Az öröklési jog alapvető szabálya, hogy az a vagyon, amely az örökhagyó uralma alatt állott, az örökhagyó halálával se váljék uratlanná; a törvény által biztosított lehetőség arra, hogy az örökhagyó a halála esetére is kiterjedően törődjék a vagyonával. Az öröklés létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen minden olyan társadalmi rendben, amely az államtól független, szabad ember létét, magánautonómiáját biztosítani kívánja. Az ember magánautonómiája az öröklési jog területén a végintézkedési szabadság - mint a polgár jogainak a betetőzése - formájában jelenik meg. Az örökhagyó végintézkedési szabadsága mint a modern jogrendszerekben evidenciaként emlegetett jogtétel valójában az örökhagyónak azt a hatalmasságát jelenti, hogy maga dönthet arról: a vagyonából azok részesüljenek, akiknek azt ő vagy a törvény rendelte. Ehhez képest, különösen e dolgozat témája szempontjából másodlagos az a kérdés, hogy a törvényes és a végintézkedésen alapuló öröklés rendje miként viszonyul egymáshoz, az egyes jogrendszereken belül a jogalkotó melyik öröklési rezsimet szabályozza elsőként.
Ami a hazai szabályozást illeti, a XIX. században a feudális jogunkat jellemző ősiség és úrbériség megszüntetésével az 1861-es Ideiglenes Törvénykezési Szabályokkal (ITSZ) létrejött a törvényes öröklés új rendje és az 1876. évi XVI. törvénycikkel szabályozást nyert a végintézkedésen alapuló öröklési jogunk is. Magyarország Magánjogi Törvénykönyvének az 1928-ban benyújtott törvényjavaslata (Mtj.) már nem hagy kétséget afelől (1826. §), hogy az örökhagyó akár egész vagyonáról, akár annak egy részéről rendelkezhet. Valójában viszont már éppen háromszáz éve (1715. évi XVII. törvénycikk) nincs hatályban az a régi római jogi szabály, hogy csak az a végrendelet érvényes, amely az örökhagyó egész vagyonáról rendelkezik.
Lehetséges tehát, hogy egymás mellett megállhat a törvényes és a végintézkedésen alapuló öröklés, értve ez utóbbi alatt - az alább kifejtettek szerint - a végrendeleti, a szerződéses öröklést és a halál esetére szóló ajándékozást is. Ezen alapult a II. világháború utáni jogalkotásunk is, amelynek az 1959-es Ptk. indokolásában is megfogalmazott vezérlő elve "a megszokásban rejlő erő" volt. Hasonlóképpen a hatályos - a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény - Ptk. előkészülete során is az határozta meg a jogalkotás folyamatát, hogy az öröklési jogban a polgári jog más területeinél
- 70/71 -
nagyobb jelentősége van a "hagyományokhoz, a megszokotthoz és a megszokottként igazságosnak is ítélthez való ragaszkodásnak". Ennek hátterében az, az összehasonlító jogelemzéssel is igazolható tapasztalat áll, hogy az öröklési jog a magánjog legnagyobb állandóságot mutató része. Jellemzője, hogy bár szoros összefüggést mutat azzal a tulajdoni renddel, amelynek keretében az öröklés végbemegy, az öröklés tárgyának változása nem szükségképpen követeli meg az öröklési rend megváltoztatását. Mindamellett nem hallgatható el, hogy időnként az állam a gazdasági és szociálpolitikai céljai elérése érdekében eszközként használja az öröklési jog szabályrendszerét arra, hogy legálisan beavatkozzon a tulajdoni és vagyoni viszonyok alakulásába. Ilyen esetben állhat elő az a helyzet, hogy az öröklési jog valamely részletszabálya, vagy amint azt az itt tárgyalt példa mutatja: valamely, az öröklési jogot érintő külön törvényi rendelkezés összeütközésbe kerül az alkotmányos renddel.
Magyarország Alaptörvénye a Szabadság és Felelősség címet viselő részben biztosítja mindenkinek az örökléshez való jogot [XIII. cikk (1) bek.]. Ugyanezt a generális szabályt tartalmazza az Európai Unió Alapjogi Chartája (17. cikk). Fontos hangsúlyoznunk, hogy a hivatkozott szabályokból részletszabályokra vonatkozó követelmény viszont nem vezethető le, azok a nemzeti magánjog körébe tartoznak.
A 2011. április 25-én kihirdetett, és 2012. január 1-jén hatályba lépett Magyarország első egységes Alaptörvénye XIII. cikkének (1) bekezdése kimondja, hogy "Mindenkinek joga van a tulajdonhoz és az örökléshez. A tulajdon társadalmi felelősséggel jár".
Az örökléshez való jog alapjogként történt deklarálásával az Alaptörvény a lehető legmagasabb szintű jogvédelmet biztosítja. Az Alaptörvény idézett rendelkezése értelmében a jogvédelem szintje egyezik a tulajdonhoz fűződő joggal, jellemzői pedig értelemszerűen hasonlóak. Ebből következően az Alkotmánybíróságnak a tulajdonjog védelmével kapcsolatos döntéseiben kifejtettek támpontul szolgálnak az örökléshez való jog mint alkotmányos alapjog értelmezéséhez.
A kiemelt alapjogi védelem az örökléshez való jog esetében is abból eredeztethető, hogy "a tulajdon számos ponton érintkezik az emberi méltóság joga által védett, egymást feltételező és kiegészítő értékekkel".
Az örökléshez való jog alapjogi védelme az "egyéni cselekvési autonómia" védelmében terjed ki a végintézkedéshez való jogra, másodlagosan viszont nézetünk szerint - szemben a tulajdonhoz való jog alapjogi védelmével - az örökség megszerzésének jogát is magában foglalja. Ekként az örökléshez való jogot az Alaptörvény az öröklési jogviszony polgári jogi értelemben vett relatív szerkezetének megfelelően védi. Az öröklési jogban - a természeténél fogva abszolút szerkezetű tulajdonjogtól (in rem) eltérően - a jogviszony mindkét pólusának résztvevői (in personam) ismertek: nemcsak az örökhagyó mint a hagyatékába tartozó vagyon (értve ez alatt a magánjogok és magánjogi kötelezettségek
- 71/72 -
összességét) tulajdonosa, hanem az örökös személye is ismert azáltal, hogy azt az örökhagyó megnevezi, vagy ennek hiányában a törvény kijelöli.
Az örökhagyó és az örököse közötti - az öröklési szerződéstől eltekintve egyirányú -vagyonmozgás azonban nem korlátozástól mentes. Amint a tulajdonhoz való jog garantálása sem értelmezhető a tulajdonnal való korlátlan rendelkezés lehetőségeként, az alapjogként védett örökléshez való jog tartalmát is a mindenkori közjogi (alkotmányos) és magánjogi korlátokkal együtt kell érteni.
Hangsúlyozandó, hogy az Alaptörvény úgy deklarálja az örökléshez való jogot, hogy saját maga teszi lehetővé a tényleges védelem csökkentését. Az Alaptörvény abban a már idézett rendelkezésében, hogy "[a] tulajdon társadalmi felelősséggel jár", egyszerre jeleníti meg a tulajdon "társadalmi kötöttség"-ét - ezzel inkorporálva a korábbi alkotmánybírósági gyakorlatot - és emellett a tulajdonnal együtt járó kötelezettségvállalást. Ez utóbbinak a címzettje nemcsak az egyén, hanem az állam. Az Alaptörvény I. cikkének (1) bekezdése értelmében ugyanis az örökléshez való jog védelme - az ember alapvető jogai között a XIII. cikk (1) bekezdésében foglalt tulajdonhoz és örökléshez való jogot mindenképpen ideértve - az állam elsőrendű kötelezettsége.
Mindazonáltal ma még korai lenne megjósolni, hogy az örökléshez való jog alapjogkénti deklarálása garantálja-e a más alapjogokkal azonos alapjogvédelmi szintet. A válasz függhet egyrészről az Alaptörvény értelmezési kötelezettségének új irányától, másrészt az Alkotmánybíróság megváltoztatott jogköreiben folytatott gyakorlatától.
Mindamellett biztos sarokpontnak látszik az Alaptörvény I. cikkének (3) bekezdésében megfogalmazott általános alapjogvédelmi teszt, amelyből a témánkhoz kapcsolódóan Menyhárd Attila évtizeddel korábban megfogalmazott szavaival élve, ma is időszerűen az a követelmény fűződik, hogy "[a]z alapjog lényeges tartalma ugyanakkor soha nem korlátozható!" Az Alaptörvény által a tulajdonhoz rendelt "társadalmi felelősség" princípiuma megköveteli, hogy az örökléshez való jog korlátozására csak közérdekből, a "szükségesség-arányosság" próbáját is kiálló esetekben kerülhet sor.
Ebből következően a tulajdonjogba - az Alaptörvény szintjén a tulajdonhoz és az örökléshez való jogba - való beavatkozást indokolttá teheti az Alaptörvény P) cikkében foglalt alkotmányos érték (közérdekű cél), a termőföld védelme.
Mindezekhez képest az Alaptörvény P) cikkének (2) bekezdése sarkalatos törvény megalkotását írta elő a törvényhozó számára az (1) bekezdésben írt célok, nevezetesen a nemzet közös örökségét képező természeti erőforrások, így e dolgozat témája szempontjából kiemelten: a termőföld és az erdők védelmének, fenntartásának és a jövő nemzedékek számára való megőrzésének állami és általános kötelezettségének elérése érdekében. Az Országgyűlés az Alaptörvényben reá rótt kötelezettségének eleget téve alkotta meg a mező- és erdőgazdasági földek forgalmáról szóló 2013. évi CXXII. törvényt (a továbbiakban: Földforgalmi törvény). A Földforgalmi törvény és annak részeként a földszerzést korlátozó - a következő pontban részletesen bemutatásra kerülő - szabályok megalkotása a törvényjavaslat miniszteri indokolása szerint arra vezethető vissza, hogy 2014. május 1-jén Magyarország számára az uniós jog által biztosított termőföldszerzési moratórium lejárt. Ez a tény "a hazai földtulajdoni, földhasználati viszonyok teljes újragondolását,
- 72/73 -
a Nemzeti Vidékfejlesztési Stratégiában megfogalmazott törekvésekkel összhangban álló rendezését és nem utolsó sorban a közösségi normákhoz illeszkedő szabályozását" tette szükségessé. A jogalkotó abból, az Alaptörvényen alapuló megfontolásból, hogy a termőföld "a magyar nemzet közös örökségének részét képezi", olyan szabályozásra törekedett, amely biztosítja, hogy a termőföld valóban azokhoz jusson el, akik azt hivatásszerűen megművelik.
Az Országgyűlés 2013. július 30-án fogadta el a mező- és erdőgazdasági földek forgalmáról szóló 2013. évi CXXII. törvényt (az előző pontban említett Földforgalmi törvényt, a továbbiakban röviden: Fftv.). Tekintve, hogy a szabályozás nem kódex jelleggel történt, a szabályait kiegészítik az Országgyűlés által 2013. december 12-én elfogadott, az e törvénnyel összefüggő egyes rendelkezésekről és átmeneti szabályokról szóló 2013. évi CCXII. törvény (a továbbiakban: Fétv.). E két törvény (a továbbiakban együtt úgy is mint: földforgalmi törvények) rendelkezései a 2013. december 15-től 2014. április 30-áig terjedő időszakban lépcsőzetesen hatályba lépve váltották le a korábbi szabályozás gerincét képező, a termőföldről szóló 1994. évi LV. törvényt (a továbbiakban: Tft.). A külön kiemelt Fétv. mellett - annak subsidiarius jellege folytán - meg kell még említeni a Nemzeti Földalapról szóló törvényt (2010. évi LXXXVII. tv.), a természet védelméről szóló törvényt (1996. évi LIII. tv.) és az erdőről, az erdő védelméről szóló törvényt [2009. évi XXXVII. tv. (Evt.)].
A földforgalmi törvények célja, hogy főszabályként a mezőgazdasági termelést folytató személyek (az Fftv.-ben foglalt terminológiával: földművesek) szerezzék meg a földek tulajdonjogát és használati jogosultságát, a mezőgazdasági termelőszövetkezetek földhasználata szabályozott legyen.
A Tft. a törvény hatályának meghatározásakor a termőföld fogalmat használta. Az Fftv. viszont a tárgyi hatályának meghatározásakor már nem a termőföld megnevezést használja, hanem a mező- és erdőgazdasági hasznosítású föld (a továbbiakban: föld) fogalmat. A törvény tárgyi hatálya kiterjed - fekvésétől függetlenül - valamennyi, az ingatlan-nyilvántartásban szántó, szőlő, gyümölcsös, kert, rét, legelő (gyep), nádas, erdő és fásított terület művelési ágban nyilvántartott földrészletre. Földnek minősül az olyan művelés alól kivett területként nyilvántartott földrészlet is, amelyre az ingatlan-nyilvántartásban, az Országos Erdőállomány Adattárban erdőként nyilvántartott terület jogi jelleg van feljegyezve. (Ezek az olyan 1 ha alatti, az ingatlan-nyilvántartásban művelés alól kivett területként nyilvántartott földrészletek, amelyek egy erdőtömbhöz tartoznak.) A zártkerti
- 73/74 -
ingatlanokra is a földre vonatkozó szabályokat kell alkalmazni az ingatlan-nyilvántartási adatok szerint, ha az ingatlan az Fftv.-ben meghatározott föld, illetve tanya fogalmának megfelel. Ugyancsak a törvény tárgyi hatálya alá tartozik az a földrészlet is, amely ún. "vegyes földrészlet", vagyis amelyben a művelés alól kivett terület és a föld fogalmában meghatározott művelési ágban nyilvántartott alrészlet is van, függetlenül annak területnagyságától.
A hazai település- és birtokstruktúra ismeretében kiemelendő, hogy a törvény eltérő rendelkezésének hiányában a tanyára is a földre vonatkozó szabályokat kell alkalmazni.
A Földforgalmi törvény hatálya kiterjed a föld tulajdonjogának bármely jogcímen, illetve módon történő megszerzésére. Maga a törvény ugyan nem nevesíti a tulajdonjog megszerzésének egyes jogcímeit, megkülönbözteti azonban a tulajdonjog átruházásáról szóló szerződést és a föld tulajdonjoga átruházásnak nem minősülő módon történő megszerzésének eseteit. Ez utóbbi esetben a tulajdonszerzéshez a mezőgazdasági igazgatási szerv jóváhagyására van szükség.
A tulajdonjog átruházásáról szóló szerződésnek a törvény két változatát szabályozza, nevezetesen az adásvételnek minősülő és az adásvételnek nem minősülő tulajdonjog átruházásáról szóló szerződést. Az átruházásnak nem minősülő módon történő tulajdonszerzés közül a végintézkedést kell kiemelni annak előrebocsátása mellett, hogy megítélésünk szerint ezen belül az öröklési szerződés vagy a halál esetére szóló ajándékozás a tartalma szerint tulajdonjog átruházásáról szóló szerződésnek minősül. A végintézkedés nevesítése a másik oldalról azt jelenti, hogy a törvény hatálya nem terjed ki a törvényes örökléssel való tulajdonszerzésre.
Kiemelendő, hogy a földforgalmi törvények alkalmazásában törvényes örökléssel történő tulajdonszerzésnek minősül az is, ha a végrendeleti örökös - "feltételezve a végrendelet hiányát és más törvényes örökösöknek az öröklésből való kiesését" - törvényes örökössé válhat. A "feltételezve a végrendelet hiányát" magyarán szólva nem jelent mást és többet, mint: végrendelet hiányában. Vagyis a Fétv. rendelkezéseit azokra -értelemszerűen az örökhagyóval a Ptk.-ban nevesített hozzátartozói viszonyban álló természetes személyekre - nem kell alkalmazni, akik a törvényes öröklés rendje szerint a Ptk. 7:55-73. §-ai szerint végintézkedés hiányában az örökhagyó törvényes örökösei lennének. Mindazonáltal belátható az is, hogy az Fétv. idézett kettős feltételéből a második kikötés is szükségtelen, hiszen az öröklés feltétele, hogy az örökös személyében egyik kiesési ok sem áll fenn, míg ha több törvényes örököse lett volna az örökhagyónak, mások kiestek az öröklésből. Természetszerűleg nem csak egy, hanem több nevezett örökös is szabadulhat a törvény hatálya alól, ha mindnyájukra érvényesül az a feltétel, hogy végrendelet hiányában törvényes örökösei lennének az örökhagyónak. Feltételezve a végintézkedés és a végrendelet fogalma közti - a jogalkotótól alappal elvárt - tudatos különbségtételt, mindebből az következik, hogy aki nem az örökhagyó végrendeletben
- 74/75 -
nevezett örököse, annak szempontjából érdektelen, hogy egyébként az örökhagyó törvényes örököse lenne.
Más megközelítésben a föld tulajdonjogát csak a mezőgazdasági igazgatási szerv jóváhagyásával szerezheti meg 1) a végrendeleti örökös - kivéve ha olyan magánszemély, aki végrendelet hiányában az örökhagyó törvényes örököse lenne -, 2) az öröklési szerződésben nevezett szerződéses örökös és 3) a halál esetére szóló ajándékozási szerződés esetében a megajándékozott.
Továbbgondolva mindezekből az a következtetés is adódik, hogy ha a kötelesrész természetben való kiadásának helye van, érvényesülnek a Földforgalmi törvényben írt korlátozások. A kötelesrészre jogosult ugyanis - noha mint az örökhagyó legközelebbi hozzátartozói körébe tartozó személy szükségképpen törvényes örökös lenne - nem öröklés jogcímén szerez tulajdonjogot. Szigorú dogmatikai megközelítés szerint az adott esetben a földet nem az örökhagyótól szerzi meg, hanem az örököstől, miután az a hagyaték megnyíltával megörökölte, vagyis átruházással szerez tulajdonjogot. Eszerint a földtulajdon megszerzése hatósági jóváhagyáshoz kötött. Ennek hiányában a kötelesrész természetben való kiadására irányuló egyezség jóváhagyását - akár a hagyatéki eljárásban a közjegyző előtt, akár az öröklési perben a bíróság előtt merül fel a szükségessége -meg kell tagadni, és a kötelesrész iránti igényt más hagyatéki vagyontárgy átruházásával vagy a Ptk. főszabálya szerint pénzben kell kielégíteni.
Ide kapcsolódóan meg kell említeni, hogy ha az örökhagyó túlélő házastársa vagy élettársa (volt házastársa vagy élettársa) házastársi vagy élettársi vagyonközösség jogcímén érvényesít tulajdoni igényt, az bár átruházásnak nem minősülő módon történő tulajdonszerzés, az érintettek e tárgyban kötött egyezsége kapcsán a közjegyzőnek - Anka Tibor érvelésével egyetértve - nincs további teendője.
Az Fftv. a 2014. április 30-át követően bekövetkező végrendeleti öröklés esetére írja elő a földszerzés hatósági jóváhagyására irányuló eljárást. Ez azt jelenti, hogy a hagyatéki eljárás során a közjegyzőnek meg kell küldenie a végintézkedést - értelmezésünk szerint a végrendeletet - a mezőgazdasági igazgatási szervnek jóváhagyás végett. A közjegyző számára ez a megkeresés kötelező, ha a végrendeleti örökös (több örökös) a hagyatékban mindenki másnak a törvényes öröklésből való kiesése esetén sem lenne törvényes örökösnek tekinthető és a hagyatékban föld van, aminek örököse a végintézkedés alapján a végrendeleti örökös lenne. A mezőgazdasági igazgatási szerv a tulajdonszerzéshez szükséges feltételek fennállásáról hatósági bizonyítványt ad ki a megkereső közjegyzőnek vagy annak kiadását megtagadja. A mezőgazdasági igazgatási szerv azt vizsgálja, hogy az örökös szerzőképessége fennáll-e, tehát nem az örökhagyó végrendeletben megnyilvánuló végintézkedését hagyja jóvá, de a jóváhagyás megtagadásának az a következménye, hogy a végrendelet - e helyütt már félreérthetetlenül ezt a kifejezést használva - e rendelkezését érvénytelennek kell tekinteni. Mindez a hagyatéki eljárásról szóló 2010. évi XXXVIII. törvény (a továbbiakban: Hetv.) alkalmazásában azt a kötelezettséget rója a közjegyzőre, hogy a hagyatéki eljárást fel kell függesztenie. A felfüggesztésre alapot adó eljárásban a mezőgazdasági igazgatási szerv azt vizsgálja, hogy a végrendelet nem eredményezi-e a tulajdonszerzési korlátozás megsértését vagy megkerülését, pontosabban a hagyaték
- 75/76 -
vagy annak a Földforgalmi törvény hatálya alá tartozó részének átszállása nem eredményezné-e a tulajdonszerzési korlátozás megsértését vagy megkerülését.
A hatósági bizonyítvány kiadásának megtagadása a végrendelet érintett rendelkezésének érvénytelenségét vonja maga után, anélkül azonban, hogy a Földforgalmi törvény eme rendelkezése és a Ptk.-nak a végrendeletek érvénytelenségére vonatkozó szabályai között bármilyen kapcsolódási pont lenne. Tovább menve, a Földforgalmi törvénnyel módosított Hetv. 71. § (6) bekezdése - rendszertanilag érthetetlenül a hagyatéki eljárás felfüggesztésére vonatkozó szabályok között - kimondja: a közjegyző a végrendelet ezzel - mármint a megtagadott hatósági bizonyítványban foglaltakkal - ellentétes rendelkezését semmisnek tekinti; a hagyaték érintett része tekintetében a végrendeleti örökösre való átszállás nem állapítható meg, illetve a hagyaték érintett része a végrendeleti örökösnek ideiglenes hatállyal sem adható át.
Mindez kérdésként veti fel, hogy ezzel egy külön törvény az adott körben teljesen kizárja-e a Ptk. végrendeletre vonatkozó rendelkezéseinek alkalmazhatóságát, avagy a földforgalmi törvényekben és a Ptk. Hetedik Könyvében - Öröklési jog - szabályozott öröklési rezsimek együtt alkalmazásával korlátosan ugyan, de figyelembe vehető az örökhagyó végrendeleti akarata. Noha a földforgalmi törvények erről nem szólnak, szükséges hangsúlyoznunk, hogy a végintézkedés megküldésére vonatkozó rendelkezés csak a közjegyzőre vonatkozik, a bíróság tehát nem köteles a mezőgazdasági igazgatási szervnek a végintézkedést megküldeni akkor, ha a végrendeleti örökös a bíróság előtt érvényesíti az öröklési igényét. Márpedig a hagyatéki eljárás nem olyan előzetes eljárás, amelynek a polgári pert kötelezően meg kellene előznie. Az öröklési igény érvényesíthető közvetlenül a bíróság előtt. Emellett értelemszerűen számolni kell azzal is, hogy ha a közjegyző a hagyatékot a törvényes örökösnek adja át - függetlenül attól, hogy ez ideiglenes vagy teljes hatállyal történik - a végrendeleti örökös a végrendelet érvényességének megállapítása iránt pert indíthat, hiszen attól nincs elzárva.
A bíróság előtti eljárásra viszont ugyanúgy, mint a hagyatéki eljárásra is irányadó, hogy ha a felek egyezséget kötnek, az a Földforgalmi törvény szerinti szerződésnek minősül, amelyhez - a külön nevesített kivételektől eltekintve - egyértelműen szükséges a mezőgazdasági igazgatási szerv jóváhagyása. Ezt erősíti meg a Fétv., amennyiben a 43. §-a szerint a 21. §-ban meghatározott, a bírósági vagy közjegyzői jóváhagyáshoz kötött egyezségnek a megelőző hatósági jóváhagyására vonatkozó eljárásban a 27-39. §-okban foglaltakat a 44. §-ban foglalt eltérésekkel kell alkalmazni. Ehhez képest viszont a bírósági ítéleten alapuló tulajdonszerzés esetén - minthogy azt a törvény nem nevesíti - meglátásunk szerint a bíróság nem köteles a szerzési feltételek igazolásához hatóság bizonyítványt beszerezni, majd az ítéletét hatósági jóváhagyás végett a mezőgazdasági igazgatási szervnek megküldeni. Mindez a kérdés az Fftv. 36. § (1) bekezdésében felsorolt esetekben fel sem merül, mert a törvény nem hagy kétséget afelől, hogy a jogvita a bíróság részéről hatósági jóváhagyás nélkül elbírálható. Az más kérdés, hogy miután az Fftv. 6.§ (2) bekezdése szerint a törvény hatálya a föld tulajdonjogának bármilyen jogcímen, illetve módon történő megszerzésére kiterjed és ez alól az Fétv. 8.§ (1) bekezdése alapján csak a törvényes öröklés, a kisajátítás és a kárpótlási célú árverés útján történő tulajdonszerzés a kivétel, a bíróságnak a döntése során
- 76/77 -
figyelembe kell vennie, hogy a föld tulajdonjogát csak a törvényben meghatározott személyek, az ugyancsak a törvényben meghatározott módon és mértékben szerezhetik meg.
A teljesség igénye nélkül szólnunk kell arról, hogy az osztályos egyezség mint az örököstársak megállapodása a hagyatéki eljárásban, nem minősül élők közötti jogügyletnek - a tulajdonszerzés jogcíme öröklés a hagyaték megnyílásának időpontjára visszaható hatállyal - ezért ha azt törvényes örökösök vagy olyan végrendeleti örökösök kötik, akik másoknak az öröklésből való kiesése esetén törvényes örökösök is lennének, az osztályos egyezségre nem kell a földforgalmi törvényeket alkalmazni. Ugyanez a szabály vonatkozik arra az esetre is, ha a felek a törvényben korlátozott személyi körön belül, de élve azzal a lehetőséggel, hogy az átruházás jogcímét szabadon választhatják meg, példának okáért ún. adásvételi egyezséget kötnek. Ellenben, ha az osztályos egyezség keretében a földre nevezett egy vagy több örökös úgy állapodik meg az örököstársaival, hogy a végrendeletben megjelölt nagyságú földnél nagyobb terület tulajdonjogát szerzi meg, a közjegyző részéről ehhez kell igazodni a mezőgazdasági igazgatási szervhez intézett megkeresés tartalmának.
Az előző pontban tárgyalt hatósági jóváhagyás és hatósági bizonyítvány a szerzőképesség és a tulajdonszerzési jogosultság megítélésétől függ.
Főszabály szerint a föld tulajdonjogát csak természetes személy, illetve tagállami állampolgár szerezheti meg (földműves). Ehhez képest kivételesen a földművesnek nem minősülő természetes személyek közül földtulajdont szerezhetnek a közeli hozzátartozók és legfeljebb 1 ha mértékig bármely tagállami állampolgár, a jogi személyek közül pedig a magyarországi székhelyű bevett egyházi jogi személy meghatározott jogcímek (így a végintézkedés mellett ajándékozás, tartás, gondozás és életjáradék) fejében, a Magyar Állam és a föld fekvése szerinti település önkormányzata meghatározott célra, valamint a jelzálog-hitelintézet a külön törvényben foglalt átmeneti időtartamra. E személyi körön belül a további - legfontosabb - korlátozás a tulajdonul megszerezhető föld mértékében, az ún. földszerzési maximum-ban van. Eszerint a földműves, valamint a földműves közeli hozzátartozója a föld tulajdonjogát - a már tulajdonában és a haszonélvezetében lévő föld területnagyságának a beszámításával - 300 ha mértékig szerezheti meg, míg a földművesnek nem minősülő bármely tagállami állampolgár jogosult - hobbigazdálkodás címszó alatt - 1 ha megszerzésére. A szerzésre jogosult jogi személyek esetében nincs területi korlát, nem érvényesül a földszerzési maximum.
Hangsúlyoznunk kell, hogy végintézkedés alapján jogi személy - a fent megjelölt szűk körű kivételtől eltekintve - föld tulajdonjogát nem szerezheti meg, hiszen az esetében fogalmilag kizárt a végintézkedés hiányában való öröklés. Ugyancsak kizárja a törvény az Európai Unió állampolgárain kívüli természetes személyek végintézkedésen alapuló öröklését. A tagállami állampolgárságú természetes személyek esetében pedig kötelező annak vizsgálata, hogy a szerzési feltételeknek megfelel-e. Ez az említett hatósági bizo-
- 77/78 -
nyítvány kiadásának is az alapvető feltétele. Mindezeken túlmenően az átruházásnak minősülő tulajdonszerzés esetén - így az öröklési jogot érintően a kötelesrész természetben való kiadása, de értelmezésünk szerint az öröklési szerződésen vagy halál esetére szóló ajándékozáson alapuló tulajdonszerzés esetében is - a tulajdonszerzési jogosultság vizsgálata is megkerülhetetlen, ami feltételezi, hogy a szerző fél különböző kötelezettségeket vállaljon a föld használatára vonatkozóan, ne legyen földhasználati díjtartozása, illetve ne legyen megállapítható, hogy korábban szerzési korlátozás megkerülésére irányuló jogügylet részese volt. Továbbá, ha ennek a szerzési mértéket illetően jelentősége van, akkor az egyezségben nyilatkozni kell a hozzátartozói viszonyról is.
Az átruházásnak nem minősülő tulajdonszerzés eseteiben - így a végrendeleti öröklés esetében - az Fftv. egyértelmű rendelkezésének hiányában adódik egy olyan értelmezési lehetőség is, hogy az öröklési perben a bíróságnak csak a fél szerzőképességét kell vizsgálnia.
A földforgalmi törvények előzőekben összefoglalt szabályainak ismeretében óhatatlanul az a hipotézis fogalmazódik meg, hogy ezeknek a rendelkezéseknek a Ptk. öröklési jogi szabályaiba való beillesztésére irányuló kísérletünk számos értelmezési nehézséggel és gyakorlati problémával terhelt.
A végrendeleti szabadság - már tárgyalt - elvéből következően az örökhagyó a végrendelete tartalmát szabadon határozhatja meg. Az ember számára törvényben biztosított lehetőség, hogy bárkit és a hagyatéka bármilyen részére örökössé nevezhet, szabadon dönthet a hagyatékában részesíteni kívánt személyek köréről és a részesedésük mértékéről. Ebből következően, bár az örökléshez való jog elsődleges megközelítésében a végintézkedéshez való joggal azonosítható, az örökléshez való jog szükségszerűen magába foglalja az örökösként nevezettnek azt a jogát is, hogy a reá testált hagyatékot megszerezze. Ez a szerzőképesség azonban nem feltétlen.
Az örökhagyó vagyonából való részesedés első, de nem egyetlen feltétele az örökhagyó halála. Az örökség megszerzésének további feltétele, hogy az örökös rendelkezzék öröklési képességgel. A magyar jogban hagyományosan érvényesülő ipso iure öröklési rendszerben az örökös öröklési képességének az örökhagyó halálakor kell fennállnia.
Az uralkodó álláspont szerint az öröklési képesség általában a polgári jogi jogképességgel megegyező fogalom. Eszerint az ember örökösi minősége kizárólag a minden embert születésétől fogva megillető jogképességétől függ. Ezzel szemben figyelemreméltó Fabó Tibor érvelése, miszerint az öröklési képességet nem mint absztrakt jogképességet, hanem a szerzőképesség öröklési jogi megjelenéseként indokolt értelmezni. E funkcionálisan indokolt terminológiai megkülönböztetésben válhat értelmezhetővé az a konkrét öröklési jogi helyzet, hogy az örökösként nevezett jogképes ember absztrakt öröklési képessége nem jár együtt a szerzőképességgel, ha nem tagállami állampolgár; sőt, de facto tagállami állampolgár sem szeretheti meg a hagyatékot vagy annak egy részét, ha azzal
- 78/79 -
meghaladná a "szerzési maximumot". Az így előálló helyzetre a Hetv. hatályos szövegében úgy reagál, hogy a végrendelet vonatkozó rendelkezését "semmisnek kell tekinteni; a hagyaték érintett része tekintetében a végrendeleti örökösre való átszállás nem állapítható meg illetve a hagyaték érintett része a végrendeleti örökösnek ideiglenes hatállyal sem adható át".
Ide tartozóan fontos annak kiemelése, hogy nem a végrendeletet, hanem annak az adott rendelkezését kell érvénytelennek - a Hetv.-nek a földforgalmi törvények nyomán módosított szövege szerinti kifejezéssel élve "semmisnek" - tekinteni. Ez utóbbi jogintézmény az öröklési jog Ptk.-beli szabályrendszerétől idegen, hiszen az öröklési jogunk (kivéve az öröklési szerződéssel kapcsolatban a Ptk. 7:50.§-ban írtakat) nem ismeri a végrendelet feltétlen érvénytelenségéhez vezető semmisséget. Az érvénytelenség eme, külön törvényben szabályozott esete nem illeszkedik az öröklési jogunknak a végrendelet érvénytelenségére vonatkozó, a Ptk. Hetedik Könyve (Öröklési jog) szerinti szabályrendszerébe. Ez utóbbiban az jut kifejezésre, hogy a végrendelet már a megalkotásakor valamilyen - a Ptk.-ban és kizárólag a Ptk.-ban - nevesített hibában szenved. Ezzel szemben az itt tárgyalt érvénytelenségi ok (semmisség) a hagyaték megszerzésének időpontjára vonatkozik. Ez pedig - bár a törvény erről nem szól - a Ptk. 7:1. §-ából következően az örökhagyó halálának időpontját jelenti. Az ipso iure öröklési rendszerben sem a mezőgazdasági igazgatási szerv, sem a közjegyző vagy a bíróság döntése nem függhet az örökösök státuszában (állampolgársága, foglalkozása stb.) vagy birtokviszonyában utóbb bekövetkezett változástól. Ellenben az érvénytelenségnek a Földforgalmi törvényben való szabályozásával a jogalkotó ezt az öröklési helyzetet kiemelte a Ptk.-nak a végrendelet érvénytelenségére vonatkozó szabályrendszeréből. Ez utóbbinak - a végintézkedés másik két formájára is irányadó módon - az a jellemzője, hogy azt sem a közjegyző, sem a bíróság nem veheti hivatalból figyelembe, hanem az 1/2014. PJE jogegységi határozat által továbbra is irányadónak tartott PK 85. számú állásfoglalás b) pontjában írtak szerint "csak akkor [...], ha arra az érdekelt hivatkozik". Ezen a jogtételen alapszik a Ptk. 3:37. § (3) bekezdésének rendelkezése. Ennek értelmében a megtámadó nyilatkozatban egyértelműen meg kell jelölni az érvénytelenség okát ("... a megtámadásban érvényesített okból"). Az érvénytelenség megállapítására irányuló nyilatkozat megtámadási jellegével függ össze, hogy a megtámadás relatív hatályú. Ez egyfelől azt jelenti, hogy csak a megtámadásban érvényesített okból, másfelől csak a megtámadó személy javára, az érintettek viszonylatában (inter partes) lehet megállapítani a végrendelet érvénytelenségét. Ezzel összevetve a külön törvényen alapuló érvénytelenséget hivatalból is figyelembe kell venni, azaz akkor is, ha arra senki sem hivatkozik, melyből következően annak inter partes hatályáról sem beszélhetünk.
A földforgalmi törvényekben megjelenő érvénytelenség jogintézménye a Ptk. 7:19. §-ában írtakkal mutat hasonlóságot annyiban, hogy a törvényben szabályozott feltételek fennállása esetében az adott örökös javára szóló juttatás lesz érvénytelen, mégis azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy ezt az érvénytelenségi okot az örökhagyó nem tudja orvosolni. Az előző pontban kifejtettek szerint az érvénytelenség akadálya csak azzal hárulhat el, ha az egyébként a törvényes örökösök körébe tartozó nevezett örökösön kívül minden más örökös kiesik az öröklésből.
- 79/80 -
A nevezett örökösre nézve az adott érvénytelenségi ok (semmisség) hatása az öröklésből való kieséssel esik egy tekintet alá. Az érintett örököst az adott hagyatékra nézve figyelmen kívül kell hagyni, vagyis az öröklési szerzési képességgel nem rendelkező örököst a Ptk. alkalmazásában erre vonatkozó szabály hiányában úgy kell tekinteni, mintha a hagyaték megnyílta előtt elvesztette volna a jogképességét. Erre az analógiára azért van szükség, mert a Ptk., eltérően a korábbi szabályozástól, a kiesési okokat zárt rendszerben sorolja fel. Valójában ezzel megnyílt a jogalkotó számára az a szabadság, hogy külön törvényben, hatásában a kieséssel azonos tartalommal szabályozzon más, az öröklési szerzési képességet kizáró eseteket. Ez a kiesett örökösre vonatkozó szabályok megfelelő alkalmazásával azzal a további következménnyel jár, hogy helyébe 1) a helyettes örökös [Ptk. 7:27. §, Ptk. 7:28. § (2) bek.] vagy az utóörökös [Ptk. 7:28. § (3)-(4) bek.] lép, 2) ha a végrendelet így szól, növedékjognak lehet helye (Ptk. 7:35. §), avagy 3) a törvényes öröklés rendje (Ptk. 7:55-74.§§) érvényesül. A gyakorlatban nyilvánvalóan többségében ez utóbbival lehet számolni. A hagyatékba tartozó földet illetően tehát a végrendeletet az örökhagyó akarata ellenére úgy kell tekinteni, hogy az örökhagyó a végrendeletével a hagyatékot nem merítette ki. Ezzel a végrendelettel érintett hagyaték vagy a nevezett örökös végrendeleti örökrésze szabaddá válik, és a Ptk. 7:30. §-át mint a végrendeleti és a törvényes öröklés egymás melletti kapcsolatát kifejezésre juttató szabályt kell alkalmazni. Mindez úgy összegezhető, hogy ebben - csak ebben - a körben törvényes öröklésnek van helye, hacsak a végrendeletből más nem következik. Ez a szabály is mutatója annak, hogy a szerzési képességgel nem rendelkező személy örökösnevezését tartalmazó végrendelet érvényes marad, ezen kívül magához az érvénytelennek bizonyuló rendelkezéshez is kapcsolódhat jogkövetkezmény. Ennek egyik szóba jöhető példája, hogy az adott végrendeleti örökös javára szóló juttatás érvénytelensége ellenére megállapítható, az örökhagyó az adott rendelkezésével juttatta kifejezésre: nem kívánta, hogy egy esetleges korábbi végintézkedésének az ugyanerre a hagyatéki elemre vonatkozó rendelkezése hatályban maradjon.
A Ptk. "kódex-jellegű törvénymű", ez azonban nem zárja ki, hogy maradnak magánjogi szabályok a törvénykönyvön kívül is. Ezzel számolva fogalmazódott meg a Ptk.-val mint a magánjogunk új kódexével szemben az a követelmény, hogy "[a] magánjogi törvények tartalmi összhangját és terminológiai egységét magával a törvénykönyvvel természetesen a legnagyobb mértékben biztosítani kell".
A földforgalmi törvények és a Ptk. örökléssel kapcsolatos rendelkezései körében a terminológiai következetesség mégsem érvényesül. Ennek legszembetűnőbb jele, hogy míg a Ptk. a tulajdonos rendelkezési szabadságából folyó végintézkedési szabadság elvét definiálva nem hagy kétséget afelől, hogy ez a rendelkezés nemcsak a végrendeletre, hanem a végintézkedések valamennyi formájára, így az öröklési szerződésre és a halál esetére szóló ajándékozásra is kiterjed, addig a földforgalmi törvényekben a végintézkedés és a végrendelet fogalmak helytelenül, mint egymás szinonimái jelennek meg. Ez - az előző
- 80/81 -
pontokban bemutatottak szerint - értelmezési nehézséget okoz a hagyatéki eljárásban és az öröklési perben egyaránt.
Ezen túlmenően e helyütt is megerősítve azt, a Ptk. előkészítésének bő évtizedes folyamatában mindvégig szem előtt tartott tételt, hogy az öröklési jogunk a magánjogunk legnagyobb állandóságot mutató része, amelyben különösen nagy jelentősége van a hagyományok erejének, a megszokottságnak, az öröklési jogot érintő külön törvényekre aligha lehet másképpen tekinteni, mint amelyek sebeket ejtettek a civilisztika alaptörvényének szánt Ptk. egységes fogalom- és szabályrendszerén.
Mindamellett a földforgalmi törvények révén a tisztán magánjogi jogintézmények a magánjog és a közjog metszéspontjára sodródtak azáltal, hogy kérdésessé vált, a végintézkedési szabadságot - az örökhagyó rendelkezésének tárgyát és a halála esetére a vagyonából való részesítettek személyi körét illetően - korlátozó magánjogi szabályok az örökléshez való jog kontextusában kiállják-e az alapjogvédelem próbáját. Különösen aggodalmakkal telve nézünk e teszt elé, ha elfogadjuk, hogy az örökléshez való jog bár szorosan kapcsolódik a tulajdonhoz fűződő alapjoghoz, annál mégis tágabb annyiban, hogy az nemcsak az örökhagyó (tulajdonos) rendelkezési jogát, hanem az örökösnek az örökség megszerzését biztosító jogosultságát is magában foglalja. Értelmezésünk szerint ugyanis a végintézkedési szabadság és az örökléshez való jog szintézise: Alaptörvényben biztosított lehetőség arra, hogy az örökhagyó vagyonát halála után a jogszabályban meghatározott feltételek esetén más személy megszerezhesse.
Meggyőződésünk szerint ezzel az elvvel egy olyan tartalmú szabályozás lehetne összeegyeztethető, amely - ha a föld mint a nemzet közös örökségét képező természeti erőforrás védelme ezt megkívánja - törvényben, mégpedig helyénvalóan a Ptk.-ban ésszerű határidőn belüli elidegenítési kötelezettséget ír elő azon örökösök számára, akik a földet hivatásszerűen nem képesek megművelni, vagy akik a megszerzett földdel vagy annak egy részével átlépik a reájuk irányadó szerzési maximumot. Ez egyfelől nem korlátozná az örökhagyót abban, hogy a földjére vonatkozó végintézkedést tegyen; pontosabban nem zárná ki azt, hogy a Ptk. alkalmazásában egyébként érvényesen megtett végintézkedése a halálakor érvényre jusson. Másfelől biztosítaná, hogy az örökös (végrendeleti örökös, szerződéses örökös vagy a halál esetére szóló ajándékozási szerződés jogosultja) az örökséget (a halál esetére szóló ajándékot) az érvényes végintézkedés alapján ipso iure megszerezze, s a továbbiakban, még ha időbeli korlátozással is, maga dönthetne arról, hogy a neki rendelt földdel - vagy éppenséggel annak megtartása érdekében a már megvolt földjével - hogyan rendelkezik. Nem utolsó sorban, nem sérülne az öröklési jogunkat jellemző zárt fogalomrendszer, épségben maradnának annak a hosszú idő óta szilárd jogintézményei.
Kétségtelen, hogy ez a földforgalmi törvényekből fakadó öröklési jogi korlátozásoknak az örökösre való telepítését jelenti, de bízunk abban, hogy de legeferenda az ilyen tartalmú szabályozáshoz alkotmányos garanciát nyújt mindenekfölött a magyar Alkotmánybíróság alapjogvédelmi gyakorlata, ezen túlmenően az Emberi Jogok Európai Bíróságának és az Európai Unió Bíróságának a tulajdonhoz való jogot érintő gazdag esetjogán alapuló alapjogvédelmi szemlélete.■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző kúriai bíró
Visszaugrás
