1. A XV. században a generalis congregatioból a közigazgatási feladatok ellátására kivált a kisgyűlés, az igazságszolgáltatásra pedig a sedria, amely a megyei bíráskodás legmagasabb hatáskörű és legfontosabb tényezője volt.[1] A XVI-XVII. századi országgyűléseken hozott döntések egyre inkább kiterjesztették a vármegyei igazságszolgáltatás hatáskörét, mely folyamat a sedes judiciaria túlterhelését eredményezte. Ezt a problémát a vármegyék úgy oldották meg, hogy az ügyek nagy részét írásbelivé tették, a szóbeli perek számát korlátozták, továbbá exmissio révén egyre több ügyet utaltak az alispáni, illetve szolgabírói ítélőszék elé.[2] A hatáskör kialakulásánál nagy szerepet játszott az exmissios levél, mely a hatáskör átruházási formája volt. Exmissiot mind a congregatio, mind a sedria "küldhetett" az alispánnak. A szolgabírói hatáskörbe tartozó ügyeknél szintén ismerték ezt a jogintézményt, de az átruházás itt már nem a congregatiotól, hanem az alispántól, mint a szolgabíró felettesétől származott. Ezt már nem is exmissionak, hanem az alárendeltségi viszonyt is tükröző comissionak hívták.[3] A hatáskör kiterjesztését az 1729:35 tv. előtt - mely a megyei igazságszolgáltatásról, bíráskodásról rendelkezett - a vármegyei statutumok szabályozták.
A XVII sz. közepétől a sedria kettős tagozatával találkozunk. Ha a polgári és büntető sedriák hatáskörének elválasztásáról beszélünk, meg kell jegyezni, hogy a mai felfogással ellentétben a delicta privata közé tartoztak a klasszikus polgári ügyek mellett a kisebb és nagyobb hatalmaskodások, a rágalmazás, becsületsértés, a testi sértés különböző esetei. Keveredtek a büntetőjogi és a polgári jogi fogalmak. Mindezen ügyekben a polgári bíróságok jártak el, éspedig rendszerint az alispáni ítélőszék vagy korlátozott hatáskörrel a szolgabíró.
A polgári perekben a vármegye keretén belül 3 bírói fórum működött: a sedria, az alispáni ítélőszék, és a szolgabírói ítélőszék. A polgári sedria elnöke az alispán volt, jelen voltak a szolgabírók, a juras-sorok és az ülnökök. Az alispáni ítélőszék elnöke az alispán - általában az első alispán, de kivételesen a másodalispán - volt. Ítélőszékén egy választott szolgabíróval és annak esküdtjével járhatott el. Az alispán hatásköre kiterjedt a közvetlen bíráskodáson kívül a már fent említett bírói comissio kiadására is, továbbá az igazságszolgáltatás más területeire, egészen a végrehajtásig.[4] A megyei igazságszolgáltatás nem kevésbé fontos közege volt a szolgabíró, aki bíráskodási funkcióit mindig egy esküdttel látta el. A szolgabírónak előbb csak authoritása (joghatósága) volt, amit mindig külön megbízás alapján gyakorolt és megbízatását nem volt joga tovább adni. A XVIII. század elején megjelentek az első olyan vármegyei statutumok, melyek a szolgabírót bizonyos kisebb perekben külön meghagyás nélkül való eljárásra jogosították. Ezek már törvénykezési, s egyben exmissionális jogot is jelentettek számára, amit a szolgabíró csak az esküdteknek adhatott tovább.[5]
2. És elérkeztünk a vármegyei törvénykezés egyik rendkívül érdekes jelenségéhez, az esküdtek ítélkezési gyakorlatához, a vicesgerentialis procedurához, amely nyugati vármegyékben követhető nyomon Sopron, Vas, Zala megye joggyakorlatában.[6]
Ahogy Kelemen Imre, a kiváló zalai jogtudós 1814-ben megjelent Polgári törvényszéki eljárás című munkája[7] alapján Czövek István tabuiaris prokátor írta: "Némely vármegyékben nem törvény, hanem megyebeli törvény (statutum) vagy szokás szerint az aprólékos ügyeket - nehogy a költségek (taxae) magát a pör tárgyát (ipsum substratum litis) felül haladják - az alispán vagy szolgabíró meghagyása (comissio) mellett maga az esküdt megvizsgálja, megítéli és végre is hajtja."[8] Ennek az ítélkezési gyakorlatnak a magasabb bírósági fórumok tehermentesítése volt a célja.
- 336/337 -
A Zala vármegyében 1752-től[9] bevezetett vicesgerentialis procedurát statutum szabályozta, melyet változatlan formában 1790-ben mindössze egy évre ismét életbe léptettek.[10] A vicegerensek működését folyamatosan kifogások érték, melynek kivizsgálására a megye egy bizottságot is kiküldött 1773-ban.[11] Végül a helytartótanács jóváhagyta a számára revízió végett felküldött 1752-es statutumot, s a vármegye úgy határozott, hogy a "korábbi gyakorlat megtartja erejét".[12] E jogintézmény működésének anomáliáit, s gyakorlatának egyenetlenségét mutatja viszont az a kérelem is, melyben a vicesgerentialis procedura újbóli visszaállításáért esedezett a gecsei districtusbeli agilis portiozó "szegénység".[13] Az esküdtek ítélkezési gyakorlatára és annak kritikájára azonban egy 1791-ben hozott statutum világít rá legjobban.
1791 májusában Zala vármegye közgyűlése gróf Battyány Ferenc elnöklete alatt kirendelt egy deputatiot, amely a vicesgerentialis procedura helyébe lépő - de annak eljárásával szinte teljesen megegyező - rövid "pörfolyta" kidolgozását tűzte ki célul.[14] Ez a deputatio az 1791 november 7.-i közgyűlésen felolvasta munkáját, amelyet a közgyűlés néhány kisebb változtatással el is fogadott és a vármegye területén ki is hirdetett.[15] A deputatio jelentésében hangsúlyozta, hogy az 1752-ben, a vármegye által a vicesgerentialis proceduráról hozott statutum belső tartalma, célja a közbiztonság, a törvényesség szempontjából szükséges volt, de annak gyakorlati érvényesülése hiányosnak és problematikusnak bizonyult. Az alispánok az apróbb hatalmaskodásoknak éppúgy, mint a súlyosabb cselekményeknek törvény szerinti bírái voltak. Ha azonban hivatali elfoglaltságuk miatt ezt nem gyakorolhatták, "személy viselő" alattvalóik által ítélkeztek. (A vicegerensek korábban a törvényszéki végrehajtást végezték.) A vicegerens csak annyiban járhatott el, amennyit attól, kinek személyét képviselte, felhatalmazást és engedélyt kapott. Sajnos ez a gyakorlatban sok visszaélésre adott okot. Gyakran előfordult, hogy a vicegerensek nemcsak comissiot nem kértek az egyes ügyek tekintetében az alispántól, hanem kifejezetten kereset nélkül jártak el. Önkényesen kimenve a különböző helységekbe pereket kreáltak, hogy ítélkezhessenek. Hiányosan vették fel a tanúvallomásokat, cselekményeikhez képest a vádlottakat súlyosabban terhelték, és ítéleteiket mielőtt az alispánnak bővebb megvizsgálás végett bemutatták volna, executioba vették (végre is hajtották). További problémát jelentett a személyi hatály kérdése is, hiszen némelyek, akikre nézve a statutum kötelező erővel bírt, magukra nézve nem tartották azt érvényesnek. Ahogy a deputatio fogalmazott: "a nagyobb uraságok, a főbb nemesi renden levők nemcsak magukat, de jobbágyaikat is a statutum alól mentesnek hitték". Így a jogszabály végrehajtása lehetetlenné vált. További hibája volt az 1752-es statutumnak az, hogy a benne szereplő úgynevezett tényállások nem voltak kellőképpen kidolgozva, ezért sem a bíráknak, sem a feleknek nem adtak egyértelmű eligazítást. Hogy milyen ellentmondás feszült a statutum és a gyakorlat között jól példázza egy az, 1791 tavaszán a hahóti agiliseknek a vármegyéhez benyújtott instatiaja, melyben az őket a vicesgerentialis procedúra folytán ért sérelmeiket panaszolták.[16]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
