A kockázat fogalma a 16-17. század táján tűnt fel, és először a nyugati utazók használták, amikor világfelfedező útjaikra elindultak. A kockázat olyan veszélyekhez kapcsolódik, amelyeket a jövő lehetőségeinek összefüggésében értékelünk. Egy társadalmon belül a kockázat fogalmát akkor kezdik el általánosan alkalmazni, ha az a társadalom jövőorientált, ha a jövőt pontosan olyan területnek látja, amelyet le kell győzni, vagy meg kell hódítani. A kockázat olyan társadalmat feltételez, amely aktívan igyekszik múltjától elszakadni, ami tulajdonképpen a modern ipari civilizáció alapvető vonása.[1]
A rizikó és a kockázat szavakat a továbbiakban egymás szinonimájaként fogom használni. Jelentésük mindennapjaink szóhasználatának is gyakori kelléke, mégis már a bevezetőben utalok arra, hogy a hétköznapok embere egyrészről, a különböző szakmákat gyakorlók másrészről gyakran részben vagy egészben eltérő tartalmakat társítanak ezekhez a kifejezésekhez. E különbözőségek pedig szerephez juthatnak a kockázatok lényegi elemeinek meghatározásakor csakúgy, mint a leküzdésükhöz szükségesnek tartott eszközök és módszerek kijelölésekor.
- 143/144 -
A köznapi szóhasználat megismeréséhez kézenfekvő a magyar nyelv értelmező szótárához fordulni. Eszerint a kockázat "valamely cselekvéssel járó veszély, veszteség lehetősége".[2]
A kockázat-fogalom részint az egészségügyben (ahol inkább a rizikó-kifejezés vált uralkodóvá), részint a társadalomtudományban, különösen a közgazdaság (ezen belül is kiemelten a pénzügyi, biztosítási szférában) és a szociológia területén került részletes elemzésre. Bár jelen sorok írója főként az utóbbinak ad majd nagyobb teret, nem haszontalan az előbbit is - legalább futólag - megismerni, hiszen a kettő gyakran egymástól elválaszthatatlan, kölcsönösen hatnak egymásra.[3]
"A kockázat annak kifejezése, hogy valami nem kívánt hatással lesz a valaki/k értékeire, célkitűzésekre. A kockázat nagyságát a következmény és annak valószínűsége együttesen fejezi ki. A kockázat lényegi eleme valamely károsodás, betegség vagy halál bizonyos körülmények között fennálló valószínűsége. Számszerűleg a kockázatot 0 (amely annak bizonyosságát fejezi ki, hogy ártalom nem következik be) és 1 (amely azt a bizonyosságot fejezi ki, hogy a kár bekövetkezik) közötti számmal fejezhetjük ki.[4] Ezen szám értéke utal a kárkövetkezmény valószínűségének mértékére, arra, hogy valamilyen kémiai vagy fizikai hatás okozta ártalmas esemény (halál, károsodás vagy valamilyen veszteség) mekkora eséllyel fordulhat elő adott körülmények között.[5] A kockázati cselekvéshez következmény kapcsolódik, aminek negatív kimenetele azonban bizonytalan A kockázat tehát egyfajta cselekvés lehetséges (de nem bizonyosan bekövetkező), negatívan értékelt következményeinek teljes leírása, beleértve a következmények súlyának és bekövetkezési valószínűségének megmutatását is.[6]
- 144/145 -
Más megközelítésben: a kockázat a jövőre irányul, és ennek folytán magában foglalja az előre-becslés egy bizonyos bizonytalansági fokát is.[7] Ugyanakkor a kockázat megítélésekor döntő fontossághoz jut a lehetséges kárkimenetel súlyossága, ami nem valamennyi, a kockázatban részt vevő tényező elemzésére terjed ki, csupán azokra, amelyek a tervezés és a lehetséges prevenció során eléggé nagy súllyal esnek latba.[8]
Az előbbiekből az tűnik ki, hogy a kockázat (rizikó) fogalmát csak negatív értelemben szokásos használni. Vannak azonban más nézetek is. Ezek közös jellemzője, hogy a kockázatnak nem csak a negatív kimenetelével foglalkoznak, hanem azzal, hogy a kockázatbecslés (kalkuláció) milyen pozitív vagy negatív következménnyel járhat. Ez egyaránt vonatkozik pl. a potenciális bűnelkövető tettének megelőzését célzó intézkedések mennyiségére és minőségére, valamint a büntetés-kiszabás jellemzőire, ide értve a különféle kezelések várható sikerességét is. Ezek az erőfeszítések akkor kezelhetők reális megoldásként, ha a kockázat csökkenését igazoló statisztikai adatok állnak mögöttük.[9] O'Malley a kormányzás gyakorlatán keresztül hívja fel a figyelmet arra, hogy ami veszélyes, az egyáltalán nem biztos, hogy egyúttal rossz.[10]
A modern kor ipari társadalma már maga kívánja megteremteni saját jövőjét. A világkapitalizmus egyaránt számításba veszi a jövő hasznát és nyereségét, tehát kalkulációiban szerepel a kockázat. E jellegzetességének köszönhetően különbözik ennek az időszaknak gazdasági rendszere az összes korábbitól. A rizikó fogalma tehát a modernitáshoz kapcsolódik, de a világ jelen (ún. posztmodern) időszakára új és sajátos jelentőséggel bővült. E kijelentés bizonyításához ismerkedjünk meg a rizikó két fajtájával, a külső és a "kitermelt" kockázattal. A külső kockázat mindig kívülről jön, a hagyomány vagy a természet adottságaiból, míg a kitermelt kockázat elmé-
- 145/146 -
lyülő tudásunk hatására jelentkezik a világban, és egyre intenzívebb hatást gyakorol rá a globalizáció. Napjainkra a külső rizikóról átterelődött a hangsúly a kitermelt kockázatra. A kitermelt rizikó egyre jobban terjed, az élet valamennyi területén megjelenik, és következményeit nem tudjuk pontosan megbecsülni. E kockázatok túlnyomó többsége nem köthető nemzeti határokhoz, ami a kormányok együttműködésének szükségét fejezi ki.[11]
A biztonságot számos oldalról lehet definiálni. Ezek közé tartozik annak a személynek a meghatározása, akinek értékeit kell megvédeni, maga az értékvédelem iránti érdekeltség, a biztonság foka, a támadás formája, az az érdek, ami a támadással összefüggésben van, mindezek költségvonzata, és a releváns időperiódus.[12] Több szerző - így Christopher Michaelsen és Arnold Wolfers - ugyanakkor arra hívja fel a figyelmet, hogy a biztonságot csak negatív módon lehet definiálni.[13] Akkor állapítható meg a biztonság hiánya, ha az élet, a testi épség, az egészség és a vagyon mint érték sérelmet szenved. A biztonság ugyanakkor relatív: biztonságban lehet valaki a bűncselekményektől, a terrorizmustól azonban nem, ami azt jelenti, hogy abszolút biztonság nem létezik. Ugyanez vonatkozik a nemzetbiztonságra is: a területi integritás és szuverenitás vonatkozásában csupán több-kevesebb biztonság várható el a külső támadásokkal szemben.
A szabályozás e tekintetben meglehetősen szűkre szabott, különösen ha a kockázat forrásainak széles körével vetjük egybe. Mindössze egy-egy törvény, kormány- és miniszteri rendelet néhány passzusa tesz említést e területről. Egy 1998-as gyűjtés szerint ezek a következők:[14]
Egy adott területen adott időtartamon belül, meghatározott körülmények között bekövetkező, egészséget, illetve környezetet károsító ve-
- 146/147 -
szély megvalósulásának valószínűsége. [Forrás: 1999. évi LXXIV. törvény 3. §]
Az ökoszisztéma, illetőleg az emberi egészség romlásának, károsodásának várható mértéke és bekövetkezési valószínűsége. [Forrás: 33/2000. (III. 17.) Korm. rendelet 3. §]
A veszély megvalósulásának a valószínűsége. [Forrás: 25/2000. (IX. 30.) EüM-SzCsM együttes rendelet 3. §]
A kockázatok - most már az emberi kockázatoknál, rizikóvállalásoknál maradunk - a történelem különböző időszakaiban mind jellemzőikben, mind lehetséges következményeikben, nagyban eltértek egymástól. Ehelyütt nincs mód arra, hogy akárcsak vázlatos áttekintést adjak az elmúlt évezredek kockázati jellemzőiről, ezek szerepéről és az idők során bekövetkezett változásokról. Ezért csupán néhány példával illusztrálom az egyes korszakokat.
A kockázat és annak önkéntes vagy kényszerű vállalása nemcsak az emberekre, hanem az állatokra is jellemző, mert magának a túlélésnek, a fajfenntartásnak és a fajok fejlődésének egyik legfontosabb előfeltétele. Ebből a megközelítésből azt is mondhatjuk: a rizikóvállalás - akár csak ösztönös, akár tudattalan, akár tudatos formájában - az élővilág létezésének alapjai közé tartozik. Nem tekinthető újszerű felismerésnek, hogy a külső körülményekhez való alkalmazkodás gyakran csak kockázatvállalásokkal volt a múltban is lehetséges, s az ennek során született döntések határozták meg a különféle fajok jövőjét: egyik irányban az elsorvadását vagy végül a kihalását, másik irányban - esetleg jelentős mutációkon keresztül - fennmaradásukat. Ezeknek a kockázatoknak közös jellemzője az volt, hogy egyrészt a természeti erőkkel, az ezekben bekövetkezett változásokkal, másrészt saját vetélytársaikkal szemben kellett eredményes (ma úgy mondanánk) válasz-stratégiákat kimunkálniuk. Ennek következményeként alakult ki jelenünk faunája - némi kiterjesztéssel ide értve az embert és annak civilizációit is.
Az őskorban az emberiség az évmilliók során ugyancsak nem nélkülözhette az előbb a puszta létért, később a civilizatórikus fejlődésért vívott harc során a kockázatok kezelését. Ismert (és persze egyszerre leegyszerű-
- 147/148 -
sített és naiv) história, amikor az ősember lejőve a fáról két lábra állt, majd nyomban meg kellett találnia azt a botot, amit az őt felfalni szándékozó vadállathoz vágva részint megmenthette saját életét, részint rájöhetett arra, hogy e tettével magát és környezetét eledelhez juttathatja. Amennyiben több ezer évvel ezelőtti elődeinkben nem lett volna elegendő kockázatvállalási készség és (mai fogalmainkkal élve) józan elszántság, mai leszármazottjai sem lennének, s már évmilliókkal ezelőtt a korábban kihalt fajok sorsában osztozott volna.
A puszta életben maradásért folyt küzdelem során tehát meg kellett tanulni részint a természet erőivel "kompromisszumokat kötni", részint az állatvilág támadásait sikeresen kivédeni, részint a nagy valószínűséggel, ám kis veszéllyel járó élelemszerzés módszereit elsajátítani, részint az ugyanezen célból más, ezért gyakran ellenséges embercsoportok támadásai ellen védekezni, esetleg egyenrangú vagy alá-fölérendeltségi viszonyokban megnyilvánuló együttműködést kialakítani. (Manapság ezt a gondolati-cselekvési technikát nevezzük rizikó-minimalizálásnak).
Számos vallás hitvilágában szerepel az első emberpár kockázatvállalása: az a bizonyos kígyó-alma história - a zsidó-keresztény kultúrában Ádám és Éva nevéhez kötve. Ez kiváló példája a rossz, a téves kockázatvállalásnak. A rizikóvállalás egyik legfőbb lényegi jellemzője éppen az, hogy a következmények egyáltalán nem, vagy csak részben láthatók előre, azaz gyakorlatilag sokszor kiszámíthatatlanok. Az ember immár - az állatvilágtól eltérően - nem mindig csupán a tapasztalatokra alapozva, hanem gyakran a lehetséges következményeket tudatosan felmérve határozhat arról, hogy egy önkéntes vagy kényszer hatására végrehajtott döntéshozatal során megtesz-e, vagy elkerül-e egy döntést, s ezzel beindít-e egy - nem ritkán már általa determinálhatatlan - cselekvési folyamatot, ami vagy a döntéssel szándékolt vagy azzal ellentétes eredményhez vezet.
Az ókorban - megint csak néhány példával illusztrálva e korszakot - alapvető változások megindulásáról vannak ismereteink. Megalakultak az előbb kezdetleges, majd egyre jobban szerveződő közösségek, később hierarchikus formációkat képező államok, amelyek egyik fő jellemvonása lett a terület-, ill. területek feletti fennhatóság-szerzés. Háborúkat vívtak egymással. Olykor nagy létszámú, immár "szakszerűen" felfegyverzett csapatok mérkőztek meg egymással, amelyeknek vezetői (ma úgy mondanánk, hogy) kockázatelemzést végezve döntöttek támadásról, védekezésről, emberi és tárgyi eszközök mennyiségének és minőségének bevetéséről, röviden: háborúról, fegyverszünetről vagy békekötésről. Ezeknek a hadviselés-jellegű kockázatvállalásoknak új, tehát korábban nem ismert jellemzője, hogy nagy
- 148/149 -
számban embereket kényszerítettek gyilkolásra, méghozzá annak ismeretében, hogy a hadba küldöttek egyik része biztosan meghal, másik - többnyire ismeretlen nagyságú - része vagy életben marad vagy nem. S akkor még nem is szóltunk a sebesültek meglehetősen kétséges kimenetelű jövőjéről.
Ennek egy szinttel alacsonyabb formációja valósult meg a rabszolgák egymás vagy vadállatok elleni gladiátor-"játékában" azzal a különbséggel, hogy az előzőekben ismertetett háborúk áldozatainak többsége alacsony státuszú (pl. jobbágysorsú) szabad ember volt, a gladiátorviadalok rabszolga-részeseit viszont nem vették emberszámba, legfeljebb olykor, győzelmük jutalma lehetett az emberi minőség elérése.
A középkor kockázatai - legalábbis részben - szintén magukon viselték a kor jellemzőit. Megmaradt - lényegében mind a mai napig - a háború-viselés kimenetelének kockázataival járó lehetséges következmények bizonytalansága. Ehhez társult Európában az akkor adott területen (államban, fejedelemségben, birodalomban, mikor hol) nagyhatalmú keresztény egyházaknak a más nézeteket vallók szó szoros értelemben tűzzel-vassal való üldözése, vagy "csak" babonás hit szerint a "rontást hordozók" változatosan kegyetlen módszerekkel történő fizikai megsemmisítése (boszorkányok pedig vannak!). Mint közismert: nagy kockázatot vállalt az, aki ebben a korszakban olyasmit merészelt állítani, hogy a Föld kering a Nap körül és nem fordítva. A középkor kockázatai között tartjuk számon a településeket, virágzó városokat, sőt egész országrészeket elnéptelenítő járványokat is.
Közös jellemzői voltak ezeknek a kockázatvállalásoknak, hogy - miként az állatoknak, úgy az embereknek is - védekezniük kellett a külső támadásokkal szemben. Az ismeretek megszerzése azonban lehetővé tette, hogy mind a vetélytársakat, mind az ellenségeket legyűrjék. Ennek folyományaként egyesek uralkodó helyzetbe kerültek, ami azzal járt, hogy a kezdeti tudás-hasznosítás mindinkább kizsákmányolásba csapott át. E folyamat egyenes következménye az az állapot, hogy "már akkora hatalom összpontosul a kezünkben, amihez szellemileg nem érünk fel, s a természethez való viszonyunkat eltúlzott kizsákmányolás és pusztítás jellemzi."[15]
A mondottak összegezéseképp megállapítható: az emberekben az évezredek során csak lassan tudatosulhatott, hogy - egy közkeletű mondást idézve - "ki-ki a maga szerencséjének kovácsa". A rossz kockázatvállalás-
- 149/150 -
sal járó, balul kiütő következményeket (mellesleg sokan mind a mai napig) hajlamosak az istenek haragjának, a hibás döntést hozótól független, általa befolyásolhatatlan balsorsnak, a végzet hatalmának tulajdonítani. Ezek ellen, a csapásként felfogott jelenségek ellen, pedig a legváltozatosabb eszközökkel és módszerekkel kíséreltek meg védekezni. (A történelmi és vallási könyvekben az ilyen eseteknek se szeri, se száma.) Az a tudat nehezen alakult ki, hogy egyrészt a kockázatvállalások következményeinek egyik része a tudomány és technika adott közösségben érvényesülő szintjén kiszámíthatatlan, előre felbecsülhetetlen; másrészt a rossz kockázatvállalások jelentős része emberi butaságra, könnyelműségre, más megközelítésben: emberi hibára vezethető vissza, s hogy ezért - gyakran - épp maga a kockázatot vállaló vagy a kockázatos helyzetet kikényszerítő ember tehető felelőssé.
Az újkor hajnalától kezdődően, az ipari forradalom hatására, a korábbi időszakok kockázatai minőségi változásokon mentek át. Gyökeresen átalakult a termelés, a termékek szerkezete, előállításuk módja és a kereskedelem. Bár a világ felosztásáért folyó harc egyre élesedett, az lassan nyilvánvalóvá vált: a győztesek között azok lesznek az élen, akik, illetve amely országok, ország-csoportok kelendő termékeket tudnak produkálni, ezeket olcsón (másoknál alacsonyabb bekerülési költségen) állítják elő, és nagy távolságokra, költséghatékonysági megfontolásokat is szem előtt tartva, kedvező feltételekkel tudják elszállítani.
A foglalkozási szerkezet megváltozása folytán előbb az ipari manufaktúrák, majd a kisebb-nagyobb gyárak kerültek előtérbe. Ezek csak akkor voltak képesek tartósan a további fejlesztések megvalósítására alkalmas profitot termelni, ha egyrészt szakképzett munkaerőt, s ahol erre nem volt feltétlenül szükség, ott képezhető és átképezhető betanított munkásokat foglalkoztathattak. A gépesítettség és a szállítás fokozatos korszerűsödése nem kerülte el a mezőgazdaságot sem, ami - épp a termelés hatékonyságának növelés okán - az ipari termeléshez képest fokozatosan vesztett jelentőségéből.
A fejlesztés előfeltétele volt az az alapelv, miszerint a bérköltségeket a lehető legalacsonyabb szinten kell tartani. Ezzel a szemlélettel szemben egyre jelentősebb ellenállás szerveződött. Ennek "farvizén" jutott mind gyakrabban szóhoz az egészség-kockázat kérdése. Ez előbb a munkahelyek légkörének kritikájára (ide tartozik - egyebek mellett - a hagyományos értelemben vett kizsákmányolás megannyi részletproblémája, mint pl. zsú-
- 150/151 -
foltság, hosszú munkaidő, gyerekmunka) koncentrálódott, majd fokozatosan a munka biztonságos végzésére, a balesetek számának és súlyosságának elszaporodására, a munkabiztonsági intézkedések, berendezések hiányosságaira is kiterjedt. (Megjegyzem: Marx és Engels tőkés társadalmat kritizáló munkásságának feldolgozásából ez a témakör mindmáig hiányzik, pedig a két teoretikus - csakúgy mint Lenin - bőséggel érintették ezt a témakört is. Úgy látszik, a "létező szocializmus" munkavédelmi főfelelősei, ide értve a szakszervezetek funkcionáriusait is, jobbnak látták ezt a témát nem feszegetni.)
Az iménti rövid történeti visszatekintés összegezéseként tehát az állapítható meg, hogy a rizikó jelentőségének felismerése és kormányzati kezelése - sokak véleményével ellentétben - nem a 18-19. század szüleménye, hanem sokkal korábban, a kapitalizmus kezdeteitől jelen van a közgondolkodásban. A posztmodern kor annyiban változtatott ezen a folyamaton, hogy jelentősen felgyorsította a rizikókezelés fontosságának széles körű elfogadását és kényszerét.[16]
Az ipari forradalommal kezdődő technikai fejlődés - ezen belül is elsősorban a gőzgép és a robbanómotor feltalálása - új, korábban teljesen ismeretlen kihívások elé állította az effajta áldásban részesülő emberiséget. (Amit eleinte sokan, s napjainkban nem kevesen ismét átoknak tartottak, illetve tartanak.) A kezdeti időszak - ma már inkább viccesnek tűnő, de a maguk idejében nagyon is komoly - védekező intézkedései jelezték: sem az embereknek, sem a hatóságoknak nem volt fogalmuk arról, hogy milyen út kezdetén állnak. (Erre egyetlen példa: a gőzvasút megindulásakor a szerelvények előtt piros zászlóval kellett gyalogosan haladnia egy embernek, aki kellő módon figyelmeztette a környéken tartózkodókat a gőzparipa közeledtének veszélyeire.)
A korábban ismeretlen találmányok elterjedése pedig - ahogy az csaknem valamennyi műszaki haladással együtt járó vívmány gyakorlati alkalmazása során történni szokott - az előnyök mellett hátrányokkal is járt. Megnőtt az ipari és közlekedési balesetek száma, sokan estek áldozatul e változásoknak. Eleinte a korábban ismeretlen zajtól csak a lovak bokrosodtak meg, s borították ki a fiákerekben addig nyugodtan üldögélő utasaikat. Később már autók gázoltak gyalogosokat, de időben ezeket a nem várt következményeket már előre vetítették az ipari üzemekben, gőzhajtású cséplőgépekben bekövetkező és nem ritkán halálos eredménnyel végződő
- 151/152 -
műszaki hibák, a gőzhajókban bekövetkező robbanások, a vasúti szerencsétlenségek.
Az embereknek ekkor kellett először tömegesen szembenézniük azzal a ténnyel, hogy képességeik végesek, tudásuk néha keserű gyümölcsöt terem, s tettük a szándékolt céltól olykor homlokegyenest ellentétes eredményhez vezet. Rá kellett jönniük arra is, hogy a technika fejlődése - tömegméreteket öltve - nagy számban csúszik ki az emberi kontroll alól, s a hibák elleni fellépés (azaz: a megelőzés) legalább olyan vagy olykor bonyolultabb és nehezebb feladatot jelent, mint magának a fejlesztésnek a kivitelezése.
Nem függetlenül az első világháború haditermelésétől, s attól, hogy ebben oroszlánrészt vállalt az akkor még emberáldozatokat elkerülő Amerikai Egyesült Államok, már az 1910-es évek második felében felfigyeltek arra, hogy bizonyos hadiüzemekben robbanásszerűen megnőtt a balesetek, ezeken belül is a halálos kimenetelű munkahelyi balesetek száma. Amikor ennek okait kezdték kutatni (amire már csak azért is égető szükség volt, mert a meghaltak hátramaradott családtagjainak, megsérülteknek, megrokkantaknak - és esetleges hozzátartozóiknak - a munkáltatók esetenként súlyos összegeket kellett kifizetniük), kitűnt, hogy egyrészt vannak az átlagosnál nagyobb kockázattal működő üzemek, munkafolyamatok, másrészt egyazon üzemben vagy azonos munkafolyamatot végzők körében sem egyenlően oszlik meg a baleseti veszélyeztetettség. Másként fogalmazva: számos - ekkor még jórészt ismeretlen - oknál fogva az azonos munkát végzők között vannak, akiknek munkavégzése nagyobb, és vannak, akiknek kisebb kockázattal jár. A 30-as évek USA-beli robbanásszerű motorizációja részint a korábbi ismereteket az élet egy másik területén megerősítette, részint a tömeges halálozások miatt - amelyek már nem csak egyes foglalkozási csoportokat, hanem gyakorlatilag a teljes társadalmat érzékenyen érintették - újabb kutatások, és ezek nyomán a korábbinál is egzaktabb eredmények születtek. Ezeket az évtizedeket tekinthetjük a beláthatatlan (vagy kiszámíthatatlan) kimenetelű kockázatok előfutárának.
A második világháború - egyebek mellett - abban különbözött a korábbiaktól, hogy a haditechnika átalakulásával, fejlődésével, a stratégiai manőverek ember-, de elsősorban gépigényének radikális megnövelésével korábban elképzelhetetlen minőségű kockázatokkal kellett a hadviselő feleknek (közöttük a háborút elszenvedő polgári lakosságnak) szembenéz-
- 152/153 -
niük. Port-Arthur, London és Coventry, Drezda és Sztálingrád, Hirosima és Nagaszaki, Dachau és Gulág. Néhány név és fogalom, ami az elképzelhetetlen pusztítás szimbólumává vált, s ami - a korábbi évszázadokhoz, évezredekhez képest - alapvetően átalakította az emberi élet minőségét.
A két nagy világégés és a köztük eltelt időszak tanulságai nem voltak elegendőek számos kézenfekvő tanulság levonására. Sőt, az 1950-es évektől egyre növekvő veszélyeket hordozva, folyamatosan terjedtek az immár (mennyiségüknél és/vagy minőségüknél fogva) mindinkább beláthatatlan kimenetelű kockázatok.
Még mindig történelmi visszatekintésnél maradva: a szakirodalom alapján az állapítható meg, hogy van, aki a rizikótársadalom és a kockázat-menedzselés kezdetét a 17. század első felére-közepére teszi, tehát akkorra, amikor a termelés javai az ezidőtájt kialakuló burzsoázia érdekszférájába kezdtek vándorolni.[17] Eszerint a kockázat bekalkulálása a profitba már ebben az időszakban megindult, ezért tekinthető ez az évszázad a rizikótársadalom kialakulása kezdetének. Már a manufakturális termelés során betervezték az esetleges veszteségeket a várható haszonba, s ily módon az eredeti tőkefelhalmozás szempontjai között ez az aspektus már szerephez jutott.
Greengrass kutatásai során[18] arra lett figyelmes, hogy viszonylag korán, a 17. század első felében valószínűségszámítási módszer alkalmazásával mérték fel és ennek alapján tervezték meg a mezőgazdasági területek terméshozamát, s ezzel valójában az ún. strukturális kockázatot becsülték meg. A műszaki kockázatok menedzselése a 18. századra alakult ki, s ugyanebben az időszakban indult meg a biztosítási kockázatelemzés is.[19] A 17. század végén már adatok vannak arra, hogy megindult a kockázatelemzés pszichológiájának művelése, ami egyértelmű bizonyítéka a kapitalizmus,
- 153/154 -
mint "rizikótársadalom" gyökerei kialakulásának. A kockázatelemzés pénzkereseti forrássá vált.[20] Ebben az időszakban immár olyan, a társadalom normális működésére kockázatokat jelentő jelenségeket vizsgáltak, mint a migráció, foglalkoztatottság, termékenység, rendőrség szerepe, illegitim születések, gazdasági viszonyok, népegészség, a mezőgazdaság hatékonysága, korreláció a halálozás, a betegségek és az időjárási viszonyok között.[21]
Történelmi kontextusban érdemes Keupp néhány gondolatára utalni, aki hangsúlyozza,[22] hogy az utóbbi években a modern és a posztmodern témakörében lefolytatott viták egyértelművé tették, miszerint egyetlen, a valóság leírásával foglalkozó mű sem időtálló, amelyik téziseit nem veti egybe ellentéziseinek plauzibilitásával. Másképp megközelítve a kérdést, azt figyelhetjük meg, hogy a rizikótársadalomban a modernizáció előtti spirituális biztonsági gyakorlatok konkurálnak a modernitás racionális biztonsági modelljeivel, továbbá a "reflexív modernitás" kontextualista-szituatív gyakorlatával. Ebben a megközelítésben az első modernizáció körébe tartozik a nemzetállami gondolkodás következetes védelme. Jellemzője továbbá, hogy az adott körülmények és osztálytagozódás keretei között lezajló individualizáció kevés esélyt nyújt a szociális mobilitásnak. A teljes foglalkoztatást tűzi ki politikai célul a kapitalista fogyasztói állam biztosítása érdekében, továbbá a racionális környezetpolitikát, ami egyet jelent a környezet kizsákmányolásával. A második modernizáció feloldja a burzsoázia és a proletariátus közötti szakadékot és funkcionális megkülönböztetést, azonban számos kérdés (pl. természet és társadalom, betegség és egészség, köz- és magánszféra, globalitás és lokalitás, fikció és valóság, háború és béke közötti különbségtétel) tisztázatlan marad. A reflexív modernizáció célul tűzi ki ezeknek a tisztázatlan témaköröknek a feloldását, amihez alapfeltétel valamiféle kreatív és mindenek előtt kollektív folyamat bein-
- 154/155 -
dulása. Ez akkor valósulhat meg, ha a modernizáció sablonos munkamódszerét felváltja az innovatív és hálózatszerű gondolkodás.[23]
A posztmodernitás időszakának fontos jellemzője az is, hogy a félelem és a szorongás a korábbi időszakokhoz képest átalakult. Az e kérdésekkel foglalkozó nagyszámú kül- és belföldi kutatás[24] fontos vívmánya, hogy nemcsak az ember életminőségét gyakran kedvezőtlenül befolyásoló, korábban már említett pszichés tünetekről gyűjtött össze nagyszámú ismeretet. E felmérések jelentős hozadéka, hogy kimutathatóvá (bizonyíthatóvá) vált: mely esetekben van (és mennyire, milyen ismeretek alapján megalapozott) összefüggés látszat és valóság, tény és annak tudati visszatükröződése között, és mely esetekben áll a kettő esetleg "fényévnyi távolságra" egymástól.[25] Tekintettel arra, hogy ezúttal a bűn és annak tár-
- 155/156 -
sadalmi tükörképe viszonyára fókuszálok, ezért az előbbi kijelentések is ezekre az összefüggésekre értelmezendők.[26]
Témakörünk szempontjából valószínűleg a most következő gondolatkör a legbonyolultabb. Értékek, érdekek ütközése, bizonyítási nehézségek, érvényességi kritériumok definiálatlansága és még egy sor egyéb probléma korlátoz bennünket az objektív megközelítésben, méginkább az ezt követő ugyanilyen cselekvésben.
A médiumok hatásaitól befolyásolt lakosság csakúgy, mint a politikusok - cselekvési szinten - csaknem kizárólag a rövidtávon, s nagy valószínűséggel bekövetkezhető veszélyek iránt mutatnak érzékenységet. A hosszútávon, csupán a viszonylag távoli jövőben fenyegető kihívásokkal szembeni tettek szintjén jórészt érzéketlenek, legfeljebb a szavak mezején születnek - többnyire konkrétumokat gondosan kerülő - deklarációk. Más szavakkal: az emberek többsége a tűzoltás ősi reflexeire van mind a mai napig beállítódva. Ebben áttörés egyáltalán nem, vagy csak nagyon lassan, és ezért többnyire megkésve következik be.[27]
Ezzel a mentalitással különösebben súlyos következmények fenyegető veszélye nélkül mindaddig együtt lehetett élni, amíg a társadalmi változá-
- 156/157 -
sokban bekövetkező minőségi átalakulások nem jutnak (jutottak) egy olyan szakaszba, amikor valamilyen tettnek a (lehetséges) súlyos következményei nem évszázadok múlva, hanem már évtizedeken belül várhatók. Különösen igaz ez akkor, amikor eme változásoknak egésze, de legalábbis egy része kifejezetten káros és többnyire visszafordíthatatlan. Az imént már említett, rövidtávra összpontosító gondolkodásmód helyett nyilvánvalóan arra volna szükség, hogy a várható következmények (nem csak, sőt a jelenségek jellegzetességei függvényében esetleg elsősorban nem) materiális költségvonzatait sikerüljön felmérni. Ezek ismeretében kellene, hogy sor kerüljön a prioritások kijelölésére (ugyancsak előny/hátrány, illetve költség/haszon elemzés kíséretében), s főleg a (prevenció és/vagy reparáció formájában történő) kezelések leghatékonyabb módszereinek a kifejlesztésére és alkalmazására.
Ez a gondolkodásmód az, ami - sok egyéb, itt nem tárgyalható szempont mellett - a második (illetve reflexív) modernizáció törvényszerűségei közepette élni kényszerű rizikótársadalom (immár egyszerű túlélésének) egyik, ha nem a legfontosabb előfeltétele. A hagyományos gondolkodás megváltozásának legnagyobb gátja, hogy az újfajta szemlélet - rövidtávon - nemcsak tabukat dönt le, de érdekeket is sért. Ezért nem sikerült - a felismerés kezdete óta eltelt csaknem fél évszázad alatt sem - megfelelően széles társadalmi bázist teremteni a legoptimálisabb túlélési stratégiát valószínűsítő felfogás gyakorlati megvalósításának.
A második világháborút követően a beláthatatlan kimenetelű kockázatok folyamata - és a hozzá kapcsolódó feladatok - valamennyi földrészre áttevődtek, s a 70-es évek közepe tájékára kialakult egy olyan összkép a baleseti kockázatok tömegjelenségi szintű ismeretei alapján, ami mind a mai napig alig változott. Azóta - a korábbi ismeretek birtokában - elsősorban a prevenció területén történtek olyan fontos lépések, amelyeknek sora a jövőbe vezet. Ma már tudjuk, hogy a kockázatos cselekvést megelőző döntésnél számos tényező játszik szerepet, s ebben ember és ember között (életkor, nem, foglalkozás és még egy sor más ismérv szerint jól megkülönböztethetően és napjainkban immár többnyire megérthetően és megmagyarázhatóan) jelentős eltérések vannak. Ezen az ismeretek birtokában tett védekező beavatkozások azonban nem változtatnak az emberek többségének azon az alapbeállítódásán, amiből itt csak annyit látszik célszerűnek kihangsúlyozni, hogy továbbra sem idegenkedik különféle kockázatos cse-
- 157/158 -
lekvésektől. Vélhetően azért, mert ez - miként erre korábban utaltam - egy nagyon ősi, belénk rögzült emberi tulajdonság. Mindeközben megmaradtak a háborús kockázatok is, méghozzá egyre rafináltabb köntösbe burkolózva. Sőt a régebbiek kiegészültek új, korábban nem ismert kockázatokkal, s ezek kerültek mindinkább a figyelem középpontjába. E fejlemények a tudomány úttörő gondolkodóira sem maradtak hatástalanok.
Kialakult egy újfajta gondolkodás, aminek születése néhány, nagyon tájékozott, a természeti és társadalmi összefüggéseket jól ismerő, ugyanakkor a különféle kormányzati és gazdasági érdekcsoportoktól független, ma úgy mondanánk: autonóm bölcselő ágyazott meg, amikor a Római Klub nevű laza tudományos formációban elkezdett előbb közösen gondolkodni, majd írni arról, hogy a természeti környezet lehetséges kedvezőtlen változásainak hosszú távú hatásai milyen súlyos következményekkel járnak az emberiség számára. Ezeket az akkori, még korainak mondható vészjelzéseket számos mértékadó körben nem tekintették másnak, mint puszta fantazmagóriának; annak tehát, hogy néhány elvakult tudós ezzel akarja magára irányítani a közfigyelmet és így szeretne hírnevet szerezni magának. Tehát lényegében nem tekintették másnak, mint valamiféle összeesküvés-elmélet egyik válfajnak. Legalábbis szóban és írásban. Hogy más, érdekcsoportok függésében dolgozó, hasonló felkészültségű tudósok valójában miként vélekedtek szabad-gondolkodó társaik nézeteiről, azt valószínűleg sohasem fogjuk megtudni.
A Római Klub[28] jelentéseket adott ki megállapításairól, amelyek egy része könyv alakban[29] (magyarul is[30]) megjelent. Sőt, jobbára még az ere-
- 158/159 -
deti szerzők tollából egy negyedszázados visszatekintés is napvilágra került.[31] A legfontosabb tézisek a következők:[32]
1. A fizikai növekedésnek valós korlátai vannak, s ezek óriási mértékben befolyásolják azon szakpolitikák sikerét, melyekkel céljainkat igyekszünk elérni.
2. A történelem tanúsága szerint azonban a társadalomnak nincs meg az a képessége, hogy bölcsen, távlatokban gondolkodva és altruisztikus módon reagáljon olyan korlátokra, melyek fontos szereplőket rövid távon hátrányba hoznának.
3. Fontos feladat a viselkedés dinamikus mintáinak a megértése, ami a következőkből áll:
- a növekedés korlátai átléphetőek;
- a növekedésre való szakadatlan törekvés és
- a korlátokhoz való közelítés során fellépő társadalmi reakciók késése.
4. Minden olyan rendszer, amelyikben ezek a tulajdonságok dominálnak, hajlamos a túllövésre és az összeomlásra.
5. A jelenleg hozzáférhető információk és elméletek alapján nem lehet prognosztizálni, hogy mi történik a világgal a következő[33] évszázadban.
Pecceinek idézett könyve keretei között napvilágot látott tömör elmélkedése tulajdonképpen egy hatalmas felkiáltójel. Mindenki által érthető formában teszi egyértelművé: amennyiben a Klub tagjai által követelt változások rövid időn belül nem következnek be: annak végzetes következményei lesznek. Érdemes idézni a magyar kiadás előszavát író Botos Katalin néhány összegző gondolatát.[34]
"A hetvenes évek derekán már világos volt, hogy az emberiség válaszúton van. Dönthet arról, mit cselekszik, hogyan folytatja az eddigieket. Feltéve ha lesz mit folytatnia. Választása ugyanis életet vagy halált jelent."[35]
- 159/160 -
Majd később így folytatja: "Ember! Nézz már körül! Lásd meg, hogy e gondokat jórészt magad teremtetted! Tőled függ, hogy változtatsz-e helyzeteden, avagy maguk alá temetnek az összeomló emberi építmények, intézmények, kezed és eszed művei! A társadalmi mechanizmusok éppúgy csődöt mondtak, mint a gazdasági és természeti szabályozók. Nem működnek olyan erők, amelyek belátható időn belül képesek begyógyítani a természeten esett sebeket; krónikus gazdasági válság sújtja az iparilag fejlett országokat, és nem segít semmiféle "láthatatlan kéz". A többpártrendszerre alapozott politikai mechanizmusok is felmondták a szolgálatot. A kínált programok nem meggyőzőek, tűnőfélben a társadalmi folyamatok fölötti kontroll illúziója. Mozgalmak szétesnek, szekták terjednek. Közömbösség és anarchizmus sétál karöltve a fényes neonreklámok alatt. Az elbizonytalanodott, csalódott egyén bevonul magánélete mogyoróhéj-birodalmába. Szorongva néz a nagyvilágba a tv kékes fényű ablakán át."[36]
"A könyv írója nem szenved hétköznapi rövidlátásban. Történeti szemlélete megóv attól, hogy felnagyítson olyan gondokat, amelyekkel máskor is szembenéztünk, amelyeket már megoldottunk. Azt kereste, ami összehasonlíthatatlan, ami csak korunk sajátja. Ez pedig képességünk az önpusztításra, amit szellemünk egyenlőtlen fejlődése hozott magával. Az egeket ostromolja műszaki-technikai tudásunk, de nyomába sem ér erkölcsi-etikai színvonalunk. Azt se tudjuk valójában, hogy mi lenne a norma? Van globális világképünk, de nincs átfogó normarendszerünk."[37]
Végül álljon itt még egy summázat az említett könyv előszó-írójától.
"Peccei anakronisztikusnak tartja a globális társadalmi rend hiányát, a világ nemzetállamokra tagolódását az egységes ökoszisztéma, technikai metaszisztéma léte mellett. A nacionalizmus fertőzését minden épeszű embernek el kell utasítania; de az, hogy a nagy struktúrák kis struktúrákból szerveződnek, nem mond ellent a világméretű társadalmi kapcsolatrendszer követelményének."[38] Ezt fejezi ki Peccei, amikor azt állítja: "az anyagi forradalmasodás szárnyakat ad az embernek ..., ámde társadalmi és politikai szervezeteinek forradalma elmaradt." Továbbá, hogy "az anyagi forradalmak kibillentették egyensúlyából az embert".[39] Megoldást csak gyökeres kulturális váltás hozhat, ennek azonban még a felismeréséig sem
- 160/161 -
jutottunk el.[40] Szerinte a múlt század 60-as éveiig álomvilágban éltünk, s valóság felismerésének kezdete a 70-es évekre tehető. Ekkor vált világossá, hogy "társadalmi, politikai és lélektani szempontból egy szerfölött komplex és változékony struktúrát kaptunk", de mindmáig nem látjuk világosan, hogy miként kapcsolódnak egymáshoz ezek elemei.[41] Ebben az évtizedben vált nyilvánvalóvá először az is, hogy a gazdaság válságban van.
A világ tíz legsúlyosabb problémájának (1980-at írunk!) a következőket látja:[42]
1. A demográfiai robbanás.
2. A világ népességének mintegy egynegyede nyomorban él.
3. A bioszféra tönkretétele és elpusztítása.
4. A világgazdaság válsága.
5. A fegyverkezési verseny.
6. A társadalmakon belüli és társadalmak közötti bajok, ide értve a terrorista-szadista ösztönök elszabadulását és a népirtásokra való kedv elterjedését.
7. A technika és a tudomány anarchikus fejlődése.
8. Elöregedett és rugalmatlan intézmények.
9. Kelet-nyugati szembenállás, észak-dél közötti szakadás. Ennek következtében a világ mindinkább kormányozhatatlanná válása.
10. Az erkölcsi és politikai irányítás hiánya. "A vezetők nem tudnak fölébe emelkedni ideológiai, hitbeli korlátaiknak, kiváltságaiknak vagy szűken értelmezett felhatalmazásuknak. Az emberi faj drámai küzdelmében magára maradt, nincs kitől várjon iránymutatást."
Mintha három évtized alatt egy tapodtat se léptünk volna előre. Sőt! A problémák elmélyültek, egy részük a "jóslatnál" is drámaibb fejleményekkel szolgált. Szöges ellentétben a Római Klub elképzeléseivel a társadalmakat még mindig nem a minőségi, hanem továbbra is csak a "fizikai expanzió" érdekli. Ezzel szemben a fenntartható társadalom alapvetően más szisztéma és prioritás-elvek mentén működik. Íme ezek közül néhány fontos - és mindmáig negligált - szempont.[43]
- A fenntartható társadalom mielőtt döntést hozna egy bizonyos növekedési javaslattal kapcsolatban, előbb meg kellene, hogy kérdezze: mi célt szolgál a növekedés, kinek a javát szolgálja, mennyibe kerül, meddig tart és vajon ez a növekedés mennyire tud alkalmazkodni a
- 161/162 -
földi forrásokhoz és nyelőkhöz. Egy ilyen társadalom az értékei és a földi korlátokról alkotott legjobb tudása alapján csak azokat a fejlődési formákat választaná, melyek fontos társadalmi célokat szolgálnak, miközben erősítik a fenntarthatóságot.
- Egy fenntartható társadalom nem állandósítaná a jelenlegi egyenlőtlen elosztási módszereket.
- Egy fenntartható államnak nem kell a reménytelenség és a stagnálás, a munkanélküliség és csőd társadalmának lennie.
A Római Klub elemzéseiben tehát - még ha nem is ezzel a szóhasználattal, de tartalmát tekintve mindenképpen - a globalizációs világtársadalomra és ennek veszélyeire koncentrált. Peccei imént idézett könyvében tett megállapítások pedig megelőlegezik Ulrich Beck "nagy találmányát" a rizikótársadalomról.[44] A következőkben ez - különösebb bizonyítás nélkül is - nyilvánvalóvá fog válni.
A rizikótársadalom viszonyai között új tartalmat nyer nemcsak az érték, a morál, hanem a társadalom változó működése, prioritásai következtében a jog, ezen belül a büntetőjog is. Figyelemre méltó, ahogyan Hassemer mutatja be a társadalom és a büntetőjog viszonyát.[45] Ő úgy véli, hogy a büntetőjog elmélete és gyakorlata a szociáltechnológiához[46] vezető úton halad. Ehhez a következők szolgálnak bizonyítékul:
- 162/163 -
1. Az aktuális büntetőjogi reformok, így különösen:
- a közérdeket azonnal fenyegető és a média által is felkapott veszélyek elleni "harc"; ezek körében különösen a gazdasági, környezeti, adózási, számítógépes bűnözés, terrorizmus, legújabban ennek speciális válfaja, az ún. informatikai terrorizmus, kábítószer, pornográf és erőszak-videók és más hasonlók.
- a joggyakorlat klasszikus tényállásai közül azokat részesítik előnyben, amelyek magukban hordozzák az egyéni jogok sérelmét (pl. ülősztrájkok, mint kényszerítés).
- az (elsősorban) absztrakt veszélyeztető cselekmények alkalmazása, amelyek a büntethetőségi előfeltételek (eredmény, kauzalitás) redukálására vezetnek.
2. A büntetőeljárás aktuális reformjai úgy jellemezhetők, hogy azok célja az eljárások rövidítése, olcsóbbá tétele és a formális megkötöttségek oldása, továbbá különböző zavarok elhárítása Az áldozat védelmét szolgáló reformok a bűnelkövetők és az állam kontójára valósulnak meg.
3. A büntetés-végrehajtási jog területén említésre méltó reformok nincsenek, s azok rosszul kapcsolódnak a szociáltechnológia tendenciáihoz. A formalitások csökkennek, ezzel együtt a különféle kedvezményeké is. A gazdaságosság és a hatékonyság azonban lassan közelít ehhez a területhez is, ám kétséges, hogy ez a morálra milyen befolyást gyakorol.
4. Az említett tendenciákat a jelenlegi büntetéselméletek alátámasztják és védelmezik.
5. Az ún. neoklasszikus (pozitív) generálprevenció feléledésének nincs esélye. Előtérbe került a "szociáltechnológiai megalapozás", ami a gyakorlatban a következőket jelenti:
- a büntetés kiszabását nem a cselekvés elítélendősége, annak mértéke, hanem a büntetés hatása határozza meg;
- a "hatás" csak látszólag következménye a büntetéssel fenyegetésnek és az egyén megbüntetésének, mert az, stratégiai szempontból, az általánosságban vett bűnözés alakulásának a következménye;
- az egyén megbüntetése és/vagy elrettentése nem egyfajta átmeneti stádiuma valamiféle büntetési cél meghatározásának; sokkal inkább a jövőbeli bűnözés alakulásának funkcionális eleme.
- 163/164 -
6. Mindezek mellett a következő, szociáltechnológiailag strukturált kognitív és normatív sémák érvényesülnek:
- a "jövő uralma" elnevezésű helyzet favorizálása, ami alkalmas válasznak tűnik jelenünk számos égető kérdésének megválaszolására ("megelőzés" "megtorlás" helyett; "kockázat" "jogtárgysérelem" vagy "jogellenesség" helyett);
- hit a büntetőjog valóságmeghatározó erejében;
- kedvező következmények hatásának koncepciója, mint beavatkozás legitimálása (az "igazságosság" helyett); output-orientáció;
- a személyre szabott intézkedések tendenciózus behelyettesítése szociális perspektívát legitimálandó elméletekkel.
A következmények pedig a "modernitás dialektikája" elnevezéssel summázhatók. Ennek lényege: a felderítésnek a politikai filozófia fegyverei közül választott arzenáljával harc a moralizáló büntetőjog ellen. A legjellemzőbbek a következők:
1. Jogtárgyvédelem koncepciója, ami nem más, mint a kriminalizálás toposza azzal a céllal, hogy a társadalmilag károsnak minősített valamennyi viselkedésformát megelőzési céllal büntetendővé minősítse.
2. A büntetési célok tekintetében a bűnösségi elv nem büntetést megalapozó, hanem büntetés-súlyosságot korlátozó elvvé változott, s ezen belül kívánták a büntetés eredményességét (megjavítás, elrettentés) biztosítani. A prevenciós koncepció napjainkban egy olyan beavatkozási modell felé tendál, amelyik a hatékony társadalomszabályozást terhelő akadályok (mint pl. az arányosság elvének, az áldozatvélelemnek, a jogellenesség és a bűnösség egyenlő megítélésének, vagy a büntetőjogi beavatkozás legalitásának alapelvei) elől kívánja elhárítani az akadályokat.
3. Ezek a változások a büntetőjogi rendszert fokozott legitimációs nyomás alá helyezték. A büntetéssel fenyegetés és a büntetés nem tölti be korábbi feladatát. Ma már annak bizonyítására van szükség, hogy a rendszer szociáltechnológiai értelemben működik, ebből a szemszögből nézve kedvező eredményeket produkál, a kedvezőtleneket pedig megakadályozza.
4. Ennek az elvárásnak a büntetőjogi rendszer nem, vagy nem kielégítő módon képes eleget tenni. A generálprevenció hiányos működésére példa a szimbolikus kriminálpolitika, amit az is bizonyít, hogy a büntetés mértékének növelése nem jár együtt a büntetés elrettentő hatásának fokozódásával. Ezért a szimbolikus haszonért
- 164/165 -
drága árat fizetünk: a büntetések csereszabatosságával, a hitelt érdemlőséggel és az igazságossággal.
Az előadottakból a soron következő következtetések vonhatók le:
1. Visszatérés az abszolút büntetési alapokhoz és azok korlátozása a klasszikus jogtárgyakra anakronisztikus volna. Ez már komoly zavarokat idézne elő a rizikótársadalomban való eligazodáshoz. Jelenkorunk normatív társadalmi értékrendszere a veszélyeztetés jelenségére összpontosít (vagy ilyeneket konstruál), mint pl. a környezeti károk előidézése, kábítószerekkel való visszaélés, szervezett bűnözés és más hasonlók.
2. A büntetőjognak a szociális kontroll formalizálását meg kell tartania, és körbe kell bástyáznia. Ez - egyebek mellett - azt is jelenti, hogy a jogtárgyaknak a védelmét csak olyan mértékben vegye át, amilyen mértékben azok konkréten leírhatók, és ezekhez az eszközök is biztosítva vannak. Továbbra is fenn kell tartani a büntetés ultima ratio jellegét. Az értékek alapelveit meg kell védeni a kriminálpolitikai hatékonyság érdekeivel szemben.
3. A pozitív generálprevenció, akkor is, ha az nem feltétlenül von maga után büntetést, és csak az alapnormák védelmezését biztosítja, a fenti elvárásokat kielégíti.
4. Annak eldöntése, hogy a szociáltechnológiai orientáltságú büntetőjog korlátozása alapozható-e a morálra, az attól függ, hogy milyen definíciót adunk magának a morálnak. Fontosabbnak tűnik, hogy a szociális kontroll szempontjából vegyük górcső alá a büntetőjogi szabályokat. Mégpedig azért, mert az mindennapi életünk része, a társadalomban mélyen gyökerezik. A normáktól való súlyos mértékű eltérés, amelyben az emberi jogok veszélyeztetése áll az első helyen, a jogvédelem primátusát kell, hogy élvezze.
A Hassemertől átvett logika értelmében, az előzőekben mondottakból vélhetően, egyértelműen következik, hogy a társadalmak értékrendjében és érdek-prioritásában bekövetkező fokozatos átrendeződéssel egyidejűleg a normalitás és deviancia fogalmainak, a kettő közötti határoknak is újragondolásra kell kerülniük.[47]
- 165/166 -
Különösen az új devianciák kellő - filozófiai és morális - alátámasztása nélkülözhetetlen, ami azonban nem egyszerű feladat. Az imént már említett "tabudöntögetés" tűnik nehéznek, mert annak együtt kell (kellene), járnia jelentős társadalmi támogatottsággal. Ne feledjük, hogy - nemcsak nálunk - az emberek többsége még mindig ott tart, hogy ahol van, meg szeretné tartani, sőt ki kívánná terjeszteni a halálbüntetést, ahol pedig ezt eltörölték, ott vissza szeretné állítani. Ilyen társadalmi közegben nem egyszerű tudomásul vetetni az államok polgáraival, hogy egy, mégoly kegyetlenül elkövetett emberölésnél léteznek - az előbbihez viszonyítva - a társadalom érdekei és védelme szemszögéből nézve súlyosabb bűnök, amelyek vagy büntetlenül maradnak, vagy jelenleg nem ismerünk hatékony büntetési eszközöket az ezeket megvalósítók megbüntetésére, sőt az egész büntetőjog-dogmatika lényegében képtelen befogadni ezeket a jórészt újfajta devianciákat.[48]
Emlékeztetőül röviden: az első (vagy egyszerű) modernizáció, ami az ipari társadalom kialakulásától szerzett lendületét idővel - fejlődési tartalékai fokozatos kimerülésével - elvesztette, lelassult, majd leállt. A folyamat nem most kezdődött le, nem máról holnapra ment végbe, hiszen erre már a 19. században többen felhívták a figyelmet - a legélesebben maga Marx Károly. De sokan voltak olyanok is, akik bár Marx elméletével nem értettek egyet, azonban tárgyunk végkövetkeztetéseiben osztották az iménti nézetet. Ez a lineáris fejlődésen alapuló modell tehát zsákutcába jutott, mégpedig azért, mert a fejlődésnek egy bizonyos fokán a jelenségek kikerültek az ember szabályozó képessége, lényegében uralma alól.[49] Ezért váltotta fel az első modernizációt a második (vagy reflexív) modernizáció, ami feladatul tűzte ki, hogy az első modernizáció feltáratlan, elfedett, nem szándékolt mellékhatásait is górcső alá vegye, azaz az ipari társadalom
- 166/167 -
modernizációjának modernizációját hajtsa végre. Most ennek a változásnak kellős közepén vagyunk. A második (reflexív) modernizáció elkötelezett hívei erőfeszítéseket tesznek arra, hogy a csak nehezen megfékezhető nemkívánatos láncreakciókat helyezzék a figyelem középpontjába, amelyek már a gazdasági és politikai modernizációt önkéntelenül és akaratlanul is magával ragadták.[50] Ehelyütt nincs lehetőség a két modernizáció mélyebb elemzésére, csupán arra szükséges utalni, hogy a második (vagy reflexív) modernizáció tudatosulása éppúgy, mint a kedvezőtlen következmények miatti sürgető teendők felismerése egyelőre csak a gazdaságilag-politikailag legfejlettebb országokban, régiókban indult meg, s ott sem bonyodalommentesen.
A reflexív modernizáció által megkívánt mélyreható változások - különösen globális méretekben - több előfeltétel együttes teljesülése esetén következhetnek be.
- Első előfeltétel, hogy a társadalmakon belül és azok között ma meglévő, a javak elégséges birtoklásához szükséges lehetőségek közötti óriási különbségek folyamatosan kiegyenlítődjenek. Ez együtt jár annak fel- és elismerésével, hogy a fenntartható fejlődés fogalmilag kizárt, a lemaradás leküzdése, az utolérés esélye csak a jóléti társadalmak önkorlátozása esetén lehetséges. Ezt sokan és régóta mondják, de senki nem teszi. Pedig a gazdaságilag fejlettebb és kevésbé fejlett országok közötti különbségek kiegyenlítődésének elmaradása azzal a következménnyel jár, hogy a gazdaságilag fejlett államoknak iszonyatos és egyre növekvő árat kell fizetniük szűklátókörűségükért. Ilyen pl. a szakemberek számára rémálomnak tartott, a politikusok zöme által viszont annál kedveltebb "Európa-erőd" kialakítása, és rövid időn belül e koncepció következményeinek megélése.[51]
- Második előfeltétel, hogy az államok - elsősorban a gazdaságilag legfejlettebb országok - felismerjék és elismerjék annak szükségességét, miszerint a természeti értékek kizsákmányolása tovább nem folytatható. A gazdasági felzárkózásban résztvevő országok (részben az ún. harmadik világbeliek, de az ún. félperiférikus államok közé soroltak többsége is) pedig vegyenek tudomásul egy lényeges tényt. Nevezetesen azt, hogy bármennyire igazságtalan ez a szerepmegosz-
- 167/168 -
tás, saját jövőjük léte érdekében (hasonlatosan ahhoz, ahogy Európa keleti régiója a második világháborút követően, majd, sokak reményével ellentétben, a 20. század végi rendszerváltások során másodszor is kimaradt a Marshall-segély áldásaiból) már nem használhatják azokat a műszaki megoldásokat, nem alkalmazhatják azokat a vívmányokat, amelyek a megcélzott országoknak még lehetőséget nyújtottak a gyors gazdasági fejlődéshez. (Nem mellékesen jegyzem meg: a "fejlett" országok csoportja - egyebek mellett - épp e segítségnek "köszönhetően" pusztította a környezetet egészen addig, amíg a természet egyensúlyi állapota megbomlásának határához érkeztünk, vagy már azon is túl haladtunk.) A fenntartható fejlődés mára meghaladottá vált, a reflexív modernizáció fogalomkészletébe ez a gondolkodásmód már nem illeszkedik bele.
- Harmadik előfeltétel, hogy a mindenkori kormányok, ezeken belül elsősorban a gazdaságilag legfejlettebb országok döntési helyzetben levő közszereplői értessék meg és fogadtassák el a lakossággal az elsőként és másodikként részletezett előfeltételeket. Ennek részeként vetessék tudomásul polgáraikkal, hogy ha nem csatlakoznak az előbb felvázolt szcenárióhoz, akkor csak a rendelkezésre álló alternatívák másik lehetőségét részesíthetik előnyben: "vakrepülésbe" kezdenek, s a jövőjük szempontjából teljesen kiszámíthatatlan, lényegében véletlenszerű tényezők játékára bízzák maguk, de méginkább utódaik sorsát.
Ez utóbbiból a világ kis valószínűséggel nyertesként, nagy valószínűséggel viszont vesztesként kerül ki. Ez utóbbi szcenárió az én felfogásomban nem más, mint az előttem sokak által részletesen elemzett totális káosz megvalósulása, amit, józan ésszel gondolkozva, minden, rendelkezésünkre álló eszközzel el kellene kerülnünk.[52] (Bár lehet, hogy ez csak egy szociál-liberális konzervatív gondolkodó ember naiv vágyálma.)
Jelen ismereteink birtokában az alternatív szabályozás következői modelljei képzelhetők el:
1. A globalizációval összefüggő jelenségek teljes leválasztása a hagyományos deviáns cselekményekről.
- 168/169 -
Ezen elképelés lényege abban összegezhető, hogy elfogadása esetén nincs szükség a tradicionális és az "új" normasértések egymáshoz való viszonyítására. A kettő egymástól mindem szempontból elkülönül, két teljesen külön vágányon futhat mind a deviancia lényegének feltárása, mind a rá adandó válaszreakció. A közvélemény szemében a kettő jól elkülönül egymástól, következésképp természetes lehet, hogy a válaszreakciók is eltérnek egymástól. Ehhez azonban egy előfeltételnek teljesülnie kell, nevezetesen: a globalizációval összefüggő devianciák megvalósítóinak tettei és tettesei ne keveredhessenek össze egyéb, hagyományosnak tekinthető deviáns tettekkel és azok elkövetőivel.
Előnyök:
- Nem feltétlenül van szükség a megtorló büntetés alkalmazására.
- Előtérbe helyezhető a reparáció - amennyiben erre mód és lehetőség kínálkozik, ide értve az okozott kár jóvátételét.
- Nem a büntetésen van a hangsúly, ezért az egész cselekménybizonyítási és felelősség-megállapítási technika új alapokra helyezhető.
- Mind a károkozás maga, mind következményeinek felszámolása gyorsítható.
- Nem a felelősség "elkenésén" van a hangsúly, hanem olyan tanulságok levonásán, amelyek a jövőben hasznosíthatók a hasonló zavarok korai észlelése, a veszélyhelyzetek megelőzése és a kárelhárítás során.
Hátrányok:
- Az egyszemélyi felelősség megállapítása, a felelős megbüntetése nem feltétlenül következik be, s ezzel (azok körében, akik ebben hisznek) mind a generál-, mind a speciálprevenció eszméje sérül.
- A károkozásért való felelősségre vonás elmaradásának esélye megnövelheti a gátlástalanságot hasonló devianciák megvalósítására abban az esetben, ha nem sikerül más, az érdekekre ható kontrollintézményt, ill. ilyen rendszert működésbe állítani. (Más szavakkal: ha nem sikerül ilyen intézményekkel a büntetéstől vagy egyéb érdekhátránytól való félelmet kiváltani.)
2. A globalizációval összefüggő jelenségek részleges leválasztása a hagyományos deviáns cselekményekről. Ennek értelmében azok, amelyek azonnali (tehát bizonyosan bekövetkezett vagy bekövetkező) károkozásokkal járnak, megmaradnak a jelenlegi szervezési keretek között, a (későbbi
- 169/170 -
időintervallumban, a jelen ismereteink szerint nagy valószínűséggel) lehetséges károkozások köre pedig leválasztásra kerül.
Előnyök:
- Hasonló megfontolások játszanak szerepet, mint az előbbi változatban. Azonban egy rugalmas mező (szürke zóna) is helyet talál ebben a rendszerben, méghozzá azoknak a jövőbeli eseményeknek a kikülönítésére, amelyeknek részint a bekövetkezési, részint a kimeneteli valószínűsége szakmai körökben vitatott. (Ezek száma egyelőre szaporodik.)
Hátrányok:
- Az előző változatban ismertetett megoldáshoz képest csökken a kétfajta deviancia határozott elhatárolásának lehetősége.
- Az előző változatban ismertetett megoldáshoz képest csökken a globalizációval összefüggő devianciák speciális értékelésének, a globalizáció-specifikus beavatkozásoknak (akár büntetéseknek, akár prevenciós intézkedéseknek) a lehetősége.
3. A globalizációval összefüggő jelenségek jelenlegi keretek között tartása, a deviancia lényegének újra-definiálása és a deviancia körébe tartozó jelenségek újbóli súlyozása, új, jelenleg ismeretlen prevenciós és retorziós eszközök és módszerek alkalmazása.
Előnyök:
- Szakmai körökben csekély ellenállásra lehet számítani. Amennyiben sikerül a fent említett módszereket és technikákat megtalálni, úgy ezek alkalmazása rövid időn belül elterjeszthető.
- Nem előzmény nélküli a szemlélet, hiszen pl. a gazdasági bűncselekmények jelentős részénél, bár lehetne, gyakran már ma sem a büntetőjogi eszköztár bevetésére kerül sor.
Hátrányok:
- Az elkülönítés elmaradása azzal a veszéllyel jár, hogy konzerválja a jelenlegi helyzetet. Eszerint ha bekövetkezett valamilyen káresemény, akkor a hagyományos büntetőjogi beavatkozásokra kerül sor, az eljárás továbbra is magán viseli egyrészt a rendkívüli idő- és költségigényességet, másrészt - legalábbis a kontinentális jog keretei között - a társadalomra veszélyesség nagyon eltérő szintjén elhelyezkedő cse-
- 170/171 -
lekmények méltánytalan közelítését egymáshoz. Azaz a kívánatos differenciálás továbbra is lehetetlen marad.
* * *
by Ferenc Irk
The first part of the study deals with the relationship of risk and security. The second part presents the tipical characteristics of different types of risks in front of changes in the societies. The third part deals with the hazards of managing of risk society with regards to the commitments of Club of Rome at one time and thirty years later. Out of consideration of these statments the author formulates the new challanges of penal law and criminology. The fourth part delieates the limits and consequences of risk-handling of postmodern society, especially on the instruments of penal law.■
- 171 -
JEGYZETEK
[1] GIDDENS, A.: Elszabadult világ. Hogyan alakítja át életünket a globalizáció? Perfekt kiadó, Budapest, 2000. 33.
[2] Magyar értelmező kéziszótár (szerk.: Juhász J.-Szőke I.-O. Nagy G.-Ovalovszky M.). Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972. 745. E szótár a kockázat és a rizikó fogalmát egymás szinonimájaként értelmezi.
[3] BEZEGH A.: Fejezetek a környezeti kockázatok menedzsmentjéből 2. 2008. szeptember. 17. In: http://kockazatok.kkft.bme.hu/files/2008Kockazat2_BMEpdf.pdf
[4] US. Energy Policy Act of 1976 http://en.wikipedia.org/wiki/Energy_Policy_Act_
of_1976 Idézi: KINDLER J.: Kockázat, bizalom, gyanakvás. Világosság, 1984/6. 349-357.; FREEMAN, B. M.: Stress and the domestic flow. A physiological re-appraisal. W. Poultry Sci. J. 32, (1976) 249. Idézi: KINDLER: Kockázat... i. m. 349-357.
[5] DUFFUS, J.H.: Glossary for chemists of terms used in toxicology, Pure Appl. Chem. 65 (1993), 2003-2122. Idézi: KINDLER: Kockázat... i. m.
[6] KINDLER: Kockázat... i. m.
[7] PRINS, H.: Risk Assessment and Management in Criminal Justice and Psychiatry. The Journal of Forensic Psychiatry, Vol. 7. (1996) 42-62.; KINDLER: Kockázat ... i. m.
[8] Vö.: Guidelines for the Risk Assessment of New Synthetic Drugs. EMCDDA, Luxembourg, 1999.
[9] HANNAH-MOFFAT, K.: Moral Agent or Actuarial Subject: Risk and Canadian Women's Imprisonment. Theoretical Criminology, Vol. 3 (1999) 1. 71-95. Idézi: O'MALLEY, P.: Experiments in risk and criminal justice. Theoretical Criminology, Vol. 12. (2008) 4. 452-453.
[10] O'MALLEY: Experiments... i. m. 457. Ebben az értelmezésben a "veszélyes" nem azonos a "rosszal".
[11] GIDDENS: Elszabadult... i. m.
[12] BALDWIN, D. A.: The Concept of Security. Review of International Studies, 23 (1) 5-26, 13-17, 17. Idézi: WOLFENDALE, J.: Terrorism, Security, and the Threat of Counterterrorism. Studies in Conflict & Terrorism, Vol. 30 (2007) 76.
[13] Idézi: BALDWIN: The concept... i. m. 13-14.
[14] Forrás: BEZEGH: Fejezetek... i. m.
[15] A gondolatmenetet részletesen ld. PECCEI, A.: Kezünkben a jövő. A Római Klub elnöke világproblémákról. Gondolat, Budapest, 1984. 85. és köv.
[16] RIGAKOS, G. S.-HADDEN, R. W.: Crime, Capitalism and the ‘Risk Society': Towards the same old modernity? Theoretical Criminology, Vol. 5. (1) 2001. 79.
[17] RIGAKOS-HADDEN: Crime... i. m. 62.
[18] GREENGRASS, M.: English Projektors and Contingency Planning int the Later Seventeenth Century. Paper Presented as Publicists and Projectors in Seventeenth-Century Europe Conference, Herzog August Bibliothek, Wolfenbüttel; 8-10 February (1996) 2.
[19] The Hartlib Papers: A Complete Text and Image Database. In: Sheffield: Sheffield University Library and UMI 1995. (eds.: Crawford, J.-Greengrass, M.-Hannon, M.-Hitchens, W.J.-Leslie, M.-Raylor, T.). Idézi: RIGAKOS-HADDEN: Crime... i. m. 66.
[20] RIGAKOS-HADDEN: Crime... i. m. 66-67.
[21] The Petty Papers. Some Unpublished Writings of Sir William Petty, 2 vols, ed. Marquis of Lansdowne. London: Constable, 1927/New York: Augustus M. Kelley, 1967. Idézi: RIGAKOS-HADDEN: Crime... i. m. 67.
[22] KEUPP, H.: Verunsicherungen. Risiken und Chancen des Subjektes in der Postmoderne. In: Soziale Arbeit und Erziehung in der Risikogesellschaft (Hrsg.: Rauschenbach, Th.-Gängler, H.). Luchterhand, Neuwied, 1992, 180.
[23] Vö.: STUMMVOLL, G.: Kriminalprävention in der Reflexive Moderne. Institut für Höhere Studien, Wien, 2003. 3.
[24] Itt elsősorban Klaus Sessarnak a német (így pl. SESSAR, K.: Über das Opfer. In: Festschrift für Hans-Heinrich Jescheck zum 70 Geburtstag (Hrsg.: Vogler, T.). Duncker & Humblot, 1985, 1137-1157.; SESSAR, K.: Büntetés helyett az okozott kár jóvátétele? Vizsgálódások e gondolat lakossági fogadtatásáról. Jogtudományi Közlöny, 1987/8. 433-442.; SESSAR, K.: Die Angst des Bürgers vor Verbrechen - was steckt eigentlich dahinter? In: Kriminologie für Soziale Arbeit (Hrsg.: Janssen, H.-Peters, F.). Votum, 1997. 118-138.) és Korinek Lászlónak a magyarországi szakirodalomban úttörőnek tekinthető kutatásaira, az ezekből készült tanulmányaira és monográfiáira kell utalni. (Így elsősorban KORINEK L.: Rejtett bűnözés. KJK, Budapest, 1988.; KORINEK L.: Félelem a bűnözéstől. KJK, Budapest, 1995.; KORINEK L.: Bűnözési elméletek. Duna Palota Kiadó, Budapest, 2006.) E körbe tartozik az a nemzetközi összehasonlító kutatás is, ami Klaus Sessar irányítása mellett második évezred első évtizedének elején, majd a freiburgi Max-Planck-Intézet konzorciumvezetése mellett ezen évtized közepén a nagyvárosi bűnözés vizsgálatára fókuszálva, mindkettőben magyar részről az OKRI részvételével folyt. Az elsőként említettre ld. SESSAR, K.: Warum man abends nicht das Haus verlässt. Kriminologische Ergebnisse aus einem europäischen Forschungsprojekt zu Unsicherheiten in Großstädten. In: Nationale und internationale Entwicklungen in der Kriminologie. Festschrift für Helmut Kury zum 65. Geburtstag (Hrsg.: Obergfell-Fuchs, J.-Brandenstein, M.). Verlag für Polizeiwissenschaft, Frankfurt/M. 2006. 265-293.; Großstadtängste - Anxious Cities. Untersuchungen zu Unsicherheitsgefühlen und Sicherheitspolitiken in europäischen Kommunen. In: Sessar, K.-Stangl, W.-van Swaaningen, R. (Hrsg.). LIT-Verlag, Wien, 2007.; továbbá: Félelem, bűnözés, bűnmegelőzés Európa öt nagyvárosában (szerk.: Barabás T.-Irk F.-Kovács R.). OKRI, Budapest, 2005; a másodikra Épített környezet - Bűnözés - Szituációs bűnmegelőzés (szerk.: Barabás T.). OKRI, Budapest, 2008.; de ebbe a körbe sorolható az Áldozatok és vélemények című nagyszabású OKRI-kutatás is. Erről ld.: Áldozatok és vélemények I-II. (szerk.: Irk F.). OKRI, Budapest, 2004. A félelem és szorongás irodalma ezekben a munkákban részletesen bemutatásra került.
[25] A felismerés nem újkeletű. Így ld. pl. KINDLER J.: Kockázat... i. m. Ő ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy a kutatások rámutattak: az emberek többsége sokkal inkább tart (tehát szorong - I. F.) a ritkán előforduló, tehát kis valószínűséggel, ám a bekövetkezés esetén igen súlyos következményekkel járó kockázatoktól (pl. atomenergia-baleset, repülőgép-szerencsétlenség), mint a nagy valószínűséggel, ám az előbbiekhez mérten általában kisebb súlyossággal fenyegető veszélyektől (pl. baleset a közúti közlekedésben). Saját kutatásaim kimutatták, hogy a közlekedési balesetek - jogi szemszögből nézve - vétlen vagy csak kisebb mértékben vétkes részesei (közöttük is a legvédtelenebbek: a gyalogosok) az esetek többségében vagy passzívan szemlélték saját sérelmüket, vagy csak késve reagáltak, noha többnyire lett volna lehetőségük a "vészkijárat" megtalálására. Egy kockázatos helyzetbe keveredve az emberek többsége egyszerűen "nem hisz a szemének", s nem tudja elképzelni: ha azonnal nem tesz elhárító manővert, ha nem tesz semmit, esetében élet vagy halál a puszta véletlen játékától függ.
[26] Az "új próbatételek" tematikus összefoglalására legutóbb ld.: KORINEK L.: Kriminológia. II. kötet. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2010. 557. és köv. A kriminálpolitika és biztonságpolitika összefüggéseinek részletezését ld. KORINEK L.: Kriminológia. I. kötet. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2010. 527-529.
[27] Erre jó példa a koppenhágai klímacsúcs (2009. december 7-18.) határozatai. Ld. Conference of the Parties, Fifteenth session, Copenhagen, 7. 18 December 2009, Agenda item 9. FCCC/CP/2009/L.7. Ezek, hasonlóan a korábbiakhoz, az általános kinyilatkoztatásokon túlmenően sem a mérték, sem az időpont, ill. az időtartam, sem az államok vonatkozásában lényegében semmiféle konkrétumot nem határoztak meg.
[28] A Római Klub (angolul Club of Rome) egy nem üzleti szervezet, amely globális eszmecserét folytat különböző nemzetközi politikai kérdésekkel kapcsolatban. A szervezet székhelye kezdetben Hamburgban
volt, amelyet 2008. július 1-jén a svájci Winterthurba helyeztek át. A klubot 1968 áprilisában alapították. Az ötlet egy olasz gyáriparostól, Aurelio Pecceitől és a skót Alexander Kingtől származik. Aurelio Peccei akkor a Fiat és az Olivetti vezetőségének tagja és az Italconsult tanácsadócég elnöke volt. Alexander King a párizsi székhelyű OECD-nél volt a tudományok, technológia és az oktatási terület igazgatója. A két ötletgazdának sikerült az emberiség jövőjét illető kérdésekről egy konferenciát szervezni Rómában az Accademia dei Linceiben, amely azonban nem vezetett a várt sikerhez. A konferencia után hat résztvevő találkozott: Aurelio Peccei, Alexander King, Hugo Thiemann, Max Kohnstamm, Jean Saint-Geours és Erich Jantsch. A csoport célul tűzte ki az ötleteik további megvalósítását és elnevezték magukat Club of Rome-nak.
[29] MEADOWS, D. H.-MEADOWS, D. L.-RANDERS, J.-BEHRENS, W. W.: The Limits To Growth. A Report to The Club of Rome. Universe, 1972. Tömör ismertetését ld. Eduard Pesteltől. In: http://www.clubofrome.org/docs/limits.rtf.
[30] PECCEI, A.: Kezünkben a jövő. A Római Klub elnöke világproblémákról. Gondolat, Budapest, 1984. Az eredeti kiadás a Pergamon Press gondozásában jelent meg One Hundred Pages for the Future címmel 1981-ben, tehát mintegy évtizednyi távolságból követve a Római Klub 1972-es nagy visszhangot kiváltó, imént idézett művét.
[31] MEADOWS, D.-RANDERS, J.-MEADOWS, D.: A növekedés határai 30 év múltán. Kossuth Kiadó, Budapest, 2005.
[32] Uo. 17-19.
[33] Tehát a 21. - megj.: I. F.
[34] BOTOS K.: Aurelio Peccei szorongató gondolatai elé. In: PECCEI: Kezünkben... i. m. 7-14.
[35] Uo. Kiemelés: I. F.
[36] Uo.
[37] Uo. Peccei a 70-es évekre teszi annak felismerését, hogy az emberiség morális és ökológiai válságba került, aminek következményei kiszámíthatatlanok. PECCEI: Kezünkben... i. m. 70.
[38] BOTOS: i. m.
[39] PECCEI: i. m. 44-45.
[40] Uo. 63.
[41] Uo. 67.
[42] Uo. 74-75.
[43] MEADOWS-RANDERS-MEADOWS: A növekedés... i. m. 253-255.
[44] A két tudós gondolkodásának hasonlóságához nem fér kétség, amikor Pecceinél azt olvassuk: "Az ember fenomenális hatalomra tett szert, amely felülmúlta tudását és többé már nem volt képes sem azt, sem önmagát megfelelően kontrollálni." PECCEI: Kezünkben... i. m. 43.
[45] HASSEMER, W.: Sozialtechnologie und Moral: Symbole und Rechtsgüter. In: Recht und Moral (Hrsg.: Jung, H.-Müller-Dietz, H.-Neumann, E.). Nomos, Baden, 1991, 329-333. A következő fejtegetést e műből vettem át.
[46] A pontosság kedvéért, követve a Nyugat-európában mindinkább újból elterjedő gyakorlatot, a fogalmat eredetiben idézem. "Sozialtechnologie bezeichnet die Verwendung soziologischem Wissens, um geplante Veränderung der Gesellschaft herbeizuführen. Der Begriff ist nicht scharf definiert und wird teilweise synonym für Social Engineering verwendet. Sowohl staatliche als auch private Akteure können Sozialtechnologie anwenden." KNOBLAUCH, H.: Sozialtechnologie, Soziologie und Rhetorik. Manuskript, Berlin, 2006. Ld. még: HABERMAS, J.-LUHMANN, N.: Theorie der Gesellschaft oder Sozialtechnologie. Was leistet die Systemforschung? Suhrkamp, 1985; MACIEJEWSKI, F.: Theorie der Gesellschaft oder Sozialtechnologie: Beitrag zur Habermas-Luhmann-Diskussion (Theorie. Theorie-Diskussion. Supplement). Perfect Paperback, 1973. A szociáltechnológiáról bővebben ld.: http://www.muellerscience.com/SPEZIALITAETEN/Methoden/Sozialtechnologie_Uebersicht.htm
[47] A nagyszámú devianciakutatásra ld. a múlt század 80-as éveiben államilag szponzorált Társadalmi beilleszkedési zavarok (TBZ) kutatásokat. Újabban: MARKANTONATOU, M.: Der Modernisierungsprozess staatlicher Sozialkontrolle. Kriminologische Forschungsberichte Band 124. Max-Planck-Institut für ausländisches und Internationales Strafrecht. Freiburg, i. Br. 2005. 43-44.
[48] E problémák részletezését ld. pl. a következő tanulmányban: SIEBER, U.: Die Zukunft des Europäischen Strafrechts. - Ein neuer Ansatz zu den Zielen und Modellen des europäischen Strafrechtssystems. ZStW, Bd. 121 (2009) Heft 1 1-67.
[49] Vö.: BECK, U.: Das Zeitalter der Nebenfolgen und die Politisierung der Moderne. In: Reflexive Modernisierung. Eine Kontroverse (Hrsg.: Beck, U.-Giddens, A.-Lash, S.). Suhrkamp, 1996. 23.
[50] Uo. 27.
[51] Erről részletesen ld. WINDT Sz.: Az illegális migráció kriminológiai jellemzői. Ph.D. disszertáció. Miskolc, 2008. 43-52.
[52] A kijelentés ma már nem üres fenyegetés. Számos szakember véleménye, hogy ennek határához érkeztünk. A részletes kifejtés helyett idézem Peter-Alexis Albrecht véleményét, aki szerint a jogállami büntetőjog a megsemmisülés előtt áll. Ld.: ALBRECHT, P.-A.: Krieg gegen Terror. ZStW, Bd. 117 (2005) Heft 4. 855. és köv.
Lábjegyzetek:
[1] Irk Ferenc, Az állam- és jogtudomány doktora, tudományos tanácsadó, Országos Kriminológiai Intézet, Budapest, 1122 Budapest, Maros u. 6/a., E-mail: irk@okri.hu
Visszaugrás
