A sport világában kicsit is jártasaknak ismerősen cseng a Müller név. Ha Müller, akkor német labdarúgás. Ha Müller, akkor sporttörténelmi futballisták. Gerd az 1970-es években volt a német "nemzet bombázója" és lőtte az FC Bayernt Bajnokok Európa Kupája, a német válogatottat pedig Európa- és világbajnoki sikerig. Thomas mintegy három évtizeddel később 26 éves korára már ennek kétharmadát megvalósítva Bajnokok Ligája-győztesnek, világbajnoknak és a világbajnokság gólkirályának mondhatja magát. Most azonban nem róluk, hanem egy harmadik Müllerről, Heinzról lesz szó. Heinz azonban közel sem nevezhető sztárnak. Bár a Mainz kapusaként évekig védett a német első osztályban, előtte pedig Angliában is, hírnévre nem portásként bemutatott teljesítménye miatt tett szert. Szerepe azonban az európai sportjog alakulása szempontjából jóval jelentősebb (lehet), mint legendás névrokonaié.
Heinz Müller 2009-ben hároméves szerződést kötött a Bundesliga első osztályában szereplő FSV Mainz együttesével. A megállapodás lejártakor a felek újabb kétéves, azaz 2014-ig szóló konktraktust írtak alá. Ebben szerepelt egy olyan kitétel, hogy a labdarúgó foglalkoztatása újabb egy évvel automatikusan meghosszabbodik, ha az utolsó szezonban pályára lép a szerződésben meghatározott számú mérkőzésen. 2013-2014 telén az edző a tartalékcsapathoz száműzte Müllert, aki így egyrészt elesett a győzelmi prémiumoktól, másrészt nem teljesíthette a szerződésében szereplő minimum-mérkőzésszámot, amivel a megállapodása automatikusan újabb egy évvel meghosszabbodott volna.[1] 2014-re az immár pályafutása csúcspontján túl lévő, 36 éves hálóőrt nem foglalkoztatta tovább klubja, így szabadon igazolhatóvá vált.
Heinz Müller keresete először annak a megállapítására irányult, hogy a szerződés 2015-ig érvényes és hatályos. Később módosította az igényét, melynek következtében már a munkaszerződés határozott időtartamának jogszerűségét vitatta és a megállapodás megszüntetése jogellenességének a kimondását, a szerződés határozatlanidejűségének a megállapítását és a prémium kifizetését követelte.
A Mainzi Munkaügyi Bíróság az ítéletében megállapította, hogy a profi sportban is csak a törvényi korlátok között lehet határozott idejű munkaszerződéseket kötni.
A részmunkaidős és határozott időtartamú szerződésekről szóló német törvény 14. §-a szerint legfeljebb két évre lehet határozott idejű jogviszony keretében foglalkoztatni munkavállalókat vagy akkor, ha alapos ok áll fenn erre.
Tekintettel arra, hogy egyrészt Müller egyszer már kötött határozott idejű munkajogviszonyt a klubjával - 2009-től 2012-ig - ezért esetében a törvényi maximumot már átlépte, másrészt pedig a határozott idejű munkajogviszony fenntartására, meghosszabbítására alapos okot sem állapított meg a bíróság, ezért helyt adtak Heinz Müller keresetének.
A bíróság kimondta, hogy Heinz Müller szerződése 2015-ig meghosszabbodott.[2]
A prémium iránti igényt a bíróság elutasította.[3]
Az Európai Bíróság már 1974-ben, a Walrave & Koch-ügyben (C-36/74) megállapította, hogy a sport annyiban esik az európai jog hatálya alá, ha az gazdasági tevékenységnek minősül.[4] Az európai klubfutball kétséget kizáróan gazdasági tevékenységnek minősül. Ezt bizonyítja több tényező is.
Számos klub nem egyesületi, hanem gazdasági társasági formában működik. Ez megvalósulhat akár korlátolt felelősségű társaság formájában, ugyanakkor előfordulnak olyan csapatok, amelyek a tőzsdén szerepelnek részvénytársaságként.
Az európai labdarúgóklubok - észszerű és felelősségteljes gazdálkodás esetén - jelentős gazdasági potenciál birtokában vannak. A 2014-ben Európa legjobban gazdálkodó klubjának számító FC Bayern 2013-ról 2014-re 22%-kal növelte a költségvetését és az 528 millió euróval először lépte át a félmilliárdos határt. Az adózás utáni nyereség 16,5 millió euróra rúgott. A gazdasági elemzések az eredményt megnőtt szponzori bevételekre és a merchandisingból befolyó jövedelmekre vezetik vissza.[5]
- 7/8 -
A klubok egy része saját erőforrásokból képes arra, hogy - mint például az előbbi példánál maradva az FC Bayern a 2005-ben átadott Allianz Arenával - 300-400 millió euróból (átszámítva körülbelül 100 milliárd Ft.) saját stadiont építsen.[6] Ez is egy gazdasági befektetésnek tekinthető, ami akár egy évtizeden belül is megtérülhet. A 2005-ben átadott, először 68 000, majd a bővítések révén 71 000 férőhelyű Allianz Arena az FC Bayern hazai meccsein az elmúlt tíz évben folyamatosan 100%-os kihasználtságon működött, azaz minden hazai mérkőzésen telt ház volt. A stadion egyfelől a mérkőzések, másfelől az egyéb - például koncert jellegű - rendezvények jegyei révén jelent bevételeket.
Ha belegondolunk abba, hogy jelenleg a világ legdrágább labdarúgóinak kivásárlási ára, azaz a határozott idejű munkaszerződések lejárta előtti átigazolási díja a 200-300 millió eurós határ körül mozog, így a fenti szempontokat is figyelembe véve egyértelműen látható, hogy az Európai Unióban működő labdarúgóklubok és a labdarúgás (határokon átívelő) gazdasági tevékenységnek minősül.
4.2.1.
Már 1976-ban a Gaetano Dona versus Mario Mantero-ügyben kimondta az Európai Bíróság, hogy a labdarúgás kifejezetten gazdasági tevékenységnek minősül, ahol tilos az állampolgárságon alapuló megkülönböztetés.[7] Ennélfogva a sportszervezetek azon szabályai, amellyel korlátozzák az egy csapatban játszó Európai Uniós tagállamok polgárainak számát, a Szerződésekbe, a személyek szabad mozgásának alapszabadságába ütközik. Magától értetődően ez a nemzeti válogatottak egymás elleni mérkőzéseire nem, csak a klubcsapatokra vonatkozik.
4.2.2.
Ennek ellenére az európai sportjog betetőzése az 1993-es Bosman-ügyben hozott ítélet volt. Ebben - a H. Müller-ügy szempontjából is jelentőséggel bíró módon - rögzítésre került, hogy munkavállalónak minősülnek azok a profi sportolók, akik a sporttevékenységet hivatásszerűen, díjazás ellenében egy klub keretei között végzik.[8]
Azt is kimondta a jogalkalmazó, hogy azok a szabályok, amelyek állampolgárságra való tekintet nélkül megakadályozzák a tagállamok állampolgárát abban, hogy egy másik tagállamban gyakorolja a szabad mozgáshoz való jogát gyakorolja, a Szerződésekbe ütközik.[9]
Megerősítette tehát a Gaetano Dona versus Mario Mantero-ügyben hozott döntést annyiban, hogy ismét kimondta, hogy nem lehet korlátozni az Európai Unió polgárainak mint idegenlégiósoknak a számát egy másik Európai Uniós tagállam sportversenyében. (A teljesség kedvéért megjegyzendő, hogy nem mindenhol alkalmazták ezt a szabályt. Például a notórius kötelezettségszegőnek tekinthető Olaszországban erről legkésőbb akkor is meggyőződhettünk, amikor vízilabda olimpiai bajnokaink közül többen talján földön, a Pro Reccóban - Benedek Tibor, Kásás Tamás, Madaras Norbert, Märcz Tamás - játszottak, illetve játszottak volna az olasz bajnokságban. Utóbbi kiírásban ugyanis nemcsak az Európai Unión kívüli idegenlégiósok, hanem a tagállamiak számát is korlátozták.)
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
