A római jogban az ember testi épségének (és/vagy egészségének) jogtalan megsértését kezdetben még nem tekintették büntetendő cselekménynek, a sértett magánjogi úton kérhetett kártérítést sérülésének okozójától. Később ugyan egyes törvények és rendeletek a súlyosabb eseteket már büntetéssel sújtották, de a testi sértés, mint büntetőjogi fogalom a római jogban nem ismert. A tényállás megjelenésével és fogalmának meghatározásával először érdemben az 1803-as osztrák és 1813-as bajor (von Feuerbach-féle) büntető törvénykönyvekben, illetve az 1810-ben hatályba lépett Code Pénal-ban találkozhatunk.[1] Hazánkban az 1792-es Büntető Javaslat, majd az 1795-ös Codex de delictis eorumque poenis ugyan kísérletet tett a fogalmi elhatárolásra és a felosztásukra, de egyikből sem lett törvény.[2] Ugyanez igaz az 1830-as kódex és az 1843-as "bűntettekről és büntetésekről" szóló tervezetekre is. Utóbbi - ellentétben a későbbi Csemegi-kódexszel, amely a büntetendő cselekményeket három osztályba[3] sorolta - dichotomikus rendszerű volt: a bűncselekmények két kategóriája között tett csak különbséget, vagyis bűntett és kihágás között differenciált.[4] A Csemegi-kódex[5] a testi sértéseket bűnösségi alakzatuk szerint szándékos és gondatlan testi sértésre osztotta. A szándékos testi sértések körében a sérülés gyógyulási ideje alapján könnyű (nyolc napon belül gyógyuló) és súlyos (nyolc napon túl gyógyuló) testi sértést különböztetett meg. A nyolc napnál több gyógyulási időt kívánó testi sértések esetében további elkülönítést jelentett, ha a sérülés, betegség, vagy "elmekór" gyógyulása a húsz napot is meghaladta. Ezen két határérték között a súlyos testi sértés vétsége, felette pedig annak bűntette valósult meg. A szándékos testi sértések tekintetében a Csemegi-kódex a praeterintencio-nális felelősség elvét követte. Szándékos súlyos testi sértés (bűntett) esetén, ha a bűncselekménynek nem volt eredménye, kísérletet lehetett megállapítani. A súlyos testi sértés és a könnyű testi sértés vétségének kísérletét azonban a törvény nem büntette.[6] A minősített esetek közül a kódex elsőként a felmenő ágbeli rokonon történő elkövetést szabályozta, a gyógytartam szerinti tagozódásnak megfelelő felelősségi feltételekkel, majd - az eredményre tekintettel - további hét esetben minősítette súlyosabban a testi sértést. Ezek az esetek:
1. ha a testi sértés következtében: a sérült testének valamely nevezetesebb tagját, vagy érzékét, beszélő, halló, látó, vagy nemzőtehetségét elvesztette, ha e tagok, érzékek, vagy tehetségek valamelyike használhatatlanná lett;
2. ha a sérült nyomorékká vált;
3. ha elméje megzavarodott;
4. ha előre láthatólag hosszú ideig tartó betegségbe esett;
5. ha rendes foglalkozásának folytatására végképp, vagy előre láthatólag hosszú időre képtelenné vált;
6. ha feltűnően eltorzíttatott;
7. ha a testi sértést terhes állapotban levő nőn követték el, és a nő annak folytán méhmagzatát elvesztette.[7]
Az életveszélyt okozó testi sértésnek megfelelő tényállás ugyan a kódexben nem szerepelt, de arra vonatkozóan, hogy minősítő körülményként kellene figyelembe venni, módosító javaslatok azért születtek.[8] A jelentőségét a korabeli törvényszéki orvostan úgy fogalmazta meg, hogy "minden testi sértés esetében a véleménynek az esetleg fennforgó életveszélyre is ki kell terjeszkednie, nem azért, mintha ez a sértést súlyosabbá tenné, hanem azért, hogy a sértettet kihallgathassák és ha szükséges, megeskethessék."[9] Végül megemlítendő, hogy halált okozó testi sértés esetében [306. § a kódex enyhébben rendelte büntetni, ha a fentebb [303. és 304. § meghatározott következményekre irányult.
A minősítő körülmények (1-7.) felsorolásából kitűnik, hogy a Csemegi-kódex a minősített esetek meghatározásához nem csupán az anatómiai ismérvet, hanem az ún. szociális ismérvet - a foglalkozás folytatására képtelenné válást - is figyelembe vette. Az anatómiai ismérvek ugyanakkor további két csoportra bonthatók:
- 648/649 -
a testi épség és az egészség fogalmi körében mutatkozó jelenségekre.[10]
Az élet, testi épség és egészség védelmének büntetőjogi szabályozása a kódex hatályba lépését követően hosszú ideig változatlan maradt, érdemi módosítást sem az 1928. évi X. tc.,[11] sem az 1940. évi II. tc.,[12] sem pedig az 1950. évi II. törvény[13] (Btá.) nem hozott. Ugyanígy az 1952-ben, majd 1958-ban kiadott Hatályos Anyagi Büntetőjogi Szabályok Hivatalos Összeállítása (továbbiakban: BHÖ) is lényegében változatlanul fenntartotta a Csemegi-kódex szabályozási rendszerét és az egyes törvényi tényállások szövegezését. A BHÖ-ben az egészségvédelemre vonatkozó általános büntető rendelkezéseket a 360-373. pontokban szereplő jogszabályok tartalmazták.[14]
Az 1961. évi V. törvény alapjaiban átformálta a magyar anyagi büntetőjogot és lényeges módosításokat vezetett be az egészség büntetőjogi védelme tekintetében is. A tényállásban elkülönülő jogtárgyként jelent meg a testi épség és az egészség. Megítélésem szerint helyesen, hiszen az előbbi az emberi szervezet és szervek integritásbeli, míg utóbbi (többek között) funkcionális tulajdonságaira utal. Hasonló véleményre helyezkedett korábban Földvári is.[15] A törvény a testi sértésnek csupán két alapesetét: a szándékos könnyű testi sértést (nyolc napon belüli gyógytartam) és a szándékos súlyos testi sértést (nyolc napon túli gyógytartam) szabályozta. A miniszteri indokolás arra hivatkozott, hogy az orvostudomány fejlődése a gyógytartamot sok esetben rendkívüli mértékben lerövidítette, s így a Csemegi-kódex szabályai már nem fejezik ki teljes mértékben és minden esetben a cselekmény társadalomra veszélyességét. A törvény mellőzte a felmenő ágbeli rokonok sérelmére elkövetett testi sértés minősítő körülményként való értékelését, valamint a korábbi, taxatíve felsoroltakat a maradandó fogyatékosság, illetve a súlyos egészségromlás fogalomkörébe vonta.
A korabeli igazságügyi orvostan tankönyvben utóbbiakkal kapcsolatban a következőket találhatjuk: "maradandó testi fogyatékosságnak, vagy súlyos egészségromlásnak tekinthető, ha valaki a sérülés következtében a végtagját, beszélő-, halló-, látóképességét, vagy nemzőképességét vesztette el, ha a sérülés miatt rendes foglalkozásának folytatására végképp vagy előre láthatóan hosszú időre képtelenné vált, a sérülés feltűnő torzulást okozott, vagy ha a sérülés vagy betegség következtében a sértett nyomorékká vált, végül, ha a sérüléshez elmezavar, átmeneti tudatzavar, traumás psychosis, epilepszia csatlakozik. …a maradandó fogyatékosság, vagy a súlyos egészségromlás nem a gyógytartam, hanem az előállott százalékos munkaképesség-csökkenés foka szerint minősül."[16]
A megújított büntető jogszabály nem tartalmazta sem a nemi betegséggel történő megfertőzést, sem pedig a mérgezést,[17] mivel ezek üldözésére - az indokolás szerint - a minősített esetek büntetési tételei is hatékony eszközök lehetnek. Az új törvény a gondatlan elkövetés esetében a nyolc napon túl gyógyuló testi sértést vonta büntetés alá, a gondatlan könnyű testi sértés tehát nem minősült bűncselekménynek. Végül, a téma szempontjából kiemelendően a halált okozó testi sértést - egységes büntetési tétellel - minősített alakzatként szabályozta akként, hogy megállapítását nem kötötte a súlyos testi sértés alapmagatartásához.[18]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
