2006-ben jelent meg Nagy Ferenc fenti című munkája. Mint ahogyan a könyv előszavában Györgyi Kálmán is utal rá, a dolgozatok jelentős része különböző folyóiratokban, tanulmány- és emlékkötetekben már megjelent. A mű a szerző több éves munkájának gyümölcse, amely a büntetőjog szinte minden problematikus területét érinti, ezért a szakértő közönség különös érdeklődésére tarthat számot.
Nagy Ferenc a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának professzora, a Büntetőjogi és a Büntető eljárásjogi Tanszék vezetője. A szegedi büntetőjogi iskola hagyományainak folytatója, aki nagyhatású munkáival és egyéni szemléletmódjával a hazai büntetőjog egyik vezéregyéniségévé, legnagyobb dogmatikusává vált. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy munkássága során mindvégig arra törekedett, hogy az általa vizsgált jogintézményeket, témaköröket mélységükben tárja fel, a rá jellemző precizitással, a jogtörténet és a jogösszehasonlítás módszerével. Az elmúlt évek során figyelmét a büntetőjog egyetlen területe sem kerülte el, szívesen foglalkozott eljárásjogi, kriminológiai és kriminálpolitikai, valamint végrehajtási kérdésekkel, a hangsúly azonban az anyagi jogi problémák kidolgozásán maradt. Nagy Ferenc egyedülálló abban, hogy - a kor új követelményeinek megfelelően - a tőle megszokott igényességgel egyre többet foglalkozik a büntetőjog új kihívásaival, a nemzetközi bűnügyi együttműködéssel, a büntetőjogi integrációval. Dogmatikai szemlélete a gyakorlatban felmerülő kérdések iránti érzékenységgel párosul, megoldási javaslatai mindig építő jelleget adnak kritikai észrevételeinek.
A kötet hatalmas ismeretanyagot rendez anélkül, hogy a szerző elveszne a részletekben, és mégis kellő elmélyültséggel tárgyalja az egyes témaköröket. A mű négy fő részre oszlik: A) Folyamatok és változások az elmúlt évtized általános részi büntetőjogalkotásában; B) Tanulmányok a bűncselekménytan köréből; C) Szankciótani tanulmányok; D) Szankciótani - büntetés-végrehajtási tanulmányok.
A) A kötet első, hosszabb terjedelmű bevezető tanulmánya átfogó képet ad az elmúlt évtized kodifikációs folyamatairól és tendenciáiról. A hangsúly az "átfogó" jellegen van, tekintettel arra, hogy itt egy fejlődési ívet tár elénk a szerző, oly módon, hogy az egyes kriminálpolitikai koncepciók törvényi megjelenését vizsgálja. Rámutat arra, hogy a sokszor szakmailag nem kellően megalapozott módosítások annak következményei, hogy a büntetőjog nemritkán a politika hatalmi eszközévé válik, folyamatosan és fokozatosan erodálódnak a büntetőjog klasz-szikus jogállami tételei. A büntető jogalkotási folyamat kaotikus jellegét mutatja, hogy a kodifikáció során először nem a lényegi tartalmat, azaz az anyagi büntetőjogi szabályokat alkották meg. Enélkül pedig öncélúvá válhat az eljárási és végrehajtási kódex, hiszen azoknak mindenekelőtt a Btk. alapfelfogását kell tükrözniük, és annak megvalósulását segíteniük.
A jogalkotási problémákkal függ össze az alkotmányjog és a büntetőjog nem kellően tisztázott viszonya. Nem vitás, hogy a büntetőjog területén is a kiindulópontot és a korlátot az Alkotmányban rögzített alapvető emberi jogok és jogelvek képezik, azonban - mint ahogy Nagy Ferenc hangsúlyozza - a büntetőjog nem pusztán alkalmazott alkotmányjog, hanem önálló felelősségi és szankciórendszerrel rendelkező jogterület is, amely az alkotmányban rögzített alapjogok lényegi korlátjaként is felfogható. Érthetetlennek tartja, hogy az emberek életébe és jogaiba a legkeményebb beavatkozást biztosító Btk. miért nem tartozik a kétharmados törvények közé.
B) A kötet második részében két tanulmány foglalkozik a bűncselekmény fogalmával, négy írás tárgyalja az akadályrendszer aktuális kérdéseit, egy a vegyes bűnösségű bűncselekményekkel, egy pedig a bűnszervezettel foglalkozik.
Az elmúlt években a kodifikáció miatt a bűncselekmény fogalma ismét a tudományos érdeklődés középpontjába került. Legfontosabb kérdés, hogy az új Btk. formális vagy materiális fogalom-meghatározással él-e, azaz megelégszik a nullum crimen sine lege elvének törvényi rögzítésével, vagy egy tartalmi jellegű fogalmi elemmel pontosítja a fenti garanciális szabályt. Éppen ezért a szerző a bűncselekmény törvényi fogalmáról jogösszehasonlító kitekintéssel értekezik, és megállapítja, hogy mindkét megoldásra találunk példát. A nyugat-európai országok többségében a formális meghatározás a tipikus, míg a volt szocialista országok a hagyományoknak megfelelően materiális
- 180/181 -
meghatározást hagyták meg a legújabb büntető kódexekben is. Ez utóbbi megoldásnál nem mellőzhető a társadalomra veszélyesség, mint fogalmi elem helyének és szerepének vizsgálata a dogmatika rendszerében. A szerző arra az álláspontra helyezkedik, hogy e fogalom fenntartása de lege ferenda nem kívánatos, tekintettel arra, hogy ez igazából nem dogmatikai, hanem inkább szociológiai fogalom, amelynek megítélése és értelmezése nem egységes. Ez különösen a társadalomra csekély fokban veszélyes cselekmények minősítésénél jelentkezett, tekintettel arra, hogy a törvényhozó a büntethetőséget kizáró okok között helyezte el a cselekmény társadalomra veszélyességének csekély fokát. A szerző tanulmánya megjelenését követő 2006. évi LI. törvény módosítása megoldást jelenthet a problémára.
Külön tanulmányt olvashatunk a bűncselekmény súly szerinti felosztásáról, amelyben a hazai és a külföldi megoldási formákat ismerteti a szerző. A jelenleg hatályos szabályozás érdemeként említi az absztrakt szemléletű megközelítést és a bűnösség foka szerinti differenciálást. Célszerűnek tartja ennek megtartását azzal, hogy az absztrakt és a konkrét között meglévő ellentmondást valamilyen módon ki kell küszöbölni. Ennek egyik lehetséges megoldásaként említi a korrekcionalizáció újbóli bevezetését.
A bűncselekménytani írások között terjedelmét és a felhasznált - elsősorban idegen nyelvű - szakirodalmat tekintve is a legjelentősebb az akadályrendszert érintő, négy tanulmányt magába foglaló rész. Kiindulásként a büntethetőségi akadályok rendszerének kialakításával kapcsolatos hazai elméleti álláspontokat összegzi a szerző. További vizsgálódásainak tárgyát az egyes jogellenességet kizáró okok képezik. Az összehasonlító jellegű nemzetközi kitekintést követően részletesen kitér ezek elvi hátterére, eredetére, jogforrásaira. Ez utóbbi szempontból csoportosítja a jogellenességet kizáró okokat, melynek könnyebb áttekintését táblázat is szolgálja. Két fő csoportot különböztet meg: 1) Btk.-ban, illetve más törvényben szabályozott jogellenességet kizáró okok; 2) sem a Btk.-ban, sem más törvényben nem szabályozott kizáró okok. Utóbbi csoportba az elmélet és a gyakorlat által kimunkált és szokásjogilag rögzült okok tartoznak, így a sértett beleegyezése, az indokolt kockázat, a fegyelmezési (fenyítő-) jog gyakorlása, jogellenességet kizáró kötelesség-összeütközés, védelemre méltó érdekek, illetve hivatásbeli jogok és kötelességek gyakorlása. A törvényileg szabályozott jogellenességet kizáró okokat további alcsoportokra osztja, így megkülönbözteti a Btk. Általános Részében szabályozott általános jellegű okokat, a Különös részben szabályozott speciális okokat, és az anyagi büntetőjogon kívül, más törvényben szabályozott okokat.
Az Általános Részben szabályozott általános jellegű okokkal, a jogos védelemmel és a jogellenességet kizáró végszükséggel - jelentőségüknél fogva - külön tanulmányok foglalkoznak. Tekintettel arra, hogy a jogos védelem esetén az egyik legrégebbi jogintézményről van szó, azt hihetnénk, hogy az ezzel kapcsolatos viták nyugvópontra jutottak. Ezzel szemben napjainkban ismét az érdeklődés középpontjába került, hiszen - mint Nagy Ferenc is utal rá - a személyek egymáshoz és a közösséghez való viszonyát illető kapcsolatrendszerben mélyreható változási folyamat zajlik. Egyik oldalon a törekvés a jogos védelem jogának korlátozására irányul úgy, hogy szinte a jogos védelem dogmatikájának eróziójáról lehet beszélni. A másik oldalon a növekvő és terjedő brutális erőszak a jogos védelem jogának fokozottabb igénybevételét igényli. A szerző először a jogos védelem alapgondolatát, büntetőpolitikai indokait rögzíti, melynek a részletes törvényi szabályok kidolgozásánál van gyakorlati jelentősége. Fontos kérdés a támadás fogalmának értelmezése, nevezetesen az, hogy csupán aktív magatartás alapozhatja meg, vagy a támadás fogalmi körébe vonható-e a mulasztás. Nagy Ferenc azt a nézetet képviseli, hogy jogi kötelezettség elmulasztásával is előidézhető jogos védelmi helyzet. A problémakör alkotmányossági, emberi jogi megközelítése sem egyöntetű, a szerző ismerteti és ütközteti az egymástól eltérő álláspontokat. A téma teljes körű feldolgozását mutatja, hogy a vizsgálódása körébe vonja a verbális támadásokat is. Vázlatos áttekintést ad az egyes európai országok és az angolszász common law szabályozásáról.
Hasonlóan alapos és teljes körű a végszükség jogintézményének történelmi példákkal illusztrált bemutatása. Mindkét kizáró okkal kapcsolatos tanulmány tudományos értékét növelik és gyakorlati felhasználását nagyban segítik azok a függelékek, amelyek az egyes európai államok törvényi szabályozásának magyar fordításait tartalmazzák.
A bűncselekménytani kérdések között az egyik legérdekesebb és legellentmondásosabb a vegyes bűnösségű bűncselekmények - és ezeken belül is a praeter-intencionális bűncselekmények - büntetőjogi megítélése. Ezt tükrözi Nagy Ferenc tanulmánya, amely a történeti és kriminálpolitikai háttér bemutatását követően e bűncselekmények büntetőjogi megítélésének lehetséges megoldásait vázolja. Az ellentmondások és minősítési nehézségek illusztrálására elsősorban a német bírói gyakorlatból hoz példákat, ugyanakkor kitér hazai - esetenként vitatható - eseti döntésekre. A vegyes bűnösségű bűncselekmények minősítésének elsősorban a kísérlet, a társtettesség, illetve a részesség megítélésénél van jelentősége. Hazai büntetőjogunkban általánosan elfogadott álláspont szerint e bűncselekmények a kísérlet szempont-
- 181/182 -
jából a gondatlan bűncselekmény jogi sorsát osztják, azaz ilyenkor a kísérlet kizárt. Ezzel ellentétes álláspontot képvisel Nagy Ferenc, aki szerint a kísérlet kivételesen előfordulhat e bűncselekmény-típusnál is. Fennállhat ugyanis az a lehetőség, hogy a tettes a súlyosabb eredményt már az alapdeliktum kísérletével előidézi, és ezen eredmény tekintetében gondatlanul jár el. Ezekben az esetekben a minősített tényállás kísérletének büntethetősége akkor állapítható meg, ha a minősítő eredmény az elkövetési magatartással kapcsolódik össze. Ezzel szemben nem állapítható meg kísérlet, ha a minősítő eredmény az alap-deliktum eredményére épül, mert ebben az esetben a tényállás szerinti alapbűncselekmény kísérlete a súlyosabb eredmény beszámítása számára kielégítő alapot nem képez (pl. a halált okozó testi sértés esetén). A szerző szerint tehát a vegyes bűnösségű bűncselekmény kísérletének megállapíthatósága a törvényi tényállás struktúrája alapján differenciálódik. Hasonlóan vitatott a társtettesség, illetőleg a részesség megítélése is. A szoros értelemben vett vegyes bűnösségű bűncselekmény egységes, vagy a kizárólag szándékos, vagy a kizárólag gondatlan bűncselekmény jogi sorsát nem fogja osztani, éppen azért, mert vegyes bűnösségű. A probléma sokoldalúsága és ellentmondásossága miatt nem lát esélyt arra, hogy a kérdéskörrel kapcsolatos egységes elméleti álláspont alakuljon ki.
C) A tanulmánykötet C) és D) része egyaránt szankciótani tanulmányokat tartalmaz, azonban míg az előbbi döntően anyagi jogi szempontú, a D) részben inkább a büntetés-végrehajtási kérdések kerülnek előtérbe.
Az anyagi jogi szempontú szankciótani írások közül - jelentőségének megfelelően - három munka is a szabadságvesztés büntetéssel foglalkozik. Ezekben Nagy Ferenc olyan kérdéseket vet fel, amelyek eddig elkerülték a büntetőjog-tudomány képviselőinek figyelmét. Írásaiban itt is a teljességre törekszik, ezért egyetlen jogintézmény tárgyalásánál sem mellőzi a jogtörténeti bevezetést, amely nélkülözhetetlen a fejlődési tendenciák megértéséhez és a következetlenségek feltárásához.
Csak az elismerés hangján lehet szólni arról a kutatómunkáról, amelynek eredményeképpen az életfogytig tartó szabadságvesztésről szóló írásban közel húsz ország vonatkozó tételesjogi szabályait ismerteti és értékeli a szerző. Ezek bemutatása nem öncélú, hiszen következtetéseket von le és megoldási javaslatokat tár a törvényhozó és a jogalkalmazók elé. Mindezek előrebocsátása után értekezik a hazai szabályozásról. Különösen gondolatébresztő megállapításokat tartalmaz a feltételes szabadon bocsátás hazai problematikájáról szóló rész, melyben számos kritikai észrevételt fogalmaz meg. Így többek között utal arra, hogy az alkotmányosság elvének, közelebbről a meghatározottság követelményének nem felel meg az a törvényi szabályozás, mely szerint az életfogytig tartó szabadságvesztésből történő feltételes szabadságra bocsátás "legkorábbi időpontját legalább húsz évben, el nem évülő bűncselekmények esetén legalább harminc évben" határozza meg. Aggályosnak és több szempontból is kifogásolhatónak minősíti a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés törvénybe iktatását. Ez a szabályozás nem felel meg a nulla poena sine lege certa, illetve az emberi méltóság elvének, ebből következően nem egyeztethető össze az embertelen és kegyetlen büntetés tilalmával, a fejlett európai büntetőjogi szabályozásokkal, illetve alkotmányjogi döntésekkel, és nem utolsósorban a szabadságvesztés végrehajtási céljával, a reszocializáció elősegítésének gondolatával. De lege ferenda javaslata a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés mint nem alkotmánykonform és embertelen büntetési forma kiiktatása, azaz a feltételes szabadságra bocsátás ítéleti kizárásának eltörlése. Kívánatosnak tartja továbbá a jelenlegi ténylegesen letöltendő - kirívóan magas, és a meghatározottsági követelménynek nem megfelelően szabályozott - minimális büntetési idő, valamint a feltételes szabadság tartamának jövőbeni csökkentését.
A hosszú tartamú szabadságvesztés büntetőjogi kérdéseiről írt tanulmány szemléletes és informatív táblázatokkal, valamint statisztikai elemzésekkel mutatja be a hazai büntetéskiszabási gyakorlatot. A szabadságvesztés tartamának kérdése alapvetően ösz-szefügg a feltételes szabadon bocsátás szabályozásával és gyakorlatával. A szerző megállapítása szerint a magyar szabályozás nemzetközi tekintetben is igen szigorúnak minősíthető, tekintettel arra, hogy a legtöbb országban a határozott tartamú szabadságvesztés esetében a büntetési tartam felének, illetve legfeljebb kétharmadának kiállása után már lehetőség nyílik az elítélt elbocsátására. Nagy Ferenc szerint kívánatos lenne hazai szabályozásunknak is e nemzetközi tendenciát jobban figyelembe venni.
Külön tanulmány foglalkozik a büntetés végrehatásának részbeni felfüggesztésével, amelynek lényege, hogy lehetővé teszi a bíróság számára, hogy a büntetés egy részének végrehatása mellett a fennmaradó részt próbaidőre felfüggessze. E jogintézmény a közepes súlyú, illetve szigorúságú szankciók sorába illeszkedik, alkalmazására akkor kerülhetne sor, amikor az egészében végrehajtandó és hosszabb tartamú szabadságvesztés túl szigorú, a végrehajtásában egészében felfüggesztett szabadságvesztés pedig enyhe büntetés lenne. Nagy Ferenc javaslata a két évet meghaladó, azonban az öt évet meg nem haladó tartamú szabadságvesztésre vonatkozna azzal, hogy a részbeni felfüggesztés esetében a végre-
- 182/183 -
hajtandó rész nem érheti el az egész büntetés felét, de legalább az egész büntetés egyharmada a végrehajtandó minimum.
A közérdekű munka jelenlegi formában történő bevezetésére 1993-ban került sor Magyarországon. Az azóta eltelt idő tapasztalatai azt mutatják, hogy nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Pedig - mint ahogy az ezzel foglalkozó írás első részéből is kiderül - más európai államokban viszonylag hatékony szankciónak tekinthető. Ennek oka egyrészt a szabályozás elégtelenségében, másrészt a végrehajtás nehézségeiben keresendő. Mindenképpen szükség van azonban erre a szankcióra, mivel a szabadságelvonással nem járó büntetési nemek száma igen alacsony hazánkban. Éppen ezért a szerző írásában olyan de lege ferenda javaslatokkal él, amelyek alkalmasak e szankció hatékonyságának növelésére. Ezek szerint kívánatos volna a közérdekű munka tartamát inkább órákban, mintsem napokban meghatározni, és szükséges lenne az elítélt beleegyezéséhez kötni e büntetés elrendelhetőségét, figyelemmel a kényszer- és kötelező munka nemzetközi tilalmazottságára. Nagy Ferenc szerint hiányzik a magyar szabályozásból a kiszabott munkabüntetés teljesítésére nyitva álló idő törvényi behatárolása is.
Napjainkig sem sikerült a büntetőjogi jogkövetkezmények rendszerébe aggálytalanul beilleszteni a vagyonelkobzást. Nagy Ferenc szerint egy sajátos jellegű, "harmadik nyomú" mellékkövetkezmény, amely jelenleg az intézkedések között található. Jogi természetének megítélése vitatott és vitatható, tekintettel arra, hogy egy olyan nem kifejezetten büntetőjogi jellegű jogkövetkezményről van szó, amellyel az eredeti jogszerű vagyoni állapotot kívánják visszaállítani. Amennyiben továbbra is a büntetőjogi szankciórendszer része marad, úgy az intézkedések közötti elhelyezés indokolható a legjobban. Jelenlegi szabályozása azonban a szerző álláspontja szerint is több vonatkozásban módosításra szorul. A hatályos Btk.-beli rendelkezései nem felelnek meg a jogbiztonság, közelebbről a meghatározottság követelményének, tekintettel arra, hogy a szankciónak sem az alsó, sem a felső határát nem rögzíti a törvény. Arányossági problémákat vet fel alkalmazhatósága, hiszen a megrovástól akár az életfogytig tartó szabadságvesztés mellett is kiszabható. A szabályozás gyenge pontja továbbá a vagyonnak, illetve vagyoni értéknek bűncselekmény elkövetéséből származása bizonyításának kérdése.
Az imént ismertetett tanulmányok tapasztalatait is felhasználja a szerző abban az írásában, amely a jövőbeni szankciórendszerről, jövőbeni büntetésekről és intézkedésekről szól. Álláspontja szerint a jogkövetkezmények kettősségének fenntartása indokolt. Az elsődleges és meghatározott büntetési forma változatlanul a büntetés maradna, amely azonban nem mindig képes funkcióját ellátni, ezért a prevenciós cél eléréséhez az intézkedések is szükségesek. Részletesen ír a már meglévő szankciók jövőbeni szerepéről, amelyeket azonban újabb jogintézményekkel kíván gazdagítani. Elképzelése szerint a büntetések továbbra is fő- és mellékbüntetésre oszthatók, a főbüntetések között új önálló büntetésként szerepel a felfüggesztett szabadságvesztés büntetés, a végrehajtásában részben felfüggesztett szabadságvesztés-büntetés. A jelenleg hatályos büntetések körében a jövőben is megmaradna a közérdekű munka, amely mellékbüntetésként is alkalmazható lenne. Végrehajtása felfüggesztésének esetleges lehetővé tétele további differenciálást, egyéniesítést szolgálhat, főleg, ha pártfogó felügyelet kapcsolódhatna hozzá. A mellékbüntetések új szabályozása tekintetében a szerző átfogó változtatást nem lát szükségesnek. Az intézkedések körének bővülése nem indokolt, azonban szabályozásuk a már tárgyalt ellentmondásokra tekintettel változást igényel. Határozottan állást foglal a veszélyes visszaeső bűntettesekkel szemben korábban szabályozott és alkalmazott szigorított őrizet visszaállítása ellen, amellyel egyébként egy külön tanulmány is foglalkozik.
D) A kötet negyedik része olyan szankciótani tanulmányokat foglal magába, amelyek a büntetés-végrehajtási jog problémáira koncentrálnak. Ezen kérdések tárgyalása nem választható el az anyagi jogi szabályozástól, ezért a szerző a bevezető írásában átfogó képet ad a rendszerváltás óta eltelt időszakról, kiemelve, hogy egységes koncepció hiányában a büntetőjog mindhárom területén elmaradt az új, egymásra épülő kódexek megalkotása. Részletesen ismerteti az elmúlt évtized büntetés-végrehajtási jog szabályozásával kapcsolatos módosításokat, kitér a bírói gyakorlatban található anomáliákra, amelyek döntően az enyhébb végrehatási szabályok alkalmazásával kapcsolatosak.
A büntetés-végrehajtást érintő alapvető gondok és problémák nagy része - így a zsúfoltság, az európai elvárásoknak nem megfelelő körülmények, a büntetés-végrehajtási személyzet csökkenő létszáma - már korábbról is ismert, Nagy Ferenc azonban ezeken túl felhívja a figyelmet két új kérdéskörre, amelyekkel a jövőben foglalkozni kell: az egyik a privatizáció, azaz a magántőke bevonásának lehetősége, a másik pedig a börtönökben egyre nagyobb gondot jelentő kábítószer-probléma.
Második írásában emberi jogi oldalról közelít a büntetés-végrehajtáshoz. A tanulmányból kimerítő ismereteket szerezhet az olvasó vonatkozó nemzetközi dokumentumok előírásairól, a strasbourgi bíróság gyakorlatáról, az új európai trendekről és kihívásokról. Mindezek figyelembevétele elkerülhetetlen a
- 183/184 -
magyar szabályozás továbbfejlesztéséhez.
A két következő tanulmány a börtönnépesség alakulásával, a fogvatartotti rátával foglalkozik, széles körű európai kitekintéssel. A szerző elsősorban az okok feltárását tűzte ki célul, következtetéseit számos pontos, friss statisztikai adatra alapozta. Ehhez kapcsolódik a kötet utolsó munkája az elektromosan felügyelt házi őrizetről.
Összegzésként megállapíthatjuk, hogy a feldolgozott témák rendkívüli gazdagsága és kidolgozásuk magas színvonala miatt a tanulmánykötet nem könnyű olvasmány, mégis megéri a fáradtságot. Az olvasó új ismeretanyaggal gazdagodhat, és olyan összefüggéseket ismerhet fel, amelyek az egyes témák továbbgondolására inspirálnak. Az elmélyült munka eredményeként összegyűjtött, a témákhoz kapcsolódó irodalomjegyzék és a nagyszámú jegyzet fontos forrás a kutatóknak. Haszonnal forgathatják az elméleti kérdések iránt fogékony gyakorlati szakemberek, és azok is, akik a büntetőjognak csupán egyes részterületei iránt érdeklődnek. Kitűnően használható a felsőoktatásban, mert meggyőződésünk szerint a jogászképzés legfontosabb feladata a széles látókörrel rendelkező, az új ismeretek iránt fogékony, és nemcsak a jogszabályt megtanuló jurátusok nevelése. ■
JEGYZETEK
* Dr. Nagy Ferenc: Tanulmányok a Btk. Általános Részének kodifikációjához. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest 2005. 382 o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens.
Visszaugrás
