnsegédnek tekintetik. Ha pedig a feljelentés hivatalos kötelessége nem volt s nem is bérért vagy ígéretért mulasztotta el a feljelentést vagy figyelmeztetést, csak olly esetekben vonathatik büntetés alá, mellyekre nézve a felnemjelentést is büntetendőnek rendeli a törvény, de még illy esetekben is büntetlenek maradnak azok, kik a bűnre készülővel házassági, gyermeki vagy szülői viszonyban állanak, valamint szintén a sógorok és rokonok másod íziglen, - s a bűnösnek gyámja és gyámoltjai."
[10] "Rozenbaum Sándor [...] az áruba bocsátott [lopott] ezüstneműkből, mit sem vásárolt, de reájuk nem is alkudozott, csak annyiban volna bűnösnek tekintendő, amennyiben ő, bár az első rendű vádlott és a tolvaj közti alkukötéskor a dolog gyanús mibenlétéről bővebb tudomást szerzett, mégis, azt az illetékes hatóságnál fel nem jelenté; fennevezett a feljelentés elmulasztásánál fogva vétkesnek találtatik, s figyelemmel eddigi jó viseletére, nyolcz napi fogságra ítéltetik (Törvényszéki Csarnok, 1863. 16. szám - 1862 dec 4.-én kelt 1140. Kir. Tábla). Hasonlóan marasztaló ítélet született Turkay András és mások "tolvajsági ügyében", ahol Berkes János "azon mulasztásáért, hogy a tudomására esett bűntényt fel nem jelentette, hat havi börtönbüntetésre marasztaltatott" (Törvényszéki Csarnok 1862. dec. 3. 2397. Kir Tábla). Pauler Tivadar: Büntetőjogtan. Pest, 1869. 112-113.
[11] A 135. §-hoz fűzött indokolás szerint: "A törvénynek joga van követelni, hogy az állam létével, a polgárok nyugalmával és biztonságával szemközt annyi energiát mindenki biztosítson. a mennyi szükséges arra, hogy a hatóság annak idején figyelmessé tétessék s ezáltal azon helyzetbe hozassék, hogy a társadalmat a fenyegető veszélytől megmenthesse. Közöny a haza és társadalom iránt már magában is bűn; de ha e közöny akképp nyilatkozik, hogy az, a ki tudja és ismeri az államot létében, szerkezetében, intézményeiben fenyegető veszélyt, tudja és előre látja a polgárháborút, mely következik, s mely ezrek életébe és vagyonába kerülhet, és mégis elmulasztja a könnyű és veszélytelen figyelmeztetést: az ily közönyt, mely legalább is igen közel áll a szövetséghez, joggal bünteti az állam." Lőw Tóbiás: A magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878:V. t.cz.) és teljes anyaggyűjteménye - 1. kötet. Budapest, 1880. 68-69.
[12] Edvi Illés Károly: A Büntetőtörvénykönyv magyarázata. II. kötet. Budapest, Révai testvérek kiadása, 1894. 24-25.
[13] A büntetőjogi megítélést tekintve annak sincs érdemi jelentősége, hogy például a pénzmosásra és terrorizmus finanszírozására vonatkozó bejelentést nem közvetlenül "bűnüldöző hatóságnál" (ezt a törvény egyébként más esetben sem írja elő), hanem a NAV Pénzügyi Információs Egységénél kell bejelenteni (a pénzmosás és a terrorizmus finanszírozása megelőzéséről és megakadályozásáról szóló 2017. évi LIII. törvény 38-39. §), ahol az elemző tevékenység eredményeképpen csak a tízezres nagyságrendű bejelentések pár százalékában kerül sor eljárás kezdeményezésére.
[14] Azt a pénzmosással kapcsolatos bejelentési kötelezettség elmulasztásának vétsége kapcsán az ítélkezési gyakorlat szükségesnek tartotta hangsúlyozni, hogy azoknak a pénzmosásra vagy terrorizmus finanszírozására utaló adatoknak, tényeknek és körülményeknek, amelyek alapján a bejelentési kötelezettség objektív kritériumát meg lehetne állapítani, nincs jogszabályi meghatározása. Így ilyennek tekinthető akár a szokásos vagy annak tűnő banki tranzakció is (BH 2023.266.II.).
[15] A kiemelt veszélyeztető okokra utaló körülményeket a személyes gondoskodást nyújtó gyermekjóléti, gyermekvédelmi intézmények, valamint személyek szakmai feladatairól és működésük feltételeiről szóló 15/1998. (IV. 30.) NM rendelet 11/A. §-a részletezi.
[16] A mulasztás büntetőjogi megítélését tekintve közömbös, hogy a feljelentést a büntetőeljárás kiváltásának célzatával teszik (általában a sértett), a bejelentést vagy (az általában csak informáló, figyelemfelhívó) jelzést nem feltétlenül. A kötelezettség alapja és rendeltetése ugyanis mindegyik esetben azonos, s míg a célzatos feljelentés sem feltétlenül indukál büntetőeljárást, a bejelentés vagy jelzés nyilvánvalóan célzat hiányában is vezethet a nyomozás elrendeléséhez. Gál István László mindazonáltal szükségesnek tartja a fogalmak tartalmi eltérését is hangsúlyozni. Gál István László: Bejelentés vagy feljelentés? A pénzmosás és a terrorizmus finanszírozása elleni küzdelemmel kapcsolatos feladatok és kötelezettségek az új Büntető Törvénykönyv alapján. Budapest, Penta Unió, 2013.
[17] Legfelsőbb Bíróság Bf.IV.1218/1966.
[18] Legfelsőbb Bíróság B. törv. eln. 269/1957.
[19] A Gyermekvédelmi törvény 17. §-ának (2) bekezdése például a jelzőrendszer tagjai részére előírja, hogy "kötelesek a) jelzéssel élni a gyermek veszélyeztetettsége esetén a gyermekjóléti szolgáltatást nyújtó szolgáltatónál, b) hatósági eljárást kezdeményezni a gyermek bántalmazása, illetve súlyos elhanyagolása vagy egyéb más, súlyos veszélyeztető ok fennállása, továbbá a gyermek önmaga által előidézett súlyos veszélyeztető magatartása esetén". Ez tehát kettős kötelességet kellene jelentsen (a két pontot nem választja el "vagy" kötőszó), de a két - eltérő tartalmú - kötelességet tartalmazó előírás közötti részbeni átfedés világos. Ugyanakkor a szankció a (4a) bekezdés szerint "a (2) bekezdésben meghatározott jelzési vagy kezdeményezési kötelezettség, vagy feljelentés" elmulasztásához fűz "büntetőjogi felelősségre vonást". A Btk. 209/A. §-a címében jelzéssel kapcsolatos kötelezettség megszegésére utal, a tényállás azonban bármely "veszélyeztetési okkal összefüggő" kötelezettség megszegését fenyegeti büntetéssel.
[20] Lásd a 2025. október 9-én benyújtott T/12760. sz. törvényjavaslatot.
[21] A már idézett Btk. 209/A. §, melynek kereteit az 1997. évi XXXI. tv. 17. §-ának a különböző esetek számbavételénél már említett 2024. szeptember 1. napjától hatályos módosítása tölti ki.
[22] Például https://arsboni.hu/ami-rendeloben-tortenik-rendeloben-marad/ vagy https://drkovacsroland.hu/mi-a-kulonbseg-a-feljelentes-es-a-bejelentes-kozott/
[23] Hozzátehető: a bűncselekmény elkövetésének során történő jelenlét, ha ezt az elkövető észleli, további feltételek teljesülése esetén, kivételesen a passzivitást pszichikai bűnsegéllyé (de nem bűnpártolássá) emelheti.
[24] Az 1961. évi V. törvény általános indokolása így magyarázta, hogy az állam elleni bűncselekmények a különös rész élére kerültek: "Ezzel a sorrenddel is kifejezi a javaslat - amit egyébként a Büntető Törvénykönyv feladatként is megjelölt -, hogy legfontosabb feladatának állami, társadalmi és gazdasági rendünk védelmét tekinti". A Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyve. Budapest, KJK, 1962. 32. Még az előző Btk., az 1978. évi IV. tv. is a Különös rész legelső fejezetében (X. fejezet) szabályozta az állam elleni bűncselekményeket, továbbra is a legfontosabb védendő jogtárgynak tekintve előbb "az állami, társadalmi, gazdasági rendet", később "az alkotmányos rendet".
[25] StGB § 138. Nichtanzeige geplanter Straftaten. A német btk. a bűncselekmények katalógusába felvette az emberölést (és az ott külön szabályozott gyilkosságot), sőt a rablást is. Ugyanakkor az "állam elleni bűncselekmények" közül csak a két legsúlyosabb előkészületére vonatkozik feljelentési kötelezettség.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző professor emeritus, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar; Eötvös Loránd Tudományegyetem Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézet. https://orcid.org/0009-0007-4801-2675
Visszaugrás