Erdély jogtörténetével foglalkozó legújabb, 2018. évben a Forum Iuris kolozsvári kiadó gondozásában magyar - valamint román és angol - nyelven megjelent Erdély jogtörténete könyv a maga területén egyedülálló alkotás.
E könyv megalkotását megelőzően Erdély jogtörténetével kapcsolatban Sándorfy Kamill 2000-ben kiadott Erdély reformkorszakának jogtörténete című munkássága említhető meg, amelyhez most csatlakozott Veress Emőd által szerkesztett Erdély jogtörténete című könyv.
A terjedelmes, összesen 592 oldalas kötet a közjog, a büntetőjog valamint a magánjog oldaláról közelítve mutatja be Erdély jogtörténetének egyes állomásait a Dák Királyságtól kezdődően a Habsburg Birodalom, valamint a XX. század jogtörténetén keresztül egészen napjainkig. A "napjainkig" tartó időszakot pedig időben a legszorosabban kell venni, hiszen számos esetben, köztük a büntetőjogi és büntető-eljárásjogi vonatkozásban 2017. évig vizsgálja a fejlődés útját.
A könyv történeti kutatási módszertan mellett összehasonlító jogi megközelítést alkalmazva vizsgálja magyar és román jog alapján az egyes jogterületeket és azok jogintézményeit. A könyv szerzői a magyar jogtörténet tudományterületének kiemelkedő magyarországi és erdélyi tudósai és professzorai, akik az adott jogterületet a legmagasabb szinten művelik.
A könyv felépítése időben lineáris, egyes történelmi időszakokra bontva elemzi Erdély jogtörténetének legfontosabb állomásait. Veress Emőd megállapítása szerint - földtani hasonlatot alkalmazva - Erdélyben több kultúra tektonikus lemezei érnek össze, amelynek következtében kulturális szeizmikus zóna alakult ki. E megállapítás végig kíséri Erdély egész történelmét és jogi berendezkedését.
A szerzők négy fontos alapkérdést igyekeznek a mű elején tisztázni. Első kérdés Erdély történetének és az időnek a viszonyát elemzi. A kötet visszanyúlik egészen a római joghoz és a rendszerváltás utáni időszakig követi Erdély történetét. A második kérdés Erdély földrajzi fogalmát igyekszik behatárolni, amely során történelmi Erdélyt és a trianoni békeszerződéssel Romániának ítélt területet állítja szembe. A megállapítás szerint a történeti Erdély-fogalomba a Partium nem tartozik bele. A harmadik kérdés azt vizsgálja, hogy Erdélynek lehet-e önálló jogtörténete. A negyedik kérdés pedig arra keresi a választ, hogy a könyv a történeti periódusok mely meghatározását kövesse, amely végül a közjogi alapokon álló szakaszolást alkalmazza.
- 74/75 -
A könyv - a kutatás során feltárt gazdag ismeretanyagra tekintettel - összesen hét fejezetre tagolódik.
Az első fejezet az ókori történeti időt veszi elemzés alá. E részben található kutatás Erdély területén a Dák Királyság és Dacia Provincia közigazgatási berendezkedését és közjogi kérdéseit vizsgálja. E körben meg kell említeni a római jog hatását Dacia Provinciában, amely egyaránt megmutatkozik a büntető és polgári jogszolgáltatásban. A szerzők kiemelik, hogy az ún. daciai viaszostáblák egyes szerződéseit, köztük az adásvételi szerződés (emptio-venditio), a kölcsön (muutum), a munkabérlet (locatio conductio operarum), a társasági szerződés (societas), valamint a rendhagyó letét (depositum irregulare) eseteit.
A második fejezetben Erdély következő történelmi korszakát, vagyis a népvándorlást, honfoglalást és a Magyar Fejedelemség korszakát elemzik. Megállapításuk szerint a magyar állami írásbeliség XI. századi kezdetéig a források szegényesek és hézagosak, ennek következtében sok esetben hipotézisek felállítását engedi meg.
A könyv harmadik fejezete Erdély Magyar Királyságban (1000-1540) betöltött helyzetét vizsgálja. A módszertan esetében először a Magyar Királyság alkotmányos szerkezetét mutatja be, majd Erdély territoriális, különkormányzati jellemzői következnek. Érdekes megemlíteni a korabeli kifejezést, amivel Erdélyt illetik: az erdőn túli területeket "az ország erdélyi részeinek" nevezték, amely egyértelműen mutatta, hogy Erdély a Magyar Királyság részét képezte. A szerzők a helyi igazgatási modellek között egyfajta vegyes rendszert sorolnak fel. Említik a magyar államszervezéshez hasonló vármegyéket, emellett fontos szerep jutott a székely struktúráknak és a szászok betelepítését követően a szász önkormányzatoknak, valamint a román kenézeknek.
A negyedik fejezet Erdély "aranykorával", vagyis az Erdélyi Fejedelemség időszakával foglalkozik (1526-1690). A szerzők részletesen foglalkoznak Erdély közjogi berendezkedésével, amelynek kapcsán elemzik az önálló államiság egyes kérdéseit. Fontos állomásként említik Erdély szempontjából az 1437-es kápolnai "testvéri" unió, vagyis az államalkotó népessége tekintetében az ún. három nemzet szövetsége létrejöttét, a magyar nemesek, székely előkelők és a szász patríciusok részvételével. A szerzők részletesen ismertetik az Erdélyi Fejedelemség büntetőjogi és magánjogi szabályozását. A büntetőjoggal kapcsolatban kijelentik, hogy a büntetőjog e korban még nem jelenik meg külön jogágként, hiszen a büntetőjogi és magánjogi szabályok elkülönülése csak ezt követően kezdődik meg.
A könyv ötödik fejezete a Habsburg Birodalomban és az Osztrák-Magyar Monarchia korszakában mutatja be Erdély jogtörténetét (1690-1918). A Diploma Leopoldinum közjogi jellegű előírása Erdélyre gyakorolt hatása kapcsán megemlíthető, hogy az erdélyiek számára elméletileg biztosította az önálló belső politikát, felállítva a gubernium intézményét. A fejezetben a szerzők elvégzik a korszak büntetőjog és magánjogi területének teljes mértékű feldolgozását.
A szerzők a hatodik fejezetben Erdély XX. századi viharos történelmét vizsgálják közjogi, büntetőjogi és magánjogi szemüvegen keresztül. A szerzők megállapítják, hogy Erdély Romániához való közjogi integrálását szolgálta az 1923-ban elfogadott román alkotmány. Az alkotmány nem volt tekintettel a magyar ajkúakra, egyetlen hivatalos nyelvként a román nyelvet jelölte meg, nem tett még említést sem a nemzeti kisebbségek létéről. A köz-
- 75/76 -
igazgatással kapcsolatos szabályozást az 1925. évi közigazgatás egységesítéséről szóló törvény rögzítette és Romániát - köztük Erdélyt is - megyékre, a megyéket pedig községekre osztotta fel. A könyv e fejezete tartalmazza a közjog bemutatását a szovjet típusú diktatúra idejében kronológiailag haladva egészen az 1989. évi rendszerváltáson át napjainkig. A korszakból, magyar szempontból pozitív értelemben kiemelhető az 1952. évi alkotmány elfogadásával létrehozott Magyar Autonóm Tartományt. Ezzel kapcsolatban azonban a szerzők megállapítják, hogy valós autonómia funkcióval nem rendelkezett. A büntetőjog területén meg kell említeni az 1936-os Btk. elfogadását, amely teljes jogegységesítést hajtott végre. Észak-Erdélyben 1940-1944 között időlegesen visszaállították a magyar büntetőjog szabályait, amelyek alapvetően ugyanazokra az alapokra helyezkedett, mint a magyar fennhatóság 1918-1919-es megszűntekor. A könyv aktualitását jelzi, hogy a büntetőjog és a büntető-eljárásjog fejlődését egészen 2017-ig tanulmányozza. A magánjog tekintetében a szerzők szintén elvégezték az egész XX. századi erdélyi jogtörténet elemzését. A magánjog területe a 2011. évi új Polgári Törvénykönyv, valamint a 2013. évi új Polgári eljárási törvénykönyv hatálybalépésével bezárólag feldolgozásra került. A hatodik fejezetben található meg annak bemutatása, hogyan történt meg Erdély XX. századi büntetőjogának és magánjogának integrálása a román jogrendszerbe.
A könyv hetedik zárófejezete betekintést enged Erdély több évszázadra visszanyúló jogi oktatásának történetébe. Az egyetemes erdélyi felsőfokú jogi oktatás mérföldköve az 1774. év, amikor a kolozsvári egykori jezsuita akadémiát Mária Terézia egyetemmé fejlesztette. A jogi előadások 1774. december 15-én kezdődtek meg természetjog, közjog, magánjog, római jog, valamint büntetőjog és egyházjog tárgyakkal. Kolozsvár mellett Nagyváradon is működött jogi oktatás a Nagyváradi Királyi Jogakadémián 1788-től egészen 1848-ig. A szerzők megemlítik még a Temesvári Líceum és Jogakadémiát, mint magániskolát. Erdélyben a protestáns felekezetek is fenntartottak jogi kurzusokat, kiemelhető a kolozsvári, nagyenyedi, marosvásárhelyi, székelyudvarhelyi Református Kollégium. A fejezet foglalkozik továbbá a két világháború közötti jogi oktatással, majd a román és magyar nyelvű párhuzamos jogi oktatás időszakának egyes kérdéseit taglalja. Az 1989-es rendszerváltás után - a szerzők álláspontja szerint - az egyetemi jogászképzés erdélyi hálózatának kiszélesedése vált központi témává.
Ami a hiányosságokat illeti, meg kell említeni, hogy a jogi hivatásrendek közül a könyv nem foglalkozik a polgári közjegyzőkkel, valamint a középkori közhitelesség, köztük a császári és pápai közjegyzők, gyulafehérvári vagy erdélyi káptalan és a kolozsmonostori konventtel, illetve a levélvizsgálók intézményével.
Összegzésként külön is érdemes kitérni a könyv azon tipográfiai sajátosságára és erényére, hogy nem kizárólag elemzi az adott jogtörténeti korszakot, hanem a könnyebb átláthatóság érdekében az egyes részek végén kulcsszavak és kronológia is segíti összefoglalni a történelmi időszak lényeges pontjait. Zárszóként elmondhatjuk, hogy az Erdély jogtörténete című kötet hiánypótló mű, ehhez hasonló részletes és alapos jogtörténeti elemzés Erdély jogfejlődése tárgyában még nem készült. ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző közjegyzőhelyettes, Hajdúszoboszló.
Visszaugrás
