Tárgyszavak: kereshetőségi jog, szállítmányozó, fuvarmegbízás, engedményezés, igényérvényesítési kötelezettség
I. Kereshetőségi jogot nemcsak a jogviszony, hanem jogszabályi felhatalmazás is megalapozhat, a szállítmányozó a megbízó igényeit a fuvarozóval és más, a szállítmányozó által igénybe vett közreműködőkkel szemben, a megbízó utasítása esetén a megbízó költségére és veszélyére köteles érvényesíteni.
Nem helytálló ezért az az értelmezés, hogy a felperes akkor léphetne fel eredményesen kárigénnyel, ha ő maga a károsult vagy annak jogutódja (engedményes), mert figyelmen kívül hagyja, hogy a Ptk. szabálya a szállítmányozót a más személyt, vagyis a saját megbízóját ért kár érvényesítésére feljogosító, az igényérvényesítést megalapozó, egyben arra kötelező anyagi jogi rendelkezés, amely nem képviseleti jogot keletkeztet a megbízó igényeinek polgári perben való érvényesítésére, hanem félként való eljárási jogosultságot.
II. A fuvarmegbízás nemcsak az elnevezését, de a tartalmát, így a használt terminológiáit és célját tekintve is a perbeli konkrét fuvarozási feladat ellátására vonatkozó megbízás. Az alperes az ajánlatot nem utasította vissza, attól eltérő tartalmú elfogadó nyilatkozatot nem tett, így a felek között a fuvarozási szerződés létrejött.
CMR 17. cikk (1) (2) bek., Ptk. 6:303. §
A felperes keresetében kártérítésre kérte kötelezni az alperest. Keresetét arra alapította, hogy az alperes megszegte a köztük létrejött fuvarozási szerződésből származó kötelezettségét, mert a fuvarozás teljesítése céljából az alperes által igénybe vett társaság, illetve annak alkalmazottja - akinek magatartása az alperes felelősségi körébe tartozik - nem őrzött vagy elkerített területen állt meg pihenni, így az alperes a CMR 17. Cikk (1) bekezdése alapján köteles megtéríteni az áru eltulajdonításából eredő, a szállítmány vételárának összegében számításba vett kárt, melyet a felperes a Ptk. 6:303. §-a alapján érvényesített.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Azzal védekezett, hogy a fuvarozó kárfelelősségére alapítottan vele szemben jog nem érvényesíthető, mert a felperessel szállítmányozási szerződést kötött, majd szállítmányozóként kötött fuvarozási szerződést a fuvarfeladatot ténylegesen teljesítő társasággal. A Ptk. 6:307. § (1) bekezdés a) és b) pontjaiban szabályozott esetek egyike sem áll fenn, ezért rá vonatkozóan a fuvarozó felelősségével kapcsolatos rendelkezések nem alkalmazhatók. Azzal is érvelt, hogy a felperesnek nincs perbeli legitimációja, mert kár, vagyoni hátrány nem érte, kártérítést nem fizetett, így nem jogosult a saját maga részére kártérítést követelni. Állította továbbá, hogy a CMR 17. Cikk 2. pontjában foglaltak alapján fuvarozóként is mentesül a felelősség alól.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a kereset szerint kötelezte az alperest a kár megfizetésére.
Tényként állapította meg, hogy a megbízó és a felperes mint szállítmányozó 2020. szeptember 15-én szállítmányozási szerződést kötöttek a megbízó által megvásárolt fagyasztott tengeri hal országok közti szállításának megszervezésére, amely szállítási feladatok elvégzésére a felperes még aznap az alperesnek adott megbízást, az alperes pedig a fuvarfeladatok ellátásával a szintén román székhelyű társaságot, a tényleges fuvarozót bízta meg. 2020. szeptember 25-e este és 26-a reggel között a rakományt egy nem őrzött parkolóból eltulajdonították, a tényleges fuvarozó biztosítója a kár megtérítését azzal az indokkal utasította el, hogy a biztosítás nem terjedt ki a kialakított, elkerített és tartósan őrzött parkolókon kívül elkövetett lopásokra.
Az elsőfokú bíróság a felperes perbeli legitimációját a Ptk. 6:303. §-a és a megbízótól származó 2021. február 16-i - a perbeli áruk eltulajdonításából eredő kárigénynek a megbízó javára polgári perben történő érvényesítésére vonatkozó - utasítása alapján látta megállapíthatónak. A megbízótól kapott perindításra vonatkozó utasításon kívül a felperesnek az alperes által hiányolt további tényeket, így az őt ért kárt, az általa fizetett kártérítést nem kellett bizonyítani.
Az elsőfokú bíróság abban a kérdésben, hogy a felek között milyen típusú szerződés jött létre, a felajánlott bizonyításnak megfelelően az okiratok tartalmának értékelésével foglalt állást. Megállapította, hogy a fuvarmegbízás tanúsága szerint a felperes szándéka fuvarozási szerződés megkötésére irányult, amit a Ptk. 6:8. §-a szerint az alperesnek már a megbízás elnevezéséből is fel kellett ismernie. Ezenkívül a fuvarmegbízás tartalmazta a fuvardíjat, az áru leírását, a felrakás és lerakás helyét, idejét, továbbá a fuvarozó felelősségére vonatkozó szabályokat, a fuvareszköz tulajdonságait, a fuvarozási megbízás alvállalkozónak történő továbbítása során az alperest terhelő egyeztetési folyamatot, amely tartalmi elemek alapján az alperes előtt a felperes szándéka egyértelművé vált.
Az alperes aláírásának hiánya nem eredményezi a fuvarozási szerződés létre nem jöttét, mert a Ptk. és a CMR sem követel meg írásbeli alakot és a felperes kifejezetten felhívta az alperes figyelmét arra, hogy a fuvarmegbízás visszaigazolás nélkül is érvényes. Az alperesnek mindenképpen jeleznie kellett volna azt, hogy a feladatot a fuvarmegbízásban foglaltakhoz képest eltérő feltételek mellett, más konstrukcióban, szállítmányozóként kívánja teljesíteni, amit a felperesnek külön el is kellett volna fogadnia, különös figyelemmel arra a fuvarmegbízásban szereplő figyelemfelhívásra, hogy a tartalomtól eltérő visszaigazolást a felperes magára nézve kötelezőnek nem fogadja el.
Azt az alperesi tényállítást, hogy a fuvarmegbízást nem fogadta el, az alperes által hivatkozott elektronikus levelek tartalma nem támasztotta alá, mert az alperes 2020. szeptember 15-én arról érdeklődött, hogy aktuális-e még a megbízás és milyen díjazás ellenében, amelyre a felperes azt válaszolta, hogy az ajánlat 2.300 euró díjon továbbra is fennáll. Ezt követően az alperes a szállítás konkrét feltételeiről érdeklődött, valamint közölte, hogy van egy partnere, akit érdekel a feladat és úgy néz ki, hogy elvállalja, bejelentette továbbá, hogy alvállalkozókkal dolgozik, minderre válaszul a felperes a szállítás konkrét feltételeiről egyeztetett és közölte a díj összegét. Az elsőfokú bíróság értékelése szerint az alperes a hivatkozott elektronikus levelekben nem tett olyan jognyilatkozatot, amit a felperesnek a Ptk. 6:8. §-a alapján úgy kellett volna értenie, hogy nem fuvarozóként, hanem szállítmányozóként kíván szerződni. Nem tekinthető ilyen tartalmú nyilatkozatnak az alperes részéről annak közlése, hogy van egy olyan partnere, aki vállalná a feladatot. Az alperes a fuvarmegbízást nem utasította vissza és nem hozta a felperes tudomására, hogy a megbízás mely rendelkezéseit kívánja módosítani, így a felperes eleve nem kerülhetett abba a helyzetbe, hogy egyeztessen arról, kíván-e eltérő feltételekkel szerződni és megfelel-e számára az a konstrukció, amelyben az alperes szállítmányozó lenne.
Az alperes nem bizonyította, hogy a fuvarmegbízást eltérő tartalommal, szállítmányozóként kívánta teljesíteni, ezért a felek közötti szerződés a fuvarmegbízásban foglalt rendelkezéseknek megfelelően jött létre, amire nincs kihatása annak, hogy az alperes rendelkezik-e saját fuvareszközzel, valamint, hogy milyen szolgáltatásra vonatkozóan és milyen tartalommal hirdeti magát. Az okiratok tartalma alapján a felperes beleegyezett abba, hogy az alperes a fuvarozás során a felek által alvállalkozónak nevezett közreműködőt vegyen igénybe. A peres felek közötti szerződés jogi minősítésén nem változtat az alperes és a közreműködője közötti szerződés tartalma, amelyre a felperesnek nem volt ráhatása.
A perbeli szerződés jogi minősítését a fuvarlevélen lévő adatok sem befolyásolják, mert a CMR 4. cikke szerint sem érinti a fuvarozási szerződés létét és érvényességét a fuvarlevél hiánya, szabálytalansága vagy elveszése. A fuvarozási szerződés létrejöttét nem cáfolja az az alperesi hivatkozás sem, amely szerint a társaság tevékenységi köre szállítmányozás, mert az esetlegesen jogosultság hiányában végzett fuvarozási tevékenységnek közjogi, nem pedig a felek magánjogi jogviszonyát érintő következménye lehet.
Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az alperes a fuvarozás teljesítése céljából igénybe vett társaság tevékenységéért a CMR 3. cikke alapján úgy felel a felperes irányába, mintha saját maga járt volna el, ezért az áru fuvarozás közbeni elveszése miatt a CMR 17. cikk 1. pontja alapján köteles az ebből eredő kárt megtéríteni a felperesnek.
Az alperes a CMR 17. cikk 2. pontjában szabályozott mentességre alaptalanul hivatkozott, mert közreműködője nem vitásan őrizetlen parkolóban állt meg pihenni, míg a rakomány jogtalan eltulajdonítását elkerülhette volna, ha őrzött parkolót választ. A CMR 36. cikke nem alkalmazható, mert a perbeli esetben nem egymást követő fuvarozók részéről végzett fuvarozás történt.
Az elsőfokú bíróság mindezen indokok alapján a keresettel egyező összegű kár megfizetésére kötelezte az alperest.
Az alperes fellebbezésében kérte az elsőfokú ítélet marasztaló rendelkezéseinek megváltoztatását és a kereset teljes elutasítását.
Továbbra is állította, hogy a felperesnek nincs kereshetőségi joga, mert nem érte kár, nem fizetett kártérítést, a vagyonában nem állt be csökkenés, így saját maga részére nem követelhet kártérítést. Ezen nem változtat a felperes által az elsőfokú eljárásban hivatkozott, a BDT 2016.3564. számon közzétett döntés sem, mert az annak alapjául szolgáló perben a felperesi biztosító saját nevében való igényérvényesítését annak alapján állapította meg a bíróság, hogy a károsultnak a kártérítést kifizette. A Pp.-hez. fűzött magyarázat szerint, ha az anyagi jogi igény a felperest saját személyében nem illeti meg, hanem annak érvényesítésére más személy lenne jogosult, úgy anyagi jogi legitimáció hiányában a keresetet el kell utasítani. Abban az esetben, ha a felperes a károsult megbízásából jár el, akkor felperesként a károsultnak kellene perben állnia, a felperesnek pedig - hasonlóan az ügyvédi megbízáshoz - megbízottként, a kártérítés azonban nem a megbízottat, hanem a megbízót illeti. Hangsúlyozta, hogy a Ptk. 6:303. §-a szerint is a szállítmányozó nem a saját igényeit, hanem a megbízó igényeit érvényesíti a megbízó költségére és veszélyére, másnak a költségére és veszélyére a felperes saját magának kárigényt nem érvényesíthet. A perbeli esetben a megbízó a követelését nem engedményezte a felperesre, a 2021. február 16-i megállapodás tárgya a megbízó javára való igényérvényesítésre vonatkozó megbízás, a megbízott és a meghatalmazott azonban az igényt nem a saját nevében, hanem a megbízó, illetve a meghatalmazó nevében érvényesíti. Fenntartotta továbbá, hogy a perbeli jogviszonyban szállítmányozóként nem felel a bekövetkezett kárért, a peres felek között nem jött létre fuvarozási szerződés.
Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság ítélkezésének alapjául elfogadta az alperes által alá nem írt fuvarmegbízás azon kitételeit, amely szerint a megbízás visszaigazolás nélkül is érvényes és a tartalmától eltérő visszaigazolást a felperes nem fogadja el, holott az előbbi rendelkezések jogszerűtlenek, mert mellérendelt felek közötti jogviszonyban a Ptk. 6:58. §-a szerint a szerződés a felek kölcsönös és egybehangzó nyilatkozatával jön létre, de az utóbbi rendelkezés etikailag is aggályos, mert úgy értelmezhető, hogy a felperes akaratával szemben nincs helye ellenvetésnek.
A peres felek közötti korábbi együttműködésből, valamint a fuvarbörze weboldaladataiból a felperes is tudta, hogy az alperes nem fuvarozó, hanem a felpereshez hasonló, azonban nála több fuvarbörzeplatformon jelen lévő szállítmányozó. Kiemelte továbbá, hogy a biztosítóhoz címzett 2020. október 13-i levelében maga a megbízó is egyértelműen a társaságot jelölte meg fuvarozóként, nem pedig az alperest. A fuvarozási és szállítmányozási szerződés lényegét, az azok közötti különbséget érintően az elsőfokú eljárásban előadottakra csupán visszautalva kiemelte, hogy a jogalkotó a szállítmányozás jogintézményének létrehozásával különbözteti meg az árut továbbító fuvarozót a fuvarozást megszervező szállítmányozótól. Amennyiben a szállítmányozó a fuvarozó fővállalkozója "főfuvarozója" lenne, akkor nem került volna sor a szállítmányozás - fuvarozáshoz képest jelentős felelősségi különbségeket mutató - szabályainak megalkotására. Álláspontja szerint az okiratok tartalma, a felek közötti gyakorlat és az alperes okiraton rögzített tevékenysége bizonyítja, hogy szállítmányozó volt és nem fuvarozó.
Érvelése szerint a megbízónak a tényleges fuvarozóval szemben kellett volna érvényesíteni a kárigényét, amire a CMR 13. cikke jogi lehetőséget biztosít. A fuvarozótársaságnak volt felelősségbiztosítása, az alperessel viszont fuvartevékenységre nem szerződött a biztosító, a szállítmányozási tevékenységre vonatkozó biztosítás pedig nem fizet a fuvarkárra. Az alperes a tényleges fuvarozóval szemben az igényérvényesítési határidő eltelte miatt nem tud fellépni, korábban azonban kár hiányában nem érvényesíthetett kárigényt. Álláspontja szerint a perbeli esetben alkalmazandó jogszabályi rendelkezésekből is az következik, hogy nem lehet valaki felelős olyan kárért, aminek bekövetkezéséről nem tehet, megelőzésére nincs lehetősége, mert az ilyen típusú károk megtérítése csak az ezt kifejezetten vállaló biztosító kötelezettsége lehet.
Kifogásolta, hogy az elsőfokú bíróság indítványa ellenére nem nyilatkoztatta meg a felperest arról, hogy a megbízó rendelkezett-e vagyonbiztosítással, a felperes pedig szállítmányozói biztosítással, valamint, hogy a biztosító fizetett-e kártérítést. A nyilatkozattételre való felhívás annak ellenére elmaradt, hogy valamelyik biztosító az alperes szerint nagy valószínűséggel fizetett kártérítést vagy arra köteles lenne.
A felperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú ítélet fellebbezett rendelkezéseinek helybenhagyására irányult.
A perbeli legitimációt érintően nem tartotta helytállónak azt az alperesi értelmezést, hogy a felperes igényérvényesítésre kizárólag engedményezés esetén lenne jogosult, mert a Ptk. 6:303. §-a nem tesz utalást az engedményezésre, e jogszabályi rendelkezésben meghatározott feltételeknek a megbízóval 2021. február 16-án kötött perindításra vonatkozó megállapodás mindenben megfelel. A szállítmányozó igényérvényesítését illetően a rPtk. 517. §-ának jogirodalmi értelmezését idézve kiemelte, hogy a fenti jogszabályi rendelkezés egyrészt anyagi jogi kötelezettséget ró a szállítmányozóra, de eljárásjogi jogosultságot is ruház rá, felperesként olyan igények érvényesítésére válik jogosulttá, amelyek nem őt, hanem a megbízóját illetik.
A felek közötti szerződés jogi minősítését illetően hangsúlyozta, hogy az alperes a jogviszony létrejötte során nem jelezte, hogy a fuvarmegbízástól eltérően szállítmányozóként kíván eljárni és ezt a perben sem tudta bizonyítani, kizárólag a vele szembeni igény érvényesítésekor kezdett el arra hivatkozni, hogy szállítmányozónak tekinti magát. Az elsőfokú bíróság a bizonyítékok helytálló értékelésével, okszerűen jutott arra a következtetésre, hogy a peres felek között fuvarozási szerződés jött létre, amit megerősít, nem pedig cáfol, hogy a csatolt elektronikus levelek tanúsága szerint a tényleges fuvarozást végző társaságot az alperes alvállalkozóként, vagyis alfuvarozóként kívánta igénybe venni.
Az elsőfokú bíróság érdemben helytálló döntést hozott, amelynek indokaival a fellebbezett körben a Fővárosi Ítélőtábla egyetértett, az indokokat a fellebbezés kapcsán a következőkkel egészíti ki.
Kereshetőségi jogot nemcsak a jogviszony, vagyis a felperes és a per tárgya közötti anyagi jogi kapcsolat, hanem jogszabályi felhatalmazás is megalapozhat és a perbeli esetben ilyen jogszabályon alapuló felhatalmazás a Ptk. elsőfokú bíróság által helyesen értelmezett és alkalmazott 6:303. §-a, amely szerint a szállítmányozó a megbízó igényeit a fuvarozóval és más, a szállítmányozó által igénybe vett közreműködőkkel szemben, a megbízó utasítása esetén a megbízó költségére és veszélyére köteles érvényesíteni. A fenti igényérvényesítési rendelkezés indoka, hogy a szállítmányozó a saját nevében, de a megbízója javára köti meg a fuvarozási és egyéb szerződéseket, vagyis nem a saját, hanem a megbízója javára szerződik, míg a megbízó és a fuvarozó között nincs szerződéses jogviszony, így a megbízó a fuvarozóval szemben a szerződésszegés szabályaira alapítottan nem érvényesíthet jogot.
Nem helytálló ezért az alperesnek az az értelmezése, hogy a felperes akkor léphetne fel eredményesen kárigénnyel, ha ő maga a károsult vagy annak jogutódja (engedményes), mert figyelmen kívül hagyja, hogy a Ptk. fenti rendelkezése a szállítmányozót a más személyt, vagyis a saját megbízóját ért kár érvényesítésére feljogosító, az igényérvényesítést megalapozó, egyben arra kötelező anyagi jogi rendelkezés, amely az alperes értelmezésével ellentétben nem képviseleti jogot keletkeztet a megbízó igényeinek polgári perben való érvényesítésére, hanem félként való eljárási jogosultságot.
Az igényérvényesítési kötelezettségéből következik, hogy amennyiben erre polgári eljárás keretében kerül sor, úgy a szállítmányozó az eljárást kezdeményező fél, vagyis a felperes, aki az anyagi jogi jogszabályi felhatalmazás alapján nem a saját jogát, hanem a saját nevében a megbízó jogát, illetve követelését érvényesíti. A felperes nem a saját igényét, az őt ért kárt, hanem - ahogy azt az elsőfokú eljárásban következetesen állította - a megbízó árukárból eredő igényét érvényesítette. A szállítmányozó felperesként csak a saját maga részére kérhet teljesítést, a perben nem álló megbízó javára nem, azzal, hogy a szállítmányozási jogviszony és az erre irányadó bizomány szabályai szerint a perben megítélt és kifizetett összeggel a megbízónak elszámolással tartozik.
Az igényérvényesítésnek az alperes értelmezésével ellentétben nem feltétele, hogy a szállítmányozó a megbízó kárát megtérítse, sőt a Ptk. 6:303. §-ából éppen az következik, hogy teljesítési kötelezettsége nincs, csupán a fuvarozóval szembeni igényérvényesítési kötelezettsége.
Az elsőfokú bíróság az okirati bizonyítékokból okszerű és logikai ellentmondástól mentes következtetéssel jutott arra, hogy a peres felek között fuvarozási, nem pedig szállítmányozási szerződés jött létre, a bizonyítékok ettől eltérő értékelésére és más következtetés levonására a fellebbezésben előadottak sem szolgáltattak alapot az alábbiak szerint.
A felperes által a fuvarozási jogviszony bizonyítására csatolt fuvarmegbízás nemcsak az elnevezését, de a tartalmát, így a használt terminológiáit és célját tekintve is a perbeli konkrét fuvarozási feladat ellátására vonatkozó megbízás. A fuvarozás paramétereinek megadásából az alperes helytálló fellebbezési érvelése szerint önmagában még valóban nem lehet fuvarjogviszony létrejöttére következtetni, azonban az alperes figyelmen kívül hagyja, hogy a megbízásban meghatározott kötelezettségek (a küldemény átvétele, annak továbbításának részletszabályai) tipikusan fuvarozói kötelezettségek, az azok megszegéséhez kapcsolt felelősségi szabály pedig egyértelműen a fuvarozói felelősség körébe tartozik. A megbízás nem hagy kétséget afelől, hogy a fagyasztott tengeri hal egyik országból a másikba való továbbítására, nem pedig az áru fuvarozásnak a megszervezésére vonatkozik. Az alperes megbízás szerinti kötelezettsége a küldemény saját maga vagy az általa megbízott - alvállalkozóként nevesített - közreműködő útján történő elszállítása volt és a megbízás egyetlen eleme sem utalt arra, hogy az alperes a szerződést a saját nevében és a felperes javára történő szerződéskötéssel teljesítené.
A megbízás az elnevezése és tartalma alapján egyértelműen fuvarozási szerződés létrehozására irányuló ajánlatnak minősült és ezt a Ptk. 6:8. § (1) bekezdése szerint az alperes sem érthette másként. Az alperes az ajánlatot nem utasította vissza, attól eltérő tartalmú elfogadó nyilatkozatot nem tett, az általa hivatkozott elektronikus levelek tartalma éppen azt támasztja alá, hogy a fuvarmegbízáson közölt ajánlattal való egyetértést kifejező nyilatkozatokat tett, vagyis az ajánlatot elfogadta [Ptk. 6:66. §] és a fuvarfeladatot közreműködő igénybevételével teljesítette is, így a felek között a fuvarozási szerződés a Ptk. 6:63. §-a szerint - alperesi aláírás hiányában is - létrejött.
Annak bejelentése, hogy az alperes a fuvarfeladatot alvállalkozónak nevezett közreműködővel teljesíti, az alperes értelmezésével ellentétben nem minősül sem a megbízás visszautasításának, sem pedig az abban foglaltaktól eltérő tartalmú, vagyis szállítmányozási szerződés létrehozására irányuló új ajánlatnak. Az alperes ezzel a bejelentésével a szerződésből származó kötelezettségét teljesítette, amely szerint alvállalkozónak nevezett közreműködőt csak a felperes engedélyével vehetett igénybe és a felperes irányába e tekintetben tájékoztatási kötelezettség terhelte. Az alperes az általa hivatkozott elektronikus levelekben nem arról tájékoztatta a felperest, hogy a megbízás teljesítése érdekében megszervezi a fuvart, aminek keretében fuvarozási szerződést köt, vagyis fuvarozót fog igénybe venni, hanem arról, hogy alvállalkozókkal dolgozik, vagyis a felek közötti jogviszony keretében közreműködővel teljesíti a kötelezettségét, amire a szerződés alapján kifejezetten lehetősége volt.
A megbízásban foglaltaktól eltérő tartalmú elfogadó nyilatkozat hiányában nem volt jelentősége, ugyanakkor az alperes értelmezésével szemben nem jogszerűtlen a megbízásnak az a rendelkezése, hogy az ajánlattól eltérő visszaigazolást a felperes nem fogadja el, mert ez összhangban áll a Ptk. 6:67. § (1) bekezdésében foglaltakkal, amely szerint az ajánlattól lényeges kérdésekben eltérő tartalmú elfogadást új ajánlatnak kell tekinteni, azaz a szerződés létrejöttéhez ilyen esetben a felperes kifejezett elfogadó nyilatkozatára lett volna szükség. Ezen felül a Ptk. 6:67. § (2) bekezdés a) pontja a szerződés létrejötte körében külön nevesíti azt az esetet, amikor az ajánlat az elfogadás lehetőségét kifejezetten az ajánlatban szereplő feltételekre korlátozza. Szintén nem minősül jogszabálysértőnek, hogy a fuvarmegbízás visszaigazolás nélkül is "érvényes", vagyis írásbeli visszaigazolás nélkül is létrehozza a peres felek közötti jogviszonyt, mert a fuvarozási szerződésre a jogszabály kötelező írásbeli alakot nem rendel, így az szóban vagy akár ráutaló magatartással is létrejöhet, ebből következően az ajánlat az írásbelitől eltérő módon kifejezésre juttatott egyetértő nyilatkozattal is elfogadható. A fuvarlevél a fuvarozási jogviszony létrejöttét és tartalmát igazoló egyik, de nem kizárólagos okirati bizonyíték. Abból, hogy a perbeli fuvarlevél a tényleges fuvarozót tünteti fel, nem lehet a peres felek közötti jogviszony létrejöttének hiányára semmilyen következtetést levonni, a perbeli esetben ugyanis a fuvarozási szerződés létrejöttét és annak tartalmát az írásbeli ajánlat és annak elfogadása egyértelműen alátámasztotta.
Ahogy azt az elsőfokú bíróság is helyesen fejtette ki, a szerződés jogi minősítése szempontjából nincs jelentősége annak, hogy az alperes az általa megjelölt elektronikus fuvarbörze weboldalán milyen tevékenységi körrel és adatokkal szerepel, amint annak sem, hogy a megbízó a biztosítóhoz tett igénybejelentésében a tényleges fuvarozót jelölte meg, mert azt a kérdést, hogy létrejött e szerződés, milyen tartalommal és mely felek között, a szerződő feleknek a szerződés létrehozása során tett nyilatkozatai döntik el, nem pedig az, hogy a feleken kívülálló harmadik személy kit nevez szerződő félnek.
Az elsőfokú bíróság az ítélet tényállásában helyesen rögzítette, a tényleges fuvarozó felelősségbiztosítója a biztosítási szolgáltatás teljesítését megtagadta abból az okból, hogy a biztosítás nem terjedt ki a kialakított, elkerített és tartósan őrzött parkolókon kívül elkövetett lopásokra. Az alperes arra nézve, hogy a kár vagy annak egy része a biztosítótól megtérült volna, határozott tényállítást nem tett, csupán feltételezte, hogy a teljesítés valamelyik fél biztosítója részéről megtörtént vagy annak meg kellett volna történnie. Az alperes a Pp. 184. § (1) bekezdés a) és b) pontjaiban írtaknak megfelelően állítási szükséghelyzetre nem hivatkozott, azt sem jelölte meg, hogy a biztosító feltételezett teljesítésével mely körben kíván védekezni, a kár megtérülésére, vagy a kárenyhítési kötelezettség elmulasztására, avagy egyéb jogi tényre hivatkozik. Az alperes nyilatkozata ellentmondásos is volt, mert miközben azt kifogásolta, hogy a saját szállítmányozói felelősségbiztosítása nem terjed ki fuvarkárra, nem adta elő, hogy a felperes, mint szállítmányozó miért rendelkezne olyan felelősségbiztosítással, amely a fuvarkárra kiterjedne. Nem tudható továbbá, hogy a megbízó a perbeli jogviszonyban a szállítmányozó és a fuvarozó felelősségére figyelemmel miért kötött volna a szállítmányra vagyonbiztosítást, de egyébként sem tartozik a károsult kárenyhítési kötelezettségének körébe [Ptk. 6:525. § (1) bekezdés], hogy a már bekövetkezett kárát a saját biztosítójával szembeni igényérvényesítéssel, biztosítási szolgáltatással kísérelje meg megszüntetni vagy csökkenteni. Az elsőfokú bíróság ezért nem sértett jogszabályt azzal, hogy az alperes feltételezésre alapított hivatkozása, hiányos és ellentmondásos indítványa alapján a felperes nyilatkozattételre való felhívását mellőzte.
A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett rendelkezéseit helyben hagyta. 10.Gf.40.263/2022/5.
Tárgyszavak: általános szerződési feltétel, biztosítási szerződés, lényeges eltérés, elévülés kezdő időpontja
Az általános szerződési feltételt alkalmazó fél a Ptk. 6:78. § (1)-(3) bekezdéseiben írt törvényi követelményeket teljesíti, amennyiben a jogszabálytól lényegesen eltérő általános szerződési feltételeket ezen elnevezéssel az általános szerződési feltételek közt külön fejezetben szerepelteti, erre a fél figyelmét írásban felhívja, az általános szerződési feltételeket igazoltan a fél rendelkezésére bocsátja és a fél ezeket a feltételeket kifejezetten elfogadja.
Téves az, hogy csak az felelt volna meg a Ptk. 6:78. § (2)-(3) bekezdéseinek, ha az egyedi szerződésben, illetve a biztosítási ajánlatban szerepelteti a biztosító a Ptk. rendelkezéseitől lényegesen eltérő rendelkezéseket, ugyanis ebben az esetben ezen szerződéses feltételek nem minősülnének általános szerződési feltételnek; azaz a Ptk. 6:78. § rendelkezéseinek való megfelelés kérdése sem merülhetne fel. A Ptk. 6:78. § (2) bekezdése a tájékoztatás módját nem határozza meg, továbbá nem zárja ki jogszabályi rendelkezés, hogy a biztosítási szerződés részévé vált általános szerződési feltételek közt szerepeltesse a biztosító a Ptk. rendelkezéseitől lényegesen eltérő feltételeket.
A Ptk. 6:78. § (3) bekezdése szerinti követelmény teljesülését a biztosított által aláírt kifejezett nyilatkozata igazolja.
Ptk. 6:78. § (1)-(3) bek., rPp. 206. § (1) bek.
A felperes 2015. augusztus 25-én biztosítási szerződés megkötésére tett ajánlata alapján a felperes és az alperes között, 2015. szeptember 1-jei kockázatviselési kezdettel ún. "Házőrző" többlakásos lakóépület kárbiztosítási szerződés jött létre. A biztosítási ajánlat szerint a kockázatviselés helye a felperes társasház volt.
A felperes 2015. augusztus 25-én írásban megtett nyilatkozata értelmében a biztosítási ajánlat megtétele előtt a közvetítőtől a 2014. március 15-től hatályos, a "Házőrző" többlakásos lakóépületek biztosítási feltételeit tartalmazó és a 2014. december 13-tól hatályos Általános vagyonbiztosítási feltételeket tartalmazó dokumentumot átvette. A 2014. március 15-től hatályos, a "Házőrző" többlakásos lakóépületek vagyonbiztosítási szerződésekre az alperes által alkalmazott általános szerződési feltételeket tartalmazó Általános vagyonbiztosítási feltételek (a továbbiakban: ÁSZF) és a 2014. december 13-tól hatályos, az alperessel kötött valamennyi vagyonbiztosítási szerződésre alkalmazásra kerülő általános szerződési feltételeket tartalmazó Általános vagyonbiztosítási feltételek (a továbbiakban: ÁVF) XIII.1. pontja értelmében a biztosítási szerződésből eredő igények 1 év elteltével elévülnek. Az ÁSZF és az ÁVF XIV. 1.6. pontja rögzíti, hogy az általános szerződési feltételek elévülésre vonatkozó előírása eltér a Ptk. 6:22. § (1) bekezdésében meghatározott általános ötéves elévülési időtől; a biztosítási szerződésből eredő igények egy év elteltével elévülnek. Az ÁSZF és az ÁVF XIII.2. b) pontja szerint, biztosítási esemény bejelentése esetén az utolsó iratnak a biztosítóhoz történt beérkezését követő 15. napon kezdődik az elévülés.
A felperes társasházban 2015. szeptember 15. és 2016. augusztus 26. közötti időszakban vízkárból adódóan 17 káresemény történt.
A felperes a káreseményeket az alperesnek bejelentette, a káresemények miatt - két eset kivételével - az alperes biztosítási szolgáltatást nyújtott a felperesnek akként, hogy az egyes káresemények kapcsán érvényesített kártérítési igényt nem fogadta el teljes mértékben.
A felperes az alperes által meg nem fizetett kárösszeg megfizetése érdekében írásban egyeztetett az alperessel, eredménytelenül.
A felperes - a 2017. december 29-én előterjesztett - keresetében az egyes káreseményekkel összefüggésben biztosítási összeg és késedelmi kamata megfizetésére kérte kötelezni alperest a biztosítási szerződés és a Ptk. 6:439. §-a alapján.
Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Elsődlegesen valamennyi káreseménnyel kapcsolatban a követelés elévülését állította. Érvelése szerint a felek a biztosítási szerződés megkötésekor a Ptk. 6:22. § (1) bekezdése szerinti ötéves elévülési időnél rövidebb - egyéves - elévülési időben állapodtak meg, amely határidő a keresetlevél benyújtásakor már eltelt. Másodlagosan jogalapjában és összegszerűségében is vitatta a keresetet.
Az elsőfokú bíróság ítéletével az önrész levonásával a biztosítási összeg és késedelmi kamata megfizetésére kötelezte az alperest, ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
Az elsőfokú bíróság az alperes elévülési kifogását nem találta megalapozottnak. Rögzítette, hogy az ÁVF XIII. pont 1. alpontja tartalmazza azt a rendelkezést, hogy a biztosítási szerződésből eredő igények egy év elteltével elévülnek. Megállapította, hogy az ún. "Házőrző" biztosítási ajánlat és kötvény a Ptk. 6:78. § (2) bekezdés rendelkezésének megfelelően nem tartalmazza a felperes felhívását a Ptk. rendelkezésétől eltérő elévülési szabályra. Mindezek következtében az elévülés egyéves idejére vonatkozó, az ÁVF XIII. pont 1. alpontban írt rendelkezés nem vált a felek között létrejött biztosítási szerződés részévé.
Az elsőfokú bíróság a szakértői vélemény alapján arra a következtetésre jutott, hogy a gépészeti csővezetékek meghibásodása hirtelen, váratlanul bekövetkező káreseménynek, így biztosítási eseménynek minősül. Megállapította, hogy a perbeli esetben a káresemények - a 15. és 16. káresemény kivételével - azonnali feltárást és kárelhárítást követeltek a további károk megelőzése és a lakások használhatósága érdekében; a károk jellege nem tette lehetővé, hogy a munkálatok elvégzése előtt a felperes a helyreállítási költségeket az alperessel egyeztesse.
Az alperes által a felperes javára megfizetendő biztosítási összeg számítása során, a szakértő által a káresemények folytán indokolt javítási munkák díjaként meghatározott munkadíjból levonásba helyezte a biztosítási szerződés HB39/E. pontja szerinti önrészt, és így kötelezte az alperest a biztosítási szolgáltatás megfizetésére.
A mindkét fél fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett részét megváltoztatta és a keresetet elutasította.
Nem értett egyet az elsőfokú bíróság azon álláspontjával, hogy a Ptk.-ban meghatározott ötéves elévülési időtől eltérő elévülési szabály nem vált a szerződés részévé, továbbá azzal sem, hogy a követelés elévülése nem állapítható meg.
A peres iratok közt elfekvő, az alperes ellenkérelméhez mellékelt "Nyilatkozat" alapján megállapította, hogy a biztosító felhívta a felperes figyelmét arra, hogy "a biztosítási szerződésre vonatkozó általános feltételekben külön fejezet(ek)ben foglalta össze a Polgári Törvénykönyvtől lényegesen eltérő rendelkezéseket". Azt is tartalmazta a nyilatkozat, hogy a felperes "a biztosítási szerződésre irányadó általános feltételeknek a 'Polgári Törvénykönyvtől lényegesen eltérő rendelkezései' című fejezeteiben foglaltakat kifejezetten" elfogadta. Tartalmazta azt is, hogy a felperes a "Házőrző többlakásos lakóépületek" 2014. március 15-től hatályos biztosítási feltételeit, a 2014. december 13-tól hatályos ügyfél-tájékoztatót és a biztosítási szerződésre vonatkozó általános rendelkezéseket, valamint a 2014. december 13-tól hatályos általános vagyonbiztosítási feltételeket a közvetítőtől átvette. Az okiratokon a felperes pecsétje és közös képviselőjének aláírása szerepel. Mindezek alapján arra a következtetésre jutott, hogy a Ptk. 6:78. § (1)-(3) bekezdései szerint az általános szerződési feltételek a biztosítási szerződés részévé váltak.
A másodfokú bíróság indokolása alapján a tájékoztatás megtörténtét nem zárja ki, hogy a Ptk.-tól lényegesen eltérő szabályt és az arra való kifejezett figyelemfelhívást az általános szerződési feltételek tartalmazzák. Az általános szerződési feltételeket a felperes átvette, az alperes felhívta a figyelmet arra, hogy abban a Ptk.-tól lényegesen eltérő rendelkezések szerepelnek, és a felperes elfogadta ezen, külön fejezetben található lényeges eltéréseket. Ezért nemcsak az általános szerződési feltételek, hanem az egyéves elévülési időre vonatkozó rendelkezés is a szerződés részévé vált.
Megállapította, hogy az elévülés kezdő időpontja kapcsán a felperes szintén téves álláspontra helyezkedett, mivel az elévülési idő nem akkor kezdődött, amikor az alperes az adott kárügyet teljes egészében lezártnak tekintette. Az általános szerződési feltételek XIII.2. b) pont rendelkezései szerint, a biztosítási esemény bejelentése esetén az utolsó iratnak a biztosítóhoz történt beérkezését követő 15. napot követő napon kezdődik az elévülés.
Rámutatott a másodfokú bíróság, hogy az alperes a hozzá beérkezett iratok alapján részben teljesített. Az iratok alpereshez történt beérkezésének napját és ahhoz képest az egyes kárigények elévülésének időpontját az alperes előadása alapján az elsőfokú bíróság ítéletében rögzítette, azt a felperes nem tette vitássá. Mindezen időpontok alapulvételével megállapította, hogy a keresetlevél benyújtásának időpontjáig, azaz 2017. december 29-ig az összes káresemény esetében az egyéves elévülési idő eltelt. Megjegyezte a másodfokú bíróság, hogy az utolsó kárkifizetés 2016. november 29-ei időpontjához képest is bekövetkezett az elévülés.
Kifejtette, hogy felperes által az alperesnek írt felszólító levelek nem szakították meg az elévülést, mert a fizetési felszólítás a Ptk. 6:25. § (1) bekezdése szerint már nem alkalmas az elévülés megszakítására. Egyebekben az a körülmény, hogy a felperes az alpereshez címzett leveleiben kérte a kárügyek felülvizsgálatát, nem zárta ki, hogy a felperes a követelését bírósági eljárás keretében érvényesítse; így a Ptk. 6:24. § (1) bekezdésében szabályozott elévülés nyugvása - álláspontja szerint - nem merülhet fel a perbeli esetben.
Mindezekre tekintettel a másodfokú bíróság arra a következtetésre jutott, hogy az elévülés megszakadását és nyugvását nem lehetett megállapítani, ennek folytán a felperes követelése a keresetlevél benyújtásának időpontjában elévült. Az elévült követelést pedig a Ptk. 6:23. § (1) bekezdése alapján bíróság előtt nem lehet érvényesíteni.
A másodfokú bíróság az elévülési időre vonatkozó szerződési feltétel tisztességtelenségét érdemben nem vizsgálta, a követelés elévülése folytán a követelés érdemére vonatkozó elsőfokú ítéleti rendelkezés érdemi felülbírálatát pedig mellőzte.
A felperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte. Álláspontja szerint a jogerős ítélet sérti a Ptk. 6:22. § (1) bekezdését, a 6:78. §-át, a rPp. 206. § (1) bekezdését.
Kifejtette, hogy az ÁSZF és az ÁVF XIII. pont 1. alpontja szerinti egyéves elévülési időre vonatkozó rendelkezés és a XIV. pont 1.6. alpont nem vált a szerződés részévé, ugyanis az alperes a szerződéskötést megelőzően a Ptk. 6:78. § (2) bekezdésének megfelelően nem tájékoztatta arról, hogy a Ptk. 6:22. §-a szerinti általános ötéves elévülési időhöz képest rövidebb, jelen esetben egyéves elévülési időt kíván a szerződéses jogviszonyban alkalmazni; továbbá erre irányuló tájékoztatást követően a felperesnek ezen szerződéses feltételt a Ptk. 6:78. § (3) bekezdése szerint külön el kellett volna fogadnia.
Úgy vélte, hogy a biztosítási ajánlat 3. oldalán rögzített felhívás nem felel meg a Ptk. 6:78. § (2)-(3) bekezdéseiben írtaknak, ugyanis az alperes csak arra hívta fel a figyelmet, hogy a biztosítási szerződésre vonatkozó általános feltételekben külön fejezet tartalmazza a Ptk.-tól lényegesen eltérő rendelkezéseket. Álláspontja szerint arról azonban a Ptk. 6:78. § (2) bekezdésébe ütközően nem tájékoztatta, hogy melyek ezek az eltérő feltételek az általános szerződési feltétel rendelkezései között; illetve a Ptk. 6:78. § (3) bekezdés rendelkezésének megfelelően vele kifejezetten nem fogadtatta el ezen feltételeket.
Érvelése szerint az egyedi szerződésben, illetve a perbeli esetben az ajánlaton kifejezetten tételesen fel kellett volna tüntetni, hogy mely pontokban tér el a biztosítási feltétel a Ptk. rendelkezéseitől és ezen nevesített feltételeket - köztük az egyéves elévülési időt - neki kifejezetten el kellett volna fogadnia.
Szerinte a másodfokú bíróságnak a biztosítási szerződés tartalmával kapcsolatos megállapítása a rPp. 206. § (1) bekezdését is sérti, ugyanis a másodfokú bíróság az elévülés megítélése körében rendelkezésre álló bizonyítékokat (biztosítási ajánlat elemeit, az azon található nyilatkozatokat, továbbá az ÁVF rendelkezéseit) okszerűtlenül, jogellenesen mérlegelte és értékelte, jogellenesen nem vette figyelembe, hogy a biztosítási ajánlat csupán arra utal, hogy az általános szerződési feltételek között vannak a Ptk.-tól lényegesen eltérő rendelkezések, de nem idézte azokat tételesen, holott a jogszabályból fakadó kötelezettség ez lenne.
Hivatkozott továbbá arra is, hogy a követelés elévülését kizárólag attól az időponttól lehet számítani, amikor az alperes az adott kárügyet ténylegesen lezártnak tekintette. Erre a perbeli esetben az alperes 2018-ban írt levélben került sor. Ezen időpont alapulvételével az igényérvényesítése határidőben történt.
A felperes állította, hogy követelése jogalapjában és összegszerűségében megalapozott. A kármegelőzési és kárenyhítési kötelezettségét teljesítette, az egyes káreseményekkel kapcsolatos szükséges felvilágosítást az alperesnek megadta. A káresemény helyszínének megtekintését az alperesnek biztosította, a szemle időpontja előtt a visszafalazásra nem került sor, csak a lyukas csőszakasz cseréjére. Előadása szerint a javítási munkákról a számlák kiállítása reálisan, a piaci normák árszínvonalának megfelelően történt. Az elsőfokú ítéletnek az összegszerűséggel kapcsolatos érvelését helytállónak tartotta.
Az alperes a felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
A Kúria a jogerős ítéletet a rPp. 275. § (2) bekezdése alapján a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálta, és azt az abban megjelölt okokból nem találta jogszabálysértőnek.
A felperes felülvizsgálati kérelmében kifejtette, hogy valamennyi káresemény biztosítási eseménynek minősül, valamennyi esetben a kármegelőzési és kárenyhítési kötelezettségének eleget tett, továbbá az egyes káreseményekkel kapcsolatban a kárügy intézéséhez szükséges információkat az alperesnek megadta, állapotmegőrzési kötelezettségének eleget tett. A felperes ugyanakkor ebben a körben jogszabálysértésre egyáltalán nem hivatkozott, a megsértett jogszabályhelyet nem jelölte meg; a megjelölt jogszabálysértéssel pedig érvei nem hozhatók összefüggésbe. A jogszabálysértés megjelölésének elmaradása kizárta a felülvizsgálati kérelem érdemi vizsgálatát a felperes fenti hivatkozásaival kapcsolatban. A felperes a kiegészített felülvizsgálati kérelmében arra hivatkozott, hogy az egyéves elévülési időre vonatkozó általános szerződési feltétel alkalmazhatóságát a Ptk. 6:78. § (2)-(3) bekezdései kizárják.
A Kúria ugyanakkor e vonatkozásban egyetértett a másodfokú bírósággal abban, hogy a perbeli esetben a Ptk. 6:78. § (1)-(3) bekezdéseiben írt feltételek maradéktalanul teljesültek, az ÁSZF és az ÁVF XIII. pont 1. alpontjában és a XIV. pont 1.6. alpontjában írt, az egyéves elévülési időt szabályozó rendelkezés a biztosítási szerződés részévé vált.
A Ptk. 6:78. § (1) bekezdése szerint az általános szerződési feltétel akkor válik a szerződés részévé, ha alkalmazója lehetővé tette, hogy a másik fél annak tartalmát a szerződéskötést megelőzően megismerje, és ha azt a másik fél elfogadta. A Ptk. 6:78. § (2)-(3) bekezdései alapján arról az általános szerződési feltételről, amely lényegesen eltér a jogszabályoktól, külön kell tájékoztatni a másik felet és abban az esetben válik a szerződés részévé, ha a másik fél a külön tájékoztatást követően kifejezetten elfogadta.
Az adott esetben a Ptk. 6:78. § (1) bekezdése szerinti szerződéskötést megelőző megismerés lehetővé tételének a törvényi követelményét és a Ptk. 6:78. § (2) bekezdése szerinti tájékoztatási kötelezettség teljesítését együttesen kielégítik azon körülmények, hogy a felperesnek a biztosítási ajánlat megtételekor, a felperes képviseletére jogosult közös képviselő aláírásával igazoltan papír alapon átadott ÁSZF és ÁVF rendelkezései közt az alperes külön fejezetben (ÁSZF és ÁVF XIV. fejezet) szerepeltette azokat az általános szerződési feltételeket, amelyek "a Polgári Törvénykönyv rendelkezéseitől eltérnek". Ezen fejezeten belül, "[J]elen feltételnek a Ptk.-tól lényegesen eltérő rendelkezései" címmel külön alpontokban, átláthatóan, közérthetően megfogalmazva, az eltéréssel érintett Ptk. rendelkezés pontos megjelölésével részletezte azokat a feltételeket - köztük az egyéves elévülési időre vonatkozó szerződési feltételt -, amelyek a Ptk.-tól lényegesen eltérő rendelkezések, és mindezekre a felperes figyelmét is felhívta.
Téves a felperesnek az a hivatkozása, hogy csak az felelt volna meg a Ptk. 6:78. § (2)-(3) bekezdéseinek, ha az egyedi szerződésben, illetve a biztosítási ajánlatban szerepelteti az alperes a Ptk. rendelkezéseitől lényegesen eltérő rendelkezéseket, ugyanis ebben az esetben ezen szerződéses feltételek nem minősülnének általános szerződési feltételnek; azaz a Ptk. 6:78. § rendelkezéseinek való megfelelés kérdése sem merülhetne fel. A Kúria egyetértett a másodfokú bíróság azon megállapításával is, amely szerint a Ptk. 6:78. § (2) bekezdése a tájékoztatás módját nem határozza meg, továbbá nem zárja ki jogszabályi rendelkezés, hogy a felperes által sem vitatottan a biztosítási szerződés részévé vált általános szerződési feltételek közt szerepeltesse a biztosító a Ptk. rendelkezéseitől lényegesen eltérő feltételeket.
A Ptk. 6:78. § (3) bekezdése szerinti követelmény teljesülését pedig a felperesnek az általa aláírt kifejezett nyilatkozata igazolja.
A Kúria a másodfokú bíróságnak az elévülés kezdő időpontjával kapcsolatos megállapításával is egyetértett, ugyanis a biztosítási szerződés részévé vált ÁSZF és ÁVF XIII.2. b) pontjában írt rendelkezések az elévülés kezdő időpontját is egyértelműen meghatározzák, és ezen időpontok alapulvételével az egyéves elévülési idő valamennyi káresemény kapcsán eltelt.
A felperes ebben a körben tévesen hivatkozott a bizonyítékok téves értékelésére és a rPp. 206. § (1) bekezdés megsértésére is. A másodfokú bíróság a biztosítási ajánlat, az ÁSZF és az ÁVF tartalma alapján okszerűen állapította meg, hogy az alperes által alkalmazott általános szerződési feltételek közt szerepeltek a Ptk.-tól lényegesen eltérő általános szerződési feltételek, köztük az egyéves elévülési időre vonatkozó feltétel is. A biztosítási ajánlatban megfogalmazott nyilatkozatok alapján helytálló volt az a megállapítása is, hogy a felperes az általános szerződési feltételeket tartalmazó iratokat átvette, tovább a felperes a Ptk.-tól lényegesen eltérő rendelkezéseket kifejezetten elfogadta. Ezeket a tényeket a jelen ügyben felülvizsgálni kért ítélet a rPp. 206. § (1) bekezdése szerinti elveknek megfelelően, nem iratellenesen állapította meg. A jogerős ítéletnek ebben a körben nem volt a felülmérlegelés tilalmát áttörni engedő hibája: sem iratellenesség, sem logikai ellentmondás, sem pedig nyilvánvalóan okszerűtlen következtetés. Annak megítélése során, hogy az alperes ezen eljárása a Ptk. 6:78. § (2)-(3) bekezdéseinek megfelelt-e, már jogkérdésben kellett dönteni a másodfokú bíróságnak, amely a rPp.206. § (1) bekezdésének sérelmét már nem vetheti fel.
A Kúria jogerős ítéletet a rPp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
Tárgyszavak: elévülési határidő, kereseti jog, vasúti személyszállítási szerződés, fuvarozó felelőssége
Vasúti személyszállítási szerződés esetén a fuvarozónak az utasok halála és sérülése esetén fennálló felelősségének alapját, és ebben a körben a kimentés feltételeit a vasúti személyszállítást igénybe vevő utasok jogairól és kötelezettségeiről szóló 1371/2007/EK rendelet I. melléklet 26. cikke határozza meg.
1371/2007/EK rendelet I. melléklet 26., 58., 60. cikk (1) bek. a) p.
A felperes 2016. szeptember 25-én az alperes által működtetett vonaton utazott S-re, ahol a vonat vágányzár miatt a továbbhaladás szándéka nélkül megállt, mivel az utasokat autóbusz szállította tovább. A felperes a vonatról való leszállás során a második lépcsőre érve a kapaszkodót elengedte, és ahogy továbblépett, a lépcsőről lecsúszott, térdre esett, és nem bírt felállni. Az elszenvedett térdcsont-törés miatt a felperes műtétre szorult.
A felperes keresetében sérelemdíj és kártérítés, valamint járadék megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Állította, hogy a felek között vasúti személyszállítási szerződés jött létre, és a kiszállás során bekövetkezett baleset miatt az alperest kártérítési felelősség terheli. Keresetének jogalapjaként - egyebek mellett - a vasúti személyszállítást igénybe vevő utasok jogairól és kötelezettségeiről szóló 1371/2007/EK rendelet (a továbbiakban: EK rendelet) I. melléklet 26. cikk (1) és (2) bekezdését, 28., 29. és 30. cikkét, valamint a Ptk. 2:52. §-át és 6:142. §-át jelölte meg.
Az alperes érdemi ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Az EK rendelet I. melléklet 58. cikk (1) bekezdésére és 60. cikkére hivatkozással elévülési kifogást terjesztett elő, amelyet arra alapított, hogy a felperes a balesetet a kárról vagy a sérülésről történő tudomásszerzését követő tizenkét hónapon belül nem jelentette be, és csak a baleset napjától számított három év elteltével indított keresetet. Emellett vitatta a felek közötti személyszállítási szerződés létrejöttét, amit azzal indokolt, hogy a felperes az érvényes menetjegy meglétét nem bizonyította.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította.
Mindenekelőtt megállapította, hogy mivel a felperes az EK rendelet I. melléklet 60. cikk (1) bekezdés a) pontjában írt hároméves határidő utolsó napján, 2019. szeptember 24-én a keresetét benyújtotta, ezért az alperes elévülési kifogása nem volt megalapozott.
Egyetértett az alperessel abban, hogy a felperes a menetjegy felmutatásának, csatolásának hiányában a felek közötti személyszállítási szerződés létrejöttét nem tudta bizonyítani. Utalt ugyanakkor az EK rendelet I. melléklet 6. cikk (2) bekezdésére, amely szerint a menetjegy hiánya, szabálytalansága vagy elvesztése nem érinti a szerződés létét és érvényességét. Erre tekintettel rögzítette, hogy a menetjegy hiánya a felperes kereshetőségi jogát nem zárta ki.
Figyelembe vette, hogy a felperes a peren kívüli levelezés során, majd a kereset benyújtásakor és a perbeli személyes meghallgatásakor ellentmondóan nyilatkozott a baleset körülményeiről. Megállapította egyúttal, hogy a felperes azt a tényállítását, amely szerint a balesetet, a vonatról történt leesését a vonat bemozdulása, az alperes mulasztása okozta, nem tudta bizonyítani. Ezzel kapcsolatban értékelte a felperes személyes előadását és a rá a vasútállomáson várakozó barátnőjének a tanúvallomását, és álláspontja szerint a vonat bemozdulását illetően határozott tényállítást egyikük sem tett. A mentősök tanúvallomásaiból pedig kiemelte, hogy ha a balesetet az említett körülmény okozta volna, azt mint lényeges tényt a mentési dokumentációban feltüntették volna.
Azt sem találta bizonyítottnak, hogy a balesetet a felperes barátnője az alperesnek bejelentette. Ebben a körben az egyik tanú vallomása mellett az alperes alkalmazottainak, a jegykezelőnek és a külsős forgalmistának a tanúvallomásait is figyelembe vette. Hangsúlyozta, hogy az EK rendelet I. melléklet 58. cikk (2) bekezdés d) pontja értelmében a baleset tizenkét hónapon belüli bejelentésének elmulasztása esetén a kereseti jog akkor nem szűnik meg, ha a jogosult bizonyítja, hogy a baleset a fuvarozó hibájából következett be. Kiemelte továbbá, hogy a bizonyítási teherről a feleket tájékoztatta, és a tájékoztatás a fenti tényekre is kiterjedt. Hivatkozott arra, hogy az országos működési engedély alapján végzett vasúti személyszállítás részletes feltételeiről szóló 271/2009. (XII. 1.) Korm. rendelet 5. § (2) bekezdés g) és i) pontja alapján az alperes személyszállítási üzletszabályzatának kell meghatároznia az utas panaszok bejelentésének és kezelésének, valamint a vasúti társaság felelősségviselésének részletes szabályait. Ezen túlmenően tekintettel volt arra, hogy az alperes üzletszabályzatának IV. fejezet 2.6. pontja az EK rendelettel összhangban egy évben rögzíti a baleset bejelentésére nyitva álló határidőt, továbbá meghatározza a benyújtandó dokumentumok körét.
Rámutatott arra is, hogy a feleknek adott tájékoztatása szerint az állított baleseti mechanizmust, a balesetnek a fuvarozó hibájából történt bekövetkezését ugyancsak a felperesnek kellett volna bizonyítania, és bár mindez szakkérdésnek minősült, a felperes a szakértő kirendelése iránti bizonyítási indítványát visszavonta.
A felperes vitatásának hiányában valósnak fogadta el az alperesnek azt - az egyébként a perben csatolt okiratokkal és a tanúvallomások egyikével is bizonyítottnak tekintett - tényállítását, hogy a biztonsági rendszerrel ellátott gyorsvonatok esetében az ajtónyitás csak akkor lehetséges, amikor a vonat megállt és befékezett.
A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A felperes előadása, a tanú vallomása és a mentési dokumentáció tartalma alapján, az elsőfokú bíróságtól eltérően bizonyítottnak tartotta a felek közötti személyszállítási szerződés létrejöttét. Tévesnek minősítette ugyanakkor a felperesnek azt az álláspontját, hogy az EK rendelet I. melléklet 29. cikke szerint a nemzeti jog szabályait, s köztük a Ptk. 6:123. § b) pontját és 6:142. §-át kell alkalmazni.
Az elsőfokú bírósággal ellentétben rögzítette, hogy - az EK rendelet I. melléklet 58. cikk (1) bekezdésének helyes értelmezése szerint - a baleset szóban is bejelenthető, és arról a fuvarozó köteles tanúsítványt kiadni. Hivatkozása szerint azonban az elsőfokú bíróság a bizonyítékok okszerű mérlegelésével, jogszabálysértés nélkül jutott arra a következtetésre, hogy a felperes a baleset szóban, azonosítható módon, a fenti határidőn belül történt bejelentését kétséget kizáróan nem bizonyította. Az elsőfokú bírósággal abban is egyetértett, hogy a felperesnek sérülésének, bekövetkezett kárának az alperes részére olyan módon történt bejelentését kellett volna bizonyítania, amelyből egyértelműen megállapítható, hogy a baleset mikor, hol, milyen körülmények között következett be, és abból a felperesnek milyen kára keletkezett. Azt is kiemelte, hogy igazolt szóbeli bejelentés hiányában a felperes alaptalanul kifogásolta a tanúsítvány kiadásának elmaradását.
Rámutatott: a fentiekre tekintettel, az EK rendelet I. melléklet 58. cikk (2) bekezdés d) pontja alapján a felperesnek azt kellett volna bizonyítania, hogy a baleset a fuvarozó hibájából következett be, és ezért az elsőfokú bíróság anyagi pervezetését, a bizonyítási teher kiosztását tévesen sérelmezte. Az elsőfokú bírósággal egyezően állapította meg azt is, hogy a felperes a megfelelő tájékoztatás ellenére az állított baleseti mechanizmust, vagyis a balesetnek a vonat bemozdulása miatti bekövetkezését bizonyítani nem tudta.
A Pp. 300. § (1) bekezdésére figyelemmel egyetértett továbbá azzal, hogy az említett tények megállapításához különleges szakértelemre volt szükség, és a szakértői bizonyítás indítványozásának elmulasztását a felperes terhére kellett értékelni. Hangsúlyozta egyúttal, hogy az alperes által csatolt okiratok tartalma szerint a vonat a siófoki vasútállomáson vágányzár miatt állt meg, és az elsőfokú bíróság ítéletében is értékelt tanúvallomás által alátámasztottan az ajtónyitás csak a gyorsvonat befékezett állapota esetén volt lehetséges.
A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben annak hatályon kívül helyezését és közbenső ítélettel az alperes teljes helytállási kötelezettségének megállapítását kérte.
Megsértett jogszabályhelyként az EK rendelet I. melléklet 58. cikk (1) bekezdését és a Pp. 279. § (1) bekezdését jelölte meg.
Érvelése szerint a másodfokú bíróság az EK rendelet említett rendelkezésének kiterjesztő értelmezésével jutott arra a következtetésre, hogy a perben nem bizonyította a balesetnek oly módon történt bejelentését, amelyből egyértelműen megállapítható, hogy a baleset mikor, hol, milyen körülmények között következett be, és abból milyen kára keletkezett. A jogerős ítélet indokolását úgy értelmezte, hogy a másodfokú bíróság a baleset szóbeli bejelentését bizonyítottnak fogadta el, de annak a fentiek miatt nem tulajdonított megfelelő jelentőséget. Előadta, hogy az EK rendelet hivatkozott rendelkezése a bejelentés tekintetében egyáltalán nem írja elő a másodfokú bíróság által megkívánt tartalmi elemeket. Megismételte, hogy a balesetet a megbízásából a tanú a helyszínen szóban bejelentette az alperesnek, és ezt a bejelentést a korábbi jogi képviselője írásban pontosította. Álláspontja szerint ehhez képest az alperes terhére kellett volna értékelni azt a körülményt, hogy a szóbeli bejelentésről tanúsítványt nem állított ki. Ezzel összefüggésben kiemelte, hogy az alperes munkavállalóinak munkaköri kötelezettsége lett volna a bekövetkezett rendkívüli eseményről jegyzőkönyv felvétele, amelyről már csak azért is tudomással kellett bírniuk, mert a mentőautó a vasútállomás peronján állt meg.
Állította, hogy a baleset határidőn belüli bejelentésére tekintettel az alperesnek a Ptk. 6:142. §-ában meghatározott kimentési feltételek fennállását kellett volna bizonyítania. Megítélése szerint azonban az alperes e feltételek egyikét sem tudta bizonyítani. Eshetőlegesen, ha az utóbbi jogszabályhely mégsem alkalmazható, hivatkozott arra, hogy az alperes az EK rendelet I. melléklet 26. cikk (2) bekezdésében írt konjunktív feltételek fennállásának bizonyításával mentesülhetett volna a felelősség alól, és ennek hiányában az EK rendelet I. melléklet 26. cikk (1) bekezdése alapján teljes helytállási kötelezettség terheli.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
A jogerős ítéletnek - a felülvizsgálati kérelemben értelemszerűen nem vitatott - megállapítása szerint a felek között vasúti személyszállítási szerződés jött létre. A felperes keresetében az alperes által e szerződés megszegésével okozott kárainak megtérítését és a személyiségi jogsértésre tekintettel sérelemdíj megfizetését kérte. Ennek megfelelően a felek jogvitájában - az EK rendelet 2. cikk (1) bekezdése szerint - az EK rendelet szabályait kellett alkalmazni. A fuvarozónak az utasok halála és sérülése esetén fennálló felelősségének alapját, és ebben a körben a kimentés feltételeit az EK rendelet I. melléklet 26. cikke határozza meg. (Ehhez képest a felperes tévesen érvelt amellett, hogy az alperes a felelősség alól a Ptk. 6:142. §-ában írt feltételek fennállásának bizonyításával mentesülhetett volna. Az általa kifejtettekkel szemben ugyanis az EK rendelet I. melléklet 29. cikke a nemzeti jogot csak arra nézve tekinti irányadónak, hogy a fuvarozó köteles-e és milyen mértékben a 27. és 28. cikkekben meghatározottakon kívül más testi sérülésekért is kártérítést nyújtani.) A kereset megalapozottságának vizsgálatakor ezért abból - a felperes által állított és a jogerős ítélet indokolása szerint bizonyítottnak tekintett - tényből kellett kiindulni, hogy a felperes utasként a kiszállása alkalmával történt vasúti baleset következtében sérült meg, ami az EK rendelet I. melléklet 26. cikk (1) bekezdése értelmében az alperes mint fuvarozó kártérítési felelősségének alapjául szolgálhatott. Mivel azonban az alperes érdemi védekezése elévülési kifogást is tartalmazott, ezért elsődlegesen az elévülés kérdésében kellett állást foglalni [Kúria Pfv.III.20.779/2012/3. (BH 2013.189.I.)].
Az utasok halála és sérülése esetében fennálló felelősséggel kapcsolatos kereseti jog elévülésének szabályait az EK rendelet I. melléklet 58. és 60. cikke tartalmazza. Míg az előbbi jogszabályhely az elévülés szubjektív határidejét határozza meg, addig az utóbbi jogszabályhely az elévülés objektív határidejét szabályozza. Azt, hogy a felperes az EK rendelet I. melléklet 60. cikk (1) bekezdés a) pontjában írt objektív, az utas vonatkozásában a baleset napjától számított három éven belül indított keresetet, az elsőfokú bíróság fellebbezéssel e körben nem támadott ítéletének indokolásában megállapította. A felülvizsgálati kérelemben megsértett jogszabályhelyként feltüntetett EK rendelet I. melléklet 58. cikk (1) bekezdése szerint az utasok halála vagy sérülése esetén a fuvarozót terhelő felelősségre alapított kereseti jogát a jogosult elveszíti, ha a kárról vagy a sérülésről történő tudomásszerzését követő tizenkét hónapon belül nem tesz bejelentést az utast érintő balesetről valamely olyan fuvarozónál, amelyhez az 55. cikk (1) bekezdése értelmében az igény benyújtható; ha a jogosult a fuvarozónak a balesetet szóban jelenti be, a fuvarozó erről a szóbeli bejelentésről tanúsítványt köteles neki kiadni. A másodfokú bíróság - az elsőfokú bíróságtól eltérően - e jogszabályi rendelkezés helyes értelmezésével fejtette ki, hogy a baleset nemcsak írásban, de szóban is bejelenthető, és arról a fuvarozó köteles tanúsítványt kiadni.
A felülvizsgálati kérelemben előadottakkal szemben a másodfokú bíróság az elévülési kifogást nem azért találta megalapozottnak, mert a balesetnek a fentiekben hivatkozott szubjektív elévülési határidőn belüli bejelentése nem felelt meg az elsőfokú bíróság által a feleknek adott tájékoztatásban is megjelölt tartalmi követelményeknek. A másodfokú bíróság ugyanis arra a következtetésre jutott, hogy a felperes a balesetet a megkövetelt tizenkét hónapos határidőn belül sem szóban, sem írásban nem jelentette be az alperesnek. A felperes a felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítéletnek ezt a ténymegállapítását a Pp. 279. § (1) bekezdésének megsértésére hivatkozással vitatta. Ezzel kapcsolatban azonban figyelemmel kellett lenni arra, hogy a felülvizsgálati eljárás nem ad alapot a bizonyítékok felülmérlegelésére, ha az egyes bizonyítékokból eltérő következtetés is levonható lett volna; az minősíthető nyilvánvalóan okszerűtlen következtetésnek, amikor a bizonyítékokból csak egyfajta, a felülvizsgálattal támadott ítélettől eltérő következtetésre lehet jutni [Kúria Pfv.I.21.474/2011/10. (BH 2013.119.II.)]. A bizonyítékok okszerűtlen mérlegelésének hiányában a bizonyítékok felülmérlegelésére a felülvizsgálati eljárásban nincs lehetőség (Kúria Pfv.III.20.229/2022/5. (BH 2022.293.)]. Ennek megfeleltethető bizonyítékmérlegelési hibát a perben eljárt bíróságok nem vétettek. Miként a jogerős ítélet indokolása is rögzíti, az elsőfokú bíróság e körben a felperes tényállítását, valamint a felperes barátnője és az alperes alkalmazottai tanúvallomásait egyenként és összességükben, a peradatokkal összevetve okszerűen mérlegelte. Az említett tanúvallomások tartalmát részletesen ismertetve kellő indokát adta annak, hogy a baleset elévülési határidőn belüli bejelentését miért nem találta a felperes részéről bizonyítottnak.
Az EK rendelet 58. cikk (2) bekezdés b) pontja szerint a kereseti jog nem szűnik meg, ha a felelős fuvarozó az (1) bekezdésben megadott határidőn belül más úton tudomást szerzett az utast ért balesetről. A felperes a felülvizsgálati kérelmében voltaképpen e kivételszabály alkalmazandóságára hivatkozott, amikor azt állította, hogy az alperesnek egyéb okból, a mentőautó jelenléte miatt is tudomással kellett bírnia a balesetről. Amellett azonban, hogy ennek vizsgálata az eljárás korábbi szakaszaiban nem volt a per tárgya, s így a felülvizsgálat alapjául sem szolgálhatott [Kúria Pfv.V.20.797/2016/11. (BH 2017.232.II.)], a felülvizsgálati kérelem a fenti jogszabályhely megjelölését nem tartalmazta, ami az érdemi felülvizsgálatot ugyancsak kizárta
A Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.
Tárgyszavak: utóper, indexálás, végrehajthatóság, járadékfizetési kötelezettség, nyugdíjkorhatár elérése, körülmények lényeges változása, nyugdíjpótló járadék
I. Az anyagi jogerőhatás alóli kivételt jelentő utóper lényegadó ismérve, hogy szűk körben, a jogerős ítéletet megalapozó tények utóbb bekövetkezett, lényeges megváltozása esetén teszi lehetővé a szolgáltatás mennyiségének vagy időtartamának megváltoztatása iránti keresetindítást.
II. A kereset tartalmával, vagyis a kereseti kérelemmel szemben támasztott törvényi követelmény, hogy annak határozottnak kell lennie. Ez egyben a végrehajthatóságot is megköveteli, mégpedig abban az értelemben, hogy a marasztalás iránti kereseti kérelemnek megfelelő érdemi döntésnek mint végrehajtandó határozatnak, alkalmasnak kell lennie arra, hogy annak alapján végrehajtható okiratot lehessen kiállítani.
III. A Ptk. 4:207. §-a kifejezetten lehetővé teszi, hogy a bíróság ítéletében úgy rendelkezhessen, hogy a tartásdíj évente, a fogyasztói árindex növekedésének mértékével - külön intézkedés nélkül - módosuljon. Ezzel azonos, vagy akár csak hasonló, az értékállóság megőrzését szolgáló rendelkezést a kártérítési járadék tekintetében a Ptk. nem tartalmaz. A károsult utópert indíthat, vagy pedig a Ptk. 6:530. §-a alapján a járadék megváltoztatását kérheti.
rPp. 230. §, 361. §, rPtk. 340. § (1) bek., 355. §, Ptk. 4:207. §, 6:530. §
A felperesnek és házastársának gyermeke 1991. február 11-én született az alperes II. számú Női Klinikáján. A gyermeknél a mentális fejlődés minden területén és a mozgásfejlődés területén súlyos értelmi fejlődésbeli elmaradás volt tapasztalható. A betegség okát pontosan megállapítani nem lehetett, de kizárni sem lehetett azt, hogy az egészségkárosodás a felperes házastársa által alkalmazott fogamzásgátló eszköz mellett kihordott terhességgel állt okozati összefüggésben, amelynek veszélyére az alperes alkalmazottja nem hívta fel a felperes és házastársa figyelmét.
Az elsőfokú bíróság közbenső ítéletében megállapította, hogy az alperes a gyermek betegsége folytán a felperest, a házastársát és a gyermeket ért károkért teljes egészében, valamint a felperes házastársának leszázalékolása miatt őt ért károkért 50%-os mértékben kártérítési felelősséggel tartozik. A másodfokú bíróság közbenső ítéletével az elsőfokú közbenső ítéletet helybenhagyta. A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság közbenső ítéletével a jogerős közbenső ítéletet hatályában fenntartotta.
Az elsőfokú bíróság - a másodfokú bíróság ítéletével jogerőre emelkedett - ítéletével az alperest a felperes javára kártérítés, valamint 2007. június 1-jétől 2014. szeptember 17-ig havi 268.614 forint jövedelempótló járadék megfizetésére kötelezte. A Legfelsőbb Bíróság ítéletével a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a járadékfizetési kötelezettség időtartamát 2015. március 19-ig meghosszabbította.
A felperes részére 2015. április 1-jétől havi 200.960 forint öregségi nyugdíjat folyósítanak, 2016. október 14-től 2021 végéig összesen 15.182.219 forint nyugdíjat kapott. A korábbi munkakörének ellátása és az azzal járó magasabb jövedelme esetén ebben az időszakban 26.903.436 forint nyugdíjban részesült volna.
A felperes módosított keresetében a 2016. október 14-től 2021. június 30-ig terjedő időre a lejárt jövedelempótló járadék továbbá véghatáridő nélkül, az évenkénti nyugdíjkorrekció mértékével növelve havi 143.569 forint jövedelempótló járadék megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Állította, hogy ha a káresemény nem következett volna be, akkor 2015. április 1-jéig a korábbi munkakörében szerzett jövedelme alapján állapították volna meg a szolgálati idejét, fizették volna meg a nyugdíjjárulékot, és magasabb összegű nyugdíjban részesülne.
Az alperes - elévülési kifogást is tartalmazó - érdemi ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperest 4.049.967 forint tőke és havi 72.505 forint járadék megfizetésére kötelezte. A rPp. 229.§ (1) bekezdése alapján ítélt dolognak tekintette az alperes károkozó magatartását, mint ahogy azt is, hogy a felperes a károkozó magatartással okozati összefüggésben a korábban magas szakmai színvonalú állásában nem tudott tovább dolgozni, és ezzel összefüggésben a jövedelme csökkent.
Rögzítette ugyanakkor azt is, hogy az alperest jövedelempótló járadék megfizetésére kötelező jogerős ítélet indokolása szerint a felperest kárenyhítési kötelezettség terhelte, és az alperes a jövedelemveszteség körében 50%-ban volt köteles megtéríteni a felperes kárát. Ezt ugyancsak ítélt dolognak minősítette, és a nyugdíj összegével kapcsolatban is irányadónak tekintette.
A perben kirendelt igazságügyi könyvszakértő szakvéleménye alapján megállapította, hogy 2016. október 14. és 2021. december 31. között a felperes 8.099.933 forinttal kevesebb nyugdíjban részesült annál, mint amennyit a káresemény nélkül kaphatott volna. Emiatt, az alperes 50%-os mértékű felelősségére tekintettel a lejárt járadék összegét 4.049.967 forintban, a folyamatos járadék összegét pedig havi 72.505 forintban határozta meg.
A keresettől eltérően a folyamatos járadék összegét nem az évenkénti nyugdíjkorrekció mértékével növelten állapította meg. Ezt azzal indokolta, hogy egy ilyen ítéleti rendelkezés nem lenne kellően határozott és végrehajtható. Utalt egyben arra, hogy ha a felperes ezt az igényét érvényesíteni kívánja, akkor külön pert kell indítania.
A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett - a keresetet részben elutasító - rendelkezését helybenhagyta.
A fellebbezésben foglaltak kapcsán rámutatott: az alperest a jövedelempótló járadék tekintetében marasztaló jogerős ítélet indokolásából egyértelműen megállapítható, hogy a felperes gyermekének és házastársának állapota, valamint a felperes kisebb jövedelme között részoki összefüggés állt fenn, és ebből eredően ezek a költségek csak részben voltak átháríthatók az alperesre. Figyelembe vette, hogy ennek mértékét a korábbi jogerős ítéletben a felperest terhelő kárenyhítési kötelezettségre tekintettel 50%-ban határozták meg. Utalt arra, hogy ha a felperes a kárenyhítési kötelezettségének maradéktalanul eleget tett volna, és a szakképzettségének, végzettségének megfelelő állás betöltését választva helyezkedik el, akkor jövedelemvesztesége, és ennek következtében nyugdíjvesztesége nem keletkezett volna.
Az elsőfokú bíróságnak azzal az álláspontjával is egyetértett, hogy végrehajthatóság hiányában nem volt lehetőség a járadék összegének az évenkénti nyugdíjkorrekció mértékével növelt megállapítására. Kifejtette, hogy ha az alperes az ennek megfelelő teljesítéstől elzárkózik, akkor a felperes az elévülési időn belül a járadék felemelése iránti igényét per útján érvényesítheti.
A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben annak hatályon kívül helyezését és az alperesnek a keresettel egyező marasztalását kérte.
Megsértett jogszabályhelyként a rPp. 221. § (1) bekezdését és 229. § (1) bekezdését, valamint a rPtk. 340. § (1) bekezdését és 355. § (1)-(4) bekezdéseit jelölte meg.
Hangsúlyozta, hogy a jogerős közbenső ítélet szerint az alperest teljes kártérítési felelősség terheli az őt ért károkért. Ehhez képest tévesnek tartotta a perben eljárt bíróságoknak azt az álláspontját, amely szerint az alperest jövedelempótló járadék megfizetésére kötelező korábbi jogerős ítélet indokai ítélt dolognak minősülnek, és azokra tekintettel csak a nyugdíjkiesése 50%-át követelheti az alperestől. Mindez értelmezése szerint azt jelenti, hogy a terhére még az aktív, kereső korában megállapított kárenyhítési kötelezettség a nyugdíjas évekre is alkalmazandó, ami tulajdonképpen kétszeres kárenyhítési kötelezettséget ró reá, és ennek teljesítése indokolatlan, egyúttal nem is elvárható tőle. Megítélése szerint ezért a bíróságok korlátozták az alperes kártérítési kötelezettségének terjedelmét.
A folyamatos járadék összegét továbbra is a keresetének megfelelően, az évenkénti nyugdíjkorrekció mértékével növelten kérte meghatározni. Sérelmezte, hogy e körben a másodfokú bíróság az indokolási kötelezettségét nem teljesítette, és a jogerős ítélet indokolatlanul további peres eljárások kezdeményezésére kényszeríti. Megismételte, hogy az éves nyugdíjkorrekció mértékét jogszabály határozza meg, így a kereset ebben a részében a követelés határozatlanságára és végrehajthatatlanságára hivatkozással nem lett volna elutasítható. Arra is utalt, hogy a bíróságok a gyermektartásdíj összegét a Központi Statisztikai Hivatal által közzétett éves fogyasztói árindex növekedésének mértékével határozzák meg.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
A felülvizsgálati kérelem alapján megválaszolandó jogkérdés az volt, hogy a perben eljárt bíróságok az anyagi jogerőhatás helyes értelmezésével határozták-e meg az alperes járadékfizetési kötelezettségének terjedelmét, és indokoltan mellőzték-e a keresetben megjelölt, az évenkénti nyugdíjkorrekció figyelembevételével történő járadékszámítás alkalmazását.
Az első jogkérdés kapcsán abból kellett kiindulni, hogy a rPp. 230. § (1) bekezdése az anyagi jogerő alóli kivétel, amelynek célja a mindenkori életviszonyokhoz való igazodás. E jogszabályhely az utóbb bekövetkezett lényeges körülményváltozás esetén ad lehetőséget arra, hogy a felek bármelyike keresetet indíthasson a szolgáltatás mennyiségének vagy időtartamának megváltoztatása iránt (Kúria Pfv.III.20.583/2021/8.). Az anyagi jogerőhatás alóli kivételt jelentő utóper lényegadó ismérve, hogy szűk körben, a jogerős ítéletet megalapozó tények utóbb bekövetkezett lényeges megváltozása esetén teszi lehetővé a szolgáltatás mennyiségének vagy időtartamának megváltoztatása iránti keresetindítást [Kúria Pfv.III.21.213/2021/5. (BH 2022.205.II.)]. Ilyen változás lehet az öregségi nyugdíjjogosultság megszerzése is, aminek nem mond ellent az, hogy a bírói gyakorlat alapesetben nem tekinti véghatáridőnek a jogszabály szerinti nyugdíjkorhatár elérését. Ha a jogosult a továbbiakban nyugdíjpótló járadékot igényel, azt kell vizsgálni, hogy a baleset előtti munkakör betöltése esetén milyen összegű nyugdíjban részesült volna (Kúria Pfv.III.21.315/2019/6., Pfv.III.20.204/2021/4.). Így lehet megállapítani, hogy van-e jövedelem kiesése (hasonlóan: Legfelsőbb Bíróság Pfv.III.21.025/2011/6.).
Az adott esetben az alperes a felperes öregségi nyugdíjra való jogosultságának megszerzéséig volt köteles jövedelempótló járadék megfizetésére. Ezt az időpontot eredetileg 2014. szeptember 17-ében határozták meg, majd a járadékfizetési kötelezettség időtartamának megváltoztatása iránt indított utóperben 2015. március 19-ére módosították. Ehhez képest a felperes 2015. április 1-jétől részesül öregségi nyugdíjban, és keresetében 2016. október 14-től kérte az alperes járadékfizetésre kötelezését, azt állítva, hogy a káresemény hiányában magasabb összegű nyugdíjban részesülne. Az előzményi perben hozott jogerős közbenső ítélethez és jogerős ítélethez fűződő anyagi jogerőhatás érvényesülésének vizsgálatakor mindkét fokú bíróság ítélt dolognak tekintette az alperes károkozó magatartását, valamint azt is, hogy a felperes a károkozó magatartással okozati összefüggésben a korábban magas szakmai színvonalú állásában nem tudott tovább dolgozni, és ezzel összefüggésben a jövedelme csökkent. Ennek oka az anyagi jogerőhatás tárgyi terjedelmét meghatározó tény- és jogazonosságnak e tekintetben a felperes által sem vitatott fennállása volt. Ezek, a rPp. 229. § (1) bekezdésében megkövetelt konjunktív feltételek azonban nemcsak ebben a körben teljesültek. A keresettel érvényesített jog és a kereset ténybeli alapja abban a vonatkozásban nem különbözött a korábbiaktól, hogy bár ezúttal a felperes a kiesett öregségi nyugdíjának pótlását kérte, de ugyanúgy a nyugdíj alapját képező jövedelmének az alperes károkozó magatartására visszavezethető kiesését állította. A járadékkövetelés alapja tehát ennyiben mindkét esetben azonos volt, és ezért az alperest jövedelempótló járadék tekintetében marasztaló jogerős ítéletnek azt a megállapítását is irányadónak kellett tekinteni, amely szerint a felperes a kárenyhítési kötelezettségének megszegése miatt a jövedelemvesztesége csupán 50%-ának megtérítését követelhette. A felperes felülvizsgálati érvelésével szemben éppen ennek figyelmen kívül hagyása eredményezte volna a rPp. 229. § (1) bekezdésének megsértését. Ennélfogva pedig a felülvizsgálati kérelemben feltüntetett anyagi jogi jogszabályhelyeknek, a rPtk. 340. § (1) bekezdésének és 355. §-ának téves alkalmazását sem lehetett megállapítani.
A perben eljárt bíróságok a járadék mértékének a keresetben kért, az évenkénti nyugdíjkorrekció alapulvételével történő meghatározását az annak megfelelő ítéleti rendelkezés határozatlanságára és végrehajthatatlanságára hivatkozással mellőzték. Ezzel a rPp. 221. § (1) bekezdésében előírt indokolási kötelezettségüket annak ellenére is teljesítették, hogy az említett, a felperes részéről vitatott jogi álláspontjukat részletesebben nem fejtették ki. Ez az eljárásjogi indok ugyanakkor a következők miatt helytálló volt. A kereset tartalmával, vagyis a kereseti kérelemmel szemben a rPp. 121. § (1) bekezdés e) pontja azt a követelményt támasztja, hogy annak határozottnak kell lennie. Ez egyben a végrehajthatóságot is megköveteli, mégpedig abban az értelemben, hogy a marasztalás iránti kereseti kérelemnek megfelelő érdemi döntésnek mint végrehajtandó határozatnak alkalmasnak kell lennie arra, hogy annak alapján - a Vht.13. § (1) bekezdés a) pontja szerint - végrehajtható okiratot lehessen kiállítani. Ez az elvárás azonban a felperes által kért marasztalás esetén nem teljesült volna. A nyugellátások évenkénti rendszeres emelésének szabályait a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény (a továbbiakban: Tny.) 62. §-a tartalmazza. E szabályok közül az éves nyugdíjemelésről a Tny. 62. § (1) és (2) bekezdése rendelkezik, és az éves nyugdíjemelés részletszabályait minden évben kormányrendelet rögzíti, meghatározva a nyugdíjemelés mértékét és a jogosultak körét. Emellett a Tny. 62. § (3)-(5) bekezdései az évközi nyugdíjemelést is szabályozzák, és a fogyasztói árak növekedésének tárgyévben várható mértékétől függően kiegészítő nyugdíjemelés végrehajtását írják elő. Mindezek ismeretében a járadéknak a felperes által figyelembe venni kért, évenkénti nyugdíjkorrekció mértékével növelt összegben való meghatározása a szabályozás összetettsége folytán nem lett volna alkalmas a végrehajthatóság előzőekben hivatkozott követelményének kielégítésére.
A felperes felülvizsgálati okfejtésével szemben a fentiektől eltérő következtetésre a gyermektartásdíj megfizetése iránti perekben követett bírói gyakorlatra tekintettel sem lehetett jutni. A tartásdíj esetében ugyanis az indexálás lehetőségét a Ptk. 4:207. §-a kifejezetten lehetővé teszi, mely szerint a bíróság ítéletében úgy rendelkezhet, hogy a tartásdíj évente, a következő év január 1. napjától a Központi Statisztikai Hivatal által közzétett éves fogyasztói árindex növekedésének mértékével - külön intézkedés nélkül - módosul. Ezzel azonos, vagy akár csak hasonló, az értékállóság megőrzését szolgáló rendelkezést ugyanakkor a kártérítési járadék tekintetében sem a perben alkalmazott rPtk., sem a Ptk. nem tartalmaz. Ennek érdekében a károsult a rPp. 230. §-ában és 361. §-ában szabályozott utópert indíthat, vagy pedig a Ptk. 6:530. §-a alapján a járadék megváltoztatását kérheti.
Emiatt a bíróságok helyesen utaltak arra, hogy a felperes a járadék felemelése iránti igényét külön perben érvényesítheti. A jogerős ítélet ezért ebben a részében sem sérti a felülvizsgálati kérelemben megjelölt rPtk. 355. §-át.
A Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. Pfv.III.21.082/2022/5. szám
Tárgyszavak: Kártalanítási Számla kezelője, Mabisz, megtérítési igény, vezető, üzembentartó biztosítási kötelezettség, egyetemleges felelősség
A Kártalanítási Számla kezelője, a Mabisz a biztosítási fedezettel nem rendelkező üzembentartóval szemben is érvényesítheti a megtérítési igényét a biztosítottság hiányáról tudó jármű vezetője mellett; felelősségük egyetemleges.
Egybehangzó szerződéses nyilatkozat hiányában az adásvételi szerződés - akár az annak különös nemeként szabályozott próbára vétel - létrejötte nem állapítható meg.
Gfbt. 3. § 35. p., 28. § (1) bek, 35. § (1) bek, 33. §-a, 34. §-a és 36. § (8) bek, rPtk. 365. § (1)-(3) bek., 371. § (1) és (3) bek.
A perben nem álló eladó és az I. rendű alperes mint vevő 2010. május 30-án adásvételi szerződést kötött a Lada típusú gépjármű vonatkozásában, amelynek értelmében az eladó a gépjármű tulajdonjogát 140.000 forint ellenében átruházta az I. rendű alperesre, aki azt a vételár megfizetése után átvette.
Az I. rendű alperes a gépjárművet értékesítés céljából meghirdette, amelyre 2010. július 5-én a II. rendű alperes jelentkezett, és az alperesek személyesen találkoztak. A találkozó alkalmával a II. rendű alperes szóban jelezte az I. rendű alperesnek, hogy a gépjárművet kipróbálásra elviszi, majd annak visszahozatalát követően írásbeli formában adásvételi szerződést kötnek egymással. Ezzel egyidejűleg a II. rendű alperes vételár címén 200.000 forint készpénzt adott át az I. rendű alperesnek, aki azzal a tájékoztatással bocsátotta a II. rendű alperes rendelkezésére a gépjárművet, hogy arra kötelező felelősségbiztosítást nem kötött.
Ezt követően a II. rendű alperes a gépjárművel 2010. július 5. napján 17 óra 30 perc körüli időpontban balesetet okozott.
A baleset időpontjában a perbeli gépjármű érvényes felelősségbiztosítással nem rendelkezett, a forgalmi engedélyben bejegyzett üzembentartóként az eladó szerepelt.
A felperes mint a Kártalanítási Számla kezelője a Gfbt. 35. § (1) bekezdése szerint eljárva a károsultaknak kártérítést fizetett.
A perbeli baleset következményeként büntetőeljárás indult, amelyben a büntetőbíróság megállapította a II. rendű alperes bűnösségét közúti baleset okozásának vétségében.
A felperes keresetében az alpereseket egyetemlegesen kérte kötelezni a kifizette kártérítés megtérítésére.
Keresetében megtérítési igényt érvényesített az I. rendű alperessel mint a károkozó gépjármű üzembentartójával, a II. rendű alperessel pedig mint annak vezetőjével szemben a Gfbt. 35. § (1) bekezdése, 33. §-a, 34. §-a és 36. § (8) bekezdése alapján, hivatkozva a rPtk. 339. § (1) bekezdésére és 345. § (1) bekezdésére is.
Arra hivatkozott, hogy az I. rendű alperes a gépjármű tulajdonosaként a baleset időpontjában üzembentartónak minősült, így felelős az annak üzemeltetése során okozott károkért. A Gfbt. 4. §-ában meghatározott kötelezettsége ellenére biztosítási fedezettel nem rendelkezett a károkozó gépjárműre, ezáltal a balesetből eredő teljes kárt a felperes volt köteles megfizetni a károsultaknak, amelyre figyelemmel az I. rendű alperessel szemben a Gfbt. 36. § (8) bekezdése értelmében annak ellenére is jogosultsága nyílt az általa teljesített összeg megtérítésére, hogy a gépjárművet nem ő vezette.
Az I. rendű alperes érdemi ellenkérelmében a vele szemben előterjesztett kereset elutasítását kérte. Arra hivatkozott, hogy a baleset bekövetkezésekor a károkozó gépjármű tekintetében sem tulajdonosnak, sem üzembentartónak nem minősült, ugyanis annak vételára átvételét követően a járművet átadta a II. rendű alperesnek, ezáltal a Ptk. 6:215. § (1)-(2) bekezdései értelmében közöttük attól függetlenül adásvételi szerződés jött létre, hogy a jogviszony tárgyát a II. rendű alperes csak kipróbálásra vette át. Az ingóságok adásvételére nézve jogszabály kötelező írásbeli formát nem ír elő, így a fenti szolgáltatás és ellenszolgáltatás teljesítésével a "jogviszony foganatba ment". Arra is hivatkozott, hogy a baleset időpontjában üzembentartóként a közhiteles nyilvántartásban sem szerepelt.
A II. rendű alperes ügygondnoka érdemi ellenkérelmében szintén a vele szemben előterjesztett kereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte a II. rendű alperest, hogy fizesse meg a felperes részére az általa nyújtott kártérítést.
Határozatának indokolásában idézte a rPtk. 345. § (1) bekezdésében foglaltakat, valamint a Gfbt. 3. § 35. pontjában, 28. § (1) bekezdésében, 35. § (1) bekezdésében és 36. § (8) bekezdés a) pontjában foglaltakat.
Megállapította, hogy a II. rendű alperes az általa vezetett, biztosítási fedezettel nem rendelkező gépjárművel két személynek is sérülést okozott, amelyre tekintettel a felperes e személyeknek kártérítést fizetett. Emellett az I. rendű alperes maga is elismerte, hogy a káreseményt megelőzően a gépjármű vonatkozásában tulajdonjoggal rendelkezett, így az idézett jogszabályi rendelkezések alapján a felperes a keresetében megjelölt követelés tekintetében mindkét "alperessel kapcsolatosan perbeli legitimációval bírt".
Az elsőfokú bíróság elsőként azt vizsgálta, hogy a baleset bekövetkezésekor az I. rendű alperes minősült-e a káreseménnyel érintett gépjármű üzembentartójának. Megállapította, hogy a baleset bekövetkezését megelőzően az alperesek között szóbeli formában adásvételi szerződés jött létre a károkozó gépjármű tárgyában, amely megállapodásban kikötött vételárat a II. rendű alperes mint vevő átadta az I. rendű alperes mint eladó részére. Az elsőfokú bíróság utalt arra, hogy e jogviszony tartalmára nézve ugyanakkor nem vehette figyelembe a kihallgatott tanúk vallomását, mert ők a szerződés létrejöttének helyszínén és időpontjában nem voltak jelen, ezért csak az I. rendű alperes személyes meghallgatását, valamint a II. rendű alperes által a vele szemben folytatott büntetőeljárás során, a másodfokú bíróság előtt elmondottakat értékelhette. Ezen nyilatkozatok az elsőfokú bíróság megítélése szerint egybehangzóan tartalmazzák, hogy a II. rendű alperes a perbeli gépjárművet kipróbálásra vitte el, így megállapítható volt, hogy a szerződő felek szándéka a rPtk. 371. § (1) bekezdésében szabályozott próbára vételre terjedt ki.
Az elsőfokú bíróság rögzítette: a felperes az I. rendű alperessel szembeni igényét a Gfbt. 36. § (8) bekezdésének a) pontjára alapította, amely jogszabály 3. § 35. pontja az üzembentartó fogalmát külön meghatározza. Ennek megfelelően elsődlegesen üzembentartóként a személygépkocsi vonatkozásában a hatóságok által kiállított okiratban feltüntetett jogosult jöhetett számításba, és csak e bejegyzett jogosult hiányában lehetett a jármű tulajdonosát ekként tekinteni. A büntetőeljárás során a nyomozóhatóság rögzítette a gépjármű forgalmi engedélyében szereplő adatokat, amelynek tartalmát az elsőfokú bíróság valóként fogadta el, így a baleset bekövetkezésekor a Gfbt.-ben szereplő fogalom szerint üzembentartóként a perben nem álló eladó volt tekinthető. Így noha az I. rendű alperes azon hivatkozása, miszerint "a közhiteles gépjármű-nyilvántartásban üzembentartóként nem került bejegyzésre, önmagában nem bírt relevanciával, ugyanakkor ennek ténye a forgalmi engedélyben ekként szereplő jogosult személyét feltétlenül érintette". Ezért az I. rendű alperes által felhozott fenti indokot az elsőfokú bíróság osztotta, ezáltal marasztalására a megjelölt jogcímen nem látott lehetőséget.
Az elsőfokú bíróság vizsgálta azt is, hogy a régi Ptk. veszélyes üzem működéséből eredő károkkal kapcsolatos szabályai körében az I. rendű alperes üzembentartónak minősült-e. Utalt arra, hogy a káresemény bekövetkezésekor a kárt okozó gépjárművel már a II. rendű alperes volt rendelkezni jogosult, aki annak birtokába jogszerűen, a rPtk.-ban meghatározott jogcím alapján került. Ezáltal a gépjármű működtetése az elsőfokú bíróság megítélése szerint ekkor már a II. rendű alperes érdekében állt, ugyanis az I. rendű alperes - különösen a vételár átadására, a gépkocsi értékére, valamint annak II. rendű alperes birtokába történt átengedésére figyelemmel - alappal lehetett abban a feltételezésben, hogy a személygépkocsit minden kétséget kizáróan a II. rendű alperes tulajdonába adja. Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a baleset bekövetkezésekor a rPtk. alapján a II. rendű alperes minősült üzembentartónak, ezért a felperes nem követelheti kereseti igényét az I. rendű alperestől.
Az elsőfokú bíróság rámutatott, hogy a II. rendű alperes a gépjármű tényleges üzembentartójaként, akként okozta a perbeli káreseményt, hogy az I. rendű alperes őt nem vitásan tájékoztatta a biztosítási fedezet hiányáról. Ezáltal a II. rendű alperes vonatkozásában a felperesi igény a Gfbt. 36. § (8) bekezdés a) pontjának megfelelően érvényesíthető.
A felperes és a II. rendű alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett részét részben megváltoztatta, és kötelezte az I. rendű alperest, hogy a II. rendű alperessel egyetemlegesen fizessen meg a felperesnek.
Határozatának indokolása szerint az elsőfokú bíróság a tényállást lényegében helyesen állapította meg, és érdemben helyes döntést hozott, amikor a II. rendű alperest a kereset szerint marasztalta, tévedett azonban, amikor az I. rendű alperessel szemben a keresetet elutasította.
Megítélése szerint az I. rendű alperes személyes előadása és a II. rendű alperesnek a büntetőeljárás során, a másodfokú bírósági tárgyaláson tett azon előadása alapján, hogy meg szerette volna venni a perbeli gépjárművet, egyértelműen az állapítható meg, hogy a II. rendű alperes csak kipróbálásra vitte el az autót. Tény, az ingó dologra vonatkozóan szóban is köthető adásvételi szerződés, a perbeli esetben azonban az I. rendű alperes és a II. rendű alperes rendelkezésre álló nyilatkozataiból megállapíthatóan hiányzik az egybehangzó szerződéses nyilatkozat, ami alapján az adásvételi szerződés létrejötte megállapítható lenne. Az elsőfokú eljárás során kihallgatott tanúk nem voltak jelen, amikor az I. rendű alperes a gépjárművet a II. rendű alperesnek átadta, az adásvételi szerződésről csak az I. rendű alperestől értesültek, így vallomásuk az adásvételi szerződés létrejöttének megállapítására alapul nem szolgálhatott. Mindezek alapján a másodfokú bíróság álláspontja szerint nem állapítható meg az adásvételi szerződés létrejötte, így a perbeli gépjármű tulajdonosának a baleset bekövetkezésekor az I. rendű alperes minősült, aki mint tulajdonos a Gfbt. 4. § (1) bekezdésében foglaltakat megszegve nem kötött kötelező felelősségbiztosítási szerződést, így a törvény 36. § (8) bekezdés a) pontja alapján, a 3. § 35. pontjára is figyelemmel a felperessel szemben üzembentartóként, a II. rendű alperessel mint a károkozó gépjármű vezetőjével egyetemlegesen felel.
Rögzítette, hogy a II. rendű alperes mint a gépjármű vezetőjének a helytállási kötelezettsége a Gfbt. 36. § (8) bekezdés a) pontja alapján ugyancsak megállapítható volt.
A jogerős ítélet ellen az I. rendű alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben annak részbeni, az elsőfokú ítéletet megváltoztató rendelkezéseit érintő hatályon kívül helyezését és az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte. Állította, hogy a jogerős ítélet sérti a rPtk. 216. § (1)-(2) bekezdéseit, a 365.§ (1)-(3) bekezdéseit, valamint a 371.§ (1) és (3) bekezdését.
Arra hivatkozott, hogy az eljárt bíróságok a tényállást egyezően állapították meg, a másodfokú bíróság azonban, szemben az elsőfokú bírósággal tévesen mégis arra az álláspontra helyezkedett, hogy a II. rendű alperes csupán kipróbálásra vitte el a gépjárművet. Felülvizsgálati érvelése szerint ugyanakkor a saját személyes előadása alapján az állapítható meg, hogy az alperesek között érvényes adásvételi szerződés jött létre a gépjármű vonatkozásában.
Megismételte azt a hivatkozását, hogy a szerződés érvényes létrejöttének nem feltétele az adásvételi szerződés írásba foglalása, ezért abban a pillanatban, amikor a II. rendű alperes a vételárat megfizette és a gépjárművet birtokba vette, az adásvételi szerződés érvényesen létrejött vagy a rPtk. 365. § (1)-(3) bekezdései szerint, vagy annak egy speciális, a rPtk. 371. § (1) és (3) bekezdésében szabályozott típusa, a próbára vétel szabályai szerint. Ezért - álláspontja szerint - a gépjármű a baleset idején már a II. rendű alperes tulajdonát képezte, így az I. rendű alperes nem tartozik megtérítési igénnyel a felperesnek.
Hivatkozott arra is, hogy tekintettel arra, hogy a II. rendű alperes az évek alatt sohasem kérte vissza tőle a vételárat, és olyan nyilatkozatot sem tett, hogy nem kívánja megvásárolni a gépjárművet, a rPtk. 216. §-a alapján olyan ráutaló magatartást tanúsított, amivel egyértelműsítette a szerződési akaratát.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
A Kúria megítélése szerint a másodfokú bíróság az irányadó tényállás alapján a rPtk. 365. § (1)-(3) bekezdéseinek, valamint 371. § (1) és (3) bekezdéseinek a megsértése nélkül jutott arra a jogi következtetésre, hogy az I. és II. rendű alperes rendelkezésre álló nyilatkozataiból megállapíthatóan hiányzik az egybehangzó szerződéses nyilatkozat, ami alapján az adásvételi szerződés - akár annak a különös nemeként szabályozott próbára vétel - létrejötte a perbeli gépjármű tekintetében megállapítható lenne.
A jogerős ítélet helyes megállapítása ellenében a felülvizsgálati kérelemben kifejtett érveléssel szemben a Kúria annak kiemelését tartja szükségesnek, hogy sem az I. rendű alperes, sem a II. rendű alperes személyes előadásából, sem azok együttes értelmezéséből nem lehetett megalapozottan olyan jogi következtetést levonni, hogy az alperesek a perbeli gépjármű adásvételére vonatkozóan egybehangzó és kölcsönös szerződéses nyilatkozatot tettek volna.
Ilyen jognyilatkozatot a felülvizsgálati kérelemben hivatkozott körülmények alapján a II. rendű alperes ráutaló magatartással sem tett. Ahogyan arra a felperes a felülvizsgálati ellenkérelmében helytállóan utalt, ez önmagából abból, hogy az alperesek az átadott összeggel nem számoltak el egymás között, nem következik.
Erre tekintettel a másodfokú bíróság helyesen marasztalta az I. rendű alperest a gépjármű üzembentartójaként a II. rendű alperessel mint a károkozó gépjármű vezetőjével egyetemlegesen.
A Kúria a jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott részét hatályában fenntartotta.
Összeállítást készítette: Kiss Ferenc Kálmán, ügyvéd ■
Visszaugrás
