1. A jogügyleti érvénytelenség kérdéskörének elemzése során nézetem szerint az egyik legfontosabb premisszaként azt kell leszögezni, hogy valamennyi jogügylet érvénytelensége csak eredeti lehet. A jogügylet érvénytelenségének eredetiségére és ezzel összefüggésben az utólagos érvénytelenség elméleti képtelenségére számos szerző felhívja a figyelmet.[1] Az irodalomban ugyanakkor az utólagos érvénytelenség kizártságával szembeállítva expressis verbis nem hangsúlyozzák azt a körülményt, hogy a jogügylet érvényessége - bár ez általában természetesen a jogügylet megszületésének kérdése - lehet utólagos, tehát a szerződéskötést követően beálló is. Az érvénytelenség Asztalos László - általam is követendőnek tartott - nézete szerint " általános jogviszonykeletkezési szankció";[2] az érvényesség ugyanakkor nem más, mint a joghatáskiváltás elvi lehetőségének törvény általi elismerése. Ettől a képességtől - mivel az a jogbiztonság elvének sérelmével járna - a jogrend utólag nem foszthatja meg az érvényesen létrejött jogügyletet, annak azonban nincsen akadálya, hogy bizonyos esetekben a tételes jog elismerje a jogügylet utólagosan történő érvényessé válását, nevezetesen azt, hogy az eredetileg érvénytelen kontraktus a szerződés megkötését követően váljon joghatás kiváltására elvileg alkalmassá, azaz érvényessé.
- 65/66 -
Reinhard Zimmermann szemléletes megfogalmazásában az érvénytelenség általában egy végső ítélet az ügylet sorsa felett.[3] Az érvénytelenség többnyire orvosolhatatlan - írja Max Kaser is.[4] Olykor azonban előfordulnak olyan esetek is, amikor az eredetileg érvénytelen ügylet utóbb "felépül",[5] azaz érvényessé, joghatás kiváltására alkalmassá válik, ekkor beszélünk az érvénytelenség orvoslásáról.
2. A római jog a regula Catoniana elvével kialakította az érvénytelenség orvosolhatatlanságának - számos kivételt tűrő[6] - főszabályát, melynek értelmében az, ami már kezdetben hibás, nem erősödhetik meg az időmúlás által:
Quod initio vitiosum est, non potest tractu temporis convalescere. (Paul. D. 50, 17, 29)[7]
A regula Catoniana eredetileg egy, a legatummal kapcsolatos típusesetet kívánt rendezni. A nagy klasszikus jogtudós, Iuventius Celsus a következőket írja:
Catoniana regula sic definit: quod si testamenti facti tempore decidisset testator, inutile foret, id legatum quandocumque decesserit, non valere. (Cels. D. 34, 7, 1 pr.)
Vagyis a regula Catoniana szerint, ha a végrendelet megalkotásakor nincsenek meg a legatum érvényességi feltételei, a legatum nem érvényes, s nem válik érvényessé akkor sem, ha a testator halálakor már megvannak ezek a feltételek. A végrendelet megalkotásakor hibás hagyományrendelés tehát utóbb nem
- 66/67 -
válik érvényessé. Miként Pólay megállapítja, ebből az öröklési jogi tárgyú responsumból szűri le talán már Sabinas, majd Paulus az általános - a szerződés érvénytelensége körében is alkalmazott - elvet (regula Catoniana), amely a Kr e. II. század derekán elhalt Cato respondeáló tevékenységére vezethető vissza.[8]
3. Tanulmányomban a jogügyleti érvénytelenség orvoslásának főbb eseteit kívánom áttekinteni a római jogban és annak továbbélése során. Mivel az érvénytelenségi ok kiküszöbölése leggyakrabban a szerződéssel kikötött szolgáltatás és ellenszolgáltatás feltűnő értékkülönbsége esetén fordul elő, mindenekelőtt - dolgozatom II. pontjában - a laesio enormis római jogi konstrukcióját, ill. ennek továbbélését és egyes modern jogok megoldásait tárgyalom. Elemzésem során a felén túli sérelem dogmatikai konstrukcióját elsősorban az érvénytelenséggel összefüggésben mutatom be.[9]
Mint a hazai szakirodalomban eddig kevés figyelemre méltatott és korábban hasonló részletességgel nem tárgyalt problémával, tanulmányom III. pontjában áttekintő jelleggel a convalescentia és a conversio jogintézményével foglalkozom a római jogban és annak továbbélése során.
Végül pedig tanulmányom IV. pontjában dióhéjban utalok az érvénytelenség orvoslásának néhány jogdogmatikai és jogpolitikai problémájára.
1. Közismert tétel, hogy a római jogban - a szerződési szabadság kifejeződéseként - a vételár a vevő és az eladó szabad megegyezésének tárgya volt. Ezzel kapcsolatban idézhetünk egy Ulpianustól származó forrásszöveget, melyben a későklasszikus kori remekjogász Pomponius véleményét idézi:
Idem Pomponius ait in pretio emptionis et venditionis naturaliter licere contrahentibus se circumvenire. (D. 4, 4, 16, 4)
Vagyis Pomponius véleménye szerint az adásvételi szerződésben foglalt vételárat a szerződő felek természetszerűleg maguk határozhatják meg.[10]
- 67/68 -
A szolgáltatás és ellenszolgáltatás egyenértékűségének zavara miatti megtámadást a római jog sokáig teljesen kizárta,[11] de az igazságos vételártól (iustum pretium) való különösen súlyos eltéréseket a posztklasszikus korban a laesio enormis alapján igénybe vehető jogeszközök útján már korrigálni lehetett.[12]
A szolgáltatás és ellenszolgáltatás közötti feltűnő értékkülönbség modern (kontinentális jogi) szabályozásának római jogi gyökere a felén túli sérelem (laesio enormis, ill. laesio ultra dimidium)[13] intézményében rejlik. A laesio
- 68/69 -
enormisra[14] vonatkozóan két, Diocletianus császártól származó constitutio maradt az utókorra. A felek privátautonómiájának a felén túli sérelem keretében megvalósuló közjogi jellegű korlátozását a nagy gazdasági válság, az infláció és a gazdasági visszaesés indokolta, amelyet Diocletianus császár - többek között- a laesio enormis intézményének bevezetésével kívánt áthidalni.[15] E jogintézménnyel az állam az egyik legfontosabb, a magánjog hatálya alá tartozó szerződésnél: az ingatlanok adásvételénél korlátozza a felek magánautonómiáját, mégpedig abból a célból, hogy érvényre juttassa az aequitas elvét,[16] valamint gátat szabjon a tömeges elszegényedésnek.
Visky Károly találóan állapítja meg a felén túli sérelemre vonatkozó, általa eredetinek tartott, azonban a szakirodalomban számos (nem csupán régebbi) szerző által interpolációval gyanúsított[17] szövegekben foglalt szabályokkal kap-
- 69/70 -
csolatban, hogy a laesio enormis "eine Frucht des gestörten Wirtschaftslebens", vagyis a válságban lévő gazdasági élet produktuma.[18] Karl Hackl rámutat arra, hogy a későbbi császárok az időközben megváltozott viszonyok miatt Diocletianus nézetét már nem osztották, és ezért rescriptumait ignorálták, azokat a Codex Theodosianusba sem vették föl.[19] Az igazságos ár tanának iustinianusi jogi reneszánsza (hiszen a Codex Iustinianusba. bekerült a felén túli sérelemre vonatkozó két császári rendelet) szempontjából nem elhanyagolható tényező a sztoikus filozófia, valamint a keresztény gazdasági etika hatása.[20]
2. A jogintézmény vizsgálatához két, a Codexben található forrásszöveg (C. 4, 44, 2[21] és C. 4, 44, 8[22]) szolgálhat alapul. Ha az eladó ingatlan adásvételénél még az ingatlan értékének (verum pretium) felét[23] sem kapta meg, kérhette - a vételár (pretium) egyidejű visszaszolgáltatása mellett - az eredeti állapot helyreállítását (C. 4, 44, 2).[24] A felén túli sérelemre vonatkozó másik forrásszöveg (C. 4, 44, 8) szerint csak akkor állapítható meg felén túli sérelem, ha az adásvételi szerződés megkötésének időpontjában ("tempore venditionis") jogos ár fe-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
