Örök igazság: az emberi leleményesség, találékonyság határtalan. Olyan alkotásokkal ajándékozza meg az emberiséget, amelyekről röviddel megalkotásuk után kiderül, hogy vitathatatlan előnyeik mellett veszélyt is jelenthetnek, káros hatásaikkal szemben védelmet kell nyújtani. A védelem azonban nemcsak a káros hatásokkal szemben szükséges, hanem a létrehozott, addig nem ismert új alkotásoknak is mindazokkal szemben, akik ki akarják sajátítani maguknak, vagy csak egyszerűen hasznot akarnak húzni mások szellemi termékéből. A védelem - évszázadok óta - a jog eszközeivel valósítható meg. Vitathatatlan tény továbbá, hogy az emberiség a jog által biztosítani vélt védelmet jóval az egyes alkotások megszületése után igyekszik megadni. A jogi szabályozás követő jellegű, mindig néhány fázissal az általa szabályozni kívánt terület megjelenése, térhódítása után jár, gyakran csak "kullog". Ez egy olyan folyamat, amely a jog megszületése óta általános érvénnyel jelen van, az élet és az emberi társadalom fejlődésének bármely korszakában, annak minden fejlettségi szintjén egyaránt kimutatható.
Mindez elmondható azon alkotások vonatkozásában is, amelyek a szerzői jogi szabályozás körébe tartoznak. Mára, a XXI. század elejére olyan helyzet alakult ki, hogy a technika fejlődése újabb, a kor követelményeihez igazodó szabályozás megalkotását követeli meg, minden korábbinál nagyobb gyakorisággal és intenzitással. A szerzői alkotások - mint az alkotó ember szellemi termékei - védelme elválaszthatatlanul összekapcsolódik a szerzői jogi jogsértések elleni küzdelemmel, azzal mintegy szerves egységet képezve. A bitorlások elleni küzdelem ugyanis nem nélkülözheti a bitorlókkal szembeni különböző szankciók alkalmazását. Azt mondhatjuk, hogy a szerzői jogi szabályozás története egyben a szerzői jogi szankciórendszerre vonatkozó szabályozás történetét is jelenti.
Ahhoz, hogy a mai, jogágak szerint differenciált szankciórendszert jobban megérthessük, lényeges bemutatni a mai állapotok előzményeként azt, hogy milyen fejlődési folyamaton ment keresztül a szerzői jogi jogsértésekkel és jogsértőkkel szembeni küzdelem Magyarországon a jogalkotás és a jogalkalmazás területén. Az alábbiakban annak bemutatása a célunk, hogy a magyar szerzői jogi szankciórendszert érintő szabályozás milyen sajátosságokkal bírt az elmúlt több, mint 120 évben, a jelenleg hatályos szerzői jogi törvényünk megalkotásáig, mélyen beágyazódva a speciális szerzői jogi joganyagba.
A magyar szerzői jog fejlődése kapcsán több nagy korszakot különíthetünk el, mely korszakok határai egy-egy új törvény megalkotásához kapcsolódnak. Az első korszak az 1884-et megelőző idők szerzői jogi jellegű szabályait, a különböző jogalkotási kísérletek korszakát öleli fel, míg szerzői jogunk második korszaka 1884-től datálható, az első magyar szerzői jogi törvény megalkotásától, s tart egészen az 1921. évi LIV. törvénycikk megszületéséig. A harmadik korszak nyitánya az utóbb hivatkozott szerzői jogi törvény megalkotásának éve, 1921, mely törvény polgári jogi viszonyok közötti létezése, illetve a tervutasításos rendszerben megvalósuló fungálása képezi a következő korszakát szerzői jogi szabályozásunknak. A szabályozástörténet következő korszaka az a közel 30 év, mely az 1969. évi III. törvény időbeli hatályával esik egybe, s tart egészen az utolsó korszak nyitányát jelentő 1999. évi LXXVI. törvény 1999. szeptember 1-jei hatályba lépéséig.
Az első korszakot, az 1884. évi szerzői jogi törvényt megelőző időszakot egyrészt a partikulárisnak tekinthető szerzői jogi szabályozás, másrészt a szerzői jogi törvényjavaslatok megjelenése képezi, mintegy előfutáraként a későbbi kodifikációnak.1 Az első említésre méltó esemény 1584-re nyúlik vissza. Ekkor jelent meg ugyanis Nagyszombaton királyi privilégiummal a Corpus Juris. A Nagyszombati Egyetem már ekkor kizárólagos kiadási joggal rendelkezett iskolakönyvek megjelentetésére. A 15-16. században kibontakozó magyar nyomdaipar indukálta az 1793. évi november 3-án megjelent 12157. számú királyi rendeletet, amely az Ausztriában 1775. február 11-én kelt rendelet javított változata volt, s amelyben már szankcióként megjelenik a büntetés, az elkobzás, illetve a szerző részére nyújtandó kárpótlás jogosulatlan belföldi utánnyomás védelmére, kivéve azt az esetet, "ha valamely nyomdász a könyv példányainak elfogyása vagy azoknak fölötte magas ára miatt az utánnyomásra engedelmet kapna."2 Az egyre nagyobb mértékben elszaporodó jogsértések következtében a szerzők védelmét adó jogi szabályozást sürgető írások jelentek meg.3 A Kisfaludy Társaság kezdeményezésére 1844-ben készült el a Szemere-féle törvényjavaslat, mely az 1837-es porosz szerzői jogi törvény, illetve az 1843-as magyar büntetőjavaslat alapján készült,4 s amely a Kisfaludy Társaság tagjai által kidolgozott első tervezet pontosításaként született meg.5 A javaslatban a magánjogi, illetőleg a büntetőjogi szankciók egyaránt megtalálhatók. A magánjogi szankciók között említhető a kárpótlás intézménye a jogsértő részéről, az egyezségkötés lehetősége, a perköltségnek a vesztes fél általi viselése, illetőleg az elkövetéstől számított kétéves elévülési idő mint jogvesztő határidő. Az eljárást "büntetőkeresettel" indíthatta meg a sértett fél. A javaslat a szerzői jogi jogsértést elkövetőkkel szemben pénzbüntetést fogalmazott meg, amely azonban fogházra volt átváltoztatható, illetve büntetni rendelte a felbuj-
-459/460-
tókat, a bűnsegédeket, és súlyosabban kívánta szankcionálni az ismételt elkövetést.6 Az 1847-ben elkészült Jászay-féle javaslatból ugyancsak nem lett kihirdetett jogszabály.
A szabadságharc leverése után az osztrák szabályozás érvényesült Magyarországon. 1853-tól volt hatályban az Optk.-hoz csatolt, függelékbe foglalt 72. számú osztrák törvény (császári nyílt parancs), amely az irodalmi és művészeti tulajdonnak jogosulatlan közzététele, utánnyomása és utánképzése elleni védekezésről szólt. A császári nyílt parancs a szerzői jog bitorlóival szemben alkalmazandó jogkövetkezményként az elkobzás alkalmazását tette lehetővé, valamint huszonötezer forintig terjedő pénzbírság kiszabását, mely arányos fogházbüntetéssé volt átváltoztatható. Háromszoros visszaesés esetén az iparüzlet elvesztésének szankcióját lehetett alkalmazni, míg az, aki tudva a jogosulatlan utánnyomó cselekményéről kereskedési tevékenységet folytatott az ilyen példányokkal, ugyancsak büntetéssel volt sújtható. A következő fontos állomás az ideiglenes törvénykezési szabályok (ITSZ), mely egy lakonikus szabályt tartalmazott az irodalmi és művészeti alkotásokkal kapcsolatban.7 A szabályozás a polgári bíróságok illetékességébe utalta a szerzői jogviták rendezését. A Kisfaludy Társaság újabb tervezetet készített 1867-ben, majd Kováts Gyula vezetésével az 1870. évi német törvényt alapul véve, melyet 1874-ben benyújtott törvényjavaslat formájában, de ez sem került elfogadásra. A Kisfaludy Társaság 1876-ban - a Magyar Tudományos Akadémiával együttműködve - újabb tervezetet készített Arany László vezetésével. Ez a tervezet - többszöri átdolgozás útján - vezetett el első szerzői jogi törvényünk elfogadásáig. Az Arany-féle tervezet büntetőjogi megközelítést alkalmazott a szankciórendszert illetően, a bitorlás esetén fizetendő "kárpótlás" fogházbüntetésre volt átváltoztatható, továbbá lehetőség volt elkobzásra, illetőleg a tettes mellett a "részes" is büntethetővé vált. Súlyosabb szankcióval sújtotta volna a tervezet a visszaesést és az üzletszerű elkövetést. Magánjogi elemként a "kárpótlás" szankcióját irányozta elő a tervezet.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
