Carl Schmitt magyarországi recepciója, noha már a második világháborút megelőzően megkezdődött, ám e folyamatot igen hamar megakasztották az 1945 utáni történelmi, politikai változások, melyek még a schmitt-i oeuvre-nél kevésbé kényes életművek rendszeres, kritikai feldolgozásának sem kedveztek.[1] 1990 után azonban ismét az érdeklődés homlokterébe kerültek a német közjogász-jogfilozófus gyakran provokatív, ám mindenkor probléma-érzékeny és gondolatgazdag munkái. A schmitt-i gondolatrendszer egyik legfontosabb pillérét a már elnevezésében is kihívó politikai teológia adja, mely az életműnek annyiban is szerves részét képezi, hogy benne hasonló ellentmondások érhetők tetten, mint Schmitt más területeken kifejtett elgondolásaiban.
A hazai Schmitt recepciónak igen fontos állomásaként tekinthetünk Karácsony András: A jogtudomány teológusa - Carl Schmitt politikai teológiája című könyvére.[2] Az Előszót és a politikai teológiát, mint problémát elemző Bevezetést követően három nagy fejezetben és az Utószóban vizsgálja a XX. század meghatározó jog- és politikafilozófusának a politikai közösség, az állam és a szakralitás egymást átható szférájáról alkotott gondolatait, azok forrásait, a schmitt-i gondolatok vonatkozásában tett kortárs kritikai észrevételeket és értelmezéseket, Schmitt azokra adott válaszait, valamint az életmű hatástörténetét.
Az első, A kontextus című nagy fejezet - miután Schmitt tudósi alkatának sajátosságait számba veszi - felvázolja azokat az elméleti kiindulási pontokat, amelyek egyfelől kijelölik Schmitt pozícióját az államelméleti diskurzusban, másfelől amelyek meghatározóak lesznek az életmű során levont következtetések megfogalmazásában. Ugyanitt részletes elemzést kapunk arról a heideggeri kritikáról, amelyet a német egzisztencialista filozófus Schmitt "politikai" fogalmának vonatkozásában kifejtett. A második, Politikai teológia című nagy fejezet a schmitt-i politikai teológiának a Max Weber-i életművel való kapcsolatát mutatja be, majd Walter Benjaminnal való összefüggésben vizsgálat alá veszi a hatás-kölcsönhatás kérdését. E fejezet utalásszerűen érinti a schmitt-i módszertant, a szuverenitás és a szekularizáció problematikáját és kitér a politikai teológiának mint programnak az értelmezésére is. A fejezetben jelentős teret kap Erik Peterson Schmitt-kritikájának ismertetése, valamint az azzal kapcsolatban megfogalmazott schmitt-i válasz elemző bemutatása. A kötet e nagy egysége a politikai teológiának mint kutatási és politikai programnak az összegző értékelésével zárul. A könyv Hatástörténet címet viselő harmadik nagy egysége túl azon, hogy bemutatja néhány kiemelkedő politikai gondolkodó (Taubes, Agamben, Metz) viszonyát a schmitt-i politikai teológiához, különösen érdekes és értékes adatokkal szolgál a szerzők interperszonális relációjáról is, ami nem maradt teljesen hatás nélkül a reflexiók természetére sem.
Varga Csaba egy Schmitt-tanulmányában miután az első világháborút követő zavaros idők emlékét felidézi, találóan utal arra a szellemi-politikai közegre, amelyben a schmitt-i szemlélet formálódott.[3] A kiútkeresés mozzanata nélkül aligha érthetők meg helyesen a schmitt-i gondolatok, melyek legtöbbször túlmentek az elemzésen, a szerző szándéka szerint jövőt formáló tényezők kívántak lenni. Az 1922-ben megjelent Politikai teológia is - amint Karácsony rámutat - egyszerre leíró és programatikus mű. Bemutatja egyfelől az állammal és a joggal kapcsolatos szekuláris fogalmainknak a strukturális és részben esszenciális hasonlóságait teológiai fogalmainkkal, jelezve egyúttal azt is, hogy teoretikus, állam- és politikafilozófiai dogmáink voltaképpen szekularizált alakváltozatai vallási képzeteinknek, másfelől Schmitt értelmezésében a válság kezelésének eszközeként is feltűnik mindaz, amit politikai teológiának nevez, mely talán az egység újrateremtéseként fogalmazható meg a legegyszerűbben, ha nem is a legpontosabban.
Karácsony a Schmitt tudósi alkatát vizsgáló fejezetben utal a jogfilozófussal két irányból is megnyilatkozó bizalmatlanságra, melyet helyesen hoz összefüggésbe többek között Schmitt vállalt katolicizmusával. (31) A nemzetiszocialisták bizalmatlanságát persze nem csupán Schmitt katolicizmusa ébresztette fel, de az is, hogy "a korábbi időszakban baráti kapcsolatot ápolt zsidó származású
- 477/478 -
tudósokkal, és különben is csak akkor állt át (haszonlesőként?),[4] amikor már a parlamenti változások eredményeként Hitler lett a kancellár." (31) És ezen a ponton kénytelenek vagyunk utalni néhány ellentmondásra, mely Schmitt politikai felfogásában tetten érhető. Konzervatívként szemben állt a liberalizmussal, mégis az alapvetően liberális Weimari Köztársaság védelmében helyénvalónak tartotta volna az aktuális állami berendezkedés értékeit tekintélyuralmi eszközökkel védelmezni. Persze sajátos, legalábbis formális ellentmondás feszül Schmitt hangsúlyosan deklarált katolicizmusa és barát-ellenség koncepciója között is, hiszen utóbbi nem minden probléma nélkül egyeztethető össze Krisztus ellenségszeretetről szóló tanításával. S hogy Schmitt liberális és baloldalról miért részesült támadásban, azt konzervatív korszaka, majd a nemzetiszocialista időkben betöltött szerepe és akkor tett megnyilatkozásai ("A Führer oltalmazza a jogot") kellően magyarázzák.
A kötet részletesen foglalkozik Schmitt politikai antropológiai képével, melyet - helyesen - meglehetősen pesszimistának mutat be. Amint Karácsony Schmitt filozófiai rokonait keresve megjegyzi: "A nagy politikai gondolkodók (Machiavelli, Hobbes, Fichte, Hegel) 'pesszimizmusa' nem mással magyarázható, mint azzal, hogy jól ismerték a politikai világot, azaz feltételezték a barát/ellenség megkülönböztetés reális lehetőségét." (61). Schmitt - amint erre Karácsony is utal (62) - a liberalizmust annak antropológiai optimizmusa okán is elveti, de tegyük hozzá, hogy a Schmitt által hangoztatott katolikus emberképtől sem idegen bizonyos mértékű optimizmus, még akkor sem, ha az ember bűnösségét és megváltásra szorultságát elfogadja.
Különösen érdekes része a kötetnek az a fejezet, mely a szintén náci-kollaborációval vádolt Heidegger Schmitt-kritikáját tárgyalja. A filozófus ugyanis, noha több ponton is egyetértett Schmitt-tel, szükségét érezte, hogy kritikailag rámutasson a jogbölcselő elgondolásának - álláspontja szerint - liberális jellegére. Heidegger nézete szerint Schmitt azért gondolkodott liberális módon, mert 1) a politikát a liberálisokhoz hasonló módon sajátos szférának tekinti, 2) az egyes emberből, az individuumból és annak magatartásából indul ki (barát-ellenség). Karácsony részben cáfolja a heideggeri ellenvetéseket, részben elismeri azok teoretikus alapját. (73)
Az inspirációk vizsgálata során Karácsony szemléletesen mutat rá a weber-i hatások főbb pontjaira. Ezt elsősorban a formális-jogászi látásmód meghaladásában, a szociológiai szemlélet érvényesítésében, a karizmatikus legitimáció weber-i elgondolásának termékenyítő hatásában látja, miközben a világ - és így a jog - weber-i "varázstalanításának" következményét ismeri fel a politikai teológia kialakítására tett eltökélt igyekezetben is. (82-83) Sőt - tegyük hozzá - a Politikai teológia harmadik fejezetének nyitómondata "A modern államelmélet minden jellemző fogalma szekularizált teológiai fogalom" voltaképpen átfogalmazása és továbbfejlesztése a weber-i koncepciónak.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
