1. Amerika és Oroszország történelme, földrajzi nagysága, társadalmi berendezkedése hosszú idők óta foglalkoztatja az utazókat, a történészeket, a filozófusokat, az írókat és az etnográfusokat. A XIX. század különösen gazdag az útleírásokban és a politikai elemzésekben, amelyekre nagy hatással volt a francia forradalom. Alexis de Tocqueville "A demokrácia Amerikában" c. könyve[1] és Astolphe de Gustine "Oroszországi levelek" c. munkája,[2] valamint az Alexander Szokurov által rendezett, 2004 óta vetített "Az Orosz Bárka" c. francia-orosz koprodukciós film hívta fel figyelmemet arra, milyen hatással volt az európai gondolkodásra és fejlődésre az amerikai társadalmi berendezkedés és Oroszország. A hatás természetesen kölcsönös, hiszen igen sok utazó, politikus, író, diplomata járta Oroszországot és Amerikát, valamint számos orosz író, költő, politikus és amerikai politikus-író, pamfletíró, diplomata járta Európát.
Az Európai Unió bővítése, a "magára" maradt Oroszország, amely az izoláltság félelmével néz szembe, valamint az Egyesült Államok új hatalmi helyzete, amely szintén hagyományosan az izolációs politikával küzd, és nem utolsósorban az erősödő amerikaellenesség vajon milyen gyökerekre tekinthet vissza, amelyek a jövőre nézve is tanulságosak lehetnek?
Eredetileg Ragyiscsev (1749-1802) útleírása mentén (Utazás Szentpétervárról Moszkvába)[3] szerettem volna a korabeli Oroszországgal foglalkozni, összehasonlítva Alexis de Tocqueville Amerikáról szóló munkájával. Az új művészfilm azonban új gondolatokat és más szempontokat tárt fel, rávilágítva az Európai Unió, az európaiság eszméinek határaira és a történelem, valamint kultúra határok nélküli áramlására.
Hol van Európa küszöbe? Hol kezdődik Thomas Mann európaisága, műveinek olvasottsága és hol Lev Tolsztojé és Dosztojevszkijé, akiknek olvasottsága és ismertsége vetekszik az említettel. A felvilágosodás, majd a francia forradalom hatása nemcsak az orosz társadalmat érintette, hanem művészetét is, a felvilágosodás Párizsból Berlin és Königsberg felé tört és felborította az egész kontinenst. A film rendezője arra vállalkozott, hogy a határt nem ismerő művészet áramlásán keresztül mutassa be az orosz történelmet. Ehhez az Ermitázs termeit hívta segítségül. Egyedülálló gondolat.
A francia forradalom hatalmas társadalmi földrengésének hatása és a felmérhetetlen európai kultúra találkozása Szentpétervárott vívja párbaját. A francia forradalom az arisztokrata írók, közöttük Astolphe de Custine (1790-1857) és Alexis de Tocqueville (1805-1859) számára egyértelműen világossá tette, hogy a történelem nem fordítható vissza. Mind a ketten az útleírás műfajához fordultak. Az út iránya Oroszország és Amerika.
A cári Oroszország veszélyes hódító erő volt a XVIII. század vége óta, amelyet Európa elítélt. A konzervatív Európának, s ez egybeesik Custine gondolkodásával, szüksége volt a cárizmusra és féltek a cárizmus összeomlásának következményeitől. Marx úgy vélte, hogy az európai forradalmak ennek ellenére kiterjednek Oroszországra és a francia forradalom szükségszerűen Pétervárott folytatódik. Mindezt alátámasztotta az orosz emigráció működése, így például Alexander Herzen (1812-1870) által 1853-ban alapított Szabad Orosz Nyomda.
2. 1831-ben Alexis de Tocqueville, 26 éves francia arisztokrata Amerikába utazott azzal a céllal, hogy tanulmányozza a fiatal független, demokratikus rendszert és vizsgálja a francia forradalom hatását az Újvilágban. Nyolc évvel később, 1839-ben egy másik francia arisztokrata, Astolphe de Custine elindult Oroszországba. Célja az orosz autokrata rendszer tanulmányozása volt az új francia társadalmi berendezkedés tükrében. A két arisztokrata földrajzilag és társadalmilag egyaránt ellentétes irányba indult el szinte egy időben. Ugyanazt a forradalom utáni Franciaországot hagyták maguk mögött és mind a ketten ahhoz a letűnt világhoz tartoztak, amely a francia forradalom vesztese volt. Mind a két család felett a történelem - és a guillotine - ítélkezett. Mindkettőjüknél igen fontos az indulás helye, ideje és az utazás célja. Mind a ketten tudták, hogy a történelemben elkerülhetetlen tény a letűnt világ veresége, az arisztokrata társadalom megbukott. Tocqueville előre nézett és az foglalkoztatta, hogy milyen következményekkel jár a politikai civilizáció. Custine az autokrata cári birodalom működését, a politikai civilizáció helyzetét tanulmányozta Oroszországban.
Tocqueville és Custine a francia forradalom eseményeivel, annak történelmi jelentőségével a hátuk mögött arra volt kíváncsi, mit is várhat Európa, mennyire kerülhető el az erőszak, valamint összeegyeztethető-e az egyenlőség és az egyén individualizmusa? Mind a két utazás a francia forradalom eseményeit, a személyes traumák feldolgo-
- 172/173 -
zását, megértését kívánta megvilágítani. Mind a két arisztokrata outsider volt a két idegen országban. A forradalom után az arisztokrácia tagjaiként otthon is kívülállóknak érezték magukat. Custine könyvében közel 100 oldalt szentel családja szenvedéseinek a forradalom alatt, s ez megadja az útleírás keretét is. Tocqueville családja ugyancsak szenvedett, és munkája felfogható egyben a családja által tapasztaltak feldolgozásának, azaz magyarázatot is kínál egyben.
Igen nagy a hasonlóság Tocqueville és Custine könyve között. Mind a ketten képesek voltak az adott ország politikai rendszerének megértésére, elemzésére, bemutatására. Ehhez emlékeznünk kell Chateaubriand-ra, aki mindkét szerző irodalmi, politikai és szellemi atyjának tekinthető. Családi kötelékek is fűzték őt a két szerzőhöz: mint Custine anyjának szeretője és a fiatal Gustine szellemi atyja, Chateaubriand rokonságban állt Tocqueville-lel is. Tocqueville nagynénje és Chateaubriand fivére házasok voltak, egyben a Nagy Terror áldozatai. Gyermekeiket Chateaubriand nevelte együtt a fiatal Tocqueville-lel. Chateaubriand romantikus írásai Amerikáról ebben az időben igen népszerűek voltak Franciaországban és ez természetesen érezhető Tocqueville és Custine munkájában is. Chateaubriandhoz hasonlóan mind a ketten hívő katolikusok voltak és hitükön keresztül szemlélték a két országot. A katolikus tradíciók hiánya Oroszországban ellenérzést váltott ki Custine-ből az utazás során. A két szerző a felvilágosodás eszméjét képviselte. Custine extrovertált romantikus író, aki intelligenciáját elrejti a romantikus pózolás és a magány, valamint az elutasított utazó imázsa mögött, Tocqueville intellektuális romantikus szerző, aki mindezt briliáns gondolatokkal rejti el.
3. A XIX. század első felében a világ figyelme a függetlenségét kiharcoló észak-amerikai településekre, a fiatal és független Egyesült Államokra és a régi rendet megdöntő Franciaországra irányult. A kettő közül - nemcsak földrajzi fekvése és európai jellege miatt, de az amerikai függetlenségi háborút, valamint a francia forradalmat megelőző és előkészítő eszmei küzdelemben is - a példamutató szerep Franciaországnak jutott. Benjamin Franklin és Thomas Jefferson Párizs állandó politikai vendége volt, az utóbbi egyben amerikai nagykövet is. Több francia márki, valamint más nemzetiségű arisztokrata vett részt a Függetlenségi Háborúban az Egyesült Államok oldalán, így Lafayette, a lengyel Kosciuszko Tadeus és Custine nagyapja Adam-Philippe de Custine-Sarreck.
Tocqueville az "A demokrácia Amerikában " c. munkájában mindent a franciaországi események tükrén keresztül lát. A francia forradalom jelszavai a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség még csak csíráiban voltak jelen Franciaországban. A régi és elavult intézmények még működtek, Amerikában pedig meg sem alakultak az újak. Nem volt bürokratikus berendezkedés, nem volt olyan főváros mint Párizs, nem volt sem parasztság, sem arisztokrácia. Maga a politikai élet is merőben más volt, nem voltak pártok, ideológia, forradalmi hangulat. Franciaország arisztokrata társadalom volt, Amerika nem. Ez az oka annak, hogy Tocqueville beiktat egy harmadik országot, Angliát, amely ugyan arisztokrata, de merőben különbözik Franciaországtól és egyben Amerikától is. Franciaország, amely a középkorban a feudalizmus központja, a reneszánsz óta az egységes rendi monarchia mintaországa volt, a nagy forradalomban összezúzta a feudalizmust és a burzsoázia uralmát honosította meg. Hazája tekintetében Tocqueville elégedetlenül állapította meg, hogy elhagyták mindazt, ami a régi állapotban jó volt, anélkül, hogy megszerezték volna az újszerűség hasznosságát, szétrombolták az arisztokratikus társadalmat, de önelégülten megálltak a régi épület romjai között. A demokrácia Franciaországban mindent felborított, ami elébe került és amit nem rombolt szét, azt is alapjaiban rázta meg. A nép nem azért terjesztette ki hatalmát az egész társadalomra, hogy uralmát békésen megszilárdítsa. Ehelyett szüntelenül zavarosan halad előre, mintha csatát vívna. Az ellenfelek felhevült nézetei és túlzásai nyomán az emberek még saját felfogásuk természetes határait is áthágják. Olyan hangot ütnek meg, amelyek nincsenek összhangban sem igazi érzelmeikkel, sem valóságos érdekeikkel.
A korabeli francia viszonyokra vonatkozó kritikájának zárásaként tanulságos megállapításokként fogalmazza meg a következőket: "Látok továbbá olyan erényes és békés embereket, akiket jólétük és felvilágosodottságuk, tiszta erkölcseik, kiegyensúlyozott szokásaik emelnek az őket körülvevő népesség élére. Eltelve a haza őszinte szeretetével, készek nagy áldozatokat hozni érte, a civilizáció mégis gyakran talál bennük ellenségeire, ugyanis összetévesztik annak visszáságait áldásaival és fejükben a rossz eszméje elválaszthatatlanul azonosul az újéval. Mellettük másokat is látok, akik a haladás nevében az ember anyagi voltát hangsúlyozzák, s a hasznosat az igaz keresése nélkül, a tudást a hit nélkül, a jólétet az erénytől függetlenül akarják meglelni: a modern civilizáció bajnokainak mondják magukat, arcátlanul annak élére tolakodnak, visszaélve a helyzettel, amelyet mások átengednek nekik és amelytől éppen az ő méltatlan voltuk riasztja vissza a többieket."[4]
"Jelenleg két nagy nép él a Földön, melyek - állapítja meg Tocqueville - különböző pontokról kiindulva, egyazon cél felé látszanak haladni: az orosz és az amerikai. Mindkettő a homályban lett naggyá, s amíg az emberek tekintete másfelé irányult, egyszerre emelkedtek a nemzetek első sorába, a világ
- 173/174 -
szinte egy időben döbbent rá születésükre és nagyságukra. Az összes többi nép, úgy tűnik, elérte a természet szabta határokat, és már csak őrzi azt, ami van, de ezek növekednek, az összes többi megállt, vagy csak ezer erőfeszítés árán halad előre, csak ők lépkednek könnyedén és gyorsan az úton, melynek végét még nem látja szem.
Az amerikai a természet felállította akadályokkal küzd, az orosz az emberekkel. Az egyik a sivataggal és a barbarizmussal harcol, a másik a teljes fegyverzetében fellépő civilizációval, így aztán az amerikaiak az ekevassal hódítanak, az oroszok pedig a katonák kardjával. Céljuk elérése érdekében az amerikaiak az egyéni érdekre támaszkodnak, és hagyják, hogy az emberi erő és ész irányítás nélkül működjék. Az utóbbiak egyetlen emberben összpontosítják a társadalom minden hatalmát. Előbbiek fő cselekvési eszköze a szabadság, az utóbbiaké a szolgaság. Kiindulási pontjuk különböző, útjaik eltérnek, és mégis, mintha mindegyiküket a gondviselés titkos szándéka ösztönözné, hogy egy napon a kezében tartsa a világ felének sorsát."[5]
Tocqueville leírása egyedülálló betekintés az Újvilágba annak minden intézményével, eszméjével együtt (Amerika és Európa, az amerikai hit, a politika, a demokratikus ösztönök, a kereszténység fejlődése, a polgári erkölcs, a szabadság és az egyenlőség kérdése, a fekete rabszolgaság, az amerikai művészetek, az individualizmus, a társadalmi berendezkedés, az alkotmány, a népfelség elve, a közösségi élet, a község, a közigazgatás, a kormányzás, a bírói hatalom, az alkotmányosság bírói ellenőrzése, a választás, az elnöki hatalom, a sajtószabadság stb.).
Tocqueville úgy véli, hogy Amerika Európa megnyújtott része. Custine pedig meg volt győződve arról, hogy Oroszország Ázsia része, alig vizsgálta a természeti szépségeket, ezzel szemben Tocqueville értékelte a hatalmas, lakatlan és még valóban fel sem tört amerikai tájat. Tocqueville szemében az Egyesült Államok tiszta demokrácia és mentes bármiféle arisztokratikus elvtől. Európában azt hallottam - írja -, hogy létezik azért Amerikában is egy arisztokratikus társadalmi irányzat. Pedig dehogy. Ha létezne, én örülnék neki a legjobban. Az új jelenségek között, amelyek az Egyesült Államokban a figyelmét felkeltették, a társadalmi rendek egyenlőségét találta a legszembetűnőbbnek. Minden nehézség nélkül fel tudtam tárni - állítja -, milyen csodálatos hatást gyakorol ez az alapvető adottság a társadalom haladására. Határozott irányt szab a közszellemnek és tartalmat a törvénynek. Új elveket támaszt a kormányzókkal szemben és újszerűen alakítja a kormányzottak szokásait. Megállapítása szerint, ha a nép tudja, mik a valódi érdekei, azt is megérti, hogy a társadalom javaiban csak akkor részesülhet, ha részt vállal annak terheiből is. A polgárok szabad társulása ezáltal felváltja a nemesség hatalmát és az állam biztonságban lesz a zsarnokságtól. A demokratikus államban a társadalom nem marad mozdulatlan, a társadalmi aktivitás haladó és szabályozható lesz. Bár kevesebb ragyogással lehet találkozni, mint az arisztokrácia körében, de kevesebb lesz a nyomorúság is. Az élvezetek kevésbé szélsőségesek, a jólét viszont általánosabb lesz és a tudatlanság ritkább. Az érzelmek kevésbé hevesek, a szokások csiszoltabbak. Több lesz a hiba, de kevesebb a bűn.
Amint ezt Kulcsár Kálmán megállapította, a modern politikai szociológia művelői Toqueville-t az összehasonlító politikai szociológia úttörőjének tekintik, mivel az amerikai demokráciáról írt híres művében nemcsak eszméket, alapelveket és normákat mutatott be, hanem törekedett feltárni és sokszempontúan elemezni azok érvényesülési feltételeit, magvalósulásuk tapasztalatait, előnyeit és hátrányait is.[6]
4. A valóságban Custine nem igazán tudta hova megy, talán kalandvágy is vezérelte. Oroszországot érdekesen a katolikus litván Adam Mickiewicz jellemezte a legjobban az orosz impérium minden gyarlóságával az "Útban Oroszország felé" című költeményében. Miczkiewicz a 19. század cári Oroszországát mutatta be azzal a földrajzi "tévedéssel", amelyet Custine-nél is megtalálhatunk, ha ez valóban tévedés. Oroszország mindkettőjük számára Szibir - nem Szibéria. Szibir pedig a pokol és száműzetés helye. Elképzelt dimenzió, Szibir mindig ott van, ahol az orosz uralom, akárhol is kezdődik az ország földrajzilag. Ahogy Custine írja 1840-ben, "Szibir a Visztulánál kezdődik." Szibir földrajzi határai nem azonosak a termékeny és gazdag Szibéria földjével.[7] Szibir maga Oroszország az autokrata uralommal és az ismeretlenségbe vegyülő félelemmel együtt.
Oroszország kapcsolata a Nyugattal lassú fejlődés eredménye volt és különböző fázisokon ment keresztül. I. (Nagy) Péter (1689-1725) uralma alatt tört meg a bizánci és a mongol hatás, melynek kultúrája alakította az orosz civilizáció alapjait. Nagy Péter reformjai ismertek, azt viszont érdemes megemlíteni, hogy nem törölte el a cirill ábécét, csak megreformálta. A modernizált nyugatosított birodalom megtartotta ázsiai jellegzetességeit is. Az orosz nemességnek nem volt tényleges hatalma. A nemesség az uralkodónál szerzett érdemek alapján nyerte el rangját és ez volt az, amely annyira riasztotta az ott látogató Custine-t.[8] I. Péter újjászervezte az ortodox egyházat, mely szintén ellenérzést keltett a katolikus látogatóban. Nagy Péter Oroszországot mégis Európa részévé tette: a szlavofilek és nyugatosok vitái máig sem csendesedtek el, ahogy ezt Dosztojevszkij, vagy Csaadajev érvelése is mutatja. "A mi napunk ugyanaz
- 174/175 -
a nap, ami Nyugatra süt le és ezzel Oroszországnak élnie kell" vallotta Csaadajev (1794-1856). Custine Oroszországa olyan nyugatos-szlavofil kettősséget mutat, amely Oroszország nemzeti tulajdonsága volt és maradt is.
Custine megértette, mit jelent a cári hatalom. Útleírása személyes, érzelmi benyomásokkal teli, anekdotikus. Nyíltan hivatkozik a történelem eseményeire, beszél magáról, érzelmeiről az út során. Bemutatja az orosz önkényuralom teljes skáláját és megírja annak liberális bírálatát. Herzen szerint ez a legalaposabb munka, amely Oroszország történelméről szól. Custine útleírása nem egyszerű útikalauz, lehetőséget ad arra, hogy saját társadalmát és a meglátogatott országot elemezze, összehasonlítsa.[9] Oroszország bemutatása egyben fájdalmas pillantás a forradalom utáni Franciaország helyzetére. Custine, korának divatos irodalmi műfaját, a levélformát alkalmazta. Párizsi barátaihoz intézte leveleit. Custine három hónapot töltött Oroszországban: Szentpétervár, Moszkva, Zagorszk, Jaroszlavl és Nyizsnij Novgorod voltak utazásának helyszínei. Az utat jól előkészítette, hajóval érkezett Párizsból Szentpétervárra. Leírja az említett városokat, bemutatja a cári család több tagját, akik készségesen és büszkén fogadták annak reményében, hogy Gustine könyve sikert hoz az Európában megmutatkozni vágyó Oroszország számára. Az orosz táj, az építészet, az emberek, a szokások, a politikai erők természete, a társadalmi felelősség, a vallás szerepe, ezek a témák foglalkoztatják útja során. Maga az útleírás a könyv egyharmadát teszi ki, a többi élő és közvetlen benyomás. Custine Oroszországa idegen és egyben veszélyes hely.
Custine-t Oroszországba a francia forradalom hajtotta abban az értelemben, hogy az akkori francia arisztokráciának az önbizalmát megtörte a forradalmi változás, a határ Ők és a Barbárok közt elmosódott, bizonytalan lett. Mindenáron szeretett volna olyan meghatározást találni Oroszországra, amely megfelelne egy örök elképzelésnek: nemzeti is legyen meg történelmi is. Mint sokan mások, Gustine nehézségek előtt találta magát: Oroszország sehogyan sem illett sablonba. Nem volt Ázsia és nem volt Európa, fiatal de egyben öreg, civilizált és ugyanakkor primitív, hasonló a rómaiakhoz, a tatárokhoz és a kínaiakhoz, s mégis más. Ez késztette az írókat, az utazókat a misztikus Oroszország bemutatására.
Oroszország ugyanúgy, mint Amerika, a francia emigránsok menedékhelye volt hosszú ideig. Amikor I. Miklós cár fogadta Custine-t, ennek pontosan az volt az oka, hogy a cárban szolidaritás ébredt az elüldözött arisztokraták iránt. Gustine egyértelműen arra volt kíváncsi, hogyan működik az a birodalom, ahol még megtalálható az arisztokrácia, azaz a régi rend. Mindez felhatalmazta arra is, hogy a cári hatalmat bírálja, így őrizte meg függetlenségét. Említést érdemel, hogy Honoré de Balzac-ot mélységes izgalom fogta el Custine-nel való ismeretsége miatt. Madame Hanska, aki Balzac menyasszonya volt, nagy ukrajnai birtokkal rendelkezett. E birtok sorsa és Hanska házassága Balzac-kal a cár jóindulatától függött, mivel Madame Hanska cári alattvaló volt, így minden cárellenes megjegyzés veszélyeztette az alig várt esküvőt. Szegény Balzac sokáig várt Madame Hanskara, akit még férjezett korában ismert meg és beleszeretett, majd a férj halála után arra kellett várnia, hogy a hölgy leánya férjhez menjen, ahogyan a jog ezt előírta. Szentpétervárott az ún. Milliomosok utcájában laktak, majd Balzac korai halála vetett végett boldogságuknak.
Custine könyvét nagy siker követte. Balzac bírálta Custine-t, hogy semmibe vette a cári vendéglátást, s bírálatában nem volt egyedül. Custine minden segítséget megkapott a cári udvartól, és a cár dühét váltotta ki a könyv. Valóban megsértette az etikettet, de lelkiismerete nyugodt maradt. Megírta, amit látott - kihasználva a lehetőségeket. Custine a nyugati kultúrához fordult, hogy ítélkezzen Oroszország felett.
Az orosz nyelv és Custine kapcsolata is a korszakot jellemzi. A franciák véleménye szerint a nyelv maga a kultúra. 1840-ben a francia képviselőházban vita folyt egy szláv nyelvi tanszék felállításáról a Collège de France felsőoktatási intézményében. Auguis képviselő felszólalásában kifejtette, hogy a szláv nyelv pontatlan, minden, ami eredetinek tekinthető nyelvileg, francia vagy német fordításból készült. Ebben Custine is osztotta kortársai véleményét. Custine minden kritikusa azt vallotta, hogy az orosz nyelv faji-kulturális-spirituális keverék. Nincs irodalmi múltja, vallja Custine, ami van, az mind imitáció. Oroszországnak nincs történelme, s mivel nincs történelme, nincs nyelve és művészete sem. Szentpétervár létrejöttét is elítéli, ahol minden új és bizonytalan. A francia Tuilleirákhoz hasonlítja, város cári udvar létezéséhez, város környék nélkül. Egy birodalom közepe, amely alkalmatlan a továbbélésre.
Custine oroszországi útja hasznos tanulságokkal szolgált. Elhagyta Franciaországot mint konzervatív, monarchiapárti és visszatért mint olyan politikus-író, aki elfogadja a reprezentáns rendszert mint a kormányzás erkölcsi képviselőjét. Úgy véli, ez a forma képes megvédeni polgárait az autokrácia és a túl erős demokrácia szélsőséges megnyilvánulásaitól. Elítélte Oroszország terjeszkedési vágyait, ugyanakkor Franciaország felsőbbrendűségét vallotta. Elítélte a vallás szélsőséges megnyilvánulásait, mégis a katolikus egyházat tartotta a modern világ bűneivel szembeni védelem bástyájának. A szemé-
- 175/176 -
lyes szabadság elvét vallotta, mint az Újvilág alapeszméjét együtt a konzervatív nosztalgia életképével, a tradíciók megtartásával.
5. "Az Orosz Bárka" c. koprodukciós film a Custine-i Oroszországot idézi fel, illetve többet, hiszen 300 évet ível át az Ermitázs művészetének, összes termének bemutatásával. Soha nem készült film az Ermitázson belül, ennyiben és sok másban is kiemelkedő a rendező munkája. Custine márki kísérője a láthatatlan kamera. Ez a "kamera" a termeken keresztül, a termekben kiállított értékek által törekszik megmutatni és megértetni Európával Oroszország szellemi, erkölcsi, történelmi múltját és értékeit. Mit jelent ez az út az orosz történelmen keresztül, a múzeumi alkotások alapján? Kik voltak a cárok, hogyan uralkodtak, hogyan gondolkodtak? Mind russzofilek! - hangzik a válasz - és nem szlavofilek!
A francia márki előítéletek sorával érkezik. Előítélet az új európai nagyvárossal, Pétervárral szemben, hiszen a hagyományok mind Moszkvában vannak - vallja. Elítéli és barbarizmusnak tartja mindazokat az emberi és anyagi áldozatokat, amelyeket Péter cár hozott a város felépítéséért. Rövid képek, szinte alig értelmezhetőek, mutatják Nagy Péter udvarát, ezek gyorsak, pergőek és kegyetlenek. Előítélettel érkezik az utazó: az orosz zenével, az orosz emberrel, az orosz fejlődéssel, az orosz kultúrával és nyelvvel szemben. Nevetségessé teszi II. Katalin színházi rendezését a színházteremben, amely szintén az Ermitázsban található. Előítéletet táplált az irodalmi nagyságokkal, például Puskinnal szemben is. Bemutatja az orosz cárt, I. Miklóst és az arisztokrácia fenntartás nélküli hajlongásait, ahol Custine könnyedén és észrevétlenül suhan köztük, ezzel is jelzi, hogy valaha ő is ehhez a réteghez tartozott. A cár éppen a perzsa küldöttséget fogadja, ahol az orosz arisztokrácia teljes nagyságában, közel 2000 szereplővel jelenik meg. Custine gúnyosan mutatja be a diplomáciai fogadást, amelynek célja a politikus-irodalmár-diplomatának, Gribojedovnak, "Az ész bajjal jár" írójának Perzsiában történt meggyilkolásából fakadó politikai konfliktus elhárítása.
Orosz zene Custine számára nem létezik. Glinkán csodálkozik (megkapó a két élő koncert az Ermitázsból). Averzió, gúny érezhető a márki magatartásában hosszú múzeumi útján. Lenézi és nem érti, mit keres az olasz művészet Oroszországban: Canova szobrai, El Greco St. Péter és St. Pál festménye mit keres a barbár, nem katolikus országban. Van Dyck festménye is érthetetlen katolikus hit nélkül. Arisztokrata felszínességgel és előítélettel nem lát mást, csak barbár és tudatlan, naiv és érzelgős "bennszülötteket". Nem ismeri, nem is akarja megismerni Cirillt és Metódot, akik Kelet és Nyugat közt próbáltak közvetíteni a IX. században. A raffaellói loggia ugyan kiváltja csodálatát és egyben haragját, ugyanígy a 20 oszlopos terem, valamint Katalin színházterme. Katalin eredeti étkészletét is megcsodálhatjuk a filmben. Nem érti II. Katalin és a francia felvilágosodás kapcsolatának lényegét. Csodálja a kincseket, elismeri, de nem tartja idevalónak. Elítéli mindazokat az áldozatokat, amelyek lehetővé tették a Palota kincseinek megőrzését. A munka befejezése embertelen áldozatot követelt: 6000 embert zártak be, hogy testük melegével szárítsák a falakat, amelyek a nagy fagyban tönkrementek volna. Filmbeli kísérője és beszélgetőpartnere a láthatatlan Oroszország, a kamera, amely narrátorként magyaráz, de nem dicsekszik, csendes, de magabiztos, büszke és visszafogott, mint maga Oroszország. A büszke és sokat szenvedett város tragédiája nagy, szerepel a leningrádi blokádra való képi utalás a II. világháborúban. Ez megdöbbentő képi és tárgyi ugrás a történelemben. Kik azok a németek - kérdezi Custine, egymillió áldozat egy városért? - teszi fel a kérdést gúnyosan.
Az utolsó cári család tagjai suhannak a képsorokkal együtt, a szőke, alacsony Raszputyin útkeresése a báli forgatagban (1913), valamint a fel-felbukkanó költők és a sztálini idők alatt eltűnt híres művészek kavalkádja, a lehallgatószobák titkai és technikai megoldásai valóban próbára teszik a nézőt. Orvosok-genetikusok-kutatók, mindazok, akik a sztálini perek alatt eltűntek, mind meg-megjelennek mint figyelmeztető jelek a történelem során. Feltűnik egy pillanatra a múzeum igazgatója is, akinek apját a sztálini Gulág tüntette el.
Custine Oroszország jövőjével is foglalkozik. Keresi az ország titkát. Elgondolkodik azon, meddig is maradhat fenn ilyen embertelen társadalom. Szerinte egy robbanás rázza fel Oroszországot, amely nagy hatással lesz az enervált Európára. Custine a történelemben utazik, ahol fel lehet tenni kérdéseket és magyarázatokra lehet várni. Custine oroszországi útja érdekes képzettársítással mutatja be az öregkort egy fiatal és fejlődő óriásban, az öreg és fiatal óriás kettősségének fejlődését, harcát. A francia forradalom utáni arisztokráciának nem sok bizalma volt az új rend iránt, ezért sokan a keleti kultúra felé fordultak, keresték a még élő múltat, a változatlan bibliai földeket, az immobil, álmodozó keleti életmódot. Ezzel magukat nyugtatták meg, hogy a változó nyugat mellett még létezik a stabilitás. Részben így tekintett Custine a konzervatív Oroszországra, amíg Tocqueville Amerikája a változások elkerülhetetlenségét mutatja be.
A XIX. század írói elfogadták a történelmet, mint "démoni" társadalmi jelenségeket, sokan kimondottan kedvelték a kegyetlen leírásokat, így pl. Sten-
- 176/177 -
dhal, Shelley stb. A Mediciekről szóló történelmi regényeknek is igen nagy sikere volt. Annak ellenére, hogy Oroszország irodalmilag ismert volt, egyetlen nyugati író sem írt a romantikus orosz hősről, aki az elnyomás ellen harcolna. Nem a modell hiányzott. A dekabrista mozgalom szereplői sem jelentek meg irodalmi műben. Magyar irodalmi vonatkozásban azonban jelentős Jókai Mór "Szabadság a hó alatt avagy a zöld könyv" c. munkája, amely 1860-ban jelent meg és kiváló történelmi ismereteivel mutatja be a dekabrista mozgalom politikai és irodalmi szereplőit, Oroszország bel- és külpolitikáját.
A Custine által leírt Oroszország helye nem Európa, s ezt a filmben is kifejti. Oroszországot földrajzilag át kell helyezni, vallja a szerző. Azzal, hogy keletre űzi, így megszabadul Európa a barbarizmustól és erőszaktól is. Mi is Oroszország? Ázsia avagy Európa tagja? Erre nem ad választ a szerző, de nem feleltek a kérdésre a kortársak sem. Oroszország iránti kétségek nem hagyták Custine-t nyugodni. Felteszi magának a kérdést, mit is jelent európainak lenni? Európa és a Nyugat igen sokszínű jelenség, sok minden jelenti az európai létet, de Európát gyökerestül megváltoztatta a francia forradalom, amely Custine és Tocqueville számára szorongást jelentett.
"Az Orosz Bárka" című film Custine márki szemével nézi Oroszországot, annak gazdagságát és mindazokat a kihívásokat, amelyek a cári Oroszország és Európa közötti kapcsolatokra vonatkoznak. Mind a két ország, Oroszország és Amerika is Európa "szélén" volt, és jelentős változásokon mentek keresztül. A lakatlan föld - Szibéria - olyan, mint Oroszország Amerikája. A XVIII. század mind a két földrajzi helyen hatalmas változásokat hozott, szinte társadalmi laboratóriumnak is felfogható. Az orosz Nagy Péter-i reformok és az amerikai forradalmi vívmányok új politikai rendszert teremtettek. A rabszolgatartó Amerika és az orosz jobbágyrendszer azonban Európa számára egyaránt visszataszító volt.
6. A sok hasonlóság és ellentét arra a következtetésre juttatta a szerzőket, hogy a két hatalmas ország nagy hatással lesz Európára. Nagy a különbség szerzőknek az általuk leírt országhoz fűződő érzelmeiben. Custine elutasítja Oroszországot, míg Tocqueville érzelmeit és politikai nézeteit külön tudja választani. Amíg az amerikai temető az indiánok és a sikertelen telepesek temetője, de nem reménytelen, addig Oroszország, Custine szerint, a reménytelenség gigantikus temetője.
1860-as években írta Dosztojevszkij a "Kell-e nekünk Európa?" c. cikkgyűjteményét. "Ismét torzsalkodunk Európával, megint terítéken az örök "keleti kérdés", újfent bizalmatlanul néznek az oroszokra Európában. De hát minek törjük magunkat Európa bizalma után? Nézett-e valaha is Európa bizalommal az oroszokra, néz-e rájuk a jövőben valaha is megértően, ellenséges érzület nélkül? No persze majd egyszer, valamikor megváltozik a szemlélete, akkor majd másként tekint ránk, felfedez bennünket is Európa, és erről a "majd egyszer"-ről nagyon-nagyon is érdemes beszélni...torzsalkodásunk Európával a vége felé közeledik. Az Európára nyitott ablak szerepe is lejárt, most valami más jön, legalábbis másnak kellene jönnie...egyszóval egyre jobban és jobban érezzük, hogy fel kell készülnünk valamire, készen kell állnunk egy újfajta és minden eddiginél sokkal eredetibb találkozásra Európával."[10]
Befejezésként ismét Tocqueville-t idézem, aki a következőket vallja: "A középkor a tagozódás időszaka volt. Minden egyes nép, minden egyes tartomány, város, család erősen igyekezett egyéniesülni. Napjainkban ellentétes mozgás észlelhető, a népek mintha az egység felé haladnának. Szellemi kötelékek egyesítik a földgolyó egymástól legtávolabb eső pártjait, az emberek nem maradnak idegenek egymásnak, tudják, mi történik a világ bármely távoli zugában. Így aztán az őket elválasztó óceán ellenére kevesebb különbséget észlelni az európaiak és újvilági leszármazottaik között, mint egyes XIII. századi városok között, melyeket csak egy folyó választott el egymástól. Ha ez az asszimilációs folyamat idegen népeket hoz közel egymáshoz, akkor még inkább ellene hat annak, hogy egyazon nép ágai idegenné váljanak egymás számára."[11] Bár így lenne. ■
JEGYZETEK
[1] "A demokrácia Amerikában" (De la démocratie en Amérique. Paris: Charles Gosselin) első és második része 1835-ben jelent meg először, a harmadik rész pedig 1840-ben. Tocqueville életében - tehát 1859-ig - a teljes mű három kiadást ért meg a szerző gondozásában. A teljes mű négy kötetben jelent meg. De la démocratie en Amérique. Paris: Pagnerre, 1835-40. 4 kötet. Tocqueville halála után Madame de Tocqueville által három kötetben kiadott, Michel Levy Frèresnél megjelent változat érte meg a legtöbb kiadást. A mű első magyar fordítása 1843-ban jelent meg Budán.
[2] Astolphe de Custine 1839-ben utazott Oroszországba és az "Oroszországi levelek. Oroszország 1839-ben" c. müve 1843 májusában jelent meg először Párizsban. Hazánkban Marquis de Custine: "Oroszországi levelek. Oroszország 1839-ben" címmel a Nagyvilág gondozásában 2004-ben látott napvilágot először a mű. Megjegyzést érdemel, hogy az 1970-es évek közepén egyik legolvasottabb szamizdatkiadvány volt Moszkvában Custine munkája.
[3] A jelenlegi Néva-expressz nyomvonala nagyjából azonos azzal az úttal, amelyre Ragyiscsev, az orosz felvilágosodás egyik "atyja" vállalkozott 1790-ben az "Utazás Szentpétervárról Moszkvába" című művében. Leírásában "a rabság züllöttségéről" szólt és csodákról álmodott, amelyeket a jobbágyság megszüntetése hozna magával. (A jobbágyságot évszázaddal később II. Sándor cár törölte el 1861-ben.) Ragyiscsevnek a viszonyok őszinte feltárásáért a cenzúra, a száműzetés, majd az öngyilkosságba menekülés lett az osztályrésze. Ezt a befejezetlen utat írta meg a francia arisztokrata Custine.
[4] Ld. Alexis de Tocqueville: A demokrácia Amerikában. Válogatás. Gondolat Kiadó, Budapest 1983. 25-26. o.
[5] Alexis de Tocqueville: Az amerikai demokrácia. Európa, Budapest 1993. 585. o.
- 177/178 -
[6] Vö. 4. vj. 537. o.
[7] Ld. a "Szibériai borbély" c. filmet, Mihalkov rendezésében.
[8] Empire of the Czar: A journey through Eternal Russia. Első kiadás 1844
Ld. még Gross, Irena Grudzinska: The Scar of Revolution: Gustine, Tocqueville and the Romantic Imagination. University of California Press, Berkeley 1991
[9] Anka Muhlstein, a Letters from Russia 2002. évi amerikai kiadásának szerkesztője megállapítja, hogy a munka a politikai történetírásban ugyanolyan nagy erővel bír, mint Tocqueville Az amerikai demokrácia c. müve. Európa üdvözölte a könyv megjelenését, I. Miklós cár azonban betiltatta oroszországi kiadását. Sokan vitatták a munka valós értékét, heves viták kísérték útját. Szerzőjét azzal vádolták, hogy előítéletei vannak Oroszországgal szemben. Ez vezette a szerkesztőt arra, hogy újraolvastatja Custine-t a XXI. században. A kiadót többek között a szerző élete és munkái motiválták, valamint az újfajta érdeklődés Oroszország múltja és jelene iránt. Muhlstein Custine-ről szóló életrajzában, melynek alcíme Az utolsó francia arisztokrata, félreismert zseninek mutatja be a szerzőt, akinek munkái a francia történelemben és az európai romanticizmusban elévülhetetlen szerepet játszanak. Muhlstein megállapítja, hogy Oroszországot egy felvilágosult, képzett liberális arisztokrata fedezte fel a francia forradalom után.
[10] Vö. F. M. Dosztojevszkij: Kell-e nekünk Európa? Kráter Klasszikusok, Budapest 1999. 41. o.
[11] Tocqueville: 5. vj. 584. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, PTE Bölcsészettudományi Kar.
Visszaugrás
