A triumviri nocturni voltak az első olyan római magistratusok, akiknek a város tűzvédelme forrásaink szerint kifejezetten a feladataik közé tartozott. Paulus, a Kr. u. 3. század első felének jogtudósa szerint a régi időkben a triumvirek ügyeltek a tűzvészek elhárítására, akiket - mivel éjjel őrködtek - nocturninak (vagyis éjszakainak) neveztek: "Apud vetustiores incendiis arcendis triumviri praeerant, qui ab eo quod excubias agebant nocturni dictisunt."[1] E három férfiből álló csapat egész éjjel járőrözött a főváros utcáin: vigyáztak a közbiztonságra, igyekeztek megakadályozni az éjszakai rablásokat, betöréseket; ha egyedül kószáló rabszolgákkal találkoztak, azokat őrizet alá helyezték, s figyelték, nehogy valahol tűz üssön ki. Ha a városban valahol tűz keletkezett, azonnal a helyszínre kellett sietniük a tűz oltására. Nem tudjuk, hogy mikor állították fel a triumviri nocturni csapatát, csak annyi bizonyos, hogy a Kr. e. 4. század végén már léteztek e tisztségviselők. Livius szerint Cn. Flavius, aki Kr. e. 304-ben aedilis curulisként nyilvánosságra hozta a peres (legis actiós) eljárásokban alkalmazott formulákat (Ius Flavianum) és a törvénykezési napok (des fasti) jegyzékét, korábban a triumviri nocturni közé tartozott.[2]
Forrásaink arról tanúskodnak, hogy a triumviri nocturni nem jártak el mindig megfelelő gyorsasággal és gondossággal. Valerius Maximus szerint Kr. e. 241-ben a néptribunusok a népgyűlés előtt vádat emeltek a triumvirek (M. Mulvius, Cn. Lollius és L. Sextilius) ellen, mivel azok túl későn érkeztek a via Sacrán keletkezett tűz oltására (quod ad incendium in Sacra via ortum extinguendum tardus venerant); a nép marasztaló ítéletet hozott az ügyben.[3] Szintén Valerius Maximus tudósít arról, hogy Kr. e. 211-ben P. Aquilius néptribunus vádat emelt P. Villius triumvir nocturnus ellen, mivel az hanyagul látta el az éjszakai őrséget (quia vigilias neglegentius circumierat); a népgyűlés ebben az esetben is marasztaló ítéletet hozott.[4]
- 279/280 -
A triumviri nocturni feladatait később a triumviri capitales vették át,[5] akik elsősorban a börtönben fogva tartottak őrizetéről gondoskodtak;[6] a capitalis (halálthozó) jelzőt azért kapták, mert ők irányították azok kivégzését, akiket a halálos ítélet alapján a börtönben kellett kötéllel megfojtani.[7] Livius szerint Kr. e. 186-ban, miután a Bacchus tiszteletére rendezett erkölcstelen éjszakai orgiákról a consulok feljelentés útján tudomást szereztek, "a gyújtogatások megelőzése végett (ab incendiis caveretur) a közbiztonságra felügyelő triumvireket utasították (triumviris capitalibus mandatum est): városszerte állítsanak fel őrségeket (ut vigilias disponerent per urbem), s ügyeljenek, hogy semmiféle éjszakai összejövetel ne forduljon elő, s a triumvirek mellé rendelték segítségül a Tiberisen innen és túl felügyelő quinquevireket, hogy mindegyikük vigyázzon saját körzete épületeire (suae quisque regionis aedificiis praeessent)."[8]
Paulus a régi időkre visszatekintve arról is említést tesz, hogy néha az aedllisek és a néptribunusok is felléptek a nagyobb tűzesetek megakadályozása érdekében, továbbá állami rabszolgákat rendeltek a városkapuhoz és a városfalakhoz, ahonnan hívni lehetett őket, ha tűzoltás végett szükség volt rájuk, s olyan magántulajdonban álló rabszolgacsapatok is voltak, amelyek - fizetség ellenében vagy ingyen -eloltották a tüzeket: "interveniebant nonnumquam et aediles et tribuni plebis. Erat autem familia publica circa portam et muros disposita, unde si opus esset evocabatur: fuerant et privatae familiae, quae incendia vel mercede vel gratia extinguerent"[9]
E sorokból többek között arra is következtetni lehet, hogy egyes rabszolgatartók vállalkozási szerződést (locatio conductio operis) kötöttek az állammal, melynek keretében - állandó díjazás fejében - vállalták, hogy meghatározott számú rabszolgát a város bizonyos pontjain tűzvédelmi készenlétben tartanak, akik tűz esetén azonnal annak oltására sietnek.[10]
Érdekes, hogy Paulus a consuokról nem tesz említést, pedig a köztársaság élén álló magistratusok biztosan nem maradtak tétlenek, ha nagy tűz tört ki a városban. Erre Cicero is utal egy helyen, ahol - miután a házát felgyújtották, s a közelben tartózkodó consul semmit nem tett a tűz eloltása érdekében - a következő gúnyos kérdést teszi fel érthető felháborodásában: "Vajon volt-e valaha olyan nagyobb tűz ebben a városban, amikor a consul nem segített?"[11]
- 280/281 -
Paulus azon állítását, hogy az aediliseknek és különböző rabszolgacsapatoknak fontos szerepe volt a tüzek eloltásában, a történetírók közlései megerősítik. Cassius Dio művében olvashatjuk, hogy Augustus uralkodása idején M. Egnatius Rufust azért választotta a nép hálából praetorrá, mert aedilis curulisként a saját rabszolgáival és az általa bérelt rabszolgákkal segített megóvni azokat a házakat, amelyek a hivatali éve alatt kigyulladtak.[12] Röviddel később Augustus megparancsolta az aediliseknek, vigyázzanak, hogy egyetlen épület se gyulladjon ki, s ha ez mégis megtörténne, oltsák el a tüzet.[13] Majd a császár ismételten utasította az aedilis curuliseket, hogy oltsák el a városban keletkező tüzeket, s e feladat ellátásához hatszáz állami rabszolgát rendelt segítségükre.[14] Kr. e. 7-ben a császár a főváros területét 14 kerületre (regióra), a kerületeket pedig lakónegyedekre (vicusokra) osztotta fel. Minden vicus élére egy-egy magister vici került, akiket a lakosság választott.[15] Cassius Dio szerint a császár ekkor a tűzoltásra rendelt hatszáz állami rabszolgát az aedilisek felügyelete alól áthelyezte a magistri vicorum felügyelete és irányítása alá.[16]
Mindezek az intézkedések azonban kevésnek bizonyultak: újból és újból kigyulladtak egész városrészek, s a lángokat nem tudták megfékezni. Kr. e. 16-ban, 14-ben, 12-ben és 7-ben, majd Kr. u. 3-ban és 6-ban egyaránt hatalmas tűz tombolt Rómában.[17] Ezért Kr. u. 6-ban a császár döntő reformot vezetett be a tűzrendészet terén. Paulus a következőket írja Augustusról: "Mivel úgy gondolta, hogy leginkább a császárnak feladata az állam üdvét szem előtt tartani, és ő is a legrátermettebb erre a feladatra, azért hét cohorsot rendelt megfelelő helyekre, hogy mindegyik cohors a város két-két kerületében teljesítsen őrszolgálatot. Mindegyik cohors élére tribunust állított, azok fölé pedig egy tekintélyes férfit (spectabilis vir), akit praefectus vigilumnak neveznek."[18]
Augustus tehát a fővárosban (melynek közel egy millió lakosa nagyrészt zsúfolt bérházakban lakott) tűzoltóságot állított fel, mely hét katonai ezredből, ún. cohorsból állt. A cohorsokat ezredesek (tribunusok) vezették.[19] A feliratos emlékek szerint a vigilek minden cohorsa hét-hét századra (centuriára) oszlott, melyeket századosok (centuriók) irányítottak.[20] Mivel egy-egy század kb. 80 főből állt, egy-egy cohorsban
- 281/282 -
kb. 560 fő szolgálhatott, az egész tűzoltóság (a 7 cohortes vigilum) létszáma pedig kb. 3920 fő lehetett.[21] Ezt a létszámot Septimius Severus császár 205-ben a kétszeresére emelte.[22] Ezt a megdöbbentően magas létszámot a tűzoltás kezdetleges módja tette szükségessé: a tűzoltók tömlők hiányában vödrökkel merték a vizet a város kútjaiból, vízvezetékeiből és víztározóiból, s a vödröket - csatárláncot képezve - kézről-kézre adták tovább.[23]
Mint már említettük, Augustus a főváros területét 14 kerületre osztotta fel.[24] Minden tűzoltó cohorsnak két kerület (regio) tűzvédelmét kellett ellátnia. Mind a 14 kerületben állt egy-egy tűzoltó őrház (excubitorium). A tűzoltók kezdetben bérelt lakásaikban éltek; valószínűleg Nero állított fel először számukra táborokat (castra).[25] Cassius Diótól tudjuk, hogy innentől kezdve mind a hét cohorsnak külön tábora (laktanyája) volt.[26]
Mind Sztrabón, mind Cassius Dio azt írja, hogy Augustus felszabadított rabszolgákból szervezte meg a vigilek cohorsait.[27] A császár valószínűleg nem akarta a tűzoltás fontos feladatát hosszú távon a lázadásra hajlamos rabszolgákra bízni, ugyanakkor tudta, hogy csak nagyon kevés római polgár lenne hajlandó a tűzoltás szolgai munkáját végezni: ezért választotta a felszabadított rabszolgákat, akik a római társadalomban a szabadnak született polgárok és a rabszolgák között helyezkedtek el.[28]
Mint tudjuk, a rabszolgákat a civiljog szerint háromféleképpen (szabadságper útján, a polgárok névjegyzékébe való felvétellel vagy végrendelettel), a praetor jog szerint pedig négyféleképpen (barátok előtt, a gazda asztalához való ültetéssel, kalapfeltétellel vagy szabadságlevéllel) lehetett felszabadítani.[29] A civiljog szerint felszabadítottak római polgárok lettek, a praetori jog szerint felszabadítottak azonban eredetileg csak de facto lettek szabadok, de iure rabszolgák maradtak. Ezen a lex Iunia változtatott, melyet valószínűleg Kr. e. 17-ben hoztak.[30] E törvény
- 282/283 -
értelmében a praetor jog szerint felszabadítottak de iure szabaddá váltak, de római polgárjog helyett csupán latinjogot szereztek: a Latini Iuniani sajátos kategóriájába kerültek, s így erősen korlátozott jogképességgel bírtak (így pl. nem készíthettek érvényes végrendeletet, végrendelet alapján nem örökölhettek, s hagyományban sem részesülhettek).[31] Mivel a felszabadítások zöme valószínűleg a praetori jog szerint (vagyis a civiljogi formákhoz képest jóval egyszerűbb módon) történt, a tűzoltók többsége Latinus Iunianus jogállású lehetett. Az ilyen státuszú vigilek számát növelhették azok is, akiket fiatal korukban szabadítottak fel, hiszen a Kr. u. 4-ben hozott lex Aelia Sentia szerint azok, akiket 30 éves életkoruk elérése előtt szabadítottak fel, nem szereztek római polgárjogot, csak Latini Iuniani lettek.[32]
A kellő számú tűzoltó toborzása a veszélyes munka miatt nem lehetett könnyű. A jelentkezési kedv fokozása érdekében a 24-ben hozott lex Visellia kimondta, hogy az a latinjogú személy, aki hat éven át tűzoltói szolgálatot teljesít, római polgárjogot szerez. E rendelkezés valószínűleg nem ért el kellő eredményt, ezért röviddel később egy senatus határozat született arról, hogy a latinjogú vigilek három év szolgálat után római polgárjogot kapnak.[33] Hosszú távon kizárólag felszabadított rabszolgákból így sem tudták a tűzoltó ezredeket megszervezni. Cassius Dio a saját korának (vagyis a 3. század elejének) viszonyairól azt írja, hogy már nemcsak felszabadítottakat vesznek fel a vigilek közé.[34] Ebből arra következtethetünk, hogy idővel jelentkezhettek tűzoltónak szabadnak született római polgárok is: e jelentkezők minden bizonnyal a polgárok szegényebb, alacsonyabb rétegeihez, az ún. humiliores közé tartoztak.[35]
Több szerző azt az álláspontot képviseli, hogy a vigilek kezdetben nem minősültek katonáknak.[36] Ez a nézet véleményem szerint téves. Suetonius a következőket írja Augustusról: "Szabadon bocsátott rabszolgát csak Rómában a tűzesetek miatt (Romaeincendiorum causa) meg a gabona drágulása miatti forrongás okozta félelem idején engedett katonáskodni, ezenkívül két ízben csupán: először az Illyriával határos területek megszállása miatt, másodszor a Rhenus folyó partjának védelmére..."[37] Igaz tehát, hogy Augustus nem szívesen engedte meg, hogy felszabadított rabszolgák is katonáskodjanak, erre a római tűzesetek miatt - a
- 283/284 -
tűzoltóság megszervezésekor - kivételesen (közérdekből) mégis sor került.
A vigilek tehát katonák voltak, s így bizonyos privilégiumokat élveztek. A katonák másoknál - mind formailag, mind tartalmilag - jóval szabadabban végrendelkezhettek.[38] Ulpianus azt írja, hogy a vigilek is katonák, s ezért kétségtelen, hogy a katonai jog szerint végrendelkezhetnek: "item vigiles milites sunt et iure militari eos testari posse nulla dubitato est."[39]
A katonákat szolgálati éveik arányában mentesítették a gyámság viselésének kötelessége alól: 20 évet meghaladó katonai szolgálat után állandó mentesség, 16 év után 4 év, 12 év után 3 év, 8 év után 2 év, 5 év szolgálat után 1 év mentesség járt. Mindezt Modestinustól tudjuk, aki arról is említést tesz, hogy azok, akik Rómában a vigilek között teljesítettek szolgálatot, csak egy évre kaptak felmentést a gyámi kötelezettségek alól: "Sed qui inter vigiles qui Romae sunt permilitavit, anni tantum vacationem habet."[40] A tűzoltók privilégiumai tehát a harctéren szolgáló bajtársaiknál szűkebb körűek voltak. A gyámság alóli mentesítés minden bizonnyal a leszerelés utáni évre vonatkozott, a szolgálatban álló tűzoltókat nyilván nem terhelték ilyen kötelezettséggel.[41] A serdületlenek és a nők gyámságának ellátása egyébként a római polgárok alapvető kötelezettségei közé tartozott: a praetor bármely polgárt kijelölhette annak gyámjául, akinek nem volt végrendeletileg kinevezett vagy törvényes gyámja.[42]
A vigilek Augustus rendelkezései alapján rendszeres zsoldot kaptak a Saturnus templomában elhelyezett államkincstárból (aerarium Saturni).[43] Annak érdekében, hogy e kifizetéseket folyamatosan biztosítani tudja, a császár 7-ben új adónemet vezetett be: rabszolga vásárlása esetén arra kötelezte a vevőket, hogy a vételár 2 százalékát fizessék be az államkincstárba. Az így befolyt összegeket a katonai kiadásokra, s köztük kiemelten a vigilek fizetésére kellett fordítani.[44] Az adókulcsot később (még Claudius uralkodása előtt) 4 százalékra emelték. 57-ben Nero a vevők helyett az eladókat kötelezte az adó (quinta et vicesima venalium mancipiorum) megfizetésére.[45] Dobson szerint a vigilek századosai ugyanolyan összegű zsoldot kaphattak, mint a legiókban szolgáló századosok.[46]
A vigilek hét ezredének, vagyis az egész tűzoltóságnak az élén a praefectus vigilum állt, akit Paulus - mint fentebb láthattuk - tekintélyes férfinek (vir spectabilis) nevezett.[47] Cassius Diótól tudjuk, hogy a praefectus vigilumot a lovagok közül
- 284/285 -
nevezték ki, mindig meghatározott időre.[48] Domitianus korától egy parancsnokhelyettes (subpraefectus vigilum) segítette munkájukat.[49] A feliratos emlékek tanúsága szerint a 3. századtól a vigilek praefectusai az eminentissimus, perfectissimus, clarissimus, illetve spectabilis címmel rendelkeztek.[50] Hivataluk betöltése után gyakran tovább emelkedtek a ranglétrán: közülük többekből helytartók, sőt praefectus praetoriók (vagyis a császárok helyettesei) lettek.[51] Időnként olyan kiváló jogtudósok álltak a vigilek élén, mint Q. Cervidius Scaevola (175 körül), illetve a már említett Herennius Modestinus (valamikor 226 és 239 között).[52] Nem csoda, hogy a Historia Augusta Heliogabalus császár (218-222) őrült tettei közé sorolja azt, hogy egy Gordius nevű kocsihajtót nevezett ki a vigilek parancsnokává.[53]
A vigilek fő feladatát az éjszakai őrködés, járőrözés, a polgároknak a tűzveszély elkerülésére való figyelmeztetése, a keletkező tüzek észlelése és minél gyorsabb eloltása képezte. Paulus a következőket írja: "Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a praefectus vigilum egész éjszaka köteles őrködni (vigilare), és vödrökkel és csákánnyal felszerelt cohorsaival járőrözni (coerrare), hogy minden lakost figyelmeztessenek (admonere) arra, hogy ügyeljenek, nehogy hanyagságból (neglegentia) tűz üssön ki. Ezenfelül az a feladata, hogy minden lakost utasítson (admonere), legyen víz azon az emeleten, ahol tartózkodik."[54]
A vigilek őrszolgálatával kapcsolatban - amiről egyébként a nevüket kapták (vigilare: virrasztani, őrködni) - érdemes megjegyezni, hogy a római hadseregben éjjel háromóránként került sor őrségváltásra. Vegetius hadtudományi művében a következőket írja: "Mivel azonban lehetetlennek bizonyult, hogy folyvást ugyanazok virrasszanak az őrhelyeken, az éjszakai őrséget a vízóra szerint négy részre osztották fel, hogy éjszaka ne kelljen három óránál többet virrasztani. Mindannyiukat a trombitaszó küldi őrségre és óráik leteltével a kürtszó hívja vissza őket."[55] Minden bizonnyal a tűzoltók esetében is hasonló módon osztották be az éjszakai őrséget.
Paulus fentebb idézett állítása szerint a tűzoltók alapvető eszközei közé tartoztak a vödrök (hamae) és a csákányok (dolabrae). Egy másik forráshely a vigilek által használt baltákról vagy bárdokról (secures) tesz említést.[56] A vödrökkel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy a tűzoltókat sparteolnak is nevezték,[57] mivel eszpartófűből (spartum) font vödröket használtak.[58]
- 285/286 -
A csákányokkal és a bárdokkal olyan törést-zúzást-rombolást lehetett véghezvinni, ami bizonyos esetekben a tűzfészkekhez való eljutáshoz, a tűzből való meneküléshez vagy a tűz továbbterjedésének megakadályozásához szükséges lehetett. A tűzoltók időnként katonai kőhajító ostromgépeket (ballistae) is igénybe vehettek, ha a tűz megállításához nagyobb épületeket kellett lerombolniuk. Tacitus szerint a 64 nyarán hat napon át tomboló tűznek csak úgy tudtak véget vetni, hogy "hatalmas területen ledöntötték az épületeket".[59] Bár e híradásban nincs utalás a vigilekre, lehetséges, hogy ők rombolták le a házakat. Az ilyen károkozás a szükséghelyzetre tekintettel nyilvánvalóan jogszerűnek minősült, s így nem képezett bűncselekményt. Celsus és Ulpianus szerint egyébként azt sem lehetett dologrongálás (damnum iniuria datum) miatt perelni, aki a tűzvész távoltartása céljából (incendii arcendi gratia) - attól az alapos félelemtől vezetve (iusto metu ductus), hogy a saját házát is eléri a tűz - lerombolta a szomszédja házát.[60] Az, akinek a szomszédja ilyen körülmények között rombolta le az épületét, interdictum quod vi aut clam útján sem követelhetett kártérítést, ha a tűz tényleg elért hozzájuk.[61]
Egy helyen a Digestában arról olvashatunk, hogy milyen dolgok tartoznak egy ház felszereléséhez (e kérdés akkor merült fel, ha a ház a felszerelésével együtt képezte hagyomány tárgyát). A klasszikus római jogtudósok egyöntetű véleménye szerint a ház felszereléséhez (instrumentum domus) tartoztak azok a dolgok, melyek a ház védelmére szolgáltak (quae ad tutelam domus pertinent): ilyenek voltak például a tűzoltáshoz szükséges eszközök. Ilyennek számított az ecet (acetum), amit tűzoltás céljából tartottak (quod exstinguendi incendii causa paratur), továbbá ebbe a körbe tartoztak a rongypokrócok (centones), fecskendők (sifones), póznák (perticae), létrák (scalae), kosarak (formiones), szivacsok (spongiae), vödrök (amae), seprők (scopae).[62] Ezeket az eszközöket nyilván a tűzoltók is használták.
A rongypokrócok kapcsán megjegyzést érdemel, hogy a ránk maradt római kori feliratok tanúsága szerint nemcsak a rongyokból ruhákat és takarókat készítő foltozó szabókat nevezték centonariusoknak, hanem a tűzoltókat is, akik vizes pokrócokat használtak a tűz oltásakor.[63] Az ecettel kapcsolatban pedig érdemes megemlíteni, hogy az izzó sziklatömböket ecettel porlasztották szét. Livius szerint így járt el Hannibal is, amikor seregével sziklaakadályokba ütközött: a sziklákat tűzzel felhevítette és ecetet locsolt rájuk, amitől azok széttöredeztek.[64]
A fecskendőről Sevillai Szent Izidor (kb. 560-636) enciklopédiájában azt olvashatjuk, hogy azt keleten (in oriente) használják az égő házak oltásakor: tele
- 286/287 -
teszik vízzel, s ha levegőt fújnak bele (suflare), kilövell belőle a víz, s eloltja a tüzet.[65] Korábban minden bizonnyal nyugaton is hasonlóképpen jártak el: ilyen fecskendőket a római tűzoltók is alkalmaztak. Ezt több feliratos emlék bizonyítja, melyek szerint a vigilek között "fecskendősök" (siponarii) is voltak.[66]
Az ifjabb Plinius egyik (110 végén írt) leveléből, melyben a helytartó a Nicomediában pusztító tűzvészről számolt be Traianus császárnak, szintén arra következtethetünk, hogy a római tűzoltók használtak fecskendőket. Plinius szerint a tűz gyors terjedésének három fő oka volt: a heves szél, az emberek közömbössége és a tűzoltóeszközök hiánya. A harmadik problémát így összegzi: "nincs az egész városban egyetlen tűzifecskendő (sipo), nincs tűzoltóvödör (hama), és egyáltalán nincs semmiféle tűzoltó-felszerelés (instrumentum ad incendia compescenda)."[67] Ez a megfogalmazás arra utal, hogy ezeknek az eszközöknek a meglétét - és szükség esetén a használatát - a fővárosban teljesen természetesnek tartották.
A források szerint Rómában a tüzek észlelésével kapcsolatban tévedések ("téves riasztások") is előfordultak. Ha a vigilek nagyobb füstöt láttak, érthető módon azonnal tűzre gondoltak. Seneca egyik levelében olvashatjuk a következőket: "Betoppant néhány barátom, akik miatt a szokottnál nagyobb füst (maior fumus) támadt, nem olyan, amilyen a gazdagok konyháiból száll fel, s rémülettel szokta eltölteni a tűzfelügyelőket (vigiles), hanem olyan kicsiny, amely vendégek jövetelét jelzi."[68] Szintén Seneca írja a természettudományos megállapításait összefoglaló munkájában: "amikor izzani látszik az égbolt. távoli tűzvész benyomását kelti. Tiberius Caesar alatt több cohors sietett ostia colonia segítségére, mert azt hitték, kigyulladt, pedig az égbolt izzott az éjszaka nagy részén át, kevés fénnyel, sűrű és füstös tűzzel."[69] Petronius Satyricon című szatirikus regényében is tévednek a buzgó tűzoltók: a Trimalchio házában rendezett hatalmas lakoma során az egyik rabszolga olyan erővel fújta a kürtjét, "hogy fölverte az egész szomszédságot. Erre az éjjeliőrök (vigiles), akik a környék nyugalmára vigyáztak (qui custodiebant vicinam regionem), azt gondolván, hogy Trimalchio háza kigyulladt, hirtelen betörték a kaput, és vízzel meg bárdokkal (cum aqua securibusque), a maguk szokásához híven, rettenetes zűrzavart támasztottak."[70]
A tűzoltás mellett a vigileknek más feladatai is voltak. A régi triumvirekhez hasonlóan gondoskodniuk kellett a közrendről és a közbiztonságról; a bűnözőket és a szökött rabszolgákat kötelesek voltak minél gyorsabban letartóztatni. Parancsnokuk, a praefectus vigilum kivizsgálta a tűzesetek okait, a letartóztatott bűnelkövetőket pedig büntetésben részesítette vagy átadta a főváros parancsnokának, a praefectus urbinak.
Paulus minderről a következőket írja: "A praefectus vigilum tart vizsgálatot a gyújtogatók (incendiarii), betörők (effractores), tolvajok (fures), rablók (raptores) és orgazdák (receptatores) ügyében, az olyan megátalkodott és hírhedt személyeket
- 287/288 -
kivéve, akiket a praefectus urbinak adnak át. És minthogy általában a lakosok hibájából üt ki a tűz, botütésekkel bünteti meg azokat, akik túlságosan gondatlanul bánnak a tűzzel, vagy súlyos szóbeli figyelmeztetésben részesítve őket elengedi a botozást. A rablók általában házakba vagy olyan raktárakba törnek be, ahol az emberek legértékesebb javaikat tárolják. Feltörnek kamrákat, szekrényeket és pénzesládákat. [A vizsgálat során] gyakran az őröket is megbüntetik. Így rendelkezett az isteni Antoninus [Caracalla] is Erucius Clarushoz intézett válaszában. Azt mondta ugyanis, hogy egy raktár kirablása után kínvallatásnak vetheti alá az őrszolgálatot teljesítő rabszolgákat, még akkor is, ha részben a császár a tulajdonosuk. [...] A ruhatárosoknak (capsarii) is, akik fizetség fejében a fürdőkben megőrzésre átveszik a ruhákat, a praefectus vigiluma bírájuk, hogy ha azok valamit álnok módon elkövetnek, akkor ő döntsön az ügyben."[71]
A praefectus vigilum hatáskörébe ezek szerint a tűzesetek mellett a leggyakoribb vagyon elleni bűncselekmények kivizsgálása tartozott. Arra, hogy a fővárosban a tolvajok fellett a praefectus vigilum ítélkezett, Iulianus is utal egy helyen.[72] Pomponius pedig arról tesz említést, hogy egy rabszolgára, akiről azt állították, hogy lopáson érték tetten, a praefectus vigilum a legsúlyosabb büntetést (summum supplicium) szabta ki, ami minden bizonnyal keresztre feszítést jelentett.[73]
A praefectus vigilum tehát a bűnelkövető rabszolgákat halálra is ítélhette, római polgárokat azonban nem sújthatott főbenjáró büntetéssel. Ha a tüzet római polgárok gondatlanságból okozták, a praefectus vigilum fegyelmezési (ún. coercitióó) jogkörében eljárva elrendelhette a bűnösök megbotozását (fustium castigatio), ha azonban római polgárok gyújtogattak szándékosan, a főbenjáró büntetés kiszabására a praefectus urbi volt jogosult.[74] Ezt Ulpianus is megerősíti, aki szó szerint idézi Septimius Severus és Antoninus Caracalla császárok Iunius Rufinus praefectus vigilumnak címzett (203 és 205 között kiadott) leiratát: "A bérházakban lakókat és mindazokat, akik hanyagul tartották maguknál a tüzet, megparancsolhatod, hogy botozzák vagy ostorozzák meg, azokat pedig, akik szándékosan okoztak tüzet, Fabius Cilo praefectus urbi barátunknak add át..."[75] II. Valentinianus 385 és 389 között kiadott rendelete, melyet a császár Nebridius praefectus urbinak címzett, szintén kimondta, hogy a praefectus vigilum főbenjáró ügyekben nem ítélkezhet; az ilyen ügyeket át kell adnia a praefectus urbinak.[76] E rendeletben nyilván a római polgárok főbenjáró bűnügyeiről van szó (és nem a rabszolgák bűnügyeiről).
- 288/289 -
Végül - mint már említettük - a szökött rabszolgák (servi fugitivi) felkutatása és letartóztatása is a vigilek feladati közé tartozott. A Iunius Rufinus praefectus vigilumnak címzett, fentebb idézett császári leirat e szavakkal zárul: "a szökött rabszolgákat fel kell kutatnod és vissza kell adnod a gazdáiknak."[77] Paulustól tudjuk, hogy azokat a szökött rabszolgákat, akiket a gazdáik nem igényeltek, a paefectus vigilum eladta.[78] A vételár ilyenkor az államkincstárt gazdagította.[79]
A 4. századi forrásokban már nem találhatók utalások a vigilek tűzoltó tevékenységére. I. Constantinus császár 314 és 326 között négy rendeletet is kiadott Iulius Antiochus praefectus vigilum részére: ezek egyikében sem esik már szó tűzrendészeti kérdésekről.[80] A tűzoltás feladatát a 4. században minden bizonnyal egyesületek vették át Rómában.[81] Az ifjabb Plinius fentebb idézett levelében -melyben a nicomédiai tűzvészről írt Traianusnak - felvetette, hogy - más városokhoz hasonlóan - Nicomediában is tűzoltó egyesületet (collegium fabrorum) kellene szervezni.[82] A császár ezt az ötletet elutasította, mert az egyesületek szerveződését politikailag veszélyesnek tartotta.[83] A későbbi császárok azonban e kérdésről másként vélekedtek. Idővel egyre több közérdekű feladatot egyesületek láttak el, s ezek közé a feladatok közé tartozott a tűzoltás is. Az aquincumi tűzoltó egyesület működéséről számos régészeti emlék tanúskodik.[84] Arra, hogy a tűzoltást a 4. században Róma városában is egyesületek vették át, a legfőbb bizonyíték Symmachus praefectus urbi egyik levele, melyet a városparancsnok 384-ben írt II. Valentinianus császárnak, s melyben a fővárosi collegiumok működésének fontosságát hangsúlyozva említést tesz olyan egyesületekről, melyek a véletlenül keletkezett tüzeket oltják el ("per alios fortuita arcentur incendia").[85] ■
JEGYZETEK
[1] Paul. D. 1,15,1.
[2] Liv. 9,46.
[3] Val. Max. 8,1,5.
[4] Val. Max. 8,1,6.
[5] Liviustól tudjuk, hogy Kr. e. 290 és 287 között állították fel először a triumviri capita/es csapatát: "Triumviri capitales tunc primum creati sunt" (Liv. per. 11,8). Arról, hogy a triumviri nocturni feladatait a triumviri capitales vették át, ld. Andrew Lintott: Violence in Republican Rome, Oxford University Press, Oxford, 1999, 104.; Andrew Lintott: Crime and Punishment, In: The Cambridge Companion to Roman Law (ed. David Johnston), Cambridge University Press, Cambridge, 2015, 307.
[6] Vö. Pomp. D. 1,2,2,30: "Constituti sunt... triumviri capitales qui carceris custodiam haberent..."
[7] Ld. Sallustius közlését a Catilina-féle összeesküvés résztvevőinek kivégzéséről (Sall. Cat. 55). Tacitus a börtönben történő megfojtást triumvirale suppliciumnak nevezi (Tac. ann. 5,9). Vö. Cosimo Cascione: Triumviri capitales. Storia di una magistratura minore, Editoriale Scientifica, Napoli, 1999, 164.
[8] Liv. 39,14 (Muraközy Gyula ford.). A Tiberis mindkét oldalán külön-külön felállított, a triumviri capitales segítésére rendelt ötfős csapatokról (quinqueviri cis Tiberim et ultis Tiberim) Pomponius is említést tesz (Pomp. D. 1,2,2,31).
[9] Paul. D. 1,15,1.
[10] Vö. Zlinszky János: Iuspubicum (Római közjog), Budapest, Osiris-Századvég, 1994, 155.
[11] Cic. Pis. 11,26 (S. P. ford.).
[12] Dio 53,24,4. Velleius Paterculus is említést tesz arról, hogy Egnatius Rufus "több tűzvészt saját rabszolgáival fékezett meg. Ennek következtében gyorsan megszerezte a praetorságot..." (Vell. 2,91; Hoffmann Zsuzsanna ford.). Egnatius Rufus aedilisi évét Dio Kr. e. 26-ra teszi, Sablayrolles azonban a Kr. e. 22. évet tartja valószínűbbnek (ld. Robert Sablayrolles: Libertinus miles. Les cohortes des vigiles, Rome, École française de Rome, 1996, 9.), Phillips pedig a Kr. e. 21. év mellett érvel [ld. Darryl A. Phillips: The Conspiracy of Egnatius Rufus and the Election of Suffect Consuls under Augustus, Historia, 46 1997/1., 110.].
[13] Dio 53,24,6.
[14] Dio 54,2,4; vö. 55,8,7.
[15] Vö. Suet. Aug. 30.
[16] Dio 55,8,6-7. Vö. John S. Rainbird: The Vigiles of Rome (Doctoral thesis), Durham, Durham University, 1976, 219.; Sablayrolles: i.m. 25.
[17] Ld. Dio 54,19,7; 54,24,1; 54,29,8; 55,8,6; 55,12,4; 55,26,4. Vö. Paulus Werner: De incendiis urbis Romae aetate imperatorum, Lipsiae, Robert Noske, 1906, 11-15.; H. V. Canter: Conflagrations in Ancient Rome, The Classicaf Journal, 27 1932/4. 274-275.
[18] Paul. D. 1,15,3 pr. (Patay Horváth András ford.). Vö. Borhy László (szerk.): Római történelem. Szöveggyűjtemény, Budapest, Osiris, 2003. 386.
[19] Vö. Tac. hist. 1,20.
[20] Vö. Rainbird: The Vigiles of Rome, 150.; Gregory N. Daugherty: The Cohortes Vigilum and the Great Fire of 64 AD, The Classical Journal, 87 1992/3. 230.; O. F. Robinson: Ancient Rome. City Planning and Administration, London - New York, Routledge, 1992, 91.
[21] Vö. John S. Rainbird: The Fire Stations of Imperial Rome, Papers of the British School at Rome, 54 1986. 151.
[22] Vö. Eric B. Birley Septimius Severus and the Roman Army, Epigraphische Studien, 8 1969. 63-82.; Rainbird: The Fire Stations of Imperial Rome, 150.
[23] Vö. Rainbird: The Vigiles of Rome, 137-140.; Rainbird: The Fire Stations of Imperial Rome, 151.; Johan Goudsblom: Tűz és civilizáció, Budapest, Osiris Kiadó, 2002, 126-127. Baillie Reynolds szerint a rendőri feladatok ellátása is indokolttá tehette a magas létszámot a rabszolgákkal teli nagyvárosban (P. K. Baillie Reynolds: The Vigiles of Imperial Rome, Oxford, Oxford University Press, 1926, 16.).
[24] Vö. Tac. ann. 15,40; Dio 55,8,7.
[25] Vö. Rainbird: The Vigiles of Rome, 157.
[26] Dio 57,19,6.
[27] Sztrab. 5,3,7; Dio 55,26,4.
[28] Rainbird: The Vigiles of Rome, 219.
[29] Vö. Molnár Imre - Jakab Éva: Római jog, Szeged, Leges, 2004, 127.
[30] A lex Iuniát a legtöbb szakkönyv szerint Kr. u. 19-ben hozták (ld. pl. Nótári Tamás: Római köz- és magánjog, Szeged, Lectum, 2011, 157; Benedek Ferenc - Pókecz Kovács Attila: Római magánjog, Budapest-Pécs, Dialóg Campus, 2016, 116.), ez azonban azért kétséges, mert a Kr. u. 4-ben hozott lex Aelia Sentia már ismerte a Latini Iuniani státuszát, melyet a lex Iunia vezetett be (nyilván korábban). E problémáról bővebben ld. Hugh Last: The date of the lex Junia, In: The Cambridge Ancient History, vol. 10 (eds. S. A. Cook - F. E. Adcock - M. P. Charlesworth), Cambridge, Cambridge University Press, 1934, 888-890.
[31] Vö. Gai. 1,22-24; 3,56.
[32] Vö. Gai. 1,17-18. Lindner tehát téved, amikor úgy véli, hogy latinjogúakat kezdetben nem vettek fel a vigilek közé [ld. Lindner Gyula: Megjegyzések a Római Birodalom tűzvédelméhez. Rendvédelem-történeti füzetek, 24 2014. 35-38., 68.].
[33] Gaius Institutiói szerint a latinjogúak "római polgárokká lesznek (fiunt cives Romani), ha Rómában hat éven át tűzoltói szolgálatot teljesítettek (si Romae inter vigiles sex annis militaverint). Mondják, hogy utóbb hoztak egy senatus consultumot, amelyben megadták a római polgárságot azoknak (quo data est illis civitas Romana), akik három évi szolgálatot letöltöttek (si triennium militiae expleverint)" (Gai. 1,32b; Brósz Róbert ford.). Ugyanezt olvashatjuk az Ulpianus műveiből készített posztklasszikus gyűjteményben : "Militia ius Quiritium accipit Latinus, si inter vigiles Romae sex annis militaverit, ex lege Visellia. Postea ex senatus consulto concessum est ei, ut, si triennio inter vigiles militaverit, ius Quiritium consequatur" (Ulp. 3,5). Rainbird szerint a vigilek átlagos szolgálati ideje hat év lehetett (Rainbird: The Vigiles of Rome, 231-234.).
[34] Dio 55,26,4.
[35] Rainbird szerint idővel peregrinusok is felvételt nyerhettek a vigilek közé (Rainbird: The Vigiles of Rome, 222.).
[36] Ld. pl. Canter: i.m. 288.; Robinson: Ancient Rome, 92.; Lindner: i.m. 68.
[37] Suet. Aug. 25 (Kiss Ferencné ford. kis módosítással).
[38] Vö. Gai. 2,109-111; Inst. 2,11 pr.
[39] Ulp. D. 37,13,1,1.
[40] Mod. D. 27,1,8,4.
[41] Arról, hogy a katonák nem lehettek gyámok, ld. Inst. 1,25,14. Hermogenianus egy helyen említést tesz arról, hogy a praefectus vigilum a hivatali ideje alatt mentes a gyámi és gondnoki kötelezettségek alól (Herm. D. 27,1,41,1).
[42] Vö. Gai. 1,185; Inst. 1,20 pr.
[43] Dio 55,26,4.
[44] Ld. Dio 55,31,4. Vö. Sven Günther: »Vectigalia nervos esse reipublicae«. Die indirekten Steuern in der römischen Kaiserzeit von Augustus bis Diokletian, Wiesbaden, Harrassowitz, 2008, 149-154.
[45] Vö. Tac. ann. 13,31.
[46] B. Dobson: Legionary Centurion or Equestrian Officer? A Comparison of Pay and Prospects, Ancient Society 3, 1972. 206-207.
[47] A praefectus vigilumról ld. Werner: i. m. 74-80.; Sebastian Rucinski: Le rôle du préfet des vigiles dans le maintien de l'ordre public dans la Rome impériale, Eos. 90 2003. 262-274.; Pókecz Kovács Attila: A principátus közjoga (Kr. e. 27- Kr. u. 284), Budapest-Pécs, Dialóg Campus, 2016, 111-114.
[48] Dio 52,24,6; 55,26,4.
[49] Vö. Sablayrolles: i.m. 104.
[50] Vö. Sablayrolles: i.m. 87-91.
[51] Vö. Sablayrolles: i.m. 74.
[52] Vö. Sablayrolles: i.m. 93, 489-491, 506-509.
[53] SHA Heliog. 12. Ugyanitt olvashatjuk, hogy a császár döntése alapján egy színpadi táncosból praefectus praetorio, egy borbélyból pedig praefectus annonae lett.
[54] Paul. D. 1,15,3,3-4 (Patay Horváth András ford.).
[55] Veg. re mil. 3,8 (Várady László ford.).
[56] Petr. Sat. 78.
[57] "Serapis tivornyának gomolygó füstjére akár a tűzoltókat (sparteoli) lehet összecsődíteni" - írja Tertullianus (Tert. apol. 39; Vanyó László ford.).
[58] Vö. Rainbird: The Vigiles of Rome, 136-137.
[59] Tac. ann. 15,40 (Borzsák István ford.).
[60] Ulp. D. 9,2,49,1. Vö. Ulp. D. 47,9,3,7.
[61] Ld. Ulp. D. 43,24,7,4. Vö. Orosz P. Gábor: Jogos védelem és végszükség, mint a jogellenesség kizáró okai a római jogban és napjainkban. Jogelméleti Szemle, 2003/2.; Jean-François Gerkens: État de nécessité et damnum incendii arcendi causa datum, Revue internationale des droits l'antiquité, 44 1997. 121-153.
[62] Ulp. D. 33,7,12,18.
[63] Vö. Szilágyi János: Tűzvédelem Aquincumban és a római birodalom más városaiban. Tűzoltó Múzeum évkönyve, 1984/1. 25.
[64] Liv. 21,37.
[65] Isid. etym. 20,6,9.
[66] Vö. Rainbird: The Vigiles of Rome, 109.; Sablayrolles: i.m. 361.
[67] Plin. ep. 10,33 (Borzsák István ford.).
[68] Sen. ep. 64,1 (Bollók János - Takács László ford.).
[69] Sen. quaest. nat. 1,15,5 (Kopeczky Rita ford.).
[70] Petr. Sat. 78 (Horváth István Károly ford. apró módosítással).
[71] Paul. D. 1,15,3,1-2.5 (Patay Horváth András ford.).
[72] Iul. D. 47,2,57,1.
[73] Pomp. D. 12,4,15. Tolvaj rabszolga keresztre feszítéséről Plutarkhosznál is olvashatunk (Plut. Ant. 81).
[74] A szándékos gyújtogatás Rómában mindig is főbenjáró bűntettnek minősült. A Kr. e. 5. század derekán hozott XII táblás törvény alapján azt, aki házat vagy ház mellett álló gabonaasztagot szándékosan felgyújtott, tűzhalállal büntették (Gai. D. 47,9,9 = XII tab. 8,10). A szándékos gyújtogatást a Sulla dictator (Kr. e. 82-79) által hozott lex Cornelia de sicariis et veneficis is főbenjáró bűntettnek minősítette (Marci. D. 48,8,1 pr.). Callistratus, a Kr. u. 3. század elejének jogtudósa szerint azok többségét, akik ellenségeskedésből vagy rablási célból a városon belül gyújtogattak, élve elégetik (Call. D. 48,19,28,12).
[75] Ulp. D. 1,15,5.
[76] C. 1,43,1.
[77] Ulp. D. 1,15,5. Vö. Georg Klingenberg: Servus fugitivus, Stuttgart, Franz Steiner Verlag, 2005, 37.
[78] Paul. sent. 1,6a,6. Vö. Klingenberg: i.m. 153-154.
[79] Érdekességként megemlíthető, hogy a vevő ilyenkor nem szerzett azonnal tulajdonjogot: a korábbi gazda ugyanis három évig peres úton még visszakövetelhette szolgáját; ha erre sor került, a vevő a kincstártól visszaigényelhette az általa kifizetett vételárat (Paul. sent. 1,6a,7). Vö. Gedeon Magdolna: Szökött rabszolgák a római jog forrásaiban. Kló, 16 2007/2. 103.
[80] CTh 1,2,1; 2,10,1-2; 15,14,3.
[81] Vö. Rainbird: The Vigiles of Rome, 453.; Olivia Robinson: Fire Prevention at Rome, Revue internationale des drotts l'antiquité, 24 1977. 380.
[82] Plin. ep. 10,33.
[83] "Bármilyen okból bármilyen nevet adunk is azoknak, akik egyesületbe tömörülnek, politikai szövetséggé alakulnak, mégpedig rövid időn belül" - fogalmazott a császár (Plin. ep. 10,34; Borzsák István ford.).
[84] Vö. Nagy Lajos: A budapesti tűzoltóság őse. Budapesti Napló, 42 1937/7. 410-414.; Nagy Lajos: Az aquincumi polgárváros tűzoltóságának székháza (schola collegii centonariorum). Laureae Aquincenses, 1941/2. 182-231.; Szilágyi: i.m. 21-96.; Zsidi Paula: Az aquincumi tűzoltók kollégiuma és a tűzoltószékház. Budapest régiségei, 32 1998. 91-97.
[85] Symm. rel. 13,3.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző Intézetigazgató egyetemi tanár, Miskolci Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Jogtörténeti és Jogelméleti Intézet, Római Jogi Tanszék.
Visszaugrás
