Az itt olvasható tanulmány az Országos Bírósági Hivatal által meghirdetett "Mailáth 2017" tudományos pályázatra benyújtott pályamű egy részének átdolgozott és újragondolt változata.[1] Amikor a dolgozat néhány alappéldáját a Magyar Igazságügyi Akadémián rendezett szimpóziumon bemutattam, az előadás a hallgatóság körében élénk vitát váltott ki. A tanulmányomat egyesek üdvözölték, egyesek azonban idegenkedve fogadták, főként azért, mert az abból kirajzolódó bírói szerepfelfogás veszélyt jelenthet a jogbiztonságra. Tisztában vagyok azzal, hogy az alábbi elgondolások sok ponton vitát generálhatnak, de az ilyen típusú termékeny viták vezethetnek el a tudományos igazságok elfogadásához. E megfontolásból talán nem felesleges, ha a dolgozatom érvelését, a BH útján bírótársaim is megismerik.
A pályaművem A közérthetőség a bírósági határozatokban címet viselte, de a közérthetőség témáját nem a hagyományos értelemben tárgyaltam. Hagyomány alatt itt azt a folyamatot értem, amit 2013-ban a Kúria indított el a Stíluskönyv kiadásával, majd az OBH azzal folytatott, hogy 2017-ben meghirdette a közérthetőség évét. Mindkét projekt célja a bírósági határozatok nyelvezetének megtisztítása volt annak érdekében, hogy a határozatok nyelvi üzenete érthetőbb formában jusson el a jogkereső állampolgárokhoz. Az én pályaművem nem a nyelvi üzenet közérthető közlésének problémájára koncentrált, hanem az ítéletek, és egyáltalán a bírói munka társadalmi elfogadottsága felől tárgyalta a közérthetőséget. Az alapvetésem az volt, hogy a bírósági ítéletek akkor lehetnek közérthetők, ha megfelelnek az Alaptörvény 28. cikkében rögzített "józan ész", "gazdaságosság", "erkölcs" és "közjó" kategóriáinak.
A pályázat előszavát a köznyelvből jól ismert "jogi hókuszpókusz" kifejezés rövid nyelvtörténeti magyarázatával indítottam. E jelzős társítás annak a tapasztalatnak lenyomata, amikor a jogkereső állampolgár értetlenül áll az igazságszolgáltatás előtt. Maga a "hókuszpókusz" kifejezés a "hoc est enim corpus (meum)", azaz "mert ez az én testem" bibliai eredetű formula félreértésén alapul. E félreértés olyan beszédszituációt idéz fel, amelyben az eljárás résztvevője (a katolikus mise hallgatója) egy koherens, tiszteletet parancsoló, tekintélyelvű processzussal találkozott, amit időről időre anélkül fogadott el, hogy értette volna az üzenetét. A keresztény liturgiához képest igen lényeges különbség, hogy a bírói igazságszolgáltatásnak nem lehet célja, hogy a jogkereső állampolgárban fenntartsa az idegenség érzetét. Úgy vélem, hogy azok a bírói ítéletek, amelyek pusztán jogszerűek, azaz a kizárólag a pozitív jog tételei alapján születtek meg, de az Alaptörvény 28. cikkének értelmezési tesztjén elbuknak, érthetetlennek hatnak a jogkereső állampolgárok számára. A közérthetőség megteremtése számomra ennek a "jogi hókuszpókusz" érzetnek a megszüntetését jeleni, ami abban a bírói aktivitásban nyilvánul meg, hogy az Alaptörvény 28. cikkében foglalt végső igazolási elveket minden alkalommal szem előtt tartjuk a jogszabályok értelmezésekor.
Az Alaptörvény 28. cikke szerint "[a] bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik. Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak." Az alkotmányban korábban nem szereplő értelmezési klauzula két új irányvonalat jelöl ki. Egyrészt azt, hogy a bíróságok jogértelmezésének alaptörvény-konformnak kell lenni, másrészt "objektív teleologikus" értelmezői attitűdöt határoz meg a bíróságok számára.[2] Utóbbi a jogalkotó eredeti szándékát kutató szubjektív teleologikus értelmezés exegetikus gyakorlatával szemben már olyan értelmezést igényel, amely a döntés objektív hatása felől tárja fel a jogszabály értelmét.[3] A 28. cikk értelmezési elve alapján ezért a bírónak azt a kérdést kell feltennie, hogy vajon az adott jogesetre nézve milyen jogszabály-értelmezés felelhet meg a józan észnek és a közjónak, vajon milyen értelmes (erkölcsös és/vagy gazdaságos, amely a józan ész szerint a közjót elősegíti) hatást kíván elérni a jogi rendelkezés?[4] Ez azt is jelenti, hogy a jogértelmezés gyakorlata óhatatlanul átkerül a hermeneutika területéről a retorika területére, ahol nemcsak azt kell megkérdeznünk, hogy egy jogi szöveg eredendően mit mond, hanem azt is, hogy a jogértelmezés során mit tesz, milyen módon, és kivel szemben.[5] Úgy vélem, hogy e szemlélet közelebb viheti a bíróságokat a meggyőzőbb, közérthetőbb, megnyugtatóbb döntések meghozatalához.
A Kúria elnöke által felállított joggyakorlat-elemző csoport az Alaptörvény 28. cikkét a magyar bíróságok érvelési kultúrájának átalakítását célzó rendelkezésként értékelte.[6] Tény, hogy a magyar bíróságok érvelési habitusa, retorikai eszközkészlete, nyelvezete inkább a formalista-szöveghű jogértelmezés hagyományához kötődik. E vélekedést az a másfél évtizede született megállapítás is alátámasztja, amely Pokol Béla kutatásaihoz kapcsolódik. Pokol a ’70-es, ’80-as és ’90-es évekből 200-200, összesen 600 legfelsőbb bírósági határozatot vizsgált át, és arra jutott, hogy "a magyar bírói jogértelmezés alapvetően szöveghűséggel jellemezhető, és a törvényszövegtől a ki-
- 987/988 -
sebb fokú elszakadást csak a jogdogmatikai fogalmak értelmezésbe vonásával hajtják végre, de ennél komolyabb fellazító jogértelmezést jelentő alapjogi, vagy általános jogelvi értelmezés nem jellemző a hazai bírákra. […] Bár nem vitás, hogy a ’70-es évek kifejezetten szövegpozitivista jogértelmezéshez képest az utóbbi években a szabadabb jogértelmezés felé mentek el bíráink, […] ez azonban egyáltalán nem kérdőjelezte meg alapjaiban a hazai bíróságok jogértelmezésénél a törvényszöveghez kötöttséget."[7] Az Alaptörvénybe iktatott cikk e formalista-szöveghű jogértelmezési hagyományt lazítja tovább azzal, hogy jogon túli elveket enged be a jogalkalmazásba.[8]
A félreértések elkerülése végett előrebocsátom, hogy nem valamiféle szabadjogi iskola képviselőjeként fogalmazom meg ezeket a tételeket, és távol áll tőlem az a jelenség is, amelyet "ítélkezési populizmusnak" szokás nevezni.[9] Magam is azt vallom, hogy a jogalkalmazás során elsődlegesen a pozitív jog szöveghű értelméből kell kiindulni, e szabályoknak prima facie ereje van.[10] Az Alaptörvény értelmezési klauzulája csak az úgynevezett "nehéz esetekben" válik aktívvá a jogalkalmazásban, amikor a pozitív jogi rendelkezések szöveghű értelme nem hoz megnyugtató megoldást, mivel nem egyeztethető össze az Alaptörvény 28. cikkének igazoló elveivel.[11] Ilyenkor a bírónak Alaptörvényben előírt kötelezettsége eltérni a pozitív jogtól. A jogirodalomban e beállítódást vélelmezett formalizmusnak hívják.[12] A vélelem minden esetben amellett szól, hogy elsődlegesen a pozitív jogi szabályokat alkalmazzuk a "jogi pedigrével" nem rendelkező megfontolásokkal szemben. E vélelem azonban megdönthető, ha a jogszabály szöveghű értelme az Alaptörvény értelmezési klauzulájával ellentétes eredményre vezetne. Minden ilyen, a "jogi szövegek félárnyékában"[13] íródott jogértelmezés tétje az, hogy a bíró megfelelő indokát és kellő igazolását adja annak, hogy milyen nyomós indok alapján értelmezte szabadabban a pozitív jog rendelkezését.
A Mailáth-pályázatomból kiragadott két alábbi példa a polgári eljárásjog területéről származik és a fent vázolt jogértelmezés működtetésére tesz kísérletet.[14] Mindkét példa a régi Pp.-hez kötődő gyakorlatot idéz fel, egyúttal javaslatot tesz arra, hogy miként lehetne az Alaptörvény 28. cikke alapján e gyakorlatokat újragondolni. Az alábbiakban olvasható első példa contra legem olvasatot ad egy imperatív szabálynak, a második éppen ennek tükörképe: egy contra legem jogértelmezésről mutatja be, hogy az a 28. cikk felől nem igazolható. Mindkét példa kapcsán azt is be kívánom mutatni, hogy az új polgári perrendtartás milyen válaszokat ad a két korábbi gyakorlatra.
Egy imperatív szabály lehetséges felülírása és az (új) Pp. 254. § (2) bekezdése
Lon L. Fuller harvardi jogprofesszor egy 1949-ben publikált fiktív jogesetében olyan provokatív tényállással állt elő, mellyel nehéz döntési helyzetbe hozta a 4300-ban ítélkező Newgarthi Legfelsőbb Bíróság bíráit.[15] A 4299 májusában megtörtént eset szerint néhány amatőr barlangász egy mészkőbarlang gyomrában rekedt, majd miután élelmük elfogyott, sorshúzással eldöntötték, hogy melyikük húsából biztosítják a túlélést. A sorsoláson Whetmore nevű társuk veszít, így őt megölik, majd a húsát elfogyasztják.
A vádlottakat az esküdtszék emberölés vádjában bűnösnek találta, és kötél általi halálra ítélte őket. Fuller az esethez öt fiktív bíró, öt különböző érvelését társítja. Egyikük, Truepenny bíró, a tanács elnöke jellemzően formalista, szöveghű álláspontot foglalt el. A vádlottak bűnössége mellett érvel, mivel így "az igazság anélkül teljesedik be, hogy a törvény betűje, akár a szelleme csorbát szenvedne." Hozzáteszi, hogy ilyen esetekben kizárólag az elnöki kegyelem adhat méltányos megoldást. Truepenny társa, Foster bíró antiformalista érvekhez folyamodik és a felmentés érdekében érvel. Álláspontja szerint, "nyilvánvaló, hogy a vádlottak olyan tettet követtek el, ami sérti a törvény szó szerinti megfogalmazását, ami kinyilvánítja, hogy »aki más életét szándékosan kioltja.« - az gyilkos." Foster bíró a törvény betűjét a következő analógiával tompítja: "amikor a ház ura azt mondja a cselédnek, hogy »Dobj el mindent és szaladj ide!«, akkor nem arra gondol, hogy a háziak kisfiát éppen az esőgyűjtő ciszternából kimentő szolga így cselekedjen." Foster bíró szerint, ha egy imperatív parancs egyedi esethez igazítása a példabeli cselédtől elvárható, akkor ilyen intelligenciával a bírói testületnek méginkább rendelkeznie kell, hiszen a pozitív jog minden tétele mindig észszerűen értelmezendő.
Fuller fiktív jogesetének egyik tétje, hogy formalista és antiformalista érveket ütköztet egymással, amikor a törvény szó szerinti és észszerű értelmét állítja szembe egymással. Emellett azt is jól példázza, hogy egy jogi kérdést több oldalról, több érveléstechnikával megközelíthetünk, döntésünk elfogadtatása érdekében több eszközt is mozgósíthatunk. E téren a formalisták azt vallják, hogy a jogszabályoknak egyetlen helyes olvasata lehet, a szövegközeli olvasat, míg a jogi realisták ennél jóval tovább mennek. Karl Llewellyn erről így ír: "[n]em léphetünk előrébb a jogéletben, ha nem tanuljuk meg, hogy egy bizonyos jogesetnek, vagy jogesetek egy csokrának nem létezik pusztán egyetlen helyes és pontos olvasata"[16]. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a bíróság ne találná meg a leghelyesebb megoldást, és ne tudna dönteni az egyes lehető-
- 988/989 -
ségek között. Úgy vélem azonban, hogy e mondat elfogadását azért érdemes megfontolni, mert a tudományos és a szakmai tisztesség egyaránt ezt indokolja. Egy ilyen relativizáló nézőpont még mindig szerényebb és megfontoltabb, mint a formalizmus elbizakodott abszolutizmusa.
Az általam hozott példa is azt kívánja szemléltetni, hogy a bíróság a végkövetkeztetésének alátámasztására több érvet hozott fel, egy formalistát és antiformalistát.
Az ügyben eljárt alsóbb fokú bíróságok az 500 000 Ft megfizetésére előterjesztett felperesi igénynek részben helyt adtak és 200 000, Ft megfizetésére kötelezték az alperest. A Kúria előtt a jogerős ítéletet az alperes felülvizsgálati kérelemmel támadta, kérte az ítélet hatályon kívül helyezését. A Pp. 314. § (1) bekezdésére és a fizetési meghagyásos eljárásról szóló 2009. évi L. törvény (Fmhtv.) 3. § (2) bekezdésére hivatkozott, amelyek szerint a kizárólag pénz fizetésére irányuló, egymillió forintot meg nem haladó lejárt követelés csak fizetési meghagyásos eljárás útján érvényesíthető. Az alperes kifejtette, hogy mivel a felperes igénye 500 000 forint megfizetésére irányult, a Pp. 130. § (1) bekezdésének c) pontja alapján a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasításának, vagy a per megszüntetésének [Pp. 157. § a) pontja] lett volna helye. A felülvizsgálati eljárásban tehát arról kellett dönteni, hogy annak ellenére, hogy a pertárgy értéke az egymillió forintot nem haladta meg, és az alsóbb fokú bíróságok az eljárást nem "utalták vissza" a közjegyző elé, a bíróság eltekinthet-e a közjegyző előtt megindítandó fizetési meghagyásos eljárás kötelező lefolytatásától, avagy nem.
Az Fmhtv. 3. § (2) bekezdése és a Pp. 130. § (1) bekezdésének c) pontja erre vonatkozóan imperatív szabályozást tartalmaz, hiszen az előbbi szabály szerint csak fizetési meghagyás útján lehet érvényesíteni a követelést, ha az egymillió forint alatti, az utóbbi szabály pedig kimondja, hogy a bíróság a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasítja, ha a pert más hatósági eljárásnak kell megelőznie.
A határozat formalista (jogdogmatikai) indokolása a Pp.-szabályok logikai láncolatát követi. (Határozat [8]-[11] bekezdések és a [12] bekezdés első mondata.) Az indoklás lényege szerint a felperes a kereseti kérelmét eredetileg 5 000 000 Ft-ra terjesztette elő, majd a bíróság a pert megszüntette, de a felperes e határozat jogerőre emelkedését követő 30 napon belül a keresetlevelét ismételten benyújtotta, így a Pp. 161. § (1) bekezdése alapján a keresetlevél benyújtásának hatályai fennmaradtak. Mivel a pertárgy értékére a keresetlevél benyújtásának időpontja az irányadó [Pp. 27. § (1) bekezdése] és az igény ebben az időpontban meghaladta az egymillió forintot, ezért arra hivatkozni nem lehetett, hogy a perben érvényesített igény nem haladta meg az egymillió forintot.
A jogdogmatikai érvet követően a határozat [12] bekezdésének második mondata egy olyan további érvet tartalmaz, amelynek származási helye már nem kizárólag a jogdogmatika, hanem a "józan ész" és a "gazdaságosság" területe. Ez az érv az, hogy a perben "az alperes mindvégig érdemben védekezett"[17]. A közzétett eseti határozat összefoglaló, vastagított része részben e józan megfontolást emeli ki az indokolásból. Az ügy ratio decidendije így szól: "[a] fizetési meghagyásos eljárás elmaradása miatt a felülvizsgálati eljárásban nincs helye a per megszüntetésének, ha a felülvizsgálati kérelmet előterjesztő alperes a perben érdemben védekezett és az igényérvényesítés akadályát jelentő megelőző fizetési meghagyásos eljárás lefolytatásának hiányát az eljárás korábbi szakaszaiban nem kifogásolta." Az eseti döntés ratio decidendije valójában igen lényeges döntést tartalmaz, és több némán hagyott szállal lenne kapcsolható az Alaptörvény 28. cikkéhez. A határozat indokolása e téren mégis igen szűkszavú, egyfajta nyelvi szerénységet mutat, mintha a bíróság nem kívánna a jogszövegtől távoli fejtegetésekbe bocsátkozni.
A fejezet elején olyan szövegre hivatkoztam, amely egy fiktív jogesetet taglal. Talán nem haszontalan, ha magam is fikciós megoldással élek, és gondolatban elhagyom a határozat formalista érvelését. Úgy vélem, ha az eseti döntésből elvesszük a dogmatikai érvelést és az Alaptörvény 28. cikkében rögzített értelmezési klauzula mentén alakítjuk ki érvelésünket, így is arra az eredményre juthatunk, hogy sem a józan ésszel, sem a gazdaságossággal nem fér össze, ha a kötelező fizetési meghagyásos eljárás elmaradása esetén a felsőbb bíróság a pert megszünteti. Ez nemcsak a felülvizsgálati eljárásban, de a rendes jogorvoslati eljárásban is így kell, hogy legyen.
A fizetési meghagyásos eljárás célja a polgári jogi igények (pénzkövetelések) érvényesítésének gyorsítása és olcsóbbá tétele.[18] Ha tehát a felsőbb bíróságok az alsóbb bíróságon lefolytatott érdemi eljárást a Pp. 130. § (1) bekezdésnek c) pontja és a Pp. 157. § a) pontjának alkalmazásával arra hivatkozással szüntetik meg, hogy a pénzkövetelés érvényesítése fizetési meghagyásos eljárásra tartozik, éppen a jogintézmény célját hagyják figyelmen kívül, mivel lényegesen elnyújtják az igényérvényesítés idejét. A jogkereső állampolgár ugyanis a bíróság előtt már eljárt, ennek ellenére újra kezdheti az eljárást a közjegyző előtt, majd az ügyfél ismételten a bíróság előtt találja magát a kötelezett ellentmondása folytán. Természetesen mindez legalább kétszer akkora költséget is jelent, így e megoldással a fizetési meghagyásos eljárás aligha lesz olcsóbb az ügyfél számára. A pervesztes félnek a közjegyzői eljárás díját is ki kell fizetni, az illetéket ismételten meg kell fizetni a bíróság előtt, nem beszélve a pervitel egyéb költségeiről (ügyvédi munkadíj, keresetkiesés, utazási költség stb). Egy ilyen jogalkalmazói megoldás ellentétes az Alaptörvény 28. cikkébe foglalt értelmezési klauzulával, mely szerint a jogszabályok "gazdaságos célt" szolgálnak. Úgy vélem egy érdemben lefolytatott peres eljárás után a fizetési meghagyásos eljárás már nem töltheti be eredeti szerepét, épp ellenkezőleg: a fizetési meghagyásos eljárás funkcióját veszti, az eljárás ugyan-
- 989/990 -
is nem lesz sem olcsóbb, sem gyorsabb, hanem jóval költségesebb és időigényesebb lesz. Innen nézve nehezen igazolható, hogy bíróság eleget tett volna az Alaptörvény 28. cikke szerinti értelmezési kötelezettségének, mely szerint a jogszabályok értelmezési során azt kell feltételezni, hogy gazdaságos célt szolgálnak.
De a per hivatalbóli megszüntetése ilyen esetben ellentétes az Alaptörvény 28. cikkébe foglalt józan ész követelményével is. Ha ugyanis az alperes a perben védekezett, abból nyilvánvalóan következik, hogy a közjegyző előtti eljárásban is előterjesztette volna az ellentmondását, azaz fölösleges a közjegyző elé ismételten visszautalni a feleket. Valójában innen nézve látható a BH 2017.62. számú eseti határozat indoklásából kiragadott azon fordulat jelentősége, hogy a per megszüntetésének azért sincs helye, mert az alperes "mindvégig érdemben védekezett."[19]
Visszatérve a fikció területéről a hazai jogalkalmazás valós területére, egy, a Kúria elnöke által létrehozott konzultációs testület is érintette a kérdést, azonban dogmatikai indokokra hivatkozással az ilyen esetekben a per megszüntetését tartotta helyes eljárásnak. A testület állásfoglalása szerint, "ha a követelés csak fizetési meghagyásos eljárás útján érvényesíthető, a másodfokú bíróságnak - ezt a körülményt észlelve - a pert a Pp. 157. § a) pontja alapján akkor is meg kell szüntetnie, ha az elsőfokú bíróság a perben érdemben ítélettel döntött. Ilyen esetekben ugyanis a követelés a Pp. 313. §-ában foglaltak szerint a közjegyző hatáskörébe tartozó, külön törvényben szabályozott fizetési meghagyás útján érvényesíthető."[20]
E vélemény mögött a jogszabály szövegéhez indokolatlanul ragaszkodó formalista elgondolás áll. Első pillantásra elfogadhatónak tűnik a konzultatív testület álláspontja, hiszen hatásköri szabály elmulasztásáról van szó. Ugyanakkor e hatásköri szabályba kódolt társadalmi érdek az eljárás gyorsítása és olcsóbbá tétele, így a per megszüntetése a hatásköri szabály céljával éppen ellenkező hatást fejt ki: hosszadalmassá és költségesebbé teszi az igényérvényesítést.
A Pp. és az Fmhtv. ilyen tartalmú együttes értelmezése alapjogi aggályokat is felvet. Ha az érdemben lefolytatott bírósági eljárást követően a peres felek kénytelenek a közjegyző előtt újraindítani az eljárást, ez az alkotmányos alapjogukat is sértheti, hiszen az Alaptörvény XIV. cikk (1) bekezdése szerint "[m]indenkinek joga van ahhoz, hogy ügyeit a hatóságok tisztességes módon és ésszerű határidőn belül intézzék". Végső soron a Pp. 2. § (1) bekezdése szerint a bíróságnak is az a feladata, hogy a feleknek ezen alapjogát érvényesítse. Annyi bizonyos, hogy a konzultációs testület többségi álláspontja az ügyintézés határidejét észszerűtlenül elnyújtja. E megoldás mellett - a jogszabálykövetésen kívül - más észszerű érv nehezen hozható fel, de az ilyesfajta eljárásjogi megoldás a fél számára sem feltétlenül tűnik tisztességesnek.
Azt, hogy a bíróság elmulasztotta észlelni az Fmhtv. 3. § (2) bekezdése szerinti értékhatárt és nem vonta le annak a Pp. 130. § (1) bekezdés c) pontja szerinti konzekvenciát, tisztességtelen a felek terhére (költségére, idejére) hárítani. Ha pedig onnan tesszük fel a kérdést, hogy a felperes mulasztotta el a közjegyzői út igénybevételét, akkor ennek a terhét a felperesre kell róni, de az alperesre semmiképpen. Ezt álláspontom szerint a költségviselés körében kellene értékelni az érdemi döntés meghozatalakor: ha az alperes a perben nem vitatta a követelést, akkor a per megelőzhető lett volna fizetési meghagyásos eljárással, így valamennyi perbeli költséget a felperesre kell terhelni.
A tételes jog iránti hűség tehát nem feltétlenül vezet egyúttal észszerű és gazdaságos megoldásra. A jogpozitivizmus alaptanait továbbvivő L. L. A. Hart sem tagadta, hogy a jogi szövegek "nyitott szövedékű" textusok, azaz a jogalkotás annál jóval törékenyebb és sebezhetőbb jelenség, hogy a tételes jog iránti hűséget a bíró esetenként félre ne tegye. Ugyanis "amikor az előre nem látott eset felvetődik, akkor szemben találjuk magunkat a kérdéses problémákkal és a számunkra legmegfelelőbb módon dönthetünk a versengő érdekek között. […] Itt a szabályok határterületén a bíróságok teljesítik azt a szabályalkotó feladatot, amit a változó tartalmú mércék kimunkálása során az igazgatási testületek központilag látnak el."[21] Lényegében a barlangász esethez fűzött véleményében Foster bíró is erre az álláspontra helyezkedik. Szerinte a "törvényhozói felületességek (bíró általi - közbeszúrás tőlem) helyesbítése nem a törvényhozói akarat figyelmen kívül hagyását, hanem éppen ellenkezőleg, annak érvényre juttatását jelenti."[22]
Arról van tehát szó, hogy ha komolyan kívánjuk venni az Alaptörvény 28. cikkét, feltételeznünk kell, hogy a jogalkotót minden esetben észszerű, gazdaságos célok vezérelték, és az ezzel ellentétes eredményre vezető jogi rendelkezéseket ennek fényében kell értelmeznünk. Ha a bíróság e célok érvényesülése érdekében eltér a jogszabályok szövegétől, azt nem bírói önkénynek kell tekinteni, hanem az ésszerű és gazdaságossági szempontoknak megfelelő törvényhozói akarat beteljesülésének. Ha a bíróság az észszerű és gazdaságos törvényhozói akaratot kívánja beteljesíteni, akkor ezt esetünkben az imperatív szabályokkal szemben is meg kell kísérelnie.
Kétségtelen, hogy az ilyesfajta bírói értelmezési technika a formalista-dogmatikai érvelési metódusokon túl más, kevésbé szövegközeli érvelési technikát is igényel, ami néha nehezebb feladat, mint a döntések során csupán a jogszabályi rendelkezésekre hagyatkozni. A bíróságnak azonban más választása nem lehet, ha nem akar esetenként abszurd, azaz a jogkereső állampolgárok számára érthetetlen döntéseket hozni.
A szövegközeli érvelési technikák kizárólagosságát hangsúlyozó formalista értelmezési módszerrel szemben a legnyomósabb érv talán éppen egy formalista érv lehet. Az Alaptörvény 28. cikke ugyanis - hasonlóan a Pp. 313. §, 314. § (1) és az Fmhtv. 3. § (2) bekezdéséhez - szintén imperatív normát fogalmaz meg. Kötelező erővel írja elő,
- 990/991 -
hogy milyen horizonton kell értelmezni a jogszabályokat, mikor így fogalmaz: "a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józanésznek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak." Az Fmhtv. 3. § (2) bekezdése szerinti "kell" parancs és az Alaptörvény 28. cikkének "kell" parancsa tehát a bíróságot egyaránt köti, a két rendelkezés együttes alkalmazása nem választás kérdése.
A 2018. január 1 napját követően indult eljárásokban a fenti (imperatív) rendelkezéseket felülíró antiformalista jogértelmezésre már nem lesz szükség. Az (új) Pp. 254. § (3) bekezdése szerint "A fizetési meghagyásos eljárás mellőzése miatt az eljárás hivatalból történő megszüntetésének nincs helye, ha az alperes ennek kifogásolása nélkül írásbeli ellenkérelmet terjesztett elő." Látható, hogy a jogszabály ugyanazon tartalommal rendezi az ilyen esetben követendő eljárást, mint a Kúria BH 2017.62. számú eseti döntése. Az (új) Pp. ezzel kiveszi a hivatalbóli permegszüntetés esetei alól a fizetési meghagyásos eljárás elmaradását, ha a fizetési meghagyás útján érvényesíthető követelés iránt benyújtott keresetlevél már túljutott a visszautasíthatóság szakaszán. A másod- és a harmadfokú bíróságoknak tehát már kézenfekvő megoldást kínál a jogszabály, feltehetőleg ugyanazon indokok alapján, amelyet érvelésemben a "józan ész" és a "gazdaságosság" szempontjaira hivatkozással fejtettem ki. Azt a vélekedésemet, hogy a jogszabályváltozásnak ilyen indokai lehettek, alátámasztja az új Pp. preambulumának szövege is, amely szerint a jogalkotó "a józan észnek megfelelő jogalkalmazás eszméjétől vezérelve" alkotta meg az új perrendtartást.[23]
Az "álcázott formalizmus", avagy az egyesbíró esete a közvetlenség elvével
A jogirodalomban létezik a formalizmusnak egy olyan változata, amelyet "álcázott formalizmusnak", vagy "indokolásbeli formalizmusnak" hívnak. E két fogalom arra az esetre használatos, amikor a bíró elegendőnek tartja, hogy az ügyhöz legközelebb eső jogszabályt alkalmazza a tényállásra, de az érdemi okfejtésben valójában nem teremt tényleges kapcsolatot a meghozott döntés és a jogszabály között.[24] Ilyenkor a döntést és a jogszabályt nem tartja össze olyan kötőanyag, amely a döntést igazolná. Az indokolás formalista álcája abból adódik, hogy a bíró úgy tesz, mintha önmagából a tételes jogszabály szövegéből egyenesen következne a helyes érdemi döntés, és ezzel elfedi egy másik, jobban igazolható döntés lehetőségét.
Az ilyen érvelési technika mögött a jogrendszer egy közismert metaforája áll. Amikor a jogszabályok tömegét olyan piramishoz hasonlítják, amelynek csúcsán az alaptörvény áll, és az alsóbb szintű speciális szabályok arra szolgálnak, hogy e rendelkezéseket kibontsák. Innen nézve tehát az absztraktabb igazoló elveket (alapjogok, igazságosság, józan ész, közjó) a bírónak nem is szükséges alkalmazni az érvelésben, hiszen a speciális jogszabályok ab ovo ezen elvek mentén íródtak. E formalista elképzelés azonban vitatható. Ha ugyanis valóban így lenne, nem volna szükség az alkotmányos normakontroll intézményére. Az Alkotmánybíróság e jogintézmény keretében ugyanis éppen azt vizsgálja, hogy egy speciális, alsóbb rendű jogszabály ellentétes-e, avagy nem az Alaptörvény rendelkezéseivel.
A Debreceni Ítélőtábla Pf.I.20.044/2008/7 számú végzésében ilyen indokolásbeli formalizmussal találkozhatunk. A BDT 2008.1934. számon közzétett döntés ratio decidendije így szól: "[a] tanácsban eljáró bíró személyében történt változás esetére előírt iratismertetés, valamint a bizonyítékként értékelt szakértői vélemény ismertetésének elmaradása olyan súlyos eljárási szabálysértés az elsőfokú bíróság részéről, amely maga után vonja az ítélet hatályon kívül helyezését". Az ítélőtábla, mint fellebbviteli bíróság a (régi) Pp. 144. §-ának sérelmét olyan súlyos eljárási szabálysértésnek vélte, amely miatt az ítélet nem volt érdemben felülbírálható, így az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte azzal az iránymutatással, hogy a "tanács összetételében történt változás miatt a per eddigi anyagát ismertetni kell".
Az indokolás fogyatékossága elsődlegesen abban ragadható meg, hogy a másodfokon felülbírált ügyben egyesbíró járt el, azaz nem tanácsban, a (régi) Pp. 144. §-ának szövege pedig arra az esetre szól, amikor a bíróság tanácsban ítélkezik.[25] A rendelkezésbe foglalt "eljáró tanács" és perben eljárt "egyesbíró" között lévő jelentésbeli különbséget a határozat sehol nem oldja fel. A döntés ratio decidendije tanácsban eljáró bírót említ, az indokolásban mégis az áll, hogy "az elsőfokú bíró személyében történt változás". Úgy vélem, hogy a laikus számára is feltűnő lényeges jelentésbeli különbség felett a határozat egyszerűen elsiklik, majd megállapítja, hogy az eljáró bíró azzal, hogy a korábbi iratanyagot nem ismertette a tárgyalás közvetlenségének elvét megsértette, így a hatályon kívül helyezés feltétlenül indokolt. Ezzel a határozat indokolása az egyesbíró iratismertetésben megnyilvánuló mulasztása mellé egyszerűen odailleszti a (régi) Pp. 144. §-át, és úgy tesz, mintha végkövetkeztetés a jogi rendelkezésből egyenesen következne.[26]
A határozat rejtett formalizmusát két kérdés felől érdemes megvizsgálni. Egyrészt onnan, hogy az első fokon egyesbíróként eljárt bíró mulasztása mennyiben sértheti a közvetlenség elvét, másrészt az ítélőtábla döntése mennyiben felel meg Kúria 1/2014. (VI. 30.) PK vélemény "szellemének."
A jogirodalom szerint a közvetlenség elve így határozható meg: "a bíróság csak az általa észlelt tényekre és bizo-
- 991/992 -
nyítékokra alapítottan hozhatja meg a döntését, azaz a bíróságnak eredeti forrásból kell az ismereteit megszereznie, és a személyes észlelése, valamint a közvetlen benyomásai alapján kell az álláspontját kialakítania."[27] A joggyakorlat is ilyen tartalommal ruházza fel a közvetlenség alapelvét.[28] A közvetlenség elve tehát a bíró szemszögéből jelent lényeges eljárásjogi alapelvet, mivel a bíró észlelésének közvetlenségét hangsúlyozza. Ez az alapelv azt garantálja, hogy a bíró "tisztán lásson", és az ügyben a közvetlenül észlelt bizonyítékokra alapozza a döntését, azaz az ítéletet a saját meggyőződőse alapján hozza meg.
Egyesbíró esetén az iratismertetés elmaradásával a közvetlenség elvének sérelme a józan ész felől sem igazolható. Ha az egyesbíró személyében történik változás, a perben korábban beszerzett bizonyítékok egy részét (jellemzően a tanúk szóban előadott vallomását és helyszíni szemlén látottakat) az új bíró közvetlenül már nem is észlelheti, csak papír alapon, vagyis a közvetlenséget nem pótolhatja a (régi) Pp. 144. §-a szerinti iratismertetés. Ezért e tekintetben a közvetlenség elvére hivatkozni fogalmilag kizárt. De a közvetlenség elvének sérelme a többi bizonyíték tekintetében is önellentmondás takar. Az iratokat ugyanis a bíró felkészülése során már nyilvánvalóan megismerte. Nehéz, és némileg abszurd elképzelni, hogy a bíró az iratokat a tárgyalás megtartásakor az iratismertetés útján észleli első alkalommal, vagyis az iratismertetés lenne a biztosítéka a közvetlen észlelésnek. Innen nézve a bíró "közvetlen" észleléséhez semmit sem tesz hozzá a tárgyaláson történő iratismertetés. Az iratoknak a felkészülés során történő "néma", mélyreható átolvasása után az iratok tárgyaláson történő "hangos", részleges ismertetése tehát felesleges formalitásnak tűnik a peranyag észlelése szempontjából. Ha tehát a bíró már megismerte az iratanyagot, az sem lehet kevésbé közvetlen tapasztalása a bizonyítékoknak, mint az első tárgyaláson foganatosított iratismertetés. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a közvetlenség elvének érvényesülése ilyenkor csak egy "látszatelv."
Emellett a Debreceni Ítélőtábla határozata nem harmonizál a Kúria 1/2014. (VI. 30.) PK véleményben kifejtett állásponttal sem. A PK vélemény 1. pontja és annak magyarázata szerint hatályon kívül helyezésre az vezethet, ha az első fokú bíróság lényeges eljárásjogi szabályt sértett, ez utóbbi mércéje pedig az, hogy a szabálysértés a per érdemi eldöntésére kihatással volt, így annak kiküszöbölése más érdemi döntést eredményezhet.
Úgy vélem, hogy egyesbíró esetében az iratismertetés elmaradása nem hathat ki az ügy érdemére, azaz az ítélőtábla által felrótt mulasztásnak az ítélet érdemére kiható tétje nem lehet. Ha ugyanis feltesszük, hogy a hatályon kívül helyező végzésben foglalt iránymutatásnak eleget tesz az elsőfokú bíró, azaz a megismételt eljárásban ismerteti az iratokat, kizárt, hogy ez az ügy érdemén különösen változtatna. Feltehetőleg a bíró a szakmai tisztességét és hírnevét sem kockáztatná döntése megváltoztatásával, ráadásul a peres felek szemében is romlana az eljáró bíró tekintélye, ha a megismételt eljárásban történő iratismertetés után más döntést hozna meg. A fent kifejtettek szerint az iratismertetés elmaradása és annak pótlása - az észszerűség talaján maradva - az első fokú eljárásban az érdemi döntést nem érintheti.
Ha elfogadjuk, hogy az egyesbíró által elkövetett eljárásjogi hibának nincs érdemi kihatása, akkor a PK vélemény "célszerűségi, pergazdaságossági és időszerűségi" tesztjén is elbukik a másodfokú határozat. A PK vélemény ugyanis ennek kapcsán így fogalmaz: "a döntés meghozatala során indokolt figyelemmel lenni a célszerűség, a pergazdaságosság és az időszerűség követelményeire, amelyek magukban foglalják azt a követelményt is, miszerint az egyes eljárási cselekményeket általában ott kell foganatosítani, ahol az teljes értékű módon, a legrövidebb időn belül és a legkevesebb költséggel megvalósítható." Vagyis a kérdés úgy vetődik fel, hogy olcsóbb-e, gyorsabb-e, célszerűbb-e a hatályon kívül helyezés megoldását választani, ha attól érdemi változás elviekben nem is várható el. A válasz magától értetődő: a hatályon kívül helyező végzés egyik elv felől sem igazolható.
Ha tehát a Debreceni Ítélőtábla formalista indokolásában a (régi) Pp. 144. §-a szerinti mulasztás és a tényállás közt maradt üres helyet a PK vélemény és az Alaptörvény 28. cikke szerinti "józan ész" megfontolásaival töltjük ki, az bizonyára más döntést eredményezett volna. Quod erat demonstrandum: a ítélőtáblai határozat álcázott formalizmusa abban áll, hogy az indokolás úgy tesz, mintha a Pp. 144. §-a alkalmazható lenne az egyesbíró eljárásjogi mulasztására is, mintha e döntés magától értetetődően következne a jogszabályból.
Tegyük hozzá, hogy a döntés formalista érvek felől sem igazolható. Ugyanis a jogszabály szövegének szó szerinti, formalista alkalmazása is más eredményt hozott volna, mint az ítélőtábla döntése. Ha a bíróság a Pp. 144. §-a szerinti "tanács" hétköznapi nyelvi értelméből indul ki, vagyis ha a fogalmat nem terjeszti ki az egyesbíróként eljáró bíróra, hatályon kívül helyezésre szintén nem kerül volna sor. A Debreceni Ítélőtábla tehát indokolatlanul alkalmazott contra legem jogértelmezést, amikor a tanácsban ítélkező bíróság eljárására vonatkozó (régi) Pp. 144. §-át kiterjesztette az egyesbíró eljárására is.
Ugyanakkor a Kúria (Legfelsőbb Bíróság) gyakorlata több olyan esetet is mutat, ahol a Pp. 144. §-ában foglalt iratismertetés elmaradásának már érdemi tétje volt.
A BH 1986.300. és a BH 2013.76. szám alatt közzétett jogesetekben munkaügyi bíróság járt el, azaz mindkét esetben tanácsban járt el a bíróság. A (régi) Pp. 144. §-a szerinti "tanácsváltozás" tehát fenntartás nélkül illeszthető volt az esetre, emellett a hatályon kívül helyezést is észszerű indokkal igazolja az indokolás. A második határozat érvei így szólnak: amennyiben az eljárásba belépő új ülnök iratismertetés folytán nem ismerheti meg a korábban keletkezett iratokat, megalapozott döntést nem tud hozni, e körülmény a megismételt eljárásban "befolyásolhatja a kereseti kérelem elbírálását, így lényeges eljárási szabálysértés történt." (Határozat 11-12 bekezdései.) A lényeges eljárási szabálysértés súlyának megítélése tehát itt már az alapján történt, hogy az elsőfokú bíróság mulasztása az ügy érdemére kihathatott-e, avagy nem, vagyis e döntés a Kúria Polgári Kollégiumának 1/2014. számú véleményével tökéletesen harmonizál. Az indokolás ezen megállapítása felől a közvetlenség elvének sérelme is értelmet nyer, ugyanis az új ülnök az iratismertetés útján ismeri meg "közvetlenül" a korábbi bizonyítás anyagát, így ennek ismeretében alakítja ki az álláspontját. Nyilvánvaló, hogy ilyen esetben már fennáll az elvi lehetősége annak, hogy érdemben más döntés szülessen. Az iratok
- 992/993 -
ismerete nélkül és az iratok megismerése után az az új ülnöknek más érdemi álláspontja alakulhat ki, szavazata a tanács döntését érdemben befolyásolhatja.
A Kúria BH 2016.176. számú döntése is a fentiek szellemében őrködik a közvetlenség elvének érvényesülés felett. A közzétett esetben a másodfokú bíróság háromtagú fellebbviteli tanácsban járt el, és a tanács összetételében a (régi) Pp. 145. § (1) bekezdése szerinti tárgyalás berekesztése után, de az ítélet kihirdetése előtt következett be változás. A később kihirdetett ítéletet a tanács elnöke és az előadó bíró mellett új "szavazó bíró" írta alá. A határozat [6] bekezdése így érvel: "Abból kiindulva, hogy a határozatot aláíró bírák vettek részt a határozat meghozatalában, egyben azt is jelenti, hogy a jelen ügyben súlyos, az ügy érdemére is kiható eljárási szabálysértés történt. Az iratok igazolják azt a felülvizsgálati érvelést, hogy a kihirdetett ítélet aláírói között olyan bíró szerepel, aki a berekesztést megelőzően nem vett részt az eljárásban." A bíróság döntése itt is azt a kiindulási pontot igazolja, hogy az iratismertetés elmaradása a tanácsba belépő új bírót elzárja attól, hogy az iratokat (bizonyítékokat) "közvetlenül" megismerje, márpedig ez lenne a biztosítéka annak, hogy érdemi álláspontját ki tudja alakítani, és megalapozottan tudjon szavazni. Az így leadott érdemi szavazat pedig a döntés mikéntjére nyilvánvalóan kihathat.
A Legfelsőbb Bíróság - büntető ügyszakban - a tanácsváltozás régi Be. 197. § (1)-(2) bekezdése szerinti esetére már megteremtette egy kevésbé formalista értelmezés lehetőségét, hiszen az 1/2002 BJE határozata szerint, ha a tanácsban csak az ülnök személyében történt változás, az iratismertetés elmaradását nem tekinti abszolút hatályon kívül helyezési oknak, csak abban az esetben, ha a változás hivatásos bíró személyében történt. A jogegységi határozat szerint ülnökváltozás esetén ugyanis "a másodfokú bíróságnak azt kell vizsgálnia, hogy az eljárási szabálysértés az ítéletet lényegesen befolyásolta-e vagy sem. Ennek megítélésénél - egyebek mellett - annak is jelentősége van, hogy a tárgyalás anyaga ismertetésének elmaradása az addigi tárgyalások teljes anyagára, avagy csak egy részére vonatkozik. Az utóbbi esetben vizsgálandó, hogy az ügy megítéléséhez szükséges fontos érdemi adatok - bizonyítékok - ismertetése megtörtént-e, és a bíróság a Be. 197. §-ának (3) bekezdésében írt kötelezettségének eleget tett-e. Ha mindezek alapján az állapítható meg, hogy az eljárási szabálysértés az ítéletet lényegesen befolyásolta, a határozatot a Be. 261. §-ának (1) bekezdésében foglalt egyéb eljárási szabálysértés miatt hatályon kívül kell helyezni."
A büntetőbírói gyakorlatban tehát kialakult egy relativizáló álláspont, ami a tanács összetételében történő változás és a közvetlenség elve sérelmének összefüggéseit annak érdemi kihatása felől vizsgálja. Úgy vélem, ha az ülnökváltozás esetére az iratismertetés elmaradása következményeinek ilyen megengedő értékelése elfogadható, akkor - visszatérve a Debreceni Ítélőtábla döntésére - egyesbíró esetében ez annál inkább igazolható lehet. Az iratismertetés elmaradásának ugyanis ülnökváltozás esetén van érdemi tétje, de egyesbíró esetén nem.
Immár visszatérve a polgári eljárásjog területére, az egyesbíró iratismertetési kötelezettsége még mindig vita tárgyát képezi. A (régi) Pp. 144. § utódja, az (új) Pp. 225. § (1) bekezdése más megfogalmazásban ugyan, de a korábbival azonos tartalommal rendelkezik az iratismertetési kötelezettségről: ha perfelvételi tárgyalást követően valamely tárgyaláson a tanács tagjainak személyében változás állt be, az elnöknek ismertetnie kell az iratokat.
A bírói gyakorlat egységesítésére szánt kommentárok továbbra is fenntartják a jogalkalmazói bizonytalanságot, mivel az (új) Pp. 225. § (1) bekezdésének jelenleg is eltérő értelmezést adnak. A "kapcsos kommentár" szerint a közvetlenség elvének garanciái az egyesbíró személyének és a tanács tagjainak változása esetén azonos módon működnek, így az iratismertetési kötelezettség mindkét esetben fennáll. A szerző szerint "Az alaphelyzet azonos: az eljáró bíró személyében bekövetkező változás miatt a per meglévő iratainak megismerése szükséges, amit a közvetlenség elvének megfelelően a bíró tárgyaláson tesz meg."[29] Ez az álláspont azt az elképzelést támogatja, hogy egyesbíró esetén a tárgyaláson történő iratismertetés során érvényesülne a közvetlenség elve, azaz az iratismertetés során ismerné meg az egyesbíró az iratokat. Vagyis az álláspont nem számol azzal, hogy az egyesbíró személyében történő változás esetén a közvetlenség elve csupán "látszatelv".
Továbbá ezen álláspont ellentétes az (új) Pp. 225. § (2) bekezdésének iratismertetési kötelezettségre vonatkozó általános szabályaival is, mely szerint a bíróság csak azokat az iratokat ismerteti, amelyeket a felek nem kaptak meg.[30] Az iratismertetésnek a közvetlenség elve körében a bíró észlelése miatt van jelentősége, a felek oldaláról tekintve az iratismertetés legfeljebb a "tárgyalási elv" érvényesülését szolgálhatja. Bíróváltás esetén a felek változatlan szereplői az eljárásnak, így a per korábbi szakaszában az iratokat már megismerték. Önmagában tehát az egyesbíró személyében bekövetkező változás nem indokolja az iratismertetést a felek oldaláról sem.
Az (új) Pp. hatálybalépése kapcsán kiadott másik kommentár szerint az iratismertetési kötelezettség csak "a tanács elnökét terheli abban az esetben, ha a perfelvételi tárgyalást követően a tanács tagjainak személyében változás állt be"[31]. Lényegében ezzel vág egybe a miniszteri indokolás is, mely szerint a régi Pp. iratismertetési szabályát a törvény akként egyértelműsíti, hogy az kizárólag a tanácsban eljáró bíróság esetében, a tanács új tagja számára szükséges. Álláspontom szerint a "józan ész" és a "gazdaságosság" értelmezési tesztjén átfuttatva az utóbbi gyakorlat tekinthető helyes álláspontnak.
Valójában tehát ma is az a kérdés, hogy a régi Pp. 144. §-a, illetve a jelenleg hatályos Pp. 225. § (1) bekezdése szolgálhat-e az Alaptörvény 28. cikke tükrében értelmes és gazdaságos célt olyan értelmezés mellett, hogy az egyesbíró köteles az iratok ismertetésére, így ennek elmulasztása hatályon kívül helyezésre vezessen. Nem inkább az-e a helyes értelmezés, ami elfogadja, hogy az egyesbíró ilyen mulasztásának nincs érdemi kihatása az ítéletre, és hatályon kívül helyezés helyett a felek tisztességes eljáráshoz való alapjogát érvényesíti, aminek lényeges kritériumai az időszerűség és pergazdaságosság. ■
JEGYZETEK
[1] A szöveg teljes terjedelemben a http://birosag.hu/sites/default/files/allomanyok/stat-tart-file/mailath_gyorgy_tudomanyos_palyazat_2017_-_dijazott_dolgozatok_0.pdf#overlay-context=dijazott-dolgozatok felületen olvasható. (Letöltés dátuma: 2018. április 12.)
[2] Jakab András: A bírói jogértelmezés az Alaptörvény tükrében., Jogesetek Magyarázata, 2011/4,
[3] Vö.: "Az Alaptörvény követelményeinek érvényesülése a bírósági ítélkezésben" Joggyakorlat-elemző Csoportja által készített összefoglaló vélemény 58. oldala; http://www.kuriabirosag.hu/sites/default/files/joggyak/alaptorveny_osszefoglalo_velemeny.pdf (letöltés dátuma: 2018. április 12.)
[4] Jakab, 2011, 93. o.
[5] Goodrich, Peter: A jogi értelmezés történeti vonatkozásai, Jog és nyelv, Budapest, 2000, (szerk. Szabó Miklós és Varga Csaba) 239. o. Goodrich nagyszerű áttekintést nyújt arról, hogy a jogszabály szövegéhez való ragaszkodás alapvetően a biblia exegetikus értelmezési hagyományához, valamint a hermeneutika azon gyakorlatához kapcsolódik, hogy a szöveg eredeti gondolatának rekonstrukcióját hajtja végre. E gyakorlatok azonban monologikusak, és elfordulnak az értelmezés retorikai aspektusától, azaz annak hatásától.
[6] Lásd a 3. lj. idézett szöveg 143. o.
[7] Pokol Béla, A jog elmélete, Rejtjel Kiadó, Budapest, 2001, 284.
[8] A 28. cikkben szereplő elvek alkalmazása nem hagyomány nélküli a jogi kultúránkban. A második világháborút megelőző jogunkban például igen jellemzően, de egészen Werbőczy Hármaskönyvéig is visszanyúlva, a "közjó", és az "ésszerűség" egyaránt irányító elve volt a jogalkalmazásnak. Erről Szladits Károly így írt: "A jog ésszerű berendezkedésre törekszik. A törvény - mondja Werbőczy Szt. Tamás nyomán - »est ordinatio ad bonum communae«, azaz a jog célja a közjó. Ezért minden szabályról fel kell tenni, hogy ésszerű eredményre akar vezetni. A jog alkalmazásában tehát óvakodni kell az ésszerűtlen betűimádattól." Szladits Károly: A magyar magánjog I. Általános rész, Grill Nyomda, Budapest, 1942, 41. o.
[9] Bencze Mátyás: Gyűlölet-bűncselekmények és "ítélkezési populizmus", Fundamentum, 2014, 129-139. Az ítélkezési populizmus itt a társadalmi elvárásoknak megfelelő döntéshozatalt jelenti, ami gyakran nem azonos a jogszabályban, különösen az Alaptörvényben rögzített értékrenddel. Bencze e tendenciát a büntetőbíróságok büntetéskiszabási gyakorlatában mutatja ki.
[10] A szöveghű értelmezésről lásd: Blutman László: Bírói jogalkalmazás és szöveghű értelmezés, Jogesetek Magyarázata, 2010/4.
[11] Nehéz eset az, amikor a jogszabály szöveghű értelmezése dilemma tárgyává válik.
[12] Frederick Schauer: Playing by the rules, Oxford, 2002, 196-207. o.; Magyar recepcióját lásd Ficsor Krisztina: Formalizmus a bírói gyakorlatban. A formalista érvelés jogelméleti alapjai, Gondolat Kiadó, Budapest, 2015, 136-148. o. Továbbá: Schauer: A szabályok és a jog uralma, A Hart utáni jogelmélet alapproblémái, (szerk. Bódig Mátyás et al.) Különösen 428-442. o.
[13] A jogi fogalmak "félárnyékáról" lásd Hart, H.L.A.: A jog fogalma, Osiris, 1995, 147-152. o.
[14] Jelen tanulmányban a "józan ész" és a "gazdaságosság" elveit emelem ki, de a pályaművemben két olyan példa is olvasható, ahol a "közjó", valamint az "erkölcs" igazolási elvei felől vizsgálok meg két Kúriai (Legfelsőbb Bírósági) határozatot. Vö: 1. lbj. idézett mű, 13-21. o.; 24-29. o.
[15] Fuller, Lon N.: A barlangász eset. Newgarth Legfelsőbb Bírósága előtt 4300-ban, Jog és filozófia. Antológia a XX. század jogi gondolkodása köréből (szerk. Varga Csaba), Szent István Társulat, Budapest, 2001, 238-266. o.
[16] Idézi: Ficsor, 2015, 95. o.
[17] A határozat ezen részében is található dogmatikai érv, azonban a bíróság mintha a korábbi döntéseihez képest most engedékenyebb lett volna. Az indokolás dogmatikai érve a Pp. 275. § (2) bekezdésére hivatkozik, mely szerint a felülvizsgálatot a bíróság a kérelem és ellenkérelem keretei között bírálja el, így - mivel az alperes a fizetési meghagyásos eljárás hiányára korábban nem hivatkozott - a hatáskör hiánya hivatalból nem vehető figyelembe. Az indokolás tehát nem a perakadály hivatalbóli észlelésből indul ki, hanem a kérelem előterjesztésének hiányával magyarázza a felülvizsgálat alaptalanságát. Ezzel szemben a Legfelsőbb Bíróság a BH 1994.603 határozatában a pert nem kérelemre, hanem hivatalból szüntette meg a Pp. 130. § (1) bekezdés h) pontja alapján, mert a keresetlevél elkésett, máskor pedig - szintén hivatalból - a Pp. 130. § (1) g) pontja szerinti kötelező perbenállás elmaradására miatt szüntette meg az eljárást (BH 1992.587). Úgy tűnik tehát, hogy a per hivatalbóli megszüntetésének szigora, és a hivatalbóli megszüntetés okainak köre nem egységes a Pp. 130. § (1) bekezdésnek a)-h) pontjait illetően. Az általam idézett jogeset jogdogmatikai érvelése tehát klaudikál az engedékenység irányába, mivel a hivatalbóliság alól kiveszi a Pp. 130. § (1) bekezdés c) pontját.
[18] Ez mindig is így volt, és most így van. A fizetési meghagyásos eljárást az 1893. évi XIX. törvénycikk vezette be a magyar polgári eljárásba. A törvényjavaslat eredeti alapeszméje, nevezetesen "a peres eljárás alakszerűségeinek mellőzésével, az eljárás lehető egyszerűsítése, gyors és olcsóvá tétele ott, ahol ezt az anyagi igazság veszélyeztetése nélkül meg lehet tenni", száz év óta nem változott. Kengyel 1998, 441. o.
[19] Ennek kapcsán saját tapasztalatról is be tudok számolni. Egymillió forint alatti perben jártam el, és - nem vitásan - figyelmetlenségből az ügy kitűzésekor e körülmény elkerülte a figyelmemet. Széles körű bizonyítást folytattam le, majd a másodfokú bíróság a pert a Pp. 157. § a) pontja alapján megszüntette. A fizetési meghagyásos eljárást követően az ügy ismét elém került, ahol a felperes az eljárást ahhoz hasonlította, amikor a vásárló hosszú sor kivárása után végre a pénztárhoz ér, majd a pénztár hirtelen bezár, és kénytelen egy másik pénztárnál kígyózó sor legvégére állni. Értetlenül állt az ügy előtt, különösen azért mert ugyanazt a döntést kapta, mint amelyet a per megszüntetése előtt kapott. Valójában bírói pályafutásomnak ez volt az a pontja, amikor a bírói székben kellemetlenül éreztem magam, mivel erre a felvetésre nem lehetett azt a választ adni, hogy a "szabály az szabály". A tárgyalóban a "józan paraszti ész" erejével szembesültem. Ekkor fordult figyelmem az antiformalista értelmezéstechnikák felé.
[20] A Kúria elnöke által felállított, a kisértékű perekkel kapcsolatos jogalkalmazási problémákkal foglalkozó konzultációs testület állásfoglalásainak IV.2.4. pontja. (letöltve: 2018. április 12.) A problémakört a Nyíregyházi Törvényszék, a Kecskeméti Törvényszék és a Pécsi Törvényszék vetette fel, de korábban a saját törvényszékemen is hasonló gyakorlat alakult ki. Vö.: Zalaegerszegi Törvényszék 2.Pf.20.344/2014/7; 2.Pf.21.293/2012/3.
[21] Hart, H. L. A., A jog nyitott szövedéke, A jogi gondolkodás paradigmái. Szövegek, (szerk. Varga Csaba), 1999, 39. o., 46. o.
[22] Fuller, Lon N., 247-248. o.
[23] A "kapcsos kommentár" egy másik kivétel, az (új) Pp. 254. § (4) bekezdése kapcsán - amely nem teszi kötelezővé sikertelen egyezségi kísérlet esetén a fizetési meghagyásos eljárás igénybevételét - megemlíti e kivétel indokát. Az érvelés így szól: eredménytelen egyezségi kísérlet esetében "nem lehet számítani arra, hogy a kötelezett nem fogja vitatni a jogosult követelését, így a fizetési meghagyásos eljárás perelterelő funkciója nem érvényesülhet." Ugyanígy, a fizetési meghagyásos eljárást "átugró" perben előterjesztett védekezés esetén is arra lehet számítani, hogy a kötelezett a közjegyző előtt vitatná a követelést, így a perelterelő funkció nem érvényesülhet azzal, hogy a bíróság az igényérvényesítést visszautalja a közjegyző elé. Petrik Ferenc (szerk.): Polgári eljárásjog. Kommentár a gyakorlat számára, HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2017, 508.
[24] Ficsor: 2015, 69. o.; Bencze Mátyás: Elvek és gyakorlatok. Jogalkalmazási minták és problémák a bírói ítélkezésben, Gondolat Kiadó, Budapest, 2011, 169-171. o.
[25] A polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. tv. 144. § "Ha a folytatólagos tárgyaláson az eljáró tanács nem ugyanazokból a bírákból áll, akik a perben már korábban eljártak, az elnök ismerteti a felek által előterjesztett kérelmeket, a korábbi tárgyalásokról készült jegyzőkönyveket, valamint a bizonyítás eredményét és a per egyéb iratait; a felek az ismertetésre észrevételeket tehetnek."
[26] Tény, hogy a (régi) Pp. az egyesbíró, illetve a tanács fogalmát következetlenül használja. A 65/B. § (2) bekezdés például a kiskorú mint érdekelt személyes meghallgatására tartalmaz rendelkezést, mely szerint a kiskorút az elnök hallgatja meg, de ugyanezt a szóhasználatot mutatja a (3), (4) bekezdés is. A (régi) Pp. hatásköri szabályai szerint azonban egyértelmű, hogy az első fokon eljáró bíróság ilyen ügyekben egyesbíróként jár el és nem tanácsban. Feltehetően a következetlen szóhasználat abból az időkből maradt meg, amikor családjogi ügyekben a bíróság egy hivatásos bíróból és két népi ülnökből tevődött össze, azaz valóban tanácsban járt el. E reflektálatlan, némán hagyott örökség azonban mégsem lehet magyarázata egy ilyen indokolásbeli hiányosságnak.
[27] Kengyel Miklós: Magyar polgári eljárásjog, Osiris kiadó, Budapest, 1998, 74. o.
[28] BH 2012.173, Kúria Pfv.II.20.187/2014/5, Győri Ítélőtábla Pf.V.20322/2013, Szegedi Ítélőtábla Pf.II.20.198/2011.
[29] Petrik Ferenc (szerk.): Polgári eljárásjog. Kommentár a gyakorlat számára, HVG-ORAC Kidó, Budapest, 2017, 458. o.
[30] A Pp. 225. § (2) bekezdése különbséget tesz az iratismertetés és az iratokról való tájékoztatás között. Az előbbi akkor történik, ha a fél nem kapta meg az iratot, az utóbbi pedig a már kézbesített iratokat érintő irategyeztetés, ami annak tisztázására szolgál, hogy valamennyi az irat a felek rendelkezésére áll, avagy nem (vö.: előző lbj. 459. o.; következő lj. 336. o.)
[31] Wopera Zsuzsa (szerk.): A polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény magyarázata, Wolters Kluwer, Budapest, 2017, 336. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző bíró, Zalaegerszegi Járásbíróság.
Visszaugrás
