Magyarországon az Európai Unióhoz történt csatlakozásunktól számított tíz év elteltével sajnos még ma is gyakran tapasztalható mind a politikai közszereplők, mind a médiamunkások részéről az Unió jogi természetéről, intézményeiről és döntéshozatali rendszeréről való legalapvetőbb ismeretek hiánya. Ez tápot ad az Európa ellenes populista politikának és a társadalom széles rétegei félrevezetésének. Ezért a jelen írásban - elsősorban jogi és nem politikai oldalról - a közérthetőségre törekedve próbáljuk meg bemutatni az Unió legfontosabb intézményeit és azok döntéshozatali rendszerét.
A második világháború utáni fő célkitűzések, különösen egy harmadik, még pusztítóbb háború megakadályozása, Németország demilitarizálása, egyáltalán az európai nemzetállamok fegyveres konfliktusainak a kiiktatása a kontinens történelméből, egyaránt felvetették a lehetséges intézmények kérdését. A két háború közötti próbálkozások kudarca sokkal koncentráltabb erőfeszítésre sarkallta azokat a politikai vezetőket, akik egyben az európai egységtörekvések harcosai is voltak. Az egyértelműen látszott, hogy a háború vége felé a győztes hatalmak által létrehozott Egyesült Nemzetek Szervezete fontos intézménye lesz a világméretű, nemzetközi együttműködésnek, de nem helyettesítheti az európai együttműködést szolgáló szervezeteket. Az európai egységgondolat megvalósításáért régóta következetesen küzdő, kiemelkedő politikusoknak (különösen Jean Monnet-nak) az elképzelései egyre inkább olyan intézményi megoldások irányába vitték a gondolkodást, amelyekben a gazdasági integráció meghatározott formáin át lehet eljutni a szorosabb és főleg békésebb politikai kapcsolatokhoz. Intézménytörténeti szempontból döntő fejlemény volt az 1950-es Schuman-terv alapján 1951-ben megszületett Európai Szén- és Acélközösség létrejötte, hiszen az ott kitalált szervezeti formákból és keretekből nőttek ki a mai intézmények is.
Az Európai Unió (illetőleg annak előzményei az általunk korábban csak Közös Piacként ismert szervezet, majd az Európai Közösségek) olyan, semmihez sem hasonlítható nemzetközi jogi entitás, amelynek működése az egymást követő és egymásra épülő Alapító Szerződésekben meghatározott, bonyolult eljárási renden alapuló, a tagállamok egymás között kialakított konszenzusok sorozatán alapszik.
Az Európai Unió nem föderáció, hanem szuverén államok egészen egyedi együttműködése, a közösség annyi saját szuverenitással rendelkezik, amennyiről a tagállamok, saját akaratukból, a közös célok hatékonyabb elérése érdekében alkotmányos joguk szerint ratifikált nemzetközi szerződésben lemondanak. A nemzeti szuverenitás egyes elemeiről történő lemondás azonban nem külső hatalom nyomására történik, - mint ahogy pl. a megszálló Szovjetunió a Varsói Szerződési tagságot a közép- és kelet-európai országokra rákényszerítette - hanem az országok önkéntes döntése. E döntést a tagországok a népszuverenitás legmagasabb szintjén (a legtöbb esetben népszavazással, mint hazánk esetében is) hagyják jóvá. Ennek jelentőségét és érdemi voltát mutatja, hogy pl. Norvégia esetében az EU taggá válást a lakosság kétszeri népszavazás során sem hagyta jóvá, vagy Dánia esetében a lakosság csak azzal a feltétellel hagyta jóvá a belépést, ha az ország bizonyos további területeken (pl. a bel- és igazságügyi együttműködés területén) is megőrizheti szuverenitását (ezt garantálja a Lisszaboni Szerződéshez fűzött jegyzőkönyv). A tagországi szuverenitás érvényesítésének egyik fontos biztosítéka, hogy az Alapító Szerződések és azok módosításai is csak abban az esetben lépnek hatályba, ha azt minden tagország a saját belső alkotmányos joga szerint jóváhagyja (ratifikálja).
A tagországok és az Unió közötti szuverenitás-megosztás eredménye az a sajátos egyensúly, amely kialakult a döntéshozatalban a kormányközi (vagyis a kormányok képviselőiből álló) és a nemzetek feletti (a magyarban is egyre közkeletűbb idegen szóhasználattal: szupranacionális) intézmények és eljárások között. A hozzárendelt hatalmi jogkör elve azt jelenti, hogy az Európai Uniónak csak olyan jogosítványai vannak, amelyeket a Szerződések konkrétan meghatározva, a tagállamok közös akaratával, az Európai Unió intézményeihez rendelnek. A hozzá nem rendelt jogkörök megmaradnak a nemzetállamok hatáskörében (e körbe tartozik különösen a nemzetek kulturális hagyományainak őrzése és tiszteletben tartása, melynek elvonására soha semmilyen szándék nincs és nem is volt). Ezt a szemléleti kiindulópontot tette magáévá a Lisszaboni Szerződés is, amely egyrészt meghatározza a tagországok és az Unió között a jogosítványok megosztását, másrészt - a tagállami alkotmányokhoz hasonlóan - szakterületenként pontosan meghatározva adja meg a felhatalmazást az Unió jogalkotó szervei részére, (amelyek ma már többnyire a Tanács és az Európai Parlament közösen) a jogalkotási jogosultságot, illetőleg kötelezettséget. Az Unió és a tagállamok közötti hatáskörmegosztás típusai az egyes szakpolitikák tekintetében a Szerződésben meghatározottak szerint lehet: az Unió kizárólagos hatásköre, az Unió és a tagállamok között megosztott hatáskör, valamint amikor az Unió a tagálla-
- 425/426 -
mi hatáskör elvonása nélkül csak a tagállamok intézkedéseit támogató, összehangoló vagy kiegészítő intézkedések megtételére jogosult. A fentiek szerint tehát az Unió intézményei csak azokban az esetekben, keretek között és meghatározott eljárási rendben alkothatnak jogot, amelyekre a Szerződések alapján felhatalmazással rendelkeznek. Ennek következében tehát a Szerződések korlátait még akkor sem léphetik át, ha erre a politikai körülmények változása miatt megalapozott igény merül fel (pl. Magyarország esetében a jogállamiság követelményeivel való szembemenés szankcionálásának ez az akadálya).
Speciális intézményi és döntéshozatali mechanizmus került kialakításra a kül- és biztonságpolitika területén, beleértve a védelempolitikát is, valamint a monetáris politika tekintetében (Központi Bankok Európai Rendszere).
A történelmileg példátlan integrációs modellben olyan intézményi háló jött létre, amelyben megoszlanak a hatáskörök, és minden fontos döntés többirányú, kölcsönös ellenőrzés alatt álló, demokratikus eljárások keretében kerül meghozatalra. A kiegyensúlyozottságot az is biztosítani hivatott, hogy a különböző intézményeknek különböző érdekeket kell képviselniük, természetesen a közösség általános értékei és alapelvei szellemében. Miután a kormányköziség és a szupranacionalitás egyensúlya mellett az Európai Unió másik sajátossága önálló közösségi jogrendszere, a munkamegosztást a jogrendszerben betöltött funkciók megoszlása is kiegyensúlyozottá igyekszik tenni.
Hamis és félrevezető tehát az az állítás, mely szerint "Brüsszel" valamiféle intézmény, amely mintegy eluralkodik a tagállamok felett (mint annak idején gyakorlatilag a moszkvai szovjet tejhatalmú vezetők valóban ezt tették a vazallus országok tekintetében), hiszen Brüsszel csupán egy földrajzi hely, amely székhelyet biztosít az Európai Unió egyes intézményei részére. Egyébként az Európai Unió főbb intézményeinek székhelye sem minden esetben Brüsszelben van, hiszen az Európai Parlament felváltva Strasbourgban és Brüsszelben ülésezik, míg az Európai Unió Bíróságának székhelye Luxemburgban van (sőt egyes esetekben egyes tanácsi formációk üléseit is Luxemburgban tartják).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
