"Az egyház a társadalomnak vagy államnak egy formájához sincs kötve, mentől függetlenebb, mentől kevésbé szorul a hatalom támogatására, annál erősebb."[1] (Chonca Győző)
A 19. századi modernizáció, ezen belül a magyar állam és az egyházak közötti jogviszony polgári államépítési elvekhez történő igazítása, egyaránt foglalkoztatja a jogtörténészeket és a társadalom- illetve egyháztörténettel foglalkozók körét is. Ezért a téma a dualizmus korától[2] napjainkig[3] számos szakirodalmi munka tárgyát képezte. A reformkori liberális politikai elit, majd a dualizmus kori szabadelvű gondolkodók írásaikban, parlamenti hozzászólásaikban a nyugati, főként amerikai és francia példákra hivatkozva sürgették az egyházügyi modernizációt. A katolikus autonómia ügye azonban az 1848. évi áprilisi törvényeket követően elsősorban a magyar püspöki kar és az elkötelezett liberális katolikus értelmiség hatására került napirendre. Törekvésük az elvek tekintetében több, a gyakorlati megvalósítás tekintetében már kevesebb támogatást nyert. Az alábbi tanulmányban az autonómia-mozgalmat kiváltó okokat, majd a mozgalom részeredményeit mutatom be az 1848-tól 1918-ig terjedő időszakban, az alkotmányos forradalomtól a liberális-nemzeti színben láttatott, vallási kérdésekben mélyen konzervatív Ferenc József halálát követően a dinasztia magyarországi uralkodásának végéig.
Az autonómia, az államnak alávetett jogi személy cselekvési szabadsága, mint öntörvényhozás, kötelező belső jogszabályok alkotásában nyilvánul meg. Önkormányzást, önigazgatást is értünk alatta; az autonóm jogi személy azon jogosultságát, hogy saját belső ügyeiben maga járjon el. A vallási közösségek esetébe az autonómia a felekezet és az állam közötti kapcsolódás egy módja: az öntörvényhozás és az önigazgatás az államhatalomtól független, de általa "adományozott", biztosított belső jogosítvány, melynek határvonalait az alkotmányjog szabályozza. Ennek keretein belül az autonómia jelenti az egyháztagok partikuláris önkormányzatiságát is. Ezt az intézményt azonban nem a közjogi szabályozás alakította, hanem elsősorban a felekezet sajátos szervezeti felépítésének a következtében jött létre vagy maradt el, azaz teológiai alapokon állt.
A kánonjogi autonómia-fogalom nem az egyház és az állam viszonyából indul ki, hanem abból, hogy az egyház a ius Divinum alapján szuverén. Ez a szemlélet magától értendőnek tekinti az autonómiának, mint az egyetemes egyházra vonatkozó jogosítványnak a létét az állammal szemben.
A birodalmi egyházzá (380), majd a Nyugat-római Birodalom felbomlását követő évszázadokban létrejött uralmi térségekben a fejedelmi-királyi hatalommal összefonódó, "államegyházzá" vált kereszténység autonómiáját általában addig tartották tiszteletben, míg a világi hatalomgyakorló szuverenitását nem sértette. A papság, elsősorban a főpapság volt az az azonos helyzetű, azonos jogállású személyekből álló, saját ideológiával rendelkező társadalmi csoport, mely érdekei védelme és érvényesítése érdekében egységesen fellépve elsőként szerveződött renddé. A rendi-képviseleti monarchiában mindvégig jelentős társadalmi és politikai hatalommal is rendelkező főpapság - Aquinói Tamás szerint - a világi uralom felett erkölcsi értékítéletet alkothatott. Nyugaton 16. századtól már az egyházi "kötöttségektől" felszabadult uralkodó szuverenitása nyilvánult meg: az abszolút királyi hatalom kiépítése révén növekedett az egyházakkal szemben gyakorolt jogosítványainak köre. Az állami szuverenitás biztosítása érdekében törekedtek a pápai befolyás háttérbe szorítására és az abszolút uralom világi jellegnek érvényesítésére. Bár a keresztény király szabadsága nem korlátlan hatalmat jelentett, hanem a ius Divinum továbbra is erkölcsi "kerítésként" formálta a társadalmi értékítéletet, kisebb mértékben az egyházi öntörvényhozás, jelentősebb mértékben az önigazgatás szabadsága is sérült.
A modern egyházi autonómia igénye a polgári átalakulás során vetődött fel azokban az országokban, ahol a protestáns nemzeti egyházak (Church of England, 1534; augsburgi vallásbéke, 1555) létrejöttével a katolicizmus kisebbségi vallássá vált, vagy a radikális szekularizáció és jogfosztás (francia Jogle-
- 22/23 -
mondó Nyilatkozat, 1789), a felekezeti jogegyenlőség elvén alapuló amerikai "denominácionalizmus" (az USA alkotmányának 1. kiegészítése, 1791) vagy az államegyházi jogállás elveszítése következtében (a magyar 1848. évi XX. tc.) kikerült az állami gyámkodás alól.
Míg a római katolikus egyház igényelte az adott államoktól tartományegyházai autonómiáját, a partikuláris önkormányzatiságot elutasította. Szervezetének teokratikus, egyetemes, egységes és központi jellege kizárta az autonómia olyan értelmezését, mely szerint az egyháznak, mint Istentől alapított intézménynek -akár a maga egészében, akár pedig valamely politikailag vagy földrajzilag körülhatárolt területen - a szónak államjogi értelme szerint felfogott önkormányzatot tulajdoníthatnánk. A pápai tejhatalomból és a mélyen tagolt hierarchikus szervezetből következően az egyházi hatalom birtokosa a papi rend, a klérus, nem pedig a világi személyek, azaz az egyháztagok. A kánonjogon nyugvó autonómia illette a székes- és társkáptalanokat, a szerzetesrendeket, pápai privilégium alapján a papi egyetemeket és püspöki privilégium szerint a vallási egyesületeket is, mindezeket azonban a papi rend gyakorolta a világi elem kizárásával, hierarchikus szervezetben.
Míg Aquinói Tamás az egyházi hatalmat rendi és joghatósági hatalomra osztotta, a Codex Iuris Canonici[4] szerint tanítói (potestas magisterii), megszentelő (potestas ministerii) és kormányzói hatalomról (potestas iurisdictionis) lehet beszélni. A tanítói hatalomból a laikusok annyi részt kaptak, hogy a templomon kívül, így a családban, a háznép között vagy iskolában taníthatnak, vallási tanulmányokat végezhetnek és megvédhetik a megtámadott dogmákat, de a megszentelő hatalom közvetítője kizárólag a papság. Az egyház társadalmi viszonyainak rendezésére és az egyház kormányzására vonatkozó joghatósági hatalom is "Krisztus helytartóját" illeti, nem a hívek összességének adatott. A katolikus egyház-történetírás a hívek egyetemes papságának elvét az ősegyház vonatkozásában sem ismerte el,[5] a hívektől elkülönülő klérus intézménye miatt a 16. század után pedig kifejezetten elutasított minden protestáns mintát.
Az autonómia újfajta értelmezése kényszerű képződményként jelent meg a katolikus egyházban. Magyarországon a 19. századi polgári átalakulás egyik alappillérét képezte az állam és az egyházak viszonyának rendezése, az igény a jogegységre vallási kérdésekben is. Az államegyházi pozíció elvesztése, majd a vagyoni szekularizációtól való félelem következtében kezdődött meg a hosszan tartó, de nem sok eredményt felmutató katolikus autonómia-mozgalom. Autonómia alatt ekkor már mást, "a világi híveknek az egyházi kormányzatban való tevőleges (aktív) részesítését és az ezt végző jogi szervezetet"[6] értették. A világi elem részvétele, mely kötelezettségként, nem jogként nyert értelmezést, csakis az ún. külső ügyekre (vagyonkezelés, oktatásügy, kegyuraság, egyházvédelem) vonatkozhatott. Nem jelentette a szervezet elkülönülését a római egyháztól és nem lehetett olyan mértékű, hogy a pápa vagy a püspökök iurisdictiója csorbát szenvedjen. Szó sem volt protestáns minta alapján értett önkormányzatiságról, és semmiképp sem jelentette a klérusra vonatkozó fő rendező elvek feladását.[7] A katolikus autonómiát a többi felekezettel és az állammal illetve a városi törvényhatósággal szemben érvényesülő intézménynek tekintették, mely az illetékes egyházfő felügyeletével, azaz a hierarchiának alárendelt módon működik.[8]
A 19-20. század fordulóján a jogirodalomban általánosan elfogadott nézet volt, hogy a laikus önkormányzatiságnak a katolikus egyházon belül is vannak olyan történelmi előzményei, melyekkel a modern egyházi autonómia létjogosultságának tudományos indoklása erősíthető a teológiai-kánonjogi érveléssel szemben. A kegyuraság intézményében (jus patronatus regiae majestatis,[9] summum jus patronatus,[10] universalum ecclesiarum regni patronus, a magán kegyuraság és a városi kegyuraság,[11] valamint az erdélyi Status Catholicus[12] ) az autonómia-mozgalom fontos mintát, illetve előzményt látott. Nem véletlen, hogy az autonómia igénye a kegyúri joggal, elsősorban a királyt illető kegyúri joggal sok szálon összefonódva jelent meg a reformkortól a Monarchia végnapjaiig.
A magyar főpapság a katolikus autonómia kiépítésének igényét először 1848 márciusában, az utolsó rendi országgyűlés vallási vonatkozású törvényjavaslatainak tárgyalásával párhuzamosan fogalmazta meg. Március 20-án a püspöki kar a prímás pozsonyi palotájában gyűlt össze. A következő nap összeállított feliratban Hám János rangidős püspök egy önkormányzati formában működő, egyházi és világi tagokból álló vegyes bizottság felállítását kérte a királytól. Az elképzelés szerint a bizottság a kinevezésekkel, az egyházi alapok és alapítványok kezelésével, valamint az egyházi iskolák igazgatásával foglalkozott volna.[13] A világi tagok bevonásával megvalósítandó önkormányzatiság terve szükségmegoldásként, a magyar állam és katolikus egyház közötti közjogi kapcsolat radikális átalakításától való félelmek miatt született meg. Az eddigi privilegizált jogállást a magyar felelős minisztérium felállításáról szóló, március 23-án
- 23/24 -
előterjesztett törvényjavaslat, valamint a "A vallás dolgában" címet viselő, március 31-én előterjesztett törvényjavaslat is veszélyeztette. Míg az előbbi a királynak a katolikus egyház irányába gyakorolt fontos jogosítványa, a legfőbb kegyúri jog, ezen belül elsősorban a főpapi kinevezési jog vonatkozásában eszközölt változtatásokat, az utóbbi a bevett felekezetek közötti tökéletes egyenlőség és viszonosság elvét tartalmazta (2. §),[14] valamint a bevett egyházak iskoláinak állami finanszírozását rögzítette (3. §).
Kossuth a felekezeti egyenlőség előfeltételének tekintette a katolikus egyházi vagyon sorsának rendezését. Hangsúlyozta, hogy a törzsvagyon épp úgy, mint a jövedelem nem más, mint állami rendelkezés alá tartozó, meghatározott célokra irányuló költségfedezet és fizetség.[15] E szemlélet közvetlen előzménye lehetett volna az egyházi javak kisajátításának a polgári átalakulás következetes, kompromisszumok nélküli átvitele esetén. Angliában az egyházi vagyon szekularizálása a Church of England létrejöttével már a 16. században megvalósult, Franciaországban pedig a Joglemondó Nyilatkozat (1789) által nyitott utat (papi tizedről való lemondás, egyházi privilégiumok megszüntetése) a forradalmi konvent 1793-ban az egyházi birtokok kárpótlás nélküli kisajátításával folytatta. 1848 tavaszán Magyarországon az átalakulás két legfontosabbnak tűnő követelménye, azaz a kormányzati önállóság megteremtése és a jobbágyi terhek felszámolása érdekében azonban minden lehetséges konfliktushelyzetet el akartak kerülni a katolikus klérussal. A nézetellentét vállalása túl veszélyesnek tűnt akkor, amikor a haza szabadsága volt a tét a bécsi uralommal szemben.[16]
A kerületi ülés minden változtatás nélkül, az országos ülés további vita nélkül fogadta el Kossuth "vallás dolgában" előterjesztett javaslatát. A főrendi házi tárgyalások április 2-án kezdődtek meg. Scitovszky János pécsi megyés püspök egyháza "ősi jogainak" összeszorítása végett tett óvást. Kifejtette, hogy ha az egyenlőség kitételt valóban fenn akarja a jogalkotó tartani, akkor szükséges a katolikus egyház protestáns minta(!) szerinti önkormányzati alapokra való helyezése, melynek körében ő elsősorban a királyi kegyúri jogot, a ius placetumot, illetve a vallási (fundus religionarius, fundus religionis) és a tanulmányi (fundus generalis, fundus publicus) alapot említette. Fogarasy Mihály szkodári püspök az "associatio szabadságára" hivatkozva érvelt az alkotmányos szabadság és az egyház függetlenségének ügye mellett.[17]
Az egyházi javak szekularizációjától való félelem tehát a püspöki kart az autonómia szószólójává tette. A javaslat tárgyalása során a felekezeti egyenlőségnek és viszonosságnak elvét nem támadták meg nyíltan a katolikus főrendek, de egyértelmű volt, hogy a protestánsok egyenlő partnerként való elismerésére csak akkor hajlandók, ha az egyházak és az egyházi iskolák teljes vagy részleges támogatásáról a katolikus vagyon védelmének biztosítása mellett döntenek. Az átalakulással már elvesztették az államvallási pozícióból adódó közjogi kiváltságokat, a papi tizedet és a jobbágyfelszabadítás miatt birtokaik jelentős részét is. Amikor tehát elfogadták a protestánsok állami támogatását, mindenképpen el akarták kerülni, hogy ehhez bármilyen katolikus jövedelmet, így a vallásalapot, illetve a tanulmányi alapot felhasználják. Az egyházi főrendek hozzászólásai tökéletes összhangot mutattak a prímás vezetésével folyó püspöki tanácskozás[18] céljaival. Mivel az iskolák állami finanszírozásának egyetlen lehetséges módjaként a katolikus egyházi vagyon kisajátítását látták, intézményi biztosítékokat kerestek ennek ellehetetlenítése céljából.
Míg a radikális alsópapság részéről Szerencspataki Hanák János piarista szerzetes a "Március Tizenötödike" 1848 április 28-i számában többek között az egyházi javak állami kezelését és a szerzetesrendek szekularizációját sürgette,[19] Danielik Jánost, a "Religio és Nevelés" szerkesztőjét a püspöki kar támogatását élvező "Jó és olcsó könyvkiadó társulat" választmánya az egyházi vagyon védelme érdekében azzal a feladattal bízta meg, hogy alapok történetéről és jellegéről röpirat formájában készítsen összefoglalást. Danielik az egyházi vagyon, ezen belül az alapítványok eredetét királyi birtokadományokra, magánadományokra és adásvétel útján történő szerzésre vezette vissza, melyek alapján állította, hogy az magántulajdont képez és jogi természete a nemesi tulajdonnal egyezik meg. [20]
A katolikus autonómia iránti igényt az alsótáblán először Sárkány Miklós bakonybéli apát jelentette be 1848 április 4-én, miután a főrendek többsége leszavazta a főpapi tagok azon indítványát, mely szerint minden felekezet szabadon élhetett volna javaival, és csak az ezek jövedelméből nem fedezhető költségeket finanszírozta volna az állam. Sárkány kifejezte örömét a vallásegyenlőség elve felett, és egyben azt a reményét is, hogy "annak idejében" a katolikusoknak is lehetőségük lesz arra, hogy azokat a szabadságokat követeljék (értsd: autonómia), melyekkel más felekezetek már rendelkeznek. Bár egy bekiabáló hang a vitatott cölibátus kérdésére koncentrálva közölte a követekkel, hogy "Házasodjanak, ha tetszik", Kossuth részletekbe menően reagált Sárkány észrevételére. Elismerte, hogy "a katholikus egyháznak, viszonosság tekintetéből, igenis sok követelni valója van", de a "rögtöni intézkedést" jobb szerette volna elhalasztani, hogy "a béke s nyugalom az országban fenntartassék".[21] Kossuth egyik visszaemlékezésében egyébként felsorolta azokat az ellenvetéseket, melyeket az autonómia elvi támogatása mellett annak gyakorlati megvalósíthatósága vonatkozásá-
- 24/25 -
ban Lonovicsnak az utolsó rendi országgyűlés idején említett. Fenntartásai voltak atekintetben, hogy a protestáns egyházakkal szemben nem egy Rómától független nemzeti egyházról volt szó, melynek képviselői az állami jogforrásokat a pápai rendelkezések elé helyezné. Az autonómia szerinte csak úgy nyerhet értelmezést, hogy a rendelkezési jog megoszlik a klérus és a laikus tagok között, azaz a hívők összességét illeti. Harmadik észrevétele a finanszírozásra vonatkozott: az államtól való függetlenség szerinte - az amerikai minta értelmében - azt jelentette volna, hogy az egyház állami anyagi támogatásban nem részesül.[22]
A tekintélyesebb katolikus országgyűlési tagok, azaz világi személyek bevonásával folyó, Scitovszky János püspök lakásán megtartott közös tanácskozás április 6-án feliratot intézett V. Ferdinándhoz, majd egy nappal később petícióval fordult az országgyűléshez. A petíciót Rónay János csanád megyei követ nyújtotta be ("Rónay-petíció"). Fogarasy Mihály püspök emlékiratában számolt be a tervezett autonómia kereteiről. A legfőbb kegyúri jog részét képező vagyonfelügyelet a magyar felelős minisztérium felállításáról szóló törvénycikkel (1848. évi III. tc.) az eddigi dikasztériumi útról a felelős minisztériumhoz került át, azaz parlamentáris alkotmányos joggá vált. Az egyházi alapok, alapítványok és iskolák "védelmét", lényegében kezelését és igazgatását azonban továbbra is autonóm formában képzelte el a főpapi kar.[23]
Rónay a petíciót április 7-én az autonómia becikkelyezését tartalmazó törvényjavaslat kíséretében nyújtotta be, a liberális katolikus Deák Ferenc indítványára azonban az alsótábla elkésettként a következő országgyűlésre halasztotta annak tárgyalását. A nevelésügy dotálása céljából[24] az állam által kezelt alapok és alapítványok feletti rendelkezést semmiképp sem akarták a polgári átalakulást többnyire ellenségesen szemlélő katolikus főpapság kezébe adni.[25]
A prímás április 8-ra újabb értekezletre hívta az alsó- és felsőtábla prominens világi tagjait Pozsonyba, bár az 1848. évi XX. tc-t az uralkodó a következő napon, április 9-én szentesítette. A főpapi kar jelszava továbbra is az volt, hogy miután a katolikus egyház a nagyobb állami védelem alól ki lett rántva, most saját híveinek védelme alá kell húzódnia.[26] Az önkormányzatiság ügyét nem politikai, hanem egyházi ügyként állandóan napirenden kívánták tartani. Céljuk az volt, hogy hittársaik országszerte magukévá tegyék annak eszméjét. Fogarasy emlékirata szerint a világi katolikusok egyházi ügyekkel szemben ez ideig tanúsított közömbösségét gyógyszerelve ezen az értekezleten jelent meg először a hitközségi önkormányzatiság gondolata az országos autonóm szervezet mellett. A felállítandó országos vegyes bizottságon túl hitközségi (egyházi gondnokságok) és egyházmegyei (központi bizottmányok) szinten működtek volna autonóm testületek egyharmados egyházi és kétharmados világi választott képviselői tagsággal.[27] A szervezet vázlatos tervét Danielik publikálta a főpapi kar félhivatalos lapjának tekintett "Religio és Nevelés" című folyóiratban,[28] majd ennek részletes kidolgozásával készült el "A magyarhoni kath. egylet alapszabályai" címet viselő dokumentum.[29] A következő, immár népképviseleti alapú országgyűlés elé terjesztendő újabb petíció előkészítése mellett a püspöki kar aláírásgyűjtést kezdeményezett az egyházmegyékben az alapítványok szabad kezelésére való jog igényének, lényegében véve az autonómia-mozgalomnak a támogatására.
Az 1848. évi III. törvénycikkel létrehozott Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban[30] törvényi rendezés hiányában az annak élén álló báró Eötvös Józseftől és a kormánytól függött az, hogy milyen feladat- és hatásköri jogosítványokat tulajdonítanak a tárcának. Ezek nagy részét elsősorban a helytartótanácstól, illetve annak egyházügyi bizottságától örökölte. Lényegében az ott kialakított gyakorlatot és szervezeti rendet vették át az ügyek intézésére a katolikus, a protestáns illetve unitárius és a görög nem egyesült egyházi osztályokban, illetve a közoktatási osztály elemi iskolai és felsőbb oktatási szakaiban. Míg a katolikus egyházi osztályhoz tartozott az egyházi javadalmak és alapítványok nem gazdasági-adminisztratív jellegű tárgyköre is, külön szerv, az alapítványi és gazdasági osztály intézte az egyházi birtokok és vallásalapok ügyeit.[31] Az országgyűlési ellenzék különösen visszásnak találta azt az állapotot, hogy "a felelős miniszter által oly külön egyházi vallási és tanulmányi alapok kezeltetnek, melyekről a miniszter a törvényhozásnak nem számol ...".[32]
A kultuszminiszter szeptemberi külföldre távozása után Horváth Mihály csanádi püspök vette át a tárcát. Horváth 1849. június 15-i rendeletével[33] ez év augusztus 20-ra Pestre hívta össze a katolikus egyház világi tagjai által a kormány utasításai szerint választott képviselőket. A miniszter szabadelvű autonómia-tervezete[34] és maga az autonómia-szervező gyűlés sikertelennek bizonyult, sőt a szeptember 24-re tervezett nemzeti zsinat is elmaradt a Batthyány-kormány lemondása és a szabadságharc eseményeinek következtében.[35]
Az önkényuralom időszaka az autonómia-moz-
- 25/26 -
galom szempontjából sem volt kedvező periódus. Viale nuncius 1849. március 8-i jelentésében beszámolt a két nappal korábbi császári audienciáról, ahol Ferenc József biztosította őt a pápa iránti ragaszkodásáról és az egyház érdekei védelmében tett elkötelezettségéről. Március 9-én már az olmützi alkotmány vallásügyi rendelkezéseiről tudósította a pápai adminisztrációt.[36] Az oktrojált márciusi alkotmány 2. szakasza az egyházi és iskolai alapokra vonatkozó eddigi törvényeket és rendeleteket érintetlenül hagyta, de a törvényesen elismert egyházaknak lehetőséget adott arra, hogy ügyeiket szabadon és önállóan intézzék. A cél a jozefinista törvények maradéktalan felszámolása volt.[37] A nuncius nem csak a császár, hanem Buol gróf külügyminiszter vallási meggyőződését is jó előjelnek vélte, hiszen a gróf fennen hangoztatott szándéka az volt, "hogy Ausztria katolikus hatalmi jellege kidomborodjék és a legjobb kapcsolatai legyenek a Szentszékkel".[38] Lukács Lajos értékelése szerint a politikai elit körében általános volt az a vélemény, hogy a katolikus egyház erősítése Magyarország elsőrendű állami érdeke, mert ez "a forradalom által felzaklatott kedélyek lecsillapításának, az állampolgári fegyelem megszilárdításának" eszköze lehet.[39] Az 1850. augusztus 24. és szeptember 1. között lezajlott titkos esztergomi püspöki értekezleten az aktuális kérdések tárgyalására került sor, melyek köréből az autonómia ügye már kimaradt.
Az egyházi várakozásoknak megfelelően - a jezsuita rend visszaállítása és a magyarországi püspöki kar reorganizációja alapján - Viale nuncius 1852. augusztus 9-i jelentésében a katolikus egyház helyzetét és működésének feltételeit már kedvezőbbnek ítélte, mint az 1848 előtti időkben.[40] Ez a tendencia tovább folytatódott a következő évben, amikor az elvesztett tized és egyéb feudális szolgáltatások megszüntetése fejében császári kártalanításra került sor. Viale 1853 tavaszán azonban arról tett jelentést, hogy a március 5-én kelt memorandumban Scitovszky prímás, Kunszt kalocsai és Haulik zágrábi érsekek előterjesztették a konkordátum előkészítésével kapcsolatos sajátos kívánságaikat is.[41]
A memorandumban a vallás- és tanulmányi alap katolikus egyházi tulajdonként való elismerését kérték, valamint azt, hogy azok kezelésére a püspökök közreműködésével kinevezett bizottságot hozzanak létre. Ez az elképzelés azonban nem valósult meg, sőt az 1855. évi konkordátum több olyan jelentős változást is bevezetett, melyek az önkormányzatiság eszméjét lassan elaltatták. A konkordátum biztosította a klerikusok számára a privilegium fori érvényesülését (13-14. cikkely). A vallási- és tanulmányi alapok állami kezelését azonban fenntartotta, bár rögzítette, hogy ezen jövedelmeket katolikus célokra kell fordítani (31. cikkely). Elismerték az egyház teljes önrendelkezési jogát az államhatalommal szemben és az iskolai vallásoktatás a püspökök felügyelete alá került.
Az októberi Diploma kibocsátását követően (1860. október 20.) a magyar királyi udvari kancellária és a királyi helytartótanács helyreállításával a végrehajtó hatalom gyakorlása az 1848 előtti úton történt és a felelős magyar minisztérium visszaállításáig (1867) a katolikus egyház kiváltságos, 1848 előtti helyzete sértetlen maradt. A Szentszék (Antonelli államtitkár) egyébként fájdalmának adott hangot a magyarországi klérus politikai magatartása miatt De Luca nunci-ushoz intézett levelében.[42]
1865-ben Scitovszky hercegprímás vezetésével a püspöki kar felirattal fordult az uralkodóhoz. Ismét a vallási és tanulmányi alap állami kezelésének megszüntetését és egy egyházi és világi tagokból álló vegyes bizottság felállítását kérelmezték a "kath. közszellem emelése" érdekében.[43] A feliratra válasz nem érkezett.
A prímási szék megüresedését követően Bartal-kovics Béla egri érsek vezetésével újra tárgyalta a püspöki kar az autonómia kérdését, majd kívánságaikat egy újabb felirat formájában juttatták el Ferenc Józsefhez 1866. január 8-án. Kérésük arra irányult, hogy az 1848. évi III. tc. alkotmányos revíziója esetén az uralkodó az apostoli király jogainak gyakorlását, valamint a katolikus iskolák és alapítványok feletti felügyeletét csorbíthatatlanul tartsa fenn és egy e feladat ellátására alakítandó udvari egyházi bizottság által gyakorolja.[44] A felirat nem talált meghallgatásra: a jogfolytonosság elve szerint az apostoli királyi jogokat az 1848. évi III. tc-ben rögzített módon kell továbbra is gyakorolni.
A politikai környezet alkalmatlansága ellenére a neoabszolutizmus korában az autonómia-mozgalom nem elhalt, sokkal inkább elméleti síkra helyeződött át. Eötvös József 1853-ban küldte meg "A XIX. század uralkodó eszméi" című művét a katolicizmus és a szabad alkotmányos intézmények szövetségének gondolatát, valamint az állam és az egyház elválasztásának elvét kitartóan hangoztató Montalembertnek, akinek "Szabad egyház szabad államban"[45] című műve a liberális katolikusok hitvallásává vált Magyarországon. 1867. május 5-i levelében Eötvös az autonómia kérdésében képviselt véleményét a következőképpen összegezte: "Es ist mir meine feste Überzeugung - in der mich Ihre so ausgezeichneten Schriften und Reden noch mehr bestärken - dass das Einzige was der Staat in unserem Jahrhundert für die Kirche thun kann, das Einzige dessen sie vom Staate bedarf das ist: dass ihr die vollste Freiheit gesichert
- 26/27 -
werde."[46]
Az uralkodó megkoronázását és a kiegyezést követően a katolikus autonómia ügye ismét napirendre kerülhetett, bár - az államjog és az egyházjog mély érintettsége miatt - továbbra is számos nehézség mutatkozott. Az autonómia sürgetői tisztában voltak azzal, hogy a dogmatikai kérdéseket nem lehet a tervezet önkormányzat hatáskörébe vonni, hiszen az egyházi tanítói hatalom sajátos volta miatt a belső hitélet kérdéseit e körből ki kell hagyni, sőt mivel kánonjogi értelemben a hívek csak kormányzottak, semmiféle kormányzóhatalmat nem gyakorolhatnak. Az államjog oldaláról az autonómia-igénnyel szemben a legfőbb kegyúri jognak az uralkodóhoz és az illetékes minisztériumhoz kötődő gyakorlása tűnt a legfőbb akadálynak.
Az egyházpolitikai viszonyok mindazáltal nem sok jóval kecsegtettek. IX. Pius az alkotmányos szabadságjogi törekvésekkel szemben még 1864-ben kiadta "Quanta cura" című körlevelét, illetve az ahhoz csatolt "korunk főbb tévedéseit" összegző jegyzéket (Syllabus Errorum), melyben mélyen elítélte a szabadelvű felfogást (a haladást, a liberalizmust, a modern kultúrát).[47] A püspöki kar és Eötvös József kultuszminiszter közötti egyeztetések nagyrészt Haynald Lajos[48] kalocsai érsek közvetítésével folytak, aki 1852-1863 között az erdélyi püspökség élén állt. A mindeddig udvarhű főpap 1860 után Eötvös és Deák politikai irányvonalához közeledett.
Ez a személyes kapcsolat, valamint Haynaldnak a Status Catholicus ügye iránti elkötelezettsége ösztönözhette Eötvöst arra, hogy most nem a " szabad egyház szabad államban" jelszót használta, hanem az erdélyi katolikusok sürgető kérésére hivatkozott. A katolikus rendek 1866 óta elmaradt gyűlésük összehívása céljából az erdélyi püspök közvetlen utasítását kérték a királytól. Simor János hercegprímáshoz intézett 1867. július 20-i levelében a kultuszminiszter ennek kapcsán fejtette ki, hogy támogatni fogja a státusgyűlés teendőit végző, 1767-ben felállított Catholica Comissio megszüntetését, valamint azt a kérést is, hogy a katolikus státus kebeléből egy bizottságot állítsanak fel. Eötvös felhívta a hercegprímás figyelmét arra, hogy a jogegység érdekében az erdélyi katolikus rend mintájára kell Magyarországon is megteremteni az autonómiát. Az 1848. évi XX. tc. a felekezetek egyenlőségét rögzítő 2. §-ra hivatkozva hangoztatta, hogy az egyháznak ahhoz, hogy befolyását visszaszerezze, csak szabadságra van szüksége; a cél tehát az, hogy "a kath. egyház az autonómiának azon mértékével ruháztassék fel, melyet az ország evangelikus egyházai élveznek".[49] A levél másolatát egyébként megküldte Franciaországba Montalembertnek is.
Simor János válaszában (1867. szeptember 8.) köszönettel és elismeréssel fogadta a kultuszminiszter kezdeményezését, és utalt a püspöki kar komoly elhatározására, melyet 1865. és 1867. évi királyhoz intézett feliratokban már megfogalmaztak. Egy hónappal később (1867. november 7.) a főpapok a prímás budai palotájában gyűltek össze az autonómia körvonalainak tisztázása céljából. A tervezetet véleménynyilvánítás végett közölték több vezető világi katolikus politikussal. A legfőbb kegyúri jog leginkább vitatott jogosítványa, a kinevezési jogkör sem az eredeti tervezetben, sem a laikusok véleményében nem nyert ekkor megfogalmazást a követelmények között. Lényegi változtatást jelentett azonban Eötvös ösztönzésére az egyházközségi, egyházmegyei és országos tanács mellett az esperességi tanács szervezésének tervbe vétele, valamint a világi és egyházi tagok arányának 1:1-ről 2/3:1/3-ra történő módosítása, azaz a világi elem hangsúlyozása.
A prímás elnöklete alatt 81 főrendi- és képviselőházi világi személy részvételével megtartott püspöki konferencián (1868. október 1.) Deák Ferenc indítványának megfelelően, a spontaneitást elkerülendő, a szabályok kidolgozására választották csak ki megbízottjaikat az egybegyűltek. Eötvös hatása az autonómia-mozgalomra ekkor már elhalványult. 1869. június 24-én a megbízottak munkához láthattak, és szeptember 26-án elfogadták a világi katolikusoknak iskolai és egyházi ügyekre befolyást biztosító tervezetet, amely azonban - Eötvös szavaival élve - "so engherzig" lett megalkotva, hogy a világi katolikusok és az alsópapság is ellene foglalt állást.[50] A "szűkmarkúság" okát abban látta, hogy míg a protestáns egyházak szervezete megfelelt a kor kívánalmának, a katolikus egyház továbbra is szemben állt azzal.[51] Lényegében azonban csak az ortodox katolikus elképzelés, mely az autonómiát a maga keretein belül akarta megvalósítani, és a liberális katolikus, Eötvös által is képviselt, a világi elemre nagyobb hangsúlyt helyező nézet közötti különbség mutatkozott meg. Ezt a tervezetet - mondhatni magától érthető módon - az egyház demokratizálását célul kitűző radikális alsópapság sem támogatta.
Az év végén Eötvös immár nagyobb reménységgel nézett az autonómia ügyére. "(...) so hoffte ich noch im Jahre 869, so Gott mir das Leben schenkt, alle kirchlichen Gemeinschaften Ungarns autonom organisiert zu sehen und dadurch den Grundsatz der
- 27/28 -
freiene Kirche im freien Staate endlich wenigstens in einem Lande durchzuführen, nachdem hierzu vor Allem notwendig ist, dass dem Staate nicht blos Individuen verschiedener Religion, sondern organisierte Kirchengemeinden entgegen stehen."[52] I. Ferenc József pontosan 10 hónappal később, 1869. október 25-én hagyta jóvá az autonómia-kongresszus tagjainak választásáról szóló tervezetet.[53] A választásokra 1870 nyarán nagy érdektelenségtől övezve került sor. A kongresszuson ezek alapján az egyházi és világi tagok 1/3 - 2/3 arányban vehettek részt (1. §). A közvetlenül választott képviselők 132, többek között erdélyi kerületből és a pannonhalmi főapátságból érkeztek.[54]
Eközben Rómában 1870. július 18-án az I. Vatikáni Zsinat elfogadta az infallibilitás (pápai primátus és tévedhetetlenség hit és erkölcs dolgában) dogmáját, amit a magyar katolikusok igen nehezen tettek magukévá. A magyar püspökök a nyílt szavazás előtt egy nappal hazatértek, Róma iránti hűségük azonban nem kérdőjeleződött meg. Az autonómia-eszmében ezzel azonban jelentős változás állott be.
I. szervező kongresszus ezt követően 1870. október 26. és 1871. március 30. között ülésezett. Lefolyá-sáról[55] pontos képet kaphatunk az országgyűlési irományok formáját követő hiteles kiadásból.[56] A Simor János hercegprímás elnökletével folyó IV. ülésen, október 31-én küldték ki azt a 27 tagú bizottságot, melynek feladata a javaslat előkészítése volt. Időközben 1871. február 2-án elhunyt Eötvös József, aki nélkül a gyűlés még lassabban haladt előre. Haynald, a 27 tagú bizottság pénzügyekért felelős püspöki megbízottja, most szembe került a laikus kisebbséggel. A javaslat tárgyalása csak március 11-én, 4,5 hónap elteltével kezdődött meg a IX. ülésen. Az általános szemléletmódot jól jelzi Szilágyi Virgil - helyesléssel fogadott - állásfoglalása: "(...) ha egy meglévő egyházban arról van szó, hogy bizonyos intézmények átalakíttassanak, javíttassanak, hogy azon egyházba bizonyos intézmény behozassék, akkor nem lehet, nem szabad szem elől téveszteni azon egyháznak sem alapelveit, sem hagyományait, sem a mély gyökeret vert vallásos meggyőződéseket." Bartal György kétségét is kifejezte a mozgalom sikerességét illetően: "Érzem, uraim, a feladat roppant nehézségét olyan hatalommal szemben, melynek merev hajthatatlansága előtt a Lamenaisok és Montalembertek fenkölt szelleme megtört, szívós küzdelmeik a rokonérzetűek tiszteletén és sajnálatán, vallásunk elleneinek gúnymosolyán túl semmi eredményre nem vezetettek."[57]
Az elfogadott szabályzat[58] az egyházi és világi tagokból álló önkormányzatiság jogát az 1848. évi XX. tc. 2. §-ból vezette le (1. §). Csávolszky József húsz évvel később, 1891-ben publikált kritikai művében helyesebbnek tartotta volna ezt a jogot az apostoli királytól és a püspöki kartól kapott, átengedett hatáskörökre alapítani. Ezzel szemben a szabályzat épen tartotta "az apostoli király egyházfőkegyúri jogát" (3. §). Az egyházi vagyon szekularizációjától 1848 óta tartó főpapi kar és katolikus politikai elit közös kívánságára rögzítették a "javadalmasok birtokában illetve kezelése alatt lévő összes javak, tanulmányi s egyéb katholikus alapok" feletti egyházi tulajdonjogot is. A javadalmasok "ezen javadalmaknak őket megillető hitbizományszerű haszonélvezetében és birtokában" megmaradhattak, és az eddig állami kezelésben lévő alapok önkormányzati kezelésébe kerültek át (4. §). A katolikus autonómia és az állam közötti kapcsolat kereteit az állam főfelügyeleti jogának épségben tartása mellett, azonban az államigazgatási hatóságoktól függetlenül működő önkormányzatiságban adták meg (6. §). Az áttekinthető, logikus rendszerű szabályzat 3 szintű rendszert írt le. A szervezet országos gyűlésből illetve a mellé rendelt végrehajtó szervből (25. §: igazgató tanács és igazgató osztályfőnökök), egyházmegyei gyűlésből illetve tanácsból, valamint egyházközségi gyűlésből és tanácsból állt volna.
A szabályzat kidolgozásával párhuzamosan a Képviselőházban a politikai vita már nem az autonómia szükségessége, hanem a katolikus vallási és tanulmányi alap jogi természete, azaz az autonómia vagyoni következményei körül forgott. Ghyczy Kálmán 1870. február 16-i beszédében Eötvöst támadta amiatt, hogy a katolikus alapokat esetleg a törvényhozás tudta nélkül adná át az autonómiának. A 9 millió forintnyi ingó és ingatlan értéket képviselő tanulmányi alapról elmondta, hogy az jelenleg "a királyi gimnáziumok, jogakadémiák, főreáltanodák és taní-tóképezdék fönntartására fordíttatik". Az alap történeti eredetét hosszan fejtegetve arra a következtetésre jutott, hogy nem tartozik azon katolikus alapok körébe, "melyekre nézve a katolikus egyház tulajdonjogot követelhetne", (.) hanem az állam által köznevelési czélokra rendelt állami vagyon".[59] Az alapok jogi természetének vizsgálatára ekkor a Képviselőház Hoffmann Pál indítványára egy tizenkét tagú bizottságot küldött ki.[60]
Eötvös személyes felfogását és kultuszminiszteri tevékenységét egészében is fémjelzi a Hoffmann Pálnak adott válasz pár sora. "Az állam és egyház közötti viszonynak meghatározásában csak két rendszert lehet követni alkotmányos országban, hol az egyenlőség elvéből kell kiindulni mindenben: vagy azt, hogy az állam egyenlő befolyást gyakorol valamennyi felekezetre; vagy azt, hogy valamennyi fe-
- 28/29 -
lekezet tökéletesen szabad. Az első rendszernek is vannak barátai és ezen rendszert azon elvek következtében, melyek 1789-ben Francziaországban fölállíttattak, soká az egyetlen helyes és valósággal alkotmányos rendszernek tartották. A másik rendszer a szabadság rendszere, melyet Amerikában látunk, melyet látunk Svajcban és mely napjainkban azon arányban, melyben a való szabadság gyökeret vert, gyökeret fog verni a világ minden országaiban. Mert kérdeném, fönntartható-e oly állapot, hogy egy alkotmányos országban a polgároknak nagy része egyházi dolgaikra nézve tökéletesen független legyen, egy felekezet pedig ezen szabadságot ne bírja? Ez más szavakkal nem egyéb, minthogy íly országban vagy államvallás létezik, vagy pedig elnyomott vallás, alkotmányos országban pedig mindkettő lehetetlen. Azt a gondolatot, hogy hazánkban a franczia rendszert hozzuk be, azaz minden felekezetet az államnak vessünk alá, valósággal lehetetlennek tartom; mert oly országban, hol a szabadság az ország egy része által élveztetett, a XIX-dik században a szabadság terjedt ki a többiekre is és nem az elnyomás ezen kevesekre."[61]
A Szemere-kormány igazságügyi minisztere, a londoni emigrációból 1869-ban hazatérő görög-keleti vallású Vukovics Sebő ugyanezen vita során - mintegy Eötvös gondolatmenetét folytatva - fejtette ki véleményét " az amerikai rendszerről": "(...) ott nem szabad egyházakról van szó, (...) hanem a polgárok lelkiismereti és vallásbeli szabadságáról. A polgárok egyéni jogán alapszik minden egyház vallásszabadsága. Ott nincs semmi vallásnak joga az egyénre, ott nem kíséri a vallás a polgárt születésétől fogva életének minden nevezetesebb korszakán keresztül haláláig, az minden egyes polgárnak szabad joga. (...) Én mindazon autonómiai előkészületeket, melyek hazánkban az utolsó pár év alatt történetek, a szabadság és jelesen az egyesületi jog szempontjából tekintem.[62]
A tizenkét tagú bizottság tagjai nem tudtak közös megállapodásra jutni. Míg a Ghyczy Kálmán által kidolgozott vélemény végkövetkeztetése szerint az alapok épp úgy illethetik az országot, mint az összes felekezetet, Apponyi Albert gróf ellenvéleményében az alapok kizárólagos katolikus egyházi jogi természete mellett érvelt. A kormány külön véleményt kért a korona ügyészeitől, Hamar Pál alapítványi ügyigazgatótól és Szepessy Mihály kincstári ügyésztől. Hamar Pál háromkötetnyi munkájában igyekezett bizonyítani, hogy a vallási és a tanulmányi alap egy-két kisebb alapítványi összegtől eltekintve kizárólag a katolikus egyházat illetik. Ezzel szemben Szepessy az egyház alapok feletti állami tulajdonjog mellett foglalt állást.[63]
Az elfogadott szabályzatot 1871. június 12-én adta át a Simor vezette 12 tagú bizottság a királynak, aki azt nem hagyta jóvá, hanem megküldte az Eötvös hivatali utódjául kinevezett, egyházpolitikai reformokhoz egyébként is negatívan viszonyuló Pauler Tivadarnak.[64] Pauler az ügy sikere érdekében semmit nem tett. Ghyczy egyébként még 1871. április 3-án interpellációs jogával élve fordult Paulerhez. Kérése arra irányult, hogy az autonómia szervezeti szabályzatát az országgyűlés előzetes jóváhagyásához kössék, mivel annak végrehajtásához törvénymódosításra van szükség. Zichy Nándor ugyanekkor a katolikusok 1848. évi XX. tc. 2. §-án nyugvó jogának az elismerését követelte a Háztól.[65] Pauler mindkét képviselőnek megnyugtató választ adott, a szabályzatra hivatalosan azonban csak Pauler utódja, Trefort Ágost reagált 1880. november 24-én. Irányi Dániel hozzá intézett kérdésére az elhúzódás okaként a vallási és tanulmányi alap jogi természetét vizsgáló munkálatokat jelölte meg, melynek befejezte előtt érdemi válasz nem adható.[66] A szervezeti szabályzat országgyűlési becikkelyezése tehát eleve kilátástalannak ígérkezett.
Az uralkodó által kinevezett, az országbíró vezetése alatt álló bizottság tagjainak összetétele egyébként egyoldalú vizsgálatot sejtetett, hiszen kizárólag világi és egyházi katolikusokból állt. A tanácskozásokat követően Ipolyi Arnold besztercebányai és Schlauch Lőrincz szatmári püspökök dolgozták ki az előterjesztést. Ezt a bizottság egyhangúan elfogadta, majd a kormány útján a királyhoz terjesztette. A jelentés következtében Ferenc József a vallás- és közoktatásügyi miniszter mellé véleményező testületként háromévi időtartamra az országbíró elnöklete alatt működő, katolikus egyházi és világi férfiakból álló bizottságot nevezett ki a végleges törvényi rendezésig 1880. május 21-i leiratában.
Ezzel párhuzamosan a Képviselőház is kiküldött egy újabb bizottságot, mely a vallásalap iránti előterjesztéssel ismételten gróf Apponyi Albert képviselőt, a tanulmányi alap vonatkozásában pedig Apáthy István egyetemi jogtanárt bízta meg. Apponyi az 1881 januárjában beadott jelentésében a vallásalap keletkezését, kezelését és vagyoni állományát tekintette át I. Ferdinándnak "az elpusztult monostorok, klastromok és káptalanok javainak és jövedelmének "a régi orthodox, valódi s katholika hit" javára (így lelkészek, egyházi szónokok eltartása, iskolák helyreállítása, felépítése, tanítók eltartására, szépreményű ifjak segélyezése) való felhasználásáról szóló rendelkezésétől (1548. évi XII. tc.) az 1855. augusztus 18-i konkordátumig, míg az 1882. decemberében beadott jelentésében a vallásalap jogi természetét vizsgálta.[67] Hangsúlyozta, hogy a vallásalap rendeltetése a katolikus vallás ügyének előmozdítása érdekében a püspökségek, káptalanok, lelkészségek,
- 29/30 -
templomok, papnöveldék, paplakok felállítása és fenntartása, a vallás tanításáról, az elaggott papok ellátásáról való gondoskodás és a szegényebb szerzetesek segélyezése volt. Részletesen ismertette a vallásalap törzsvagyonát képező tételeket,[68] és megállapította, hogy 1880 novemberében tőkeállománya 9.822.216 forint 26 krajcárt tett ki. Az alap jogi természete kapcsán az 1882. december 8-án benyújtott jelentésében kifejtette, hogy az "katholikus felekezeti vagyont képez; (...) rendeltetése és a vallásalap vagyontömege közt az a felbonthatatlan jogi kapocs áll fenn, mely alapítványi czél és alapítványi vagyon között létezik; a vallásalap tehát jogsértés nélkül ezen rendeltetéstől el nem vonható."[69]
Apáthy 1881. január 12-én benyújtott jelentésében a tanulmányi alap törzsvagyonához sorolta a feloszlatott jezsuita rend vagyonának azt a részét, melyet Mária Terézia tulajdoni joggal a tanulmányi alapra ruházott illetve a kincstárral kötött jószágcsere következtében a tanulmányi alap birtokába került, valamint ezen ingatlanok földtehermentesítési járulékait. Nem vonta kétségbe, hogy 1548 előtt ezek a javak a katolikus egyház céljait szolgálták, de hangsúlyozta, hogy a tanulmányi alapot képező javak jogi természetének vizsgálatát nem az 1548. évi XII. tc-kel kell kezdeni. Apáthy felhívta a figyelmet arra, hogy a magyar királyok az 1351. évi XI. tc. keletkezése óta a világi és az egyházi adományoknál eltérő záradékot használtak. Ez utóbbi esetében a záradékban világosan kifejezésre jutott, hogy az egyházi javadalmakat királyi kegyúri joguknál (Apáthy szóhasználatában legfőbb kegyúri joguknál) fogva adták, mely jog "a magyar királyokat ősidőktől fogva kétségtelenül megilletik". Werbőczyre hivatkozva (I. r. 10. c. 3. §) hangsúlyozta, hogy a koronára háramlott egyházi javak felett az uralkodók nem rendelkezhettek szabadon, hanem csakis egyházi célokra fordíthatták. Ezen jogi alapokon a szerző szerint az 1548-i pozsonyi országgyűlés határozatai vagy a későbbi törvények és intézkedések nem változtattak, sőt, mivel az 1548. évi XII. tc. 1. szakasza a megyéspüspökre bízta a törvény rendelkezései végrehajtásának felügyeletét, - Ghyczy fent idézett 1870. február 16-i képviselőházi beszédedének ellentmondva - kétséget kizáróan állította, hogy nem felekezet nélküli, hanem katolikus oktatási célokról volt szó. Mária Terézia 1780. március 25-én tett alapítványát vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy az eredeti jogi természeten és rendeltetésen változtatás nem történt: az alapító okiratban az uralkodónő a katolikus egyházzal szemben őt illető legfőbb kegyúri jogára hivatkozva (summo jure patronatus), azon rendeltetésre adományozza a jezsuitáktól elvett javakat, mellyel azok eredetileg is bírtak, tekintet nélkül arra, hogy miként jutottak a rend birtokába.[70]
Apáthy az 1882. november 8-án benyújtott jelentésében a "közösnek nyilvánítás" lehetőségére kitérve kifejtette azt is, hogy Magyarországon minden "törvényesen elismert hitfelekezet", mint jogi személy, rendelkezik kizárólag az adott egyház céljaira rendelt vagyonnal, és ez a jog a katolikus egyházat is megilleti.[71]
A kormány hozzáállása, az I. Vatikáni Zsinat hatása és a püspöki kar számára túl soknak bizonyuló liberális engedmény következtében a hetvenes évekre nem maradt olyan hatalmi tényező, mely az autonómia ügyét továbbra is támogatta volna. E tekintetben egy óvatos, halogató kormányzati politika bontakozott ki.
Az erdélyi Status Catholicus kapcsán felmerülő aktuális kérdések a két "ügy" együttes kezelésére adtak lehetőséget. 1868 és 1873 között nem volt Erdélyben státusgyűlés. Amikor az autonóm szervezet és a püspök hatásköre körüli vitában 1873. június 16-án a kultuszminiszter állásfoglalt, válaszlevelében lényegében helybenhagyta a státusgyűlés kárára megnövelt püspöki hatáskört, de a közös autonóm szervezet fontosságát hangsúlyozta: "(.) nem vagyok abban a helyzetben, hogy az erdélyi püspökmegyét illetőleg már most intézkedhessem, mint hogy azok együttesen az összes magyarországi kath. egyházra végérvényesen létesítendő önkormányzat megállapítása alkalmával és azzal szervezetesen fognak annak idejében eszközöltetni."[72]
1886. február 17-én Trefort Ágost miniszter a püspöki karhoz intézett levelében[73] a helyi autonómiák létesítésére tett javaslatot. Ez ugyanis megoldás lehetett volna a vallási szempontból vegyes lakosságú városokban a községi kegyuraság körüli vitákra, melyek végigkísérték a 19. századot. Míg az 1818. május 27-i 6481. sz. kancelláriai rendelet szerint a szabad királyi városokban a katolikus lelkész megválasztásának joga csakis a katolikus vallású polgárokat illette meg, 1867 után az 1791. évi 26. tc.-re hivatkozva a protestánsok is követelték ezt. Trefort 1876-ban fenntartotta az 1818. évi rendeletet,[74] mivel úgy ítélte meg, hogy a lelkészválasztás a kegyúri jog részeként vallási, és nem politikai vagy polgári jog. 1886-ban azonban ez a szemléletmód megváltozott, és a kánonjoggal szemben a községi önkormányzatiságból következő és a törvényhatósági bizottság által gya-korlandó politikai és polgári jogként lett a lelkészválasztás joga meghatározva, mely vallási különbség nélkül minden tagot megillet.[75] Az államjog egyébként más olyan kivételt is ismert, amikor a kegyúri jogokat nem katolikus vallású személy gyakorolta. Így az 1867. évi XVII. tc. értelmében a patronátussal járó terhek a birtokkal együtt az izraelita tulajdonosra is
- 30/31 -
átszálltak, aki helyett az általa megnevezett katolikus személy a maga nevében jelölt lelkészt. Mivel a katolikus autonómia megszervezése esetén a kegyúri ügyek a hitközségi önkormányzat hatáskörébe kerülhettek volna, Trefort úgy vélte, hogy ilyen módon a vallási szempontból vegyes lakosságú városokban előforduló lelkészválasztás körüli viták könnyen megoldódnának.
Az egyházközségi önkormányzatiság megvalósítását tartotta első feladatnak Csáky Albin is, aki 1890. január 22-én a Képviselőházban a katolikus autonómia mellett a következőképp érvelt: "Az autonómiára csak akkor lehet átmenni, csak akkor fog az igazi élet virulni, ha az lassankint alulról fölfelé fejlődik. (.) Előbb a hitközségekben kell megcsinálni a helyi autonómiát, és akkor, mikor ennek már életgyökerei megvannak, következik az egyházmegyei autonómia és azután ennek betetőzéseként a központi országos autonómia."[76]
A kedvező liberális reformtörekvések idején, 1891-ben Csávolszky József a katolikus autonómiában a vallási egyenjogúság biztosítását látta: " (.) ha azt akarjuk, hogy a katholikusok a más felekezetekkel békés egyetértésben munkálkodjanak közre a nemzeti állam felvirágzása mellett, adjuk meg az egyházi önkormányzatot nekik, nehogy szűkebben mérvén számukra, mint mások részére, elidegenít-sük végképpen a mai állam szolgálatától".[77] A "közállapotok" orvoslására az autonómiában remélt gyógyírt. Csákyhoz hasonlóan úgy gondolta, hogy az egyházközségi szervezet alkalmas lenne a lelkészi javadalmazás, a kongura és a párbér megváltásával kapcsolatos vita megoldásán túl arra is, hogy "a kötelességeiktől szabadulni kívánó patrónusoktól hatáskörüket átvegye". Az autonómiát - érdekes módon - elsősorban a szabadelvűség kívánalmával indokolta, mely szerint a külső vezetésbe a nép által választott világiakat is meg kell hívni, másodsorban a katolikusok azon jogát hangsúlyozta, hogy ügyeiket saját kezükbe vegyék, harmadsorban pedig arra az állami érdekre hivatkozott, hogy magyar szellem hassa át az autonóm testületeket.[78] Fontosnak tartotta volna, hogy közvetlen választás helyett bizalmi emberekkel töltsék fel a megyei gyűlést a pártviták elkerülése és az érett kor tapasztalatának hasznosítása érdekében. Egyházát továbbra is a "nemzeti állam támaszának" tekintette, és hangoztatta, hogy az évezredes kapcsolat fenntartása a cél, melynek érdekében az országos gyűlés társelnökét szerinte a kormány tagjai közül (!) a királynak kellene kiválasztani. Szükségesnek tartotta az 1871. évi szabályzat átdolgozását a kormány és a püspöki kar megegyezése szerint, és ennek törvénybe iktatását a közjogi helyzet tisztázása végett.[79]
A katolikus értelmiség sürgetése ellenére tehát az autonómia ügyében 1871 és 1895 között lényegi előrelépésre nem került sor. Hanuy - elfogulatlannak nem mondható álláspontja - szerint ennek oka semmiképp sem kereshető a magyar püspöki kar szándékainak változásában, hanem sokkal inkább a külső nehézségek okolhatók az elhidegülésért.[80] Ezek körében említette a képviselőházi tárgyalások során több ízben előforduló antikatolikus felszólalásokat és a görög-katolikus románok passzív rezisztenciáját az autonómia-mozgalommal szemben. A főpapi karban minden bizonnyal az 1871. évi szabályzat-tervezet egyházi tulajdonról szóló rendelkezése ébresztette a legnagyobb kétséget. Lényegében ez azt jelentette, hogy javadalmak feletti tulajdonjog nem az egyházi jogi személyeket, hanem az összes katolikust illette volna a szabályzat törvénybe iktatása esetében.
A vallásügyi reformok ebben az időben egyébként is időszerűtlennek tűntek. Bittó István miniszterelnöksége idején a házassági köteléki jog modernizációja Irányi Dániel és Deák sürgetése ellenére lekerült a napirendről, Weckheim Béla rövid életű kormánya után Tisza Kálmán miniszterelnök taktikai okokból került minden összeütközést a klérussal. Mivel az autonómia ügye súlyos vagyoni kérdéseket vetett fel, Tisza viszont a kiegyezés maradéktalan fenntartása érdekében a katolikus egyház támogatására épp úgy rá volt utalva, mint ahogy az országgyűlés többségének bizalmát is meg kellett őriznie, ellenzéki pozícióban követett elveinek ellentmondva most igyekezett háttérbe szorítani az egyházpolitikai kérdéseket.[81]
Az autonómia ügye csak érintőlegesen, az alapok és alapítványok, valamint az oktatásügy kapcsán került elő, általában a kultuszminisztérium költségvetésének tárgyalásai során. A kormány és a törvényhozás hozzáállását azonban jól jelezte az 1883. évi XXX. tc. is, mely a katolikus tanulmányi alapból fenntartott gimnáziumokat az állam rendelkezése és közvetlen vezetése alatt álló középiskolák közé sorolta, míg az erdélyi katolikus státus és az autonóm felekezetek (evangélikus, református, görög-keleti, unitárius) középiskolái csak állami főfelügyelet alá kerültek. Ez a rendelkezés 37 szerzetesi és 6 püspöki főgimnáziumot illetve gimnáziumot érintett, amin a törvény 71. §-a annyit "enyhített", hogy a miniszteri igazgatás ténye nem prejudikálja az e körbe tartozó középiskolák jogi természetét és jellegét.
Az egyházpolitikai reformok fontos részét képezték a Szapáry- és annak bukását követően a Wekerle-kormánynak is. Bár a katolikus autonómia ügye a reformtörvény-tervezetek közé nem került be, a képviselőházi viták lehetőséget biztosítottak arra, hogy katolikus részről sürgessék az autonómia szervezését. Sőt, a többnyire szabadelvű öt törvénytervezettel szemben mintegy védekezésként erősödött fel ismét az autonómiaigénye.
- 31/32 -
1893. március 17-én a Képviselőház elfogadta Fenyvessy Ferenc határozati javaslatát arra nézve, hogy a kormány tegyen előterjesztést az uralkodónál a szervező kongresszus összehívásának engedélyezése tárgyában. Csáky Albin kultuszminiszter még ebben az évben eleget tett az utasításnak és Vaszary Kolos hercegprímás hozzájárulásával kieszközölte az előkészítő bizottság összehívását. A bizottság 1894. február 24-én Vaszary elnöklete alatt úgy határozott, hogy a szervező kongresszus tagjainak választását a korábbi, 1869. október 25-én jóváhagyott választási szabályzat szerint kell lefolytatni.
1895. november 29-én a Bánffy-kormány kultuszminisztere, Wlassics Gyula közvetítésével Ferenc József engedélyezte a II. szervező kongresszus összehívását. A kongresszusi választásokra 1897 nyarán került sor, majd a kongresszust 1897. november 11-én nyitották meg. Négy elképzelés, illetve pártirányultság létezett: a püspöki kar csak olyan autonómiát támogatott(hatott), mely az egyházi szervezetnek megfelel, azaz a hierarchián nem változtat; a szabadelvű kormány és pártja, mely e kérdésben Horánszky Nándor vezetésével főúri, középnemesi réteget és az alsópapságot fogta össze, a Zichy Nándor és Rakovszky István vezette konzervatív mágnások köre, akik a katolikus alapok kiadását tűzték ki célul, végül az erdélyi katolikus státus mintáját követő radikális kisebbség Ugron Gábor és Győrffy Gyula vezetésével, akik az erdélyi középnemesi réteget és a görög-katolikus papokat tudhatták maguk mögött.
A kongresszusi tárgyalások alapját egy huszonhét tagú bizottság több mint két évnyi munka során kidolgozott, 1900 elejére elkészült javaslata képezte, mellyel párhuzamosan a bizottság kisebbségben maradt része (Ugron Gábor, Hortoványi, Győrffy Gyula, Sághy Gyula) is kidolgozott egy javaslatot. Tanulva az 1871. évi sikertelenség okaiból, a kongresszus a bizottságot utasította arra is, hogy a katolikus alapok és alapítványok kezelése és ellenőrzése tárgyában, az oktatásügy, valamint a javadalmak betöltésére vonatkozó hatáskörök tisztázása céljából lépjen kapcsolatba az illetékes szervekkel is, és az egyeztetéseket követően e tárgyú javaslatait is terjessze a kongresszus elé. A huszonhetes bizottság többször átdolgozott javaslatát az újból összehívott kongresszus 1902. január 9-én kezdte tárgyalni. Két hónap elteltével újabb hat tagú bizottságot neveztek ki, melynek feladata a módosítások beillesztése volt. A végleges szervezeti javaslat szövegét a március 10-i záróülésen fogadták el.
Fontosnak tartották, hogy a vallásalap, tanulmányi, egyetemi és egyéb oktatási, nevelési és jótékonysági alapok és alapítványok vonatkozásában a kongresszus egy jogfenntartó nyilatkozatban rögzítse állásfoglalását. A szabályzattervezet ugyanis - az alapok és alapítványok jogi természetéről szóló két évtizednyi tudományos és politikai vitát szem előtt tartva - azt az áthidaló megoldást alkalmazta, hogy az alapok felett csak ellenőrzési (164-171. §§) és kezelésre vonatkozó némely rendelkezési (167., 169. §§) jogot biztosított az autonómiának, illetve az igazgatótanácsnak. A kezelés joga (11. §) azonban továbbra is az illetékes minisztérium hatáskörében maradt.
A szabályzat-tervezet hatálya hiterjedt a görög-katolikusokra is, de az erdélyi római katolikus státust nem érintette. Meghagyta azonban azt a lehetőséget, hogy az erdélyi autonómia a magyar autonómiába az országos gyűlés beleegyezésével bármikor beolvadjon (7. §). Az önkormányzat hatáskörébe - az egyházi hatalom teológiai-kánonjogi értelme miatt - nem tartoztak bele a hitelvi, hittanítási, liturgiai, egyházkormányzati és egyházfegyelmi ügyek (3. §). Az autonómiát tovább szűkítette, hogy az apostoli király legfőbb kegyúri jogát és legfőbb felügyeleti jogát semmiben sem érinthette (2. §). Az 1871. évi szabályzat 4. §-ával szemben, mely az egyházi vagyon feletti tulajdonjog tekintetében az egész egyház jogának elvén állt, az 1902. évi tervezet érintetlenül hagyta a püspököknek és káptalanoknak az általuk gondozott alapokra és alapítványokra vonatkozó törvényes jogát, valamint a testületek és jogi személyek jogait (9. §).
A kongresszus egyik legfontosabb kérdése a centralizáció-decentralizáció közötti helyes középút megtalálása volt. Az 1871. évi szervezeti szabályzat háromszintű megoldásával szemben már akkor jelezte több püspök (ún. püspöki tervezet) azt az elképzelést, hogy a fő súly az egyházi tanácson legyen, melynek kizárólag püspök tagjai vannak. A 2. szervező kongresszuson az autonómia súlypontját inkább az országos katolikus gyűlésre és annak végrehajtó szervére, az igazgatótanácsra helyezték. Míg 1871-ben 2/3 résznyi laikus tagságot közvetlenül, az 1897. évi szabályzat szerint közvetett módon, elektorok útján választják. Jelenőt változás, hogy a háromszintű rendszerben - Ugron által helytelenített módon - az egyházmegyei tanács mellől hiányzik a gyűlés. A radikális vezér szerint a megyei gyűlés hiányában nem lehet majd egyesíteni az erdélyi státust és a magyar autonómiát, hiszen Erdélyben ez a szerv létezett - ezt a kérdést azonban az idő szava megoldotta, hiszen a magyar autonómia továbbra sem valósult meg.
A kongresszus által választott küldöttség a feliratot, a szabályzattervezetet és a jogfenntartó nyilatkoza-
- 32/33 -
tot 1902. március 13-án adta át Ferenc Józsefnek, aki mindezt Wlassics kultuszminiszterhez továbbíttatta véleményezésre. Wlassics elkészítette a királyi válaszlevél tervezetét és bemutatta azt az uralkodónak. Ferenc József ezúttal a püspöki kar véleményét kérte. A főpapi testület azonban csak négy és fél év elteltével, 1906. szeptember 2-án kelt feliratában nyilatkozott a szabályzat-tervezetről. Annak ellenére, hogy a hosszas, megfontolt előkészítéssel mind a legfőbb kegyúr és a kormány, mind a püspöki kar esetleges kételyeit igyekeztek eloszlatni, eredményét tekintve a szervező kongresszus meddő maradt. Hanuy nem tud arról, hogy a következő 11 évben a kulisszák mögött milyen egyeztetések zajlottak. Közismert, hogy Apponyi Albert első kultuszminisztersége (1906-1910) elején a minisztérium már elkészített egy törvényjavaslat-tervezetet, de a politikai események és pártküzdelmek következtében ennek a Ház elé terjesztésére nem került sor.
Az egyházi vagyon jogi természetéről a 19. század hetvenes éveiben folyó jogtörténeti vita azonban ezekben az években újra előtérbe került. 1900-ban Késmárky István egyházjogász, később pécsi egyetemi tanár, 1913-ban Dezső Gyula a magyar magánjog jogakadémiai magántanára foglalkozott kimerítően e kérdéssel. Dezső nem csak az egyházi vagyon fogalmának - mindeddig hiányzó - szabatos meghatározására vállalkozott, hanem részletesen tárgyalta az uralkodók és a magánszemélyek által adományozott egyházi javak valamint a vett birtokok történetét és természetét, illetve azok felosztását is.
A jogtudomány jeles képviselőinek sürgetése ellenére csak 1917. december 21-én, viharos kül- és belpolitikai helyzetben terjesztette elő Apponyi az első katolikus egyházi autonómia megvalósítására vonatkozó törvényjavaslatot. Ennek tartalma a következőképp összegezhető. A törvényjavaslat a katolikus autonómia becikkelyzéséről és nem megadásáról szólt, melynek jogalapját az 1848. évi XX. tc. 2. §-ban rögzített jogegyenlőség elve képezte. Az autonómia hatáskörébe sorolták - a legfőbb kegyúr jogait és az állami jogokat sértetlenül hagyva - az egyházi vagyoni és iskolai ügyeket, az alapokkal és alapítványokkal való rendelkezés jogát, elemi, közép- és főiskolák felállításának lehetőségét, a vagyonszerzési jogot és az adókivetés jogát, mely közigazgatási úton érvényesíthető (1. §). A szervezet kialakítását a szervező gyűlésre bízták, mely feladatát a hierarchikus jogok és a legfőbb kegyúri jog szem előtt tartásával lett volna köteles ellátni a törvényi korlátokon belül (2. §). Az erdélyi katolikus státussal kapcsolatosan a cél továbbra is az maradt, hogy az a magyar autonómiába majdan beilleszthető legyen (3. §). A törvényjavaslat szólt a katolikus vallásalap és tanulmányi alap átadásáról is, melyek felett ezzel megszűnt volna az illetékes minisztérium rendelkezési joga (4. §).
A törvényjavaslat elfogadására nem került sor, felmerült azonban egy olyan elképzelés is, mely szerint az autonómiát kizárólag egyházjogi alapon, egyházmegyei keretekben és a hangsúlyt az egyházközségekre, valamint a megyei gyűlésre helyezve kellene megszervezni. A becikkelyezésre ezek szerint nem is lett volna szükség, sőt az újabb szervező kongresszus egybehívása teljesen feleslegesnek tűnt.[82] 1919 után a keresztényi nemzeti Magyarországon azonban nem kellett olyan politikai fenyegetettséggel számolni, ami az autonómia kiépítését szükségessé tette volna.
A mozgalom sikertelenségét a negyvenes években a katolikus egyház vezető értelmiségi körei az állam negatív hozzáállásával magyarázták. Eglis István hittanár élesen lépett fel a "divatos jelszó", az állam és az egyház elvének hangoztatása ellen, mely szerinte csupán a támogatások megszüntetését és ezzel "beláthatatlan károkat" okozna. Nézete szerint a súrlódások oka elsősorban az, hogy az állam nem ismerte el az egyház önkormányzatisághoz, függetlenséghez való jogát, sőt a 19. század végi egyházpolitikai modernizációs törvényekkel az ateizmus terjedését segítette elő.[83] A kortárs szakirodalom ezzel szemben a probléma összetett voltára utal. Az autonómia-mozgalom sikere vagy sikertelensége sokkal inkább két tényező függvénye: csak ha az állam és az adott egyház kapcsolatrendszere, valamint az egyház belső természete egyaránt az autonómiát sürgeti, van esély annak megvalósulására.[84] ■
JEGYZETEK
* A tanulmány a Habsburg-kori Kutatások Közalapítvány támogatásával készült 2007-ben.
[1] Chonca Győző: Eötvös és Montalembert barátsága. (Adalék a magyar katholikusok autonómiájának kezdeteihez), Budapest 1918. 179. o.
[2] Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek hatása a magyar álladalomra, Budapest 1851/54; Szilágyi Virgil: A katolikus autonómia, Budapest 1869; Nn: Irányzatok a katholikus autonomia ügyében, Pest 1869. Toldy István: Az egyházreformról, Leipzig 1870; Csávolszky József: A katholikusok autonómiája és az 1871-ki szervezeti szabályzat, Budapest, 1891; Aschenbrier Antal: A katolikus Egyház autonómiájáról Magyarországban, Budapest 1893; Haller József: Az infallibilitás magyar neve. Hittudományi Folyóirat 1893. 311-316. o.; Kiss János: Egy szabadgondolkozó az egyház függetlenségének megsértéséről. Hittudományi Folyóirat 1892. 178-199. o., 783-819. o.; Szemnecz Emil: Katholikus autonómia. A katholikus autonomia múltja, jelene s jövője, és a felekezetek autonomia szabálya, Budapest 1897; Forster Gyula: A katholikusok autonómiájáról, Budapest 1897; Török Kálmán: A magyarországi kath. egyházi vagyon tulajdonjoga, Eger 1897; Keményfy K. Dániel: Ötven év alkotm. egyházpolitikája, Esztergom 1898; Sziklai János: Negyven év a katolicizmus történetéből, Budapest 1899; Kiss János: A magyarországi katholikus autonómiáról. A magyarországi katholikusok autonómia-szervező kongresszusán, 1900. február 3-án elmondott beszéd, Budapest 1900; Késmárky István: Katolikus egyházi vagyonjog, Pécs 1900; Melichár Kálmán: A katholikus autonómia, Budapest 1907; Túri Béla: A főkegyúri jog és az autonómia, Budapest 1907; Kérészi Zoltán: A kath. autonomia közreműködése a főkegyúri jog gyakorlatában, Budapest 1912 ; Dezső Gyula: A magyarországi katholikus egyházi ja-
- 33/34 -
vak, Budapest 1913; Radovics László: A kath. autonomia szervezése, Budapest 1917; Hanuy Ferenc: Hetven éves küzdelem az autonómiáért, Budapest 1918, Hanuy Ferenc: A katholikus autonómia főbb problémái, Budapest 1918
[3] Leopold Antal: A katolikus autonómia, az Egyház álláspontjának megvilágítása, Budapest 1920; Hübner Emil: A ceglédi római katolikus egyházközség önkormányzatának története, figyelemmel a helyi önkormányzat jogi és történeti alapjaira, Cegléd 1924; Török Jenő: A katolikus autonómiamozgalom 1848-1871, Budapest 1941; Berényi Szilárd: A katolikus autonómia és az egyházközségek, Budapest 1942; Csáky Móritz: Der Kulturkampf in Ungarn. Die kirchenpolitische Gesetzgebung der Jahre 1894/95, Graz-Wien-Köln 1967; Salacz Gábor: Egyház és állam Magyarországon a dualizmus korában, 1867-1918, München 1974, Hegedűs András-Bárdos István (szerk.): Egyház és politika a XIX. századi Magyarországon. Nemzetközi történészkonferencia előadásai, Esztergom, 1999; Csorba László: A szekularizáció kérdése a reformkori országgyűléseken. Világosság 1979. 603-610. o.; Csorba László: Katolikus önkormányzat és polgári forradalom. Világosság 1989. 220-221. o., Csorba László: A vallásalap "jogi természete". Az egyházi vagyon problémája a polgári átalakulás korának Magyarországán 1782-1918, Budapest 1999; Sarnyai Csaba Máté (szerk.): Állam és egyház a polgári átalakulás korában Magyarországon 1848-1918, Budapest 2001; Gergely Jenő: A politikai katolicizmus Magyarországon, Budapest 1977; Gergely Jenő: Szabad egyház a szabad államban? A politikai katolicizmusról. Népszabadság 1993. augusztus 14., 19. o.; Gergely Jenő: Egyházi autonómiák 1848-2000. In: Gergely Jenő (szerk.): Autonómiák Magyarországon 1848-2000, I. kötet, Budapest 2005. 173-216. o.
[4] Codex Iuris Canonici, Budapest 1995. c. 747. és 834.
[5] A helyi és missziós hierarchia kialakulásához lásd: Szántó Konrád: A katolikus egyház története, Budapest 1983, 56-65. o., a 2-3. századi egyházszervezethez lásd: Szántó Konrád: i.m. 104-135. o.
[6] Kumlik Emil: Katholikus egyházközségek önkormányzata különös tekintettel Pozsonyra. Jogtörténeti és egyházpolitikai tanulmány, Pozsony 1911. 3. o.
[7] A katolikus egyházi autonómia elméleti alapjait lásd: Wilhelm Emmanuel Freiherrn von Ketteler: Freiheit, Autorität und Kirche. Erörterungen über die großen Probleme der Gegenwart, Mainz 1862. 156-185. o. és Emil Friedberg: Lehrbuch des katholischen und evangelischen Kirchenrechts, Leipzig 1909. 71-87. o. és 110-120. o.
[8] Kumlik Emil: i.m. 16. o.
[9]Csorba Ferenc: A királyi kegyúri jog igaz mivolta, Budapest 1930
[10] A témával részletesen foglalkoztam a következő tanulmányban: Herger Csabáné: A summum jus patronatus a 19. századi Magyarországon. Századok 2007. 1515-1537. o.
[11] Timon Ákos: A városi kegyuraság Magyarországon, Budapest 1889
[12] Lásd többek között: Csorba Ferenc: Az erdélyi kath. autonómiáról, Budapest 1897; Bochkor Mihály: Az erdélyi katolikus autonómia, Kolozsvár 1911; Kosutányi Ignác: Egyházjog. A magyarországi egyházak alkotmánya és közigazgatása, Kolozsvár 1906. 241-242. o.
[13] A kérelmet közli: Augustinus de Roskoványi (szerk.): Monumenta Catholica pro Independentia Potestatis Eccle-siasticae ab Imperio Civil, Pest 1856; 715. sz. 362-366. o.
[14] Kossuth igazából két javaslatot készített, melyek közül a jegyző csak a protestánsokra vonatkozót olvasta fel, míg a másik a görögkeleti egyház helyzetét rendezte volna.
[15] Csorba László: A szekularizáció kérdése ... i. m. 603-610. o.
[16] Csorba László: Az első népképviseleti országgyűlés állásfoglalása a művelődés- és egyházpolitikai kérdésekben. In: Szabad György (szerk.): A magyar országgyűlés 1848-49-ben, Budapest 1998. 260. o. és Kossuth Ferenc (szerk.): Kossuth Lajos iratai, VIII. kötet, Budapest 1900. 342. o.
[17] A főrendek hozzászólásait közli: Zeller Árpád: A magyar egyházpolitika 1847-1894, Budapest 1894. 86-104. o.
[18] Fogarasy Mihály: Emlékirat az 1847-48. országgyűlés alatt Pozsonyban tartott püspöki tanácskozmányokról egy résztvevőtől, Pest 1848
[19] Zakar Péter: Forradalom az egyházban? A radiális papság 1848-49-ben. In: Sarnyai Csaba Máté (szerk.): i. m. 56. továbbá Sarnyai Csaba Máté: A radikális katolikus alsópapság követelései és az egyházi vezetés reagálása 1848-ban. In: Hegedűs András-Bárdos István (szerk.): i. m. 57-82. o.
[20] Csorba László: Jogvédelem vagy kiváltságvédelem? Danielik János az egyházi vagyon "jogi természetéről" 1848-ban. In: Sarnyai Csaba Máté (szerk.): i. m. 47-52. o. Lásd továbbá: Csorba László: A vallásalap "jogi természete". Az egyházi vagyon problémája a polgári átalakulás korának Magyarországán 1782-1918, Budapest 1999. 47-82. o.
[21] Barta István: Kossuth Lajos az utolsó rendi országgyűlésen 1847-48, Budapest 1951. 727-728. o.
[22] Kossuth Ferenc (szerk.): i. m. VIII. kötet 344-346. o.
[23] "3-szor: Az egyéb vallásfelekezetüek vallási ügyeire nézve is fönálló felsőbb fölügyelés mellett, a katholicusoknak saját iskoláik alapítása, célszerű elrendezése s igazgatása iránti joguk biztosíttassék. 4-szer: (...) a kath. Közalapítványokat (...) egy csupán egyházi és világi katholicusokból álló bizottmány kezelje." Idézi: Fogarasy Mihály: i. m. 62-63. o.
[24] Az 1848. április 22-én este 8 órakor tartott minisztertanácsi ülés jegyzőkönyve beszámol a pénzügyi és nevelésügyi miniszterek közös előterjesztéséről, mely elfogadásra is került a következők szerint: "Határoztatott: hogy a közalapítványi, nevelési s vallási alaphoz tartozó jószágok kezelése leginkább azért, minthogy ezen alapok a legközelebb hozott 9[ik] t.cz. következtében igen tetemes veszteséget szenvedtek, a törvényhozás pedig a nevelésügyet máshonnan nem dotálta, mi által elkerülhetetlenül szükséges, hogy a nevelésügyi minister magát jövedelemforrásai iránt minél előbb tájékoztassa, addig is, míg a törvényhozás e részben végképpen nem intézkedik, azon tőkék kezelésével együtt, melyek a fent nevezett alapokhoz tartoznak, vagy azokkal összeköttetésben vannak, a nevelésügyi ministert fogja illetni." In: F. Kiss Erzsébet (szerk.): Az 1848-1849. évi minisztertanácsi jegyzőkönyvek, Budapest 1989. 34. o.
[25] Csizmadia Andor: Az állam és az egyház kapcsolatai 1848/49-ben. Világosság 1981/8-9. sz. 503. o., Zeller Árpád: i. m. 165. o. és Hanuy Ferenc: Hetven éves . i. m. 9. o.
[26] Kumlik Emil: i. m. 75. o.
[27] Fogarasy Mihály: i. m. 22. o.
[28] Danielik tervezetét lásd bővebben: Sarnyai Csaba Máté: A püspöki kar által támogatott autonómia-elképzelés 1848-ban. In: Sarnyai Csaba Máté (szerk.): i. m. 63-88. o.
[29] A dokumentumot egészében közli: Sarnyai Csaba Máté: i. m. 80-81. o.
[30] Eötvös tevékenységéhez lásd: Csizmadia Andor: Eötvös József egyházpolitikája. Világosság 1981. 7. sz. 437-446. o.
[31] Lásd bővebben: F. Kiss Erzsébet: Az 1848-1849-es magyar minisztériumok, Budapest 1987. 443. o.
[32] Apponyi Albert-Apáthy István: A magyarországi katholikus vallási és tanulmányi alapok és alapítványok jogi természetének megvizsgálására a Képviselőház 1880. szeptember 30-i üléséből kirendelt bizottság előadóinak jelentései, Budapest 1883. 8. o.
[33] A rendelet szövegét közli Szemnecz Emil: i.m. 1. rész 21-22. o.
[34] Török Jenő: i. m. 44-48. o.
[35] Keményfy K. Dániel: i. m. 61-62. o.
[36] Lukács Lajos: A Vatikán és Magyarország 1846-1878. A bécsi apostoli nunciusok jelentései és levelezése Magyarországról, Budapest 1981. 209. o.
[37] Lásd Viale nuncius 1849. március 19-i és május 3-i jelentését: Lukács Lajos: i. m. 210-211. o.
- 34/35 -
[38] Lásd Viale nuncius 1852. május 3-i jelentését: Lukács Lajos: i. m. 124. o.
[39] Lukács Lajos: i. m. 90. o.
[40] A jelentést lásd: Lukács Lajos: i. m. 219. o.
[41] Lásd Viale nuncius 1853. március jelentését: Lukács Lajos: i. m. 220. o.
[42] Az 1860. február 29-i levelet lásd: Lukács Lajos: i. m. 225. o.
[43] A főmélt. Hercegprímás három irata, Pest 1867. 17-22. o. Idézi: Hanuy Ferenc: Hetven éves ... i. m. 12. o.
[44] Salacz Gábor: Egyház és állam ... i. m. 16. o.
[45] Montalembert két beszéde a belgiumi Malines-ben 1863-ban megrendezett első nemzetközi katolikus kongresszuson hangzott el. A beszédek nyomtatott változata Eötvös kezdeményezésére, Matkovits Pál fordításában jelent meg magyarul 1864-ben.
[46] A levélváltásból fennmaradt 19 francia és 12 német nyelvű levelet közli Chonca Győző: i. m. Függelék, 7. levél, Pest 1867. május 5.
[47] Lásd bővebben: Katus László: Liberális katolikusok és katolikus liberálisok Nyugat-Európában a 19. század derekán. In: Sarnyai Csaba Máté (szerk.): i. m. 10-21. o.
[48] Lásd hozzá: Lakatos Andor: Közvetítés és kiegyenlítés. Haynald Lajos szerepe az autonómia-mozgalom 1868-1871 közötti szakaszában. In: Sarnyai Csaba Máté (szerk.): i. m. 119-130. o., továbbá Szittyay Dénes: Haynald Lajos kalocsai bíboros érsek élete, Kalocsa 1915; Eckhart Ferenc: Egy nagy magyar főpap életéből. In: Bécsi Magyar Történeti Intézet Évkönyve 2. 1932. 272-284. o.
[49] A főmélt. Hercegprímás ... i. m. 40. o.
[50] Chonca Győző: i. m. Függelék, 9. levél, Pest 1868. június 20.
[51] Chonca Győző: i. m. Függelék, 10. levél, Carlsbad 1868. augusztus 31.
[52] Chonca Győző: i. m. Függelék, 11. levél, Pest 1868. december 15.
[53] A magyarországi katholikus egyház autonómiáját szervező gyűlés tagjainak választási módozata (Jóváhagyatott Ő cs. és ap. kir. Felsége által 1869. évi október hó 25-én 20.340. sz. a.), Esztergom 1897
[54] Lásd hozzá: Utasítás a magyarországi katholikus egyház autonómiáját szervező gyűlés világi képviselőinek választása végett egyházmegyénként alakítandó választókerületek iránt (Jóváhagyatott Ő cs. és ap. kir. Felsége által 1869. évi október hó 25-én 20.340. sz. a.) Esztergom 1897
[55] A munkálatokat részletesen ismerteti: Beke Margit: A püspöki kar és az autonómia 1867-1871 között. In: Sarnyai Csaba Máté (szerk.): i. m. 113-117. o.
[56] Günther Antal (szerk.): A magyarországi latin és görög szertartású katholikus egyház önkormányzatát szervező gyűlés naplója, jegyzőkönyvei s irományai, Pest 1871, I-II. kötet
[57] Günther Antal (szerk.): i. m. I. kötet, IX. ülés, 1871. március 11.
[58] Günther Antal (szerk.): i. m. II. kötet, 15. sz. iromány, A magyarországi latin és görög szertartású katholikusok egyházi önkormányzatának szervezete: A kath. cong. Által 1871. mártius 29-én harmadszori olvasás után elfogadott szöveg.
[59] A hozzászólásokat közli: Zeller Árpád: i. m. 601-615. o.
[60] A hozzászólásokat közli Zeller Árpád: i. m. 625-629. o.
[61] A hozzászólásokat közli Zeller Árpád: i. m. 629-634. o.
[62] A hozzászólásokat közli Zeller Árpád: i. m. 706-717. o.
[63] Apponyi Albert-Apáthy István: i. m. 9-11. o.
[64] Lásd többek között Irányi Dániel és a miniszter közötti vitát a vallási és közoktatásügyi tárca 1872. évi költségvetésének tárgyalása során, hol a "szabadelvűség hiányával és erénytelenséggel" vádolt Pauler a vallásszabadság törvényi rögzítését sürgető Irányit "a haza lakóinak józan értelmére hivatkozva utasította el. A hozzászólásokat közli : Zeller Árpád: i. m. 909-916. o.
[65] A hozzászólásokat és az interpellációk szövegét közli Zeller Árpád: i. m. 831-850. o.
[66] A választ közli Zeller Árpád: i. m. 119. o.
[67] Apponyi Albert-Apáthy István: i. m. 15-63. o.
[68] III. Ferdinánd és III. Károly kamarai jövedelmek terhére alapított 16.000 forintnyi kincstári járuléka; a szent földi szent helyek fenntartására szolgáló pénzekből a bosnyák papképzésre II. József által kirendelt és a vallásalapba vont ún. "commissariaticus alap" 118.601 forint 31 krajcár összegben; a II. József által feloszlatott szerzetesrendek ingó és ingatlan vagyona, kivéve az I. Ferenc által visszaállított bencés, premontrei és ciszterci rendeknek visszaadott vagyontömeget; a feloszlatott szerzetesrendek birtokai után jogosultságok megváltásaként befolyt összegek; 184.000 pengő forintnyi földte-hermentesítési tőke; az érsekek, püspökök, káptalanok, apátok, prépostok által a papnöveldék javára létrehozott, 3.000.000 pengő forintnyi földtehermentesítési kötelezvényből álló alapítvány; a megüresedett egyházi javadalmak időközi jövedelmei valamint néhány csekély értékű, határozottan megjelölt célra fordítandó magánalapítvány.
[69] Apponyi Albert-Apáthy István: i. m. 49. o.
[70] Apponyi Albert-Apáthy István: i. m. 86-87. o.
[71] Apponyi Albert-Apáthy István: i. m. 127-129. o.
[72] Csorba Ferenc: Az erdélyi kath. . i. m. 29. o.
[73] Idézi: Kumlik Emil: i. m. 173. o.
[74] 1876. október 5-i 19185. sz. kult. miniszteri rendelet
[75] Lásd: 1886. évi XXI. tc. és 1895. évi XLIII. tc.
[76] 1887-92. közötti Országgyűlési napló, XV. kötet 219. o.
[77] Csávolszky József: i. m. 5. o.
[78] Csávolszky József: i. m. 7-8. o.
[79] Csávolszky József: i. m. 20-22. o.
[80] Hanuy Ferenc: Hetven éves . i. m. 25. o.
[81] Lásd hozzá: Mérei Gyula: Magyar politikai pártprogramok (1867-1914) Budapest 1934
[82] Lásd bővebben: Radovics László: i. m. 120. o., 170-172. o.
[83] Eglis István: Az egyén, az állam és az egyház, Budapest 1947. 5-7. o.
[84] Gergely Jenő: A történelmi keresztény egyházak autonómia-szervezete a dualizmus éveiben. In: Sarnyai Csaba Máté (szerk.): i. m. 140. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens.
Visszaugrás
