Értékvédő-közvetítő alapjogok szövik át mindennapi, jogi életünket egyre kifinomultabban, miközben velünk élnek a jognak, az igazságszolgáltatásnak azok a struktúrái is, amelyek eredetére az etológusok nagyobb sikerrel kísérelhetnek meg választ adni, mint a jogtudomány. Ilyen, az idő homályába visszanyúló természetes igénynek tartjuk, hogy az ember a személyét, javait ért támadást visszaverje, megvédje magát azokkal szemben, akik ellene, vagy mások ellen bűncselekményt követnek el. Az állami büntetőhatalom kialakulása és megerősödése mellett meg kell maradnia az önvédelem, a jogos önhatalom formáinak is annak ellenére, hogy a büntető hatalom szervezetileg fokozatosan kiépül, és már mint büntető hatalmi monopólium jelenik meg belső önfejlődéssel, egyre finomabban szabályozott struktúrával.
A monopolizált állami büntető hatalom céljából és működési sajátosságaiból adódóan nem tűri el a magánszemély tilos önhatalmát, de az önhatalmat sem teoretikusan, sem praktikusan nem lehet kizárni, ezért azt formalizált keretek között kell tartani. Ennek megfelelően a modern büntetőeljárási jogok sem tudnak elzárkózni attól, hogy ne biztosítsanak szabályozott minimális standard-ot az állampolgároknak arra, hogy bűncselekmény elkövetőjét legalább elfogják és ne önhatalmat, magánbosszút gyakoroljanak, hanem büntetőeljárást kezdeményezzenek. A "büntető önhatalom egyik minimális standard-ját szabályozza az 1973. évi Ltv. 91. § (5) bekezdése, amely szerint a bűncselekmény elkövetésén tettenért személyt bárki elfoghatja; köteles azonban őt haladéktalanul a rendőrségnek, vagy az ügyészségnek átadni, ha pedig erre nincs módja, ezek valamelyikét értesíteni. A jogintézmény a Be. II. címében a Kényszerintézkedések között, az őrizetbe vételnél található, ezért dogmatikai elhelyezése alapján magánőrizetnek vagy magántettenérésnek is nevezhetjük, azonban ezek az elnevezések nem igazán fejezik ki a jogintézmény tényleges tartalmát és célját. Ezért a megoldást az "elfogás" elnevezés körében kell keresni.
Strukturálisan az őrizetbe vétel és a magánelfogás áll egymással párban. Ebből a megközelítésből a magánelfogás nem más, mint egy korlátozott, ideiglenes őrizetbe vétel, ezért az "ideiglenes őrizetbe vétel magánszemély által" elnevezés is pontosan körülírja a jogintézmény tartalmát. Ez az elnevezés a mindennapi használatban kicsit nehézkesnek tűnik, másrészt a laikus jogkövető felé olyan tartalmat közvetíthet, amely az állampolgári önérdek-érvényesítés túlkapásaihoz vezethet. A jogintézmény az állampolgár, a magánszemély "büntető önhatalmát", beavatkozási, elfogási jogát, korlátait rögzíti. Ezért ezt az elfogást - megkülönböztetve a hatósági elfogástól - célszerű magánelfogásként jelölni.
A jogintézmény normaszövege az 1896. évi Bűnvádi Perrendtartás óta lényegében nem változott. A szabályozás kiforrottsága és időt állósága azt a hamis érzetet keltheti, hogy a világos megfogalmazás mögött az elmélet és a jogalkalmazás jól körülhatárolt szabályokkal operál. De ez távolról sincs így.
Az 1896. évi 33. törvénycikk, a Bűnvádi Perrendtartás a tettenkapást a XI. fejezetben az előzetes letartóztatás egyik okaként szabályozta. A 141. § 1. pontja szerint előzetes letartóztatás rendelhető el tettenkapás esetén, ha a tettenkapott kiléte azonnal nem állapítható meg. A tettenkapás fogalmát a 142. § tartalmazta: "A tettenkapás esetei: 1. Ha valaki a tettest, vagy a részest a bűncselekményen rajta éri; 2. Ha valaki, mint szemtanú, vagy általa figyelmeztetve a tettest, vagy részest azonnal a bűncselekmény elkövetése után elfogta, vagy űzőbe vette."1 A Bp. 142. §-ban a tettenkapás meghatározása után a magánelfogás olyan normaszövege került, amely mondatszerkesztését, fogalmait, tartalmát tekintve a hatályos szabályozás alapját képezi: "A tettenkapottat bárki elfoghatja. Köteles őt azonban a legközelebb levő járásbírósághoz, vizsgálóbíróhoz, kir. ügyészséghez, vagy rendőri hatósághoz kísérni, vagy ha ezt nem teheti, az említett hatóságok közül a legközelebb levőnek nyomban bejelentést tenni."2 A Bp. javaslathoz fűzött indokolás kiemelte, hogy a bárki által történő elfogást a megsértett jogrend követeli meg. "Nincs perrendtartás, mely az állampolgároknak megtiltaná a tettenkapottnak elfogását, sőt Angliában az állampolgároknak büntetés terhe mellett előírt kötelessé-gök a tettenkapottnak a letartóztatása".3
Az 1951. évi III. tv. 87. § a feljelentésről rendelkezett. Ennek első bekezdése szerint a tudomására jutott bűncselekményt bárki feljelentheti. Ezzel összhangban a (3) bekezdés a magánelfogást szabályozta: "A bűncselekményen tettenért személyt bárki elfoghatja, köteles azonban őt a legközelebbi rendőri szervhez, vagy ügyészséghez kísérni, ha pedig ez nem áll módjában, erről az említett személyek valamelyikét értesíteni."4 Az 1962. évi 8. sz. tvr. 99. §-ában szintén a feljelentés körében szabályozta a magánelfogást ez előző szövegezéssel. Az 1973. évi I. tv. 91. § (3) bekezdésében a korábbi normaszöveget az őrizetbe vételnél helyezte el és alig változtatott rajta. Az 1998. évi XIX. tv. 127. § (3) bekezdése a hatályos Be.-t annyiban változtatta meg, hogy az elfogott személyt a nyomozó hatóságnak kell átadni, és ha erre nincs mód, akkor a rendőrséget kell értesíteni.
A Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya 9. Cikkének 1. pontja szerint "Mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra. Senkit sem lehet szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani." Az Emberi Jogok Európai Egyezménye 5. Cikkében rendelkezik a szabadsághoz és a biztonsághoz való jogról. Az 5. Cikk 1/c. pont alapján a szabadságtól megfosztás lehet "a törvényes letartóztatás vagy őrizetbe vétel abból a célból, hogy a bűncselekmény elkövetése alapos gyanúja miatt az illetékes hatóság elé állítsák, vagy amikor ésszerű oknál fogva szükséges, hogy megakadályozzák bűncselekmény elkövetésében vagy annak elkövetése után a szökésben."
A nemzetközi emberi jogi téziseknek megfelelően az Alkotmány 55. § (1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként, mint törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani. Az Alkotmány 8. §-ában rögzíti, hogy a Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait.5 Azonban nem csak a személyi szabadság védelme alkotmányos alapelv, hanem az is, hogy demokratikus jogállamban a büntető hatalom alkotmányosan korlátozott közhatalmi jogosítvány és egyben alkotmányos kötelezettség.6 Az Alkotmánybíróság ítélkezési gyakorlata szerint az alapjog korlátozásának alkotmányosságához önmagában nem elegendő, ha alkotmányosan elismert cél érdekében történik, hanem szükségesnek és arányosnak kell lennie, a korlátozással elérni kívánt cél fontosságának és az ennek érdekében okozott jogsérelemnek egymással arányban kell állnia.7
Ezekkel az alapvető tételekkel kell a magánelfogás, személyi szabadság elvonás jogszabályi és jogalkalmazási feltételeit megvizsgálni. Esetünkben két alkotmányos alapjog áll egymással szemben. Az egyik a személyes szabadság védelme, a másik az állam büntető hatalmának gyakorlása, a büntetőjogi felelősségre vonás alkotmányos kötelezettsége.8 Ennek a feladatnak, kötelezettségnek a teljesítéséhez az államnak hatékony eszközökre van szüksége. Ezeket az eszközöket jelentős részben a büntetőeljárás határozza meg a maga formalizált, garanciákat tradicionálisan kiépítő rendszerével; ennek megfelelően a szabadság elvonásával kapcsolatban az állam és az egyén viszonyában garanciális szabályokat és eljárási módokat határoz meg. A magánelfogás látszólag nem az állam és az állampolgár viszonyát, hanem az állampolgár és állampolgár közötti viszonyt rendezi, ezért úgy tűnhet, mintha az államnak ezen a területen nem lenne teendője. Azonban a magánelfogás esetén az állampolgár nem cselekedhet "saját jogán", önkényesen, hanem csak az állam helyett abban a mértékben, amennyiben az állam büntető hatalmát egy konkrét bűncselekmény elkövetése esetén az adott szituációban nem érvényesítheti. Ennek megfelelően a Be. 95. § (5) bekezdésében foglalt szabályozás az alkotmányos büntetőeljárás kritériumainak megfelel. Ez a szabályozás az állam büntető hatalmának gyakorlásához elengedhetetlenül szükséges és arányos, mert a jogalkotó a magánelfogás feltételeit szűk, jól körülhatárolt esetre és rövid időtartamra korlátozza. Ily módon a jogalkotó a magánelfogás szabályozásával a jogállamiság, a jogbiztonság követelményének eleget tett. "A jogbiztonság azonban nem csak az egyes normák egyértelműségét követeli meg, de az egyes jogintézmények működésének kiszámíthatóságát is."9 Ezért az alkotmányos, büntetőeljárás jogi garanciák mellett ugyanolyan fontos, hogy a dogmatika szabályainak megfelelő egységes jogértelmezés, joggyakorlat is működjön.
A szükségesség/arányosság alkotmányos korlátjából következően a szabadságelvonás, magánelfogás értelmezése során restriktív szemléletre van szükség. Ennek megfelelően, pl. az osztrák büntetőjogi dogmatikában a magánelfogás nem alanyi jogként, hanem "alanyi lehetőségként" jelenik meg, mert a jogszabályi engedély távolról sem jelent magánelfogási kötelezettséget. A magánelfogás nem jogosítja fel a tettenérőt arra, hogy a hatóság nevében vagy helyett járjon el, "segédserifként" tevékenykedjen.10 Még akkor sem, ha a magánelfogás engedélyezése az állami büntetőhatalom monopóliuma alóli kivételként, annak kritikájaként is felfogható. Meghatározott esetben az állampolgárnak meg kell adni azt a cselekvési szabadságot, amellyel az állami büntetőhatalom monopóliumát nem csorbítja, hanem törvényes keretek között segíti.
A magánelfogás alaki jogi oldalon a büntetőeljárás megindítása, illetve az őrizetbe vétel körében helyezhető el, anyagi jogi szempontból pedig a büntethetőséget kizáró okok között foglal helyet, ezen belül az egyéb büntethetőséget kizáró akadályok között a jogszabályon alapuló engedélyek közé sorolható, amely absztrakt vagy konkrét lehet. Az "absztrakt engedély közvetlenül a jogszabályból fakad... a konkrét engedélyt viszont a jogszabályban meghatározott feltételek alapján az arra hivatott szerv adja meg esetenként".11 A besoroláson túl azonban a dogmatikai elmélet a magánelfogás struktúráját és jellemzőit nem dolgozta ki. Az intézmény alaki-anyagi jogi kettőssége lehet talán az egyik oka, hogy a dogmatika az intézményt szűkszavúan tárgyalja annak ellenére, hogy a tettenérés/elfogás a bűnüldözés mindennapi része.
A német, osztrák büntetőjogi dogmatika a büntethetőséget kizáró okokat alapvetően hármas tagolással ragadja meg, amelyet a magyar büntetőjogi dogmatikában is alkalmazhatónak tartok, mert dogmatikai, gyakorlati oldalról a jogintézmény felépítése jól vizsgálható és bemutatható. A vizsgálódási triász: a szituáció, a cselekmény és a szándék.12
A magánelfogási szituáció arra a kérdésre ad választ, hogy mikor áll elő olyan helyzet, amelyben a magánelfogásra jogosult személy beavatkozhat. A magánelfogási cselekmény a "hogyan"-ra ad választ. A beavatkozásra jogosult milyen magatartás kifejtésével marad meg a jogszerűség keretein belül. A magánelfogási szándék azt mutatja meg, hogy a beavatkozásra jogosultnak milyen célokat kell követnie szubjektíven azért, hogy cselekménye igazolható legyen.13
A magánelfogási szituáció a bűncselekmény elkövetőjének tettenérése. Ennek megfelelően elméletileg bármely bűncselekmény elkövetőjét tetten lehet érni, és el lehet fogni. Vargha Ferenc szerint "Bűncselekmény elkövetése alatt (141. § 2. pont) a törvény nem a bűncselekmény bevégzését értette, mert hiszen a kísérletnél is éppúgy előfordulhat a tettenkapás, mint a bevégzésnél; sőt igen gyakran éppen a tettenkapás meg fogja akadályozni a bevégzést; ugyanez áll az előkészületi cselekményre is, ha az a törvény értelmében bünte-tendő."14 Figyelemre méltó Fayer Lászlónak a jogintézménnyel kapcsolatban a XIX. század végén kifejtett kritikája, amely érvényét máig nem vesztette el: "Nem helyeselhető, hogy a tettenkapás fogalma ily széles körre terjesztetik ki. ... a vétségek közt vannak oly csekély súlyúak, amelyek a bárki által való elfogatás és bekísértetés rendszabályát még nem teszik indokolttá. Ha valakit egy állítólagos szemtanú figyelmeztetni fog a bűntett elkövetésére és ez az állítólagos bűntettest űzőbe veszi, a letartóztatás megtörténhetik, bármely csekély súlyú törvényszéki vétség vádja forog is fenn."15 Hasonló veszélyhelyzetet ismert fel a jogalkotó, amikor a hatósági tettenérés/elfogást szabályozta. Az 1994. évi XXXIV. tv. a Rendőrségről 33. § (1) bekezdés a) pontja szerint a rendőr a további intézkedés céljából elfogja, és az illetékes hatóság elé állítja azt, akit szándékos bűncselekmény elkövetésén tetten ért. A hatósági elfogás tehát csak szándékos bűncselekményre terjed ki tettenérés esetén, míg ilyen korlátozás a magánelfogásnál nincs. A bűncselekmény elkövetése látszólag olyan széles fogalom, amelybe bele tartozik a legenyhébb és legsúlyosabb bűncselekmény is, függetlenül az alannyá válás, a jogellenesség feltételének vizsgálata nélkül. Tulajdonképpen az, ami megalapozza a magánelfogást az nem is a bűncselekmény, hanem a diszpozíciószerű cselekmény. Ezt a még mindig tág fogalmat egyrészt a konkrét bűncselekmény törvényi tényállása, másrészt a tényleges elkövetés szűkíti, mert maga a tettenérés gyakorlati megvalósíthatósága korlátozza - tartalmi elemeinél fogva - azt, hogy tettenérés/magánelfogás a gyakorlatban nem minden diszpozíciószerű magatartásnál jöhet szóba. A diszpozíciószerű magatartásnak jogellenesnek kell lennie, illetve a jogellenességet megalapozott körülményeknek kell alátámasztaniuk. Ebből következően nem áll fenn ma-gánelfogási ok jogos, vagy jogosnak látszó magatartás esetén. Így végszükségben, vagy jogos védelmi helyzetben cselekvő személyt nem lehet tetten érni, elfogni. Ellenben a diszpozíciószerű és jogellenes magatartáshoz nem kell szükségszerűen a bűnösség megállapíthatósága. A tévedésben levő, kényszer, fenyegetés hatása alatt bűncselekményt elkövető személyt el lehet fogni, mert cselekménye az elkövetéskor objektíve ugyanolyan veszélyes, mint azok magatartása, akiknél ezek a feltételek nem állapíthatók meg. Egy nyilvánvalóan kóros elmeállapotban cselekvő személyt, vagy éppen gyermeket is el lehet fogni, ha tetten érik. Hogy az elfogásra ezen esetekben szükség van-e, azt az elfogási magatartás körében kell vizsgálni. A bűncselekmény elkövetése olyan strict feltétel, amelyből következik, hogy szabálysértés elkövetőjét magánszemély tettenérés esetén sem foghatja el, még az ún. kriminális jellegű szabálysértések esetén sem.16 Kifejezett jogszabályi engedély hiányában, a szabálysértés elkövetése esetén tettenérő magánszemély személyi szabadságot nem korlátozhat; nincs megállítási, feltartóztatási, elfogási jogosultsága.
Az osztrák büntetőeljárás lehetőséget biztosít a magánszemély számára annak az elkövetőnek a feltartóztatására is, akivel szemben a hatóság elfogató parancsot bocsátott ki [StPO. 86. § (3) bekezdés].17 Ez a lehetőség a magyar büntetőeljárásban nem szabályozott annak ellenére, hogy a nyomozó hatóság a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított, "összefüggésbe hozott" személyek elfogásához esetenként a médián keresztül a lakosság segítségét kéri. Ha ennek alapján a helyi, regionális vagy országos nyilvánosság előtt közzétett körözés alapján magánszemély a körözött személyt személyi szabadságában korlátozza, elfogja és a bűnüldöző hatóságnak átadja, illetve erről a hatóságot értesíti, akkor jogszabályi felhatalmazás hiányában magatartása személyes szabadság megsértése bűntettének megállapítására alkalmas. Azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ebben az esetben a személyi szabadság korlátozása társadalmilag hasznos tevékenység. Ennek társadalomra veszélyessége lehet csekély vagy egyáltalán nincs is, ezért az elfogó személlyel szemben a nyomozás elrendelése bűncselekmény hiányában, esetleg bűncselekmény megállapítása mellett megrovás alkalmazásával megtagadható.
Adott esetben teljesen nyilvánvaló lehet a diszpozíciószerűség, jogellenesség, bűnösség is a tettenérő, elfogó személy számára. A gyakorlatban a bűncselekmény fogalom felismerésének ez a teljessége a tettenérőtől, elfogótól nem minden esetben várható el. Ezért a magánelfogáshoz nem szükséges a bűncselekmény alapos gyanúja, hanem csupán "elégséges gyanúnak" kell fennállnia.18 Ez azt jelenti, hogy az adott körülményekből a laikus személy logikusan, az általános élettapasztalatot szem előtt tartva, okszerűen arra következtessen, hogy az, amit észlel, bűncselekmény, tényállásszerű cselekmény. A jogalkalmazó a magánelfogás feltételeinek megállapíthatóságát természetesen ex ante vizsgálja, míg a magánelfogásra jogosult személynek egy magánelfogási szituációban prognosztizálnia kell az általa észlelt cselekményt, annak körülményeit, esetleges következményeit és ennek megfelelően kell cselekednie. Az elégséges gyanú a magánszemély részére jogot biztosít a beavatkozásra, arra, hogy a bűncselekmény elkövetőjét elfogja. Ez pedig szükségszerűen azt is jelenti, hogy a tettenért elkövető egy ilyen szituációban az elfogás tűrésére köteles, mert itt a jog áll szemben a jogtalansággal.19
Az elégséges gyanú azt is jelenti, hogy gyakorlati, dogmatikai és kriminálpolitikai szempontból is a tettenért személy hátrányos helyzetbe kerül, mert viselnie kell az elfogásra jogosult magánszemély "tévedési kockázatát". Nevezetesen azt, hogy ha az elfogásra jogosult személy megalapozott tények alapján ugyan, de téves következtetést vont le arra, hogy bűncselekmény elkövetése történt. Ha az elégséges okok fennállnak, és ameddig fennállnak, az elfogott személynek a jogos elfogással szemben nincs joga védekezésre. Még akkor sem, ha esetleg nem bűnös, illetve a nyomozás megállapítja, hogy nem követett el bűncselekményt. Ez a kockázat-telepítés társadalmilag hasznos célt szolgál, mert a közbiztonságot, a bűnüldözés hatékonyságát segíti, ezért a tévedési kockázat elfogadása és telepítése még mindig nagyobb hasznot rejt magában, mint az esetleg bűncselekményt el nem követő, de ennek feltételezésére okot adó elkövető személyi szabadságának védelme.20
A magánelfogás elengedhetetlen előfeltétele a tettenérés, amely nem csak büntetőjogi fogalomként jelenik meg a jogtudományban és gyakorlatban, hanem mindennapi fogalomként számtalan élethelyzetben tűnik fel. Tetten érhetjük a gyereket torkosságon, asz-szonyt/férjet a szomszéddal félreérthető helyzetben, az elkésett munkatársat, gyalogost, amint tiltott helyen halad át az úttesten, tolvajt a gyümölcsösben, a "rablógyilkost" ... és a példák, élethelyzetek sokaságát lehetne még sorolni. Annak ellenére, hogy jogi szempontból ezek a szituációk más-más jogág norma-rendszerébe illeszthetők, mindegyikben közös, hogy 1. harmadik személy 2. közvetlenül 3. aktív normasértőt 4. a normasértés, az elkövetés alatt észlel. Ezeknek a kritériumoknak a jogi fogalomban is működniük kell.
A tettenérés mindennapi fogalmától elválaszthatatlan a mindennapi; "tett", amelyet felfedünk. Büntető eljárásjogi szempontból a "tett" olyan történeti esemény, ontológia folyamat, amely alaki jogi fogalommá akkor válik, ha annak anyagi jogi relevanciáját vizsgáljuk. Ezért a "tett lényegét" és értékét a bűnvádi eljárásban csakis a büntetőjog szempontjából határozhatjuk meg. A történeti esemény, vagy "tett" büntetőjogi szempontból csak annyiban releváns, amennyiben a törvény által védett valamely érdeket sért, vagy veszélyeztet; mert csak az ilyen cselekmény a büntetendő cselekmény. Tehát "tett" az a történeti esemény, amely büntető törvénykönyvek által védett valamely jogi érdeket sért, vagy veszélyeztet. A mellékkörülmények csak akkor jöhetnek számításba, ha ezeknek a büntetőjogi értékelésnél jelentőségük van. A tett büntetőjogi szempontból mindig valamely a törvény által védett érdek sérelme, vagy veszélyeztetése.21 Tehát a tett = diszpozíciószerű cselekmény.
A tettenérés régies megfelelője a tettenkapás, amely jól érzékelteti, hogy a tetten kapó aktív magatartást, fizikai beavatkozást, elkapást is kifejt, az elkövetőt megragadja, elfogja. A tettenérés mindennapi és büntető eljárásjogi fogalma között szükségszerűen eltérés van. A tettenérés büntető eljárásjogi fogalmát a Be. 91. §-ához fűzött miniszteri indokolás határozza meg: Tettenérés akkor áll fenn, ha az elkövető a bűncselekmény törvényi tényállását egészben, vagy részben szemtanú jelenlétében valósítja meg, illetve őt a helyszínről távoztában, vagy üldözés közben fogják el. A meghatározás első fordulata azt a látszatot kelti, hogy a bűncselekmény elkövetésének, törvényi tényállásnak az észlelése azonos a tettenéréssel. De valójában a törvényi tényállás megvalósításának figyelemmel kísérése, szemtanú(k) előtt történő elkövetés önmagában még nem eredményezi a tettenérés megállapíthatóságát. Ehhez az is kell, hogy a régies változatnak, a tettenkapásnak megfelelően a bűncselekmény elkövetőjét a szemtanú, vagy bárki feltartóztassa, elkapja. A tettenérés megállapíthatóságához nem szükséges, hogy a szemtanú és az elfogást ténylegesen kifejtő személy azonos legyen. Az észlelés és az elfogás között olyan szoros logikai, időbeli kapcsolatnak kell lennie, amely gyakorlatilag úgy működik, mintha a szemtanú fogná el saját maga az elkövetőt. Ugyanezt a szoros logikai, időbeli kapcsolatot mutatja a tettenérés miniszteri indokolásban foglalt definíciójának második fordulata is, amely szerint az is tettenérés, ha az elkövetőt a helyszínről távoztában, vagy üldözés közben fogják el. "Ha az elkövetőt szem elől tévesztik, és az üldözést is abbahagyják, még a lehetősége is meghiúsul annak, hogy az elkövető kilétét megállapíthassák, így nem beszélhetünk tettenérésről.22
A tettenérés megállapíthatósága szempontjából nincs jelentősége, hogy az üldözés milyen technikai eszközzel történik. A logikai kapcsolat, az azonnaliság és a szem elől nem tévesztett elkövető elfogása tettenérésnek minősül akkor is, ha az üldözésbe egyre többen kapcsolódnak be, és pl. nem az a személy fogja el az elkövetőt, aki az üldözést megkezdte. A tettenérés tehát egyfajta időbeli és logikai korlátja az elfogásnak és egyben a bűncselekmény elkövetésének a logikai-tartalmi szűkítését is jelenti. Pl. foglalkozási szabály megszegésével összefüggésben bekövetkezett lőszergyári robbanás esetén még a körülményeket jól ismerő "szemtanú-szakemberek" számára sem állapítható meg az elégséges gyanú szintjén, hogy egyáltalán mi történt és ki ezért a felelős. Kit kell tetten érni, elfogni. De ugyanez mondható el a gazdasági bűncselekményekről is.
Bárkit tetten lehet érni, még a különböző mentesség védelme alatt álló személyeket is. Itt érzékelhető leginkább egyrészt a magánelfogás büntetőeljáráson kívüli jellege, másrészt a periculum in mora szituáció. A mentességet az államnak kell garantálnia az erre jogosult részére. Magánszemélyt ez a kötelezettség nem terheli, mert büntetőeljárás még nem is indult.23
Tettenérésről akkor beszélhetünk, ha a bűncselekmény elkövetése szemtanú jelenlétében történik. A büntetőeljárásjog azonban nem határozza meg a szemtanú fogalmát. Anélkül, hogy a szemtanú fogalmát definíciószerűen megkísérelném meghatározni, talán annyi aggálytalanul megállapítható, hogy szemtanú az lehet, aki a bűncselekmény elkövetését, vagy annak egy releváns mozzanatát közvetlenül a bűncselekmény helyszínén észleli. Azonban abban az esetben, ha a passzív alany, a sértett testére irányul a bűncselekmény elkövetése, a sértett/passzív alany már nem szemtanú lesz, hanem sértett-tanú. Az elkövetési magatartás közvetlenül a sértettre irányul, akit inkább áldozatnak lehetne nevezni és nem szemtanúnak. A szemtanú fogalmához hozzá tartozik az is, hogy a büntetőjogilag releváns szituáción kívül van lehetősége az "objektív" megfigyelésre. Ennek megfelelően, ha a tettes közvetlenül a sértettre irányítja a támadását, akkor a sértett/passzív alany nem lehet szemtanú, a tettenérés fogalmilag kizárt. Ezekben az esetekben is jogosult a sértett az elkövető elfogására, személyi szabadság korlátozására, de nem a tettenérés alapján, hanem a jogos védelem keretei között, illetve ahhoz szorosan kapcsolódva. Azt ugyanis nem lehet elfogadni és megindokolni, hogy egy élet, testi épség ellen irányuló támadás esetén a kívülálló szemtanúnak a tettes elfogására is van jogosultsága, míg a sértett a jogos védelem keretei között "csak a támadást" háríthatja el.
Az elfogás jogszerűségének megítélése gondot okozhat, ha sem jogos védelmi helyzet, sem pedig tettenérés nem állapítható meg. Pl. ha az erőszakos közösülés bűntettének sértettje az elkövetőt a bűncselekmény befejezése után egy szobába bezárja, személyi szabadságában korlátozza, és a rendőrséget értesíti. Ebben az esetben a sértett/elfogó cselekménye a társadalomra nem lesz veszélyes, hanem éppen hasznos lesz, mert egy súlyos bűncselekmény elkövetőjének elfogását, a büntetőeljárás megindítását és sikeres lefolytatásának feltételét biztosítja. Ez az elfogás a jogos védelem "tartozékaként" jelenik meg. Ez az álláspont olvasható ki a Legfelsőbb Bíróság döntéséből, amikor "a személyi szabadság megsértésének bűncselekménye miatt emelt vád alól felmentette azt a terheltet, akit tanyán levő lakásán, éjjel két ittas személy megtámadott, majd a terhelt elhárítva azoknak a testi épsége ellen intézett jogtalan támadását, arra kényszerítette őket, hogy hajnalig - amíg a rendőrséget értesíteni nem állt módjában - a tanyaépület mellett ülve maradjanak. A felmentő rendelkezés - utalva a Be. 91. § (3) bekezdésére - kifejtette, hogy a törvény engedélye folytán ez a cselekmény társadalomra veszélyességet nem rejt magában, így a bűncselekmény nem jött létre."24
Az elfogást a Rendőrségi törvény 33. § (1) bekezdése szabályozza, azonban a törvény nem definiálja az elfogás tartalmát. Az elfogás egy lehetséges jogszabályi meghatározását a Határőrizetről és határőrségről szóló
1997. évi XXXII. tv. végrehajtására kiadott 66/1997. (XII. 10.) BM r. 35. § (1) bekezdése tartalmazza: "Az Rtv. 33. §-ában meghatározott elfogás a határőrnek az a szolgálati intézkedése, amellyel valakit elfogatóparancs vagy más hatósági határozat alapján, illetve saját kezdeményezésére személyi szabadságában korlátoz. A határőr "Ön a törvény nevében foglyom" kijelentést intézze az elfogott személyhez, majd hajtsa végre az előállítást." Ezt a leírást a magánelfogásra adaptálva megállapítható, hogy a magánelfogás a tettenért elkövető személyi szabadságának korlátozása annak érdekében, hogy a bűnüldöző hatóság elé kerüljön. A magánszemélynél a fenti verbális formalizmust elvárni nem szabad. Az elfogás akár szóbeli közléssel, akár ráutaló magatartással megtörténhet.
A hatósági elfogásnál a Rendőrségi törvény szabályozza azokat a kényszerítő eszközök használatát, amelyeket az elfogásnál alkalmazni lehet. (Rtv. VI. fejezet, 47. §, 62. §) Ezen túl az általános elvek között a Rtv. 15. § (1) bekezdése az arányosság követelményét támasztja a rendőri intézkedéssel szemben. Eszerint az intézkedés nem okozhat olyan hátrányt, amely nyilvánvalóan nem áll arányban az intézkedés törvényes céljával. A 15. § (2) bekezdése a szubszidiaritás elvét rögzíti, amely az arányosság követelményének további pontosítása: több lehetséges és alkalmas rendőri intézkedés, illetőleg kényszerítő eszköz közül azt kell választani, amely az eredményesség biztosítása mellett az intézkedéssel érintettre a legkisebb korlátozással, sérü-
léssel vagy károkozással jár. A hatósági elfogásra vonatkozó alapelveket a magánelfogásra is adaptálni szükséges figyelemmel a jogrendszer egységének követelményére és arra, hogy a magánelfogás végrehajtásáról, annak módjáról, eszközéről nincs jogszabályi rendelkezés.
A magánelfogási szituáció alapozza meg az abban résztvevő személyek szerepét, jogi státusát. A bűncselekményt elkövető tettenért személy a jogtalanság talaján áll, míg a tettenérő/elfogó törvényi felhatalmazás alapján kap cselekvési lehetőséget. Ha a szituációban a tettenérőnek elfogási jogosultsága van, akkor ennek ellentétpárjaként a tettenért személyt engedelmességi, tűrési kötelezettség terheli. Ha az elfogási szituációban a tettenérő és tettenért személy a Be. szabályai szerint kiosztott jogszabályi-gyakorlati szerepeknek megfelelően jár el, akkor az elfogás testi erőszak, kényszerítés nélkül végrehajtható. Ez az elfogási mód "csak a jog erejénél fogva" működik úgy, hogy a tettenérő/elfogó az elkövetőt hatalmában tartja a hatóság beavatkozásáig. Ez az "Önfoglyom"-szituáció, amelynek szereplői - még a jogsértő, bűncselekményt elkövető személy is - jogkövető magatartást tanúsítanak. Az elfogott az elfogó akaratának megfelelően cselekszi, a jogosult-ság-tűrési kötelezettség megfelelően működik, az elfogási konfliktus erőszakmentes. Az esetek egy másik részében a jogosultság-tűrési kötelezettség ellentétpár nem működik, mert a jogtalanság talaján álló elkövető a magánelfogási szituáció miatt sem válik jogkövetővé. Az elkövető nem fogadja el a rá meghatározott jogszabályi szerepet, hanem éppen menekül vagy az elfogással szemben fizikailag ellenáll. Ez a szituáció az elfogási konfliktuson belül további konfliktust gerjeszt. A szereplők kölcsönösen erőszakot alkalmaznak, a konfliktust az erőszak eszkalálódásával vagy korlátozásával oldják fel.
Az osztrák büntetőjogi dogmatika a feltartóztatási cselekmény vizsgálatánál a "megfelelő módon" történő elfogást követeli meg. Eszerint a "a szükséges mértéket az arányosság alapelvének figyelembevétele mellett" nem szabad átlépni. Ez azt jelenti, hogy általában "a nem minősített szabadságelvonás" (nichtqualifizierte Freiheitseingriffe) megengedett, pl. a megragadás, bezárás, a menekülő autó leszorítása, meghatározott hátránnyal történő fenyegetés. Az erőszakkal, a testi kényszerrel kapcsolatban rendkívül vitatott, hogy milyen mértékben szabad feltartóztatás céljából kifejteni. Van olyan nézet, amely szerint a feltartóztatási cselekménynek a bűncselekmény tárgyi súlyához kell igazodnia, és ez egy eset-specifikus megoldását adja az arányosság problematikájának. Kienapfel ezt a relativizáló megközelítést parttalannak ítéli. Álláspontja szerint teleologikus szemlélettel, a feltartóztatási jog céljából kiindulva kell az arányosság határait meghatározni. A büntetőeljárásban meghatározott feltartóztatási jognak nem célja, hogy a bűnüldözés hatékonyságát mindenáron garantálja, hanem csak annyiban és akkor, ha a bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható személy feltartóztatása szándékos testi sértés nélkül lehetséges. Ez a hangsúlyozottan restriktív értelmezés azért is különösen kívánatos, mert a feltartóztatási ok alapján elméletileg ártatlan, nem büntethető személyek is el-foghatók. Ennek a megállapításnak szükségszerűen az a következménye, hogy ha a feltartóztatás foganatosításánál, illetve annak fenntartásánál testi kényszer alkalmazására kerül sor, akkor ennek nem szabad meghaladnia az elkerülhetetlenül szükséges testi érintkezést, vagy gondatlan könnyű testi sértést, pl. az elfutó tolvajra nem szabad rálőni, megverni még akkor sem, ha esetleg más módon nem lehet kézre keríteni.25
Kienapfelnek a testi kényszer, erőszak alkalmazásával kapcsolatos álláspontját alapvetően elfogadhatónak tartom azzal a kiegészítéssel, hogy a bűncselekmény elkövetője elfogásának, annak módjának nem a bűncselekmény jellegével, tárgyi súlyával kell arányban állnia, hanem az elkövetőnek azzal a magatartásával, amelyet az elfogás során tanúsít. Ha az elkövető az elfogás során tűrési kötelezettségének nem tesz eleget, ellenáll vagy a helyszínről el kíván menekülni, akkor a tettenérő/elfogó az elkövetőt megkötözheti, erőszak alkalmazásával az ajtót rázárhatja, vagy éppen a személygépkocsi csomagtartójába is zárhatja.26 Az alkalmazott testi kényszer, erőszak esetén vizsgálni kell annak szükségességét, arányosságát és fokozatosságát. Ezek a követelmények egyrészt megfelelnek a hatósági elfogás végrehajtására előírt alapelveknek, másrészt az Alkotmánybíróság által felállított, alapjog korlátozásnál alkalmazott szükségesség/arányosság vizsgálati szempontjának. A Legfelsőbb Bíróság a vázolt alapelvekkel azonos szellemben döntött, amikor kimondta, hogy a lopáson tetten ért és a gépkocsijába ülve a helyszínről távozó tolvajjal szemben a gépkocsi továbbhaladásának megakadályozása érdekében a jármű szélvédő üvegének betörése az eljárásjogban megengedett tevékenység kereteit nem lépi túl, és ezért a rongálás vétségében való bűnösség megállapítására nincs törvényes alap. "A törvény a tetten ért személy elfogásának módjára és eszközére vonatkozóan utalást kétség kívül nem tartalmaz, de nyilvánvaló, hogy az »elfogás« kifejezés használata a tetten ért személlyel szemben az esetleges ellenállás leküzdéséhez, vagy a menekülés megakadályozásához szükséges és elégséges erőszak alkalmazására mindenképpen feljogosítja az állampolgárokat. Ezt erősíti meg egyébként a rendszertani értelmezés is, minthogy az említett törvényi rendelkezés a Be. II. címében a »kényszerintézkedések« között nyert elhelyezést."27 A "szükséges és elégséges erőszak" kifejezést használja a Legfelsőbb Bíróság egy másik iránymutató döntésében is: "Az »elfogás« azonban értelemszerűen magában foglalja a tettenért személy mozgási, cselekvési szabadságának korlátozását, ellenállásának leküzdéséhez, menekülésének megakadályozásához szükséges és elégséges erőszak alkalmazását. Nyilvánvaló, hogy a cselekmény jogszerűsége csak addig állhat fenn, amíg a cél elérése érdekében elkerülhetetlenül szükséges."28 Az osztrák ítélkezési gyakorlat, pl. nem tartotta megállapíthatónak a feltartóztatási jogot, amikor az elfogó az elfogottat lánccal és lakattal a nyakánál egy fához láncolta, vagy amikor a tettenérő egy 6 éves gyermeket hosszabb időre egy disznóólba bezárt.29
Tehát az elfogási cselekménynek szituáció-adekvá-tan szükségesnek, arányosnak, elégségesnek, szubszidiáriusnak kell lennie. Csak akkor szabad erőszakot alkalmazni, ha az elkövető tűrési kötelezettségének nem tesz eleget, vagy megalapozott tényekből arra lehet következtetni, hogy tűrési kötelezettségének feltehetően nem fog eleget tenni, és csak olyan mértékben, ideig, amely az elfogás, a hatalomba kerítés és tartás érdekében elengedhetetlen. Az elfogási erőszak konkrét esetben függhet az elfogó/elfogott közötti erőviszonytól, a használt vagy felhasználni kívánt eszköztől, az elfogóként/elfogottként fellépő személyek számától.
"Lincselésért", a szándékos vagy gondatlan testi sértésért, élet elleni cselekményért az elfogó személy a büntetőjog általános szabályai szerint felel, pl. a menekülő elkövetőt elgáncsolják, aki olyan szerencsétlenül esik el és üti meg magát, hogy fejsérülése miatt meghal. Ha az elkövető elfogásánál megalapozottan testi kényszer alkalmazására kerül sor, akkor az ezzel összefüggésben keletkezett könnyű testi sérülés miatt az elfogó személy nem felel, mert ez a sérülésokozás az elfogás szükségszerű, minimális, logikai és természetes eleme.30
Az elfogási szituációban az elfogás végrehajtásához minden olyan eszköz felhasználható, amely megfelel a szükségesség/arányosság követelményének és az élet, testi épség védelmének korlátját nem lépi át. Így pl. lőfegyver az elkövető akaratának hajlításra, megtörésére, fenyegetésre felhasználható, de azzal az elkövetőre irányuló lövést a jogos védelmi szituáción kívül leadni nem szabad. A fegyverrel kapcsolatos szabályok megszegéséért az elfogó büntetőjogi, szabálysértési, igazgatási szabályok szerint köteles helyt állni. Ennek megfelelően alkalmazhatók a 124/1993. (IX. 22.) Korm. sz. rendeletben felsorolt közbiztonságra különösen veszélyes eszközök is.
Az elfogási szituációban az elfogó erőszakot alkalmazhat akkor is, ha a tetten ért bűncselekmény elkövetője a jogszerű elfogási magatartás ellen erőszakkal védekezik, esetleg a tettenérő személyre rátámad. Ebben az esetben az elfogási szituáció jogos védelmi szituációvá alakulhat át az erre vonatkozó szabályokkal. A jogos védelem és a magánelfogás egymást nem zárják ki. Mindkét büntethetőséget kizáró ok ugyanazon elfogási szituációban alkalmazható, a két intézmény egymásba átmehet, illetve ki is egészíthetik egymást. Ez mindig az adott szituációtól függ, csak a konkrét ügy kapcsán lehet megítélni. Általában azonban megállapítható, hogy a magánelfogás - céljának megfelelően - sokkal kisebb döntési, cselekvési szabadságot biztosít az arra jogosult tettenérő/elfogó személynek, mint a jogos védelmi helyzetben levőnek. Ebből következően a magánelfogási szituáció ijedségből vagy menthető felindulásból történő "túllépése" nem lehet büntethetőséget kizáró ok, mint a jogos védelemnél, hanem éppen a büntetőjogi felelősségre vonás lehetőségét teremti meg.31
A tettenérés akkor befejezett, ha az elfogás megtörtént. Az elfogás pedig akkor válik befejezetté, ha az elfogott személyt a megjelölt hatóságnak átadják. Az elfogó köteles az elfogott személyt haladéktalanul a rendőrségnek vagy az ügyésznek átadni, ha pedig erre nincs módja, ezek valamelyikét értesíteni. Ahaladékta-lan határozószó jelen esetben nem csak az átadásra érvényes, hanem az értesítési kötelezettségre is. A haladéktalan cselekvési kötelezettség órában, percben nem meghatározható, ám szükségszerűen rövid időtartamra utal, amely relatív fogalom. A haladéktalanság mindig az adott szituációhoz igazodik, ahhoz hogy a hatóságnak történő átadás térben, fizikailag miként lehetséges. A haladéktalan átadásnak és értesítésnek olyan gyorsan kell megtörténnie, hogy az igazodjék a mindenkori elfogás, fogva tartás, hatóság elérésének térbeli időbeli lehetőségéhez anélkül, hogy az elfogás célját veszélyeztetné. Az adott helyzetben mindig a célszerűség, szervezhetőség és az elérhetőség szempontjai mutatják meg azt, hogy az elfogó a rendelkezésére álló lehetőségek közül melyik hatóságot választja. Ebben a döntésben az elfogónak diszkrecionális joga van. Választhatja mind a rendőrséget, mind pedig az ügyészt, amelyeken kívül azonban több bűnüldözési hatáskörrel rendelkező hatóság is funkcionál. Ha az átadás rendőrségen, ügyészségen kívüli bűnüldöző hatóságnak történik, az elfogás és átadás ettől még nem lesz büntetőjogellenes, mert a rendőrség és az ügyész a normaszövegben a bűnüldöző hatóság "szinonimájaként" jelenik meg. A gyakorlatban az elkövető hatóságnak történő átadására túlnyomó többségében a rendőrségen kerül sor, az ügyésznek történő átadás szinte elő sem fordul.
Az elfogó akkor is választhatja a hatóság elé állítást, ha ez az adott körülmények között ugyan megoldható, de esetleg nehezebben kivitelezhető, mert erre van joga elsősorban a jogszabályi előírás szerint. Az értesítési kötelezettség akkor lép előtérbe, ha az átadásra nincs mód. Hogy mikor nincs mód az elfogott elkövető átadására, azt az adott szituációba illesztve vizsgálni lehet akkor, ha az elfogó az értesítési kötelezettségének sem tesz eleget. Az elfogó nem lépi át a jogos cselekvés határait, ha a hatóság elé állítás lehetősége fennáll, erre módja van, de ennek ellenére a hatóságot értesíti, és az elkövetőt a helyszínre érkező hatóságnak átadja. Ebben az esetben is a céljának megfelelően működik a jogintézmény. Meg kell állapítani, hogy a kommunikációs viszonyok fejlődésével a hatóság értesítése sokkal egyszerűbb és biztonságosabb megoldás, mint az elkövető hatóság elé állítása, azonban extrém szituációk előállhatnak: pl. orvvadász elfogása esetén adott körülmények között hosszabb időbe is telhet, amíg a "vadon közepéről" a hatóság értesítésére, átadásra kerülhet sor. Az értesítési kötelezettség teljesítésével az elfogás még nem fejeződik be, hanem csak akkor, ha a hatóság a helyszínre érkezik, és a hatóságnak az elkövetőt átadják. A hatóság reagálása, helyszínre érkezési ideje esetleg az elfogás, a személyi szabadság elhúzódó korlátozását is jelentheti, amelyért az elfogó személy nem felel. A késedelmes intézkedésért a hatóság tagja elsősorban fegyelmi felelősséggel tartozik.
A Be. megfogalmazásából azt a következtetést lehet levonni, hogy aki az elkövetőt elfogta, annak is kell a hatóságnál az átadást, illetve az értesítést foganatosítania. Ez az elfogások egy részében életszerűnek mutatkozik, azonban az is életszerű, ha az elfogás fenntartásában és a hatóságnak történő átadásban, más az elfogási szituáción kívül álló magánszemélyek is bekapcsolódnak annak érdekében, hogy az átadás minél biztonságosabban, illetve minél előbb megtörténjen. Ebben az esetben az elkövető személyi szabadságának korlátozásában a nem-tettenérő és nem-elfogó személy vesz részt, akinek így látszólag a személyi szabadság korlátozására előfeltételek hiányában nincs jogosultsága. Ennek a segítő magánszemélynek a magatartása azonban szükséges és kívánatos a jogintézmény jogszerű működéséhez, ezért ez a társadalomra nem lehet veszélyes. Más megközelítésből pedig a tettenérő/elfogó primer jogosultságából következően, a segítőnek mintegy származékos, szekunder módon nyílik lehetősége - a jogintézmény céljának megfelelően - a személyi szabadság korlátozására.
A bűncselekménnyel kapcsolatos illetékességi szabályokat az elfogónak ismernie nem kell, de az elvárható, hogy az ésszerűség határain belül járjon el. A haladéktalanság követelménye nem csak rövid időre, de a Bp.-nek megfelelően a legközelebbi hatóságra is utal.
Amíg az elkövetőt nem adják át a hatóságnak, addig az elfogó személy megakadályozhatja, hogy az elkövető megszökjön, ha pedig megszökött, az elfogó az elkövetőt közvetlenül üldözheti, ismét elfoghatja. Ajogsze-rű tettenérés alapján az elfogás, a fogva tartás is jogszerű lesz. Amikor ezt a jogos helyzetet az elkövető szökéssel meg kívánja szüntetni, akkor ezt a jogszerűség talaján, a szükségesség/arányosság keretei között meg lehet akadályozni, illetve ha az elkövető megszökött, közvetlenül üldözhető és ismét elfogható. Az ismételt elfogást is originálisan a tettenérés alapozza meg, ha a tettenérés és az ismételt elfogás között a közvetlen logikai, térbeli és időbeli kapcsolat fennáll. Ha ez a logikai ív már nem állapítható meg, akkor a szökés befejezetté válik és ismételt magán elfogásra már nincs jogosultság.
A tettenért elkövetőt bárki elfoghatja. De ki az a bárki? A bűncselekmény elkövetőjének elfogása alapvetően a bűnüldöző hatóság feladata, alkotmányos joga és egyben kötelesség is. Ebből következően minden hatóságon kívüli elfogást magánelfogásnak kell tekintenünk. A hatósági elfogással ellentétben a magánelfogás nem kötelezettsége a magánszemélynek, hanem a Be.-ben meghatározott olyan relatív joga, amely meghatározott feltétel, a tettenérés esetén jöhet csak szóba, mint egyfajta cselekvési lehetőség.
A "magánegyén" fogalma alá tartozik mindenki, aki nem rendelkezik bűnüldözési hatósági jogosítvánnyal, ezért pl. a bíró vagy a bíróság tagja által foganatosított bűncselekmény miatti elfogás tettenérés esetén magánelfogásnak minősül. Szintén a magánelfogás szabályait kell alkalmazni, ha a bűnüldöző hatóság tagja nem jogkörében eljárva fogja el az elkövetőt. Ennek a megkülönböztetésnek azért van jelentősége, mert hatósági elfogás esetén nem a Be. 91. § (5) bekezdésében foglalt rendelkezést kell alkalmazni annak jogossága, szükségessége, megalapozottsága, és módja vizsgálatakor, hanem a bűnüldöző hatóság saját működését meghatározó speciális szabályokat. A bűnüldöző hatóság és a magánszemély együttműködve, közösen is részt vehetnek a bűncselekmény elkövetőjének elfogásában, amely véletlenül, de szervezett keretek között is. történhet.32 Ez azonban jogi szempontból nem jelentheti azt, hogy az elfogásban részt vevők mindegyike a rájuk vonatkozó speciális szabályok alapján jár el. A bűnüldöző hatóság tagjának részvételével történő elfogásra egészében a bűnüldöző hatóságra vonatkozó szabályokat kell alkalmazni. A hatósági elfogás és a magánelfogás szabályai egymással szubszidiárius viszonyban állnak. A magánszemély a közös akcióban a hivatalos személy segítőjeként jár el, a hivatalos személy felügyelete alatt és részben annak felelősségére. Ha a hatósági elfogásban közreműködő személyre vonatkozó speciális szabályok nem sértik a bűnüldöző hatóság jogosítványait, intézkedését, akkor ezek a speciális szabályok mintegy párhuzamosan, a bűnüldöző hatóság intézkedéseinek keretein belül érvényesülhetnek.
A tettenérés megalapozza a beavatkozási jogosultságot mindenkinek, aki erre képes, az elfogáshoz kellő pszichikai-fizikai állapotban van. A "bárki" fogalmába pedig értelemszerűen beletartozik az a személy is, aki nem tettenérő, a bűncselekménnyel nem érintett, de a segítségadásra, belső vagy külső késztetést, indíttatást érez, és ehhez elégséges információhoz jut. Ha bűncselekmény elkövetése, tettenérés ténylegesen nem történt, de az "ál-tettenérő" felhívására az elfogó személy más személyi szabadságát korlátozza, akkor ebben az esetben az elfogó esetleges büntetőjogi felelősségét a tévedés szabályainak alkalmazásával kell vizsgálni.
A magánszemély fogalma alá tartoznak azok a jogi személyiséggel rendelkező vagy nem rendelkező különböző formában működő polgári önszerveződések, amelyeknek célja a bűnmegelőzés. Ilyen szerveződés, pl. a szomszédok egymásért mozgalom programban részt vevő bűnmegelőzési és önvédelmi célú önkéntes szerveződések, a polgárőrség, kerületőrség, különböző szervezetei. Ezeknek a szervezeteknek az elfogási jogosultságát alapvetően a Be. 95. § (5) bekezdése határozza meg, amelyhez kapcsolódnak azok az esetleges többlet jogosítványok, amelyeket az adott szervezetre vonatkozó speciális jogszabályok írnak elő. A magánszemélyekhez sorolhatók azok a vállalkozások, intézmények, amelyek a közrend, közbiztonság, személy és vagyonbiztonság fenntartásában, törvényben szabályozott részfeladatokat látnak el, "korlátozott kényszerítő hatalommal" rendelkeznek, de elfogási jogosítványukat a Be.-ben meghatározott magánelfogás keretei között fejthetik ki. Ezért ezeket a szervezeteket quasi-magánszemélynek lehet nevezni. Ilyen szervezet, pl. a közterület felügyelet, a katonai rendészet, a személy-és vagyonvédelmi, valamint a magánnyomozói tevékenységet folytató szervezetek és személyek, a fegyveres biztonsági őrök, a természetvédelmi és mezei őrszolgálatot ellátó személyek, a hivatásos vadász. A fegyveres biztonsági őr jogosult igazoltatásra, csomag átvizsgálásra, a visszatartott személy megbilin-cselésére.33 A vagyonőr igazoltathat, csomagot, járművet, szállítmányt ellenőrizhet, de tettenérés esetén a "vagyonőri" törvény lényegében a Be. 91. § (5) bekezdésben foglaltakat írja elő.34
Egy büntetőjogilag releváns magatartás vizsgálatánál szükségszerűen nem csak a tárgyi, hanem az alanyi oldalt is vizsgálni kell, és ezen belül a szándékról is szólni szükséges. Kienapfel szerint a feltartóztatási jog íratlan szubjektív eleme a "feltartóztatási szándék" (Anhaltewille). A szándék intenzitásával kapcsolatos elvárásokat nem szabad túlfeszíteni. A szándék meglétének megállapításához elegendő a feltartóztatási szituáció felismerése (Kenntnis der Anhaltesituation). Nowakowski-val ellentétben nem tart szükségesnek egy speciális feltartóztatási szándékot (spezifischer Anhaltewille) sem az elfogás pillanatában, sem később. Elegendő, ha az elfogás megtörténte után az elfogó haladéktalanul feljelentést tesz, illetve szándékával egyezően feljelentést tesznek.35
Ha a magánelfogási magatartás a tárgyi feltételeknek, a Be. szabályai szerint történik, akkor a szándékot nem vizsgáljuk, mert az objektív körülményekből azt a következtetést vonjuk le, hogy a magatartás és az ezt vezérlő szándék egymásnak megfelel. Nincs ok a ma-gánelfogási magatartás további vizsgálatára. Ha azonban a tárgyi feltételek nem, vagy csak részben állnak fenn, akkor a magánelfogási magatartás büntetőjog-ellenessé válik, az elfogó személy diszpozíciószerű magatartását vizsgálni kell, amelynek az alanyi oldalra, a szándékra is ki kell terjednie. Ezért talán pontosabb lenne, hogy ha a jogszerű magánelfogásról beszélünk, akkor inkább a "magánelfogási akarat" kifejezést használnák, a szándékot pedig megtartanánk a diszpozíciószerű magatartások vizsgálatára. Esetenként azonban a jogszerű magánelfogás vizsgálatát, "ellenpróbáját" logikai úton a szándék, a felróhatóság oldaláról is el kell végeznünk.
Ha az elfogási szituáció és/vagy magatartás túllépésére kerül sor, és az excessus bűncselekményt valósít meg, akkor ennek a tárgyi súlya, társadalomra veszélyessége annál kisebb, minél kevésbé tér el az elfogási szituációtól és az ennek megfelelő elvárható jogszerű magatartástól, amelyet a büntetés kiszabásánál kell értékelni.36
Egy elfogási szituációban a jogszerű magatartást tanúsító személynek - a vizsgálódási struktúrával egyezően - három egymáshoz szorosan kapcsolódó tudattartalom-blokkal kell rendelkeznie. Az elfogó "szituáció-tudattartalma" akkor jön létre, amikor felismeri az objektív elfogási szituációt, a bűncselekményt és a tettenérést, mint jogos cselekvési lehetőséget és azt, hogy ennek megfelelő magatartást kell kifejtenie. A "teleo-logikus-tudattartalom" a magánelfogás célhoz kötöttségét, a hatóságnak történő átadás szükségességének ismeretét és ennek megfelelő magatartásra törekvést rejti magában. Az előbbi két "pozitív" tudattartalom mellett egy "tiltó-parancsoló" tudattartalomnak, "az elégséges erőszak - tudattartalmának" is működnie kell, nevezetesen annak, hogy az elfogó nem okozhat súlyos testi sérülést vagy halált, a szükségesség/arányosság kereteit nem lépheti túl.
A fenti kategorizálásnak megfelelően, ha objektíve fennáll az elfogási szituáció, de az elfogó személy ezt a szituációt nem ismeri fel, és elfog valakit, aki bűncselekmény elkövetője vagy nem a bűncselekmény elkövetője, akkor az elfogási szituáción kívül jogellenesen cselekszik, amelyért büntetőjogilag felel. Ha ugyan objektíve fennáll a magánelfogási szituáció, az elfogó ezt fel is ismeri, de szándéka nem az elkövető hatóság elé állítása, hanem az elfogási szituációt mintegy ürügynek tekinti, pl. bosszúból egy korábbi sérelmet torol meg, és az elkövetőt nem állítja hatóság elé, hanem fogva tartja, akkor ez az elfogás nem a jogintézmény céljának megfelelően működik; a büntetőjogi felelősség szintén vizsgálható. Ha az objektíve fennálló és felismert elfogási szituációban az elfogó a szükségesség/arányosság korlátját átlépi, az elkövetőnek szándékosan vagy gondatlanul súlyos testi sértést okoz, akkor ezért is felelnie kell.
A tettenérés és magánelfogás többnyire véletlenszerűen jön létre. Ezt nevezhetjük spontán magánelfogásnak. Az esetek egy részében azonban az elfogás lehet kitervelt. Ez az előkészített magánelfogás. Az excessus veszélyét a spontán magánelfogásnál az érzelmi, indulati elemek túltengése, míg az előkészített magánelfogásnál a magánszemély "racionalitása", mindenáron elfogásra törekvése okozhatja. Az utóbbi megállapításra tipikus példa, amikor a sértett a kertjét rendszeresen dézsmáló tolvajt úgy kísérli meg "elfogni", hogy a kerítésbe áramot vezet, vagy súlyos testi sértés okozására alkalmas mechanikus csapdákat helyez el. Ezeket a cselekményeket a büntető joggyakorlat következetesen az élet, testi épség elleni támadásnak, bűncselekménynek tekinti. A harag, a gyűlölet, érzelmi felindultság és más negatív-pozitív lelki állapot csak excessus esetén értékelhető. Ha az elfogó büntetőjogi felelőssége megállapítható az érzelmi-indulati elemeket a büntetés kiszabása körében lehet figyelembe venni.
Az elfogó az elfogottat el is engedheti. El kell engedni az elfogott elkövetőt, ha az elfogás vélt elfogási szituációban történt és a tévedés az elfogáskor, vagy a fogva tartás alatt kiderül. Elengedheti az elfogó az elkövetőt, ha pl. megsajnálja, vagy nem kíván vele szemben büntetőeljárást kezdeményezni. Ebben az esetben az elfogás célhoz kötöttségének megvalósítása megindul, de megszakad. Ha a megszakadásig az elfogás tárgyi oldala teljesül, az elfogó célmegvalósítási törekvése ezzel összhangban áll, ezért a tárgy és alanyi oldal egymásnak megfelel, excessus nem állapítható meg. Az elfogó azonban nem rendelkezhet korlátlanul az elfogott elengedéséről, ugyanis a hatóságnak történő átadás elválaszthatatlanul egybe kapcsolódik a büntetőeljárás megindításával. Ezért a "futni hagyás jogának" korlátja az, hogy az elfogó ezzel a magatartásával nem követhet el bűncselekményt. Adott esetben az elfogott elkövető elengedése, a hatóságnak történő átadásról lemondás feljelentési kötelezettség elmulasztásának bűncselekményét (Btk. 150. §), vagy a bűnpártolás bűntettét valósíthatja meg (Btk. 244. §).
A folyamatosan modernizálódó világunkban az önérdek érvényesítése, a biztonság iránti igény üzleti alapon, "iparszerű" keretek között történik, és esetenként a gazdasági racionalitás a jogi, morális korlátokat áttöri. Gomba módra szaporodnak a különböző legális, illegális őrző-védő vállalkozások, ahol a biztonság, mint üzleti szolgáltatás rendelhető meg. Egyesek az állampolgári szabadságot, a civil kurázsit az önérdek érvényesítésére mások jogainak semmibe vételével használják. Ezért újra fel kell idéznünk Montesquieu elévülhetetlen meghatározását: "A szabadság az a jog, hogy mindenki megteheti azt, amit a törvények megengednek."3 De csak "azt" teheti meg. Ennek szellemében rendkívül fontos, hogy minden olyan esetben, amikor a személyes szabadság szférájának jogi, gyakorlati korlátozására kerül sor, az alkotmányos büntetőjog, jogalkalmazás jól működjön, és mindenki számára kijelölje a követendő utat, az emberi jogok védelmét, jogok, kötelezettségek egyensúlyát, a szabadság határait. Ennek megfelelően válik fontossá számunkra jogi tudásunk újra strukturálása és összehasonlítása más nemzetek hasonló jogi kultúrájával főként akkor, ha egy alapjogot érintő jogintézmény, mint a magánelfogás dogmatikailag nem kidolgozott.
Az 1896. évi Bp. megalkotása óta a magánelfogás szabályozása kiállta az idő próbáját annak ellenére, hogy társadalmi viszonyaink megváltoztak, jogi gondolkodásunk átalakult. A normaszöveg változtatását csak annyiban tartom szükségesnek, amennyiben ez a mai kor kommunikációs követelményének megfelel. Az osztrák szabályozást szem előtt tartva célszerű megfontolni, hogy a körözés alatt álló személy magánszemély által történő elfogását engedélyezni lehetne, illetve az elfogott személy elsődleges hatóság elé állításának követelményét a hatóság értesítési kötelezettségének kellene felváltani, figyelemmel a korszerű információ továbbítási technikákra, a rendőrség elérhetőségére, reagáló képességére. Ez elfogás esetén talán a szabadság korlátozásának rövidebb időtartamát és a büntetőeljárás gyorsabb megindulását garantálná. Az 1998. évi XIX. tv. 127. § (3) bekezdése már helyesen tartalmazza, hogy az elfogott személyt a nyomozó hatóságnak kell átadni, mert ebbe bele tartozik minden intézkedésre jogosult és képes bűnüldöző hatóság, még az ügyészség is. Azonban ha az átadási kötelezettségre nincs mód, akkor a rendőrséget kell értesíteni. Valójában az értesítési kötelezettséget is a nyomozó hatóságnál kell teljesíteni és nem az egyik nyomozó hatóságnál, a rendőrségnél. Az viszont kétségtelen, hogy a rendőrség az a szervezet, amelyik egy ilyen bejelentésre elméletileg a leggyorsabban reagálni képes és általános intézkedési, beavatkozási, nyomozási jogkörrel rendelkezik. A terminológiai precizitás ismét vereséget szenvedett a praktikus megoldással szemben. ■
JEGYZETEK
1 Bűnvádi Perrendtartás, Budapest, 1938, Grill Könyvkiadó, 161. o.
2 Bűnvádi Perrendtartás, i. m. 162. o.
3 Indokolás a M. Kir. Igazságügyi Miniszter által az 1892/97-iki országgyűlés negyedik ülésszakában a képviselőház elé terjesztett Bűnvádi Perrendtartás törvényjavaslatához, 1896. Budapest, Pesti Könyvnyomda-Részvény-Társaság, 307. o.
4 A Büntető Perrendtartás Kommentárja, összeállította dr. Molnár László és munkaközössége, Budapest, 1957. KJK, 245-247. o.
5 26/1999. (IX. 8.) AB Határozat.
6 49/1998. (XI. 27.) AB Határozat.
7 26/1999. (IX. 8.) AB Határozat, valamint a 6/1998. (III. 1.) AB Határozat.
8 5/1999. (III. 31.) AB Határozat.
9 9/1992. (i. 30.) AB Határozat.
10 Dr. Diethelm Kienapfel: Strafrecht, Allgemeiner Teil, Wien, 1991. Manzsche Verlags- und Universitätsbuchhandlung, 46-47. o.
11 Nagy Ferenc-Tokaji Géza: A magyar büntetőjog általános része, 1998. Korona Kiadó, Budapest, 158. o.
12 Kienapfel i. m. 33-63. o., Dr. Bernd von Heinst-schel-Heinegg: Prüfungstraining Strafrecht, Band I: Methodik der Fallbearbeitung, 1992. Alfred Metzner Verlag, 244-245. o.
13 Von Heinstschel-Heinegg i. m. 244. o.
14 Balogh Jenő dr., Edvi Illés Károly dr., Vargha Ferenc: A Bűnvádi Perrendtartás Magyarázata, 2. kötet, Budapest, Grill Könyvkiadó, 142. o.
15 Dr. Fayer László: A magyar bűnvádi perrendtartás vezérfonala, Budapest, 1899. Franklin-Társulat, 133. o.
16 A kriminális jellegű szabálysértés elnevezést a 63/1997. (XII. 12.) AB Határozat használja.
17 Strafprozessordnung, Wien, 1990. Manzsche Verlags- und Universitätsbuchhandlung, 85. o.
18 Kienapfel i. m. 48. o.
19 Schönke-Schröder: Strafgesetzbuch, Kommentar, C:H:Beck'Sche Verlagsbuchhandlung, 1982. München, 387. o.
20 Kienapfel i. m. 48. o.
21 Balogh-Edvi-Vargha i. m. 3. kötet, 359-360. o.
22 dr. Szili Zoltán: A tettenérés fogalmáról, Belügyi Szemle, 1987/8., 59. o.
23 Erről részletesen: dr. Gyöngyi Gyula: A mentelmi jog néhány gyakorlati kérdése, MJ., 1997/11, 669-673. o.
24 Szabóné dr. Nagy Teréz-dr. Kiss Zsigmond: A Büntetőeljárási Törvénykönyv a gyakorlatiban, Egyes Kényszerintézkedésekről, Magyar Jog, 1980/1., 8. o.
25 Kienapfel i. m. 49. o.
26 BH 2001/9/408 jogeset, 651-652. o., és 24. jegyzet.
27 BH 1995/11/622 jogeset, 818-819. o.
28 BH 2001/9/408 jogeset, 652. o.
29 Kienapfel i. m. 50. o.
30 Vö. BH 1990/9/326 jogeset, 653-654. o.
31 Kienapfel i. m. 51. o.
32 Vö. Rtv. 25.E.
33 1997. évi CLIX. tv. A fegyveres biztonsági őrségről a természetvédelmi és a mezei őrszolgálatról 10. § (1) bekezdés a)-b) pontok és a (2) bekezdés b) pont.
34 1998. évi IV. tv a vállalkozás keretében végzett személy- és vagyonvédelmi, valamint magánnyomozói tevékenység szabályairól, a Személy-, Vagyonvédelmi és Magánnyomozói Kamaráról 14. § (1) bekezdés b) pont és 15. § (2) bekezdés.
35 Kienapfel i. m. 50. o.
36 Schönke-Schröder i. m. 391. o.
37 Montesquieu: A törvények szelleméről, Osiris-Attraktor, 2000. Budapest, 246. o.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Györe István csoportvezető ügyész, Veszprém Megyei Főügyészség
Visszaugrás
