Szerző: EL BEHEIRI Nadja
Affiliáció: professzor, PPKE JÁK
Rovat: Római jog
Rovatszerkesztő: SZABÓ Béla, PÓKECZ KOVÁCS Attila
Lezárás dátuma: 2024.12.14.
Idézési javaslat: EL BEHEIRI Nadja: "Filozófia és római jog" in JAKAB András - KÖNCZÖL Miklós - MENYHÁRD Attila - SULYOK Gábor (szerk.): Internetes Jogtudományi Enciklopédia (Római jog rovat, rovatszerkesztő: SZABÓ Béla, PÓKECZ KOVÁCS Attila) http://ijoten.hu/szocikk/filozofia-es-romai-jog (2025). Konkrét szöveghelyre való hivatkozáshoz javasoljuk a szövegbeli bekezdésszámok használatát, pl. [8] vagy [12]-[18].
A Kr. e. II. században került sor a római jog és a görög filozófia találkozására. A római arisztokrácia eleinte elutasító módon viseltetett az idegennek tűnő eszmerendszer iránt. A filozófia elfogadottsága azonban fokozatosan nőtt. A Kr. e. II. századtól kezdődően kimutatható, hogy a római jog és a görög filozófia kölcsönösen hatást gyakoroltak egymásra. A Digesta fragmentumai alapján kimutatható, hogy a döntés meghozatala során több jogász is többek között filozófiai tételekhez folyamodott. Felismerhető a sztoikus és a peripatetikus módszer befolyása, illetve a dialektikai módszertan alkalmazása. A modern szerzők felvetették a kérdést, hogy vajon az ókori jogászok milyen mértékben hagyatkoztak döntésük megfogalmazása során az intuícióra, a közvetlen megismerésre. A kérdéskört a "jogtalálás" címszóval fémjelezték. Az intuíció jellentőségének megítélése azzal áll kapcsolatban, hogy az egyes szerzők mennyire fogadják el olyan objektív tényezők létezését, amelyek a változó társadalmi és gazdasági körülményektől függetlenül állandók. Az ókori források értelmezése során a modern szerzők filozófiai meggyőződése két irányban érvényesülhet. A modern szemlélő filozófiai beállítottsága meghatározza, hogy milyen szemüvegen keresztül vizsgálja az ókori szövegeket. A filozófiai alapállás szerepet játszhat akkor is, amikor egy modern szerző az ókori tételeket aktuális kihívások tárgyalására alkalmazza.
[1] A szakirodalomban általánosan elfogadott, hogy a Kr. e. II. században került sor a római jog és a görög filozófia találkozására.[1] A klasszikus kor végén Ulpianus kijelentette, hogy a jogász törekszik a vera philosophiára (D.1.1.1.1). Bár a mondat konkrét értelmezése vitatott, mindenképp a filozófia pozitív megítéléséről tesz tanúbizonyságot. A filozófia Arisztotelésztől Immanuel Kantig a dolgok, személyek és életviszonyok általános és szükségszerűen érvényesülő tulajdonságai megragadására irányult. Ismeretelméleti szempontból lényegében véve egy realista és egy idealista megközelítést különböztetünk meg, annak a függvényében, hogy a megismerés folyamatában a hangsúlyt a megismerés tárgyára vagy a megismerő személyre helyezünk. Az ókori jogászok megközelítését - mint ahogy ez életük egyéb területeire is jellemző volt - egy realista szemlélet határozta meg. A iurisconsulti figyelme, mivel Róma gyakorlatias vezető rétegéből kerültek ki, ösztönösen a tárgyra irányult. Emellett kimutatható, hogy az ókori jogászok ismerték és helyenként hivatkozták is a korukat meghatározó filozófiai irányzatokat, anélkül azonban, hogy egy konkrét tanítás mellett elkötelezték volna magukat.
[2] Az ókori forrásokból azonban kiderül az is, hogy a római arisztokrácia eleinte nem nézte jó szemmel a filozófusokat és a rétorokat Rómában.[2] Cato ellenezte a filozófusok tevékenységét, hiszen attól tartott, hogy a filozófia térhódítása rossz hatással lenne a hagyományos római életmódra. Kr. e. 155-ben egy, a kürenéi Karneadész által vezetett küldöttség beszélt a római senatus előtt. Fellépésük Rómában alapvetően pozitív visszhangra talált.[3] Kr. e. 92-ben a censorok Cnaeus Domitius Ahenobarbus és Lucius Licinius Crassus azonban edictumban léptek fel a latin rétorokkal szemben, azzal vádolva őket, hogy tevékenységük a római szokások és hagyományokba ütközik, és rossz hatást gyakorol a római ifjúságra.[4]
[3] A filozófia Rómába való behatolása azonban megállíthatatlan volt. A legújabb szakirodalomban azt emelték ki, hogy nemcsak a görög filozófia gyakorolt hatást a római jogra, hanem fordítva is. A római jog is kihatott a görög filozófiára. Kiemelik továbbá azt is, hogy a filozófiai tételek beemelése a római gondolkodásba nem elsősorban az írott források tanulmányozása, hanem inkább a magánházakban tartott összejövetelek révén történt.[5] Ezzel kapcsolatban a gens Cornelia, a Scipiók körül gyülekezők csoportja játszott fontos szerepet. Filozófusok és jogászok találkoztak Quintus Mucius Scaevola házában is.[6] Cicero írásai fontos támpontokat adnak a görög filozófiának a római jogászokra gyakorolt hatását illetően. Igaz ez akkor is, ha tekintettel vagyunk arra, hogy Cicero szövegeinek értelmezése során több különböző szempontot kell figyelembe vennünk. A filozófus, szónok és politikus esetében módszertani megfontolások, perbeli stratégiák valamint aktuálpolitikai célok egyaránt szerepet játszhatnak a gondolatvezetéssel kapcsolatban.
[4] A görög filozófia római jogra gyakorolt hatásának elemzésével kapcsolatban az egyik probléma az, hogy a rendelkezésünkre álló forrásanyaggal kapcsolatban létezik egy időbeli rés: a Kr. e. I. századtól a Kr. u. I. századig kevés a jogi és a filozófiai forrás egyaránt. A görög filozófia hatására vonatkozóan a későbbi jogászoktól több utalást is találunk.[7] Proculus nevéhez kötődő forráshelyeken felfedezhetők a sztoikus logika szillogizmusai.[8] Gaius esetében a modern szerzők Arisztotelész és a sztoikusok befolyását vélték felfedezni.[9] Florentinus fragmentumaiban szintén fellelhető a sztoikus iskola hatása.[10] Úgy tűnik, hogy Iulia Domna (Septimus Severus özvegye és Caracalla édesanyja) köré szerveződő csoport befolyással volt a késői klasszikus jogászok, Papinianus, Ulpianus és Paulus filozófiai gondolkodására.[11]
[5] A Digesta több alkalommal említ konkrét filozófusokat, illetve utal a filozófusok hivatásrendjére. Pomponius Enchiridiumában rendkívül tömör leírást ad a korai római jogászokról, kitérve filozófiai hátterükre is. Quintus Tuberóról azt mondja, hogy a sztoikus Panaetiust hallgatta. Pomponius a felsorolásba felveszi Coelius Antipatert is. Vele kapcsolatban többféle tevékenységről számol be. Történetíróként is számon tartja, de - Pomponius szerint - ékesszólásban nagyobb teljesítményt nyújtott, mint a jogtudomány terén.[12] Egy, értelmezésében nagyon vitatott mondatrészben az Enchiridium hivatkozik Cicero véleményére. A filozófus szerint Lucius Crassus a legjobb szónok volt a jogászok között.[13]
[6] Bizonyos filozófiai háttér sejthető az egyetlen definícióval kapcsolatban is, amit a Digesta a jogról ad. Ulpianus Celsusra hivatkozva a jogot ars boni et aequi-ként határozza meg.[14]
[7] A Digesta több fragmentuma említi a filozófusoknak járó kedvezményeket. Modestinus a De excusationibus című titulusban felsorolja azon személyek körét, akiket a tutela és cura viselése alól felmentettek: beszámol egy császári rendeletről, amely szerint bizonyos foglalkozások űzői mentesülnek a gyámság elvállalásának kötelezettsége alól (D. 27.1.6.5). Ebbe a körbe tartoztak a filozófusok is. Miközben a rendelet a többi foglalkozással kapcsolatban a kedvezmény által érintett személyek számát korlátozta, a filozófusok esetében a rendelet nem tartalmazott ilyen jellegű kikötést. Esetükben, a forrás szerint, nem volt szükség ilyen korlátozásra, hiszen a filozófiával való foglalkozás ritka volt (D. 27.1.6.2). Modestinus szerint egy igaz filozófus arról ismerhető fel, hogy önkéntesen is hozzájárulna a közösség anyagi szükségleteihez (D. 27.1.6.7). Papinianus szerint a filozófusok nem voltak kötelesek sem a gyámság elvállalásra, sem pedig a munera sordida corporalia - alantas kötelezettségek - teljesítésére. A felmentés azonban Papinianus szerint sem vonatkozott az anyagi hozzájárulásra, hiszen akik valóban elkötelezettek a filozófia iránt, megvetik az anyagi javakat - etenim vere philosophantes pecuniam contemnunt (D. 50.5.8.4). A vendégfogadás alóli mentességről számol be a posztklasszikus jogász, Arcadius Charisius (50.4.18.30). Egy ulpianusi szövegrészben hasonló kijelentést találunk. Arra a kérdésre, hogy a filozófus a tanárok (professores) közé sorolható-e, Ulpianus nemleges válaszát azzal indokolja, hogy filozófust távol kell tartani a fizetségért folytatott munkáktól (D. 50.13.1.4).
[8] A filozófusok különleges helyzetére utaló célzást találunk abban a szöveghelyben is, amelyben a filozófusokra jellemző iactatiából (hiú törekvés) elkövetett öngyilkosságot mentesítik a hátrányos vagyoni következmények alól (D. 28.3.6.7).
[9] Filozófusokra való utalást teljesen más összefüggésben is találunk a Digestában. A kellékszavatossággal kapcsolatban Gaius az aedilisek edictumához fűzött kommentárjában azt írja, hogy amennyiben az eladó azt állítja egy rabszolgával kapcsolatban, hogy kiegyensúlyozott jellemmel rendelkezik, ez nem azt jelentette, hogy filozófusra jellemző constantiát várták el tőle (D. 21.1.18 pr). Jóllehet ez a kijelentés a gúnyolódás határát súrolja, ugyanakkor azt is mutatja, hogy a filozófusra a kiegyensúlyozottság mintaképeként tekintettek. Összeségében a Digestában található említések alapján megállapítható, hogy a filozófusi munka értékként jelent meg a közösségben.
[10] Az egyes filozófiai tételek hatása a jogászok által megfogalmazott véleményekre több szempont szerint csoportosítható. A modern szerzők egyéni preferenciák és meglátások alapján emelnek ki különböző olyan aspektusokat, ahol a filozófia és a jog találkoznak.
[11] A jog célja alapvetően a társadalmi együttélés rendezése. A filozófia egyik alapvető feladata a rendezőelvek megfoghatóvá tétele és elemzése. Ezt a feladatot többek között oly módon tölti be, hogy leírja és elemezi a létezőt. Ebben az értelemben elfogadható az a tétel, miszerint a jog a "sollen", a "legyen", a filozófia pedig a "sein", a "van" szférájában helyezkedik el.[15]
[12] A filozófiai tételek konkrét fragmentumokra gyakorolt hatásának kimutatása sok esetben alapvető metodológiai kihívásokkal jár, illetve a modern szerzők között esetenként heves vitákhoz vezet.[16] A következőkben néhány ilyen példát említünk. Ezzel kapcsolatban egy ívet rajzolunk Álvaró D'Orstól, aki fenntartásokkal viszonyul a filozófiának a jogra gyakorolt hatásával szemben, olyan szerzők véleményéig, akik a filozófia szerepének a római jogászok munkájával kapcsolatban nagy jelentőséget tulajdonítottak. A kérdésnek elsősorban azzal kapcsolatban tulajdonítanak jelentőséget, hogy az ókori jogászok vajon mi módon jutottak el a (helyes) megoldáshoz.
[13] A spanyol római jogász, Álvaro D'Ors, a legkorábbi iurisconsulti tekintetében (Publius Licinius Crassus Mucianus, Publius Mucius Scaevola, Sextus Aelius Paetus) egy, a görög technétől idegen módszert vélt felfedezni. A jogászok a nobilitas körébe tartoztak. A joggal kapcsolatos állásfoglalásaikkal nem szorultak indokolásra; a racionális levezetés helyét a jogászokat megillető auctoritas foglalta el. A jog azonban a görög filozófia behatolása révén tanítható és tanulható ars lett. D'Ors szerint a görög dialektika Servius Sulpiciustól induló alkalmazása hozzájárult a római jog sikeréhez, de egyben annak hanyatlásához is vezetett.[17] A spanyol szerző véleménye szerint ugyanis ekkor lépett az emelt szintű arisztokratikus módszer helyére a tanulható és tanítható görög techné.
[14] Max Kaser a jogtalálással kapcsolatban az intuíció fogalmát használta. A jogászok a közvetlen megismerés alapján jutottak el megoldásaikhoz. A közvetlen megismerés nem áll ellentétben a megoldások megindoklásával és rendezésével.[18] Kaserhoz hasonló módon Wolfgang Waldstein, Theo Mayer Maly és Franz Wieacker is egyaránt hangsúlyozták az intuíció jelentőségét a római jogászok gondolkodásában. Az intuíció szerepét Waldstein elsődlegesen a pozitív jogot megelőző rendező elemek felismerésében látta.[19] Ezzel kapcsolatban az osztrák római jogász az arisztotelészi nous és aisthesis, illetőleg a cicerói communis intelligentia fogalmainak tulajdonít kiemelkedő szerepet.[20] Mayer-Maly az intuíció fogalmát párhuzamosan tárgyalta az evidentia kifejezéssel, amelynek használatát Cicerónál is kimutatja. A salzburgi római jogász úgy gondolta, hogy a római iurisconsulti kiváltképpen olyan esetekben hivatkoztak az evidentiára, amelyekben az általuk hozott értékítélet racionálisan nem volt levezethető (aequitas evidens).[21] Ellenkező álláspontra helyezkedett Franz Horak.[22] Horak elfogadta a közvetlen felismerés szerepét a jog meglelésének a szakaszában, az érvélési szakasszal kapcsolatban viszont elutasítja az intuícióra való hivatkozást. Az újabb szakirodalomban Jan Dirk Harke foglal állást az intuíció révén történő jogtalálással szemben. Harke az intuícióval szemben hangsúlyozza, hogy a jogtalálás és jogképzés Rómában egy tervezett és rendszerezett módszer alapján történt.[23] Rolf Knütel az értelem által irányított intuíció mellett teszi le a voksát.[24] Ulrike Babusiaux kiváltképpen a vitatott, illetőleg bizonytalan kérdések esetében hangsúlyozza a retorika szerepét.[25]
[15] A következőkben a teljesség igénye nélkül néhány olyan példát említünk, amelyek révén benyomást szerezhetünk arról, hogy mely értelemben fordultak elő filozófiai tételek a jogászok munkáiban. Pomponius azt írja, hogy Quintus Mucius Scaevola elsőként rendezte a ius civilét generatim (D.1.2.2.41). Ugyancsak Pomponius utal a dialektikus és diairetikus módszernek a római jogászok körében történt meghonosítására. A jog módszeres feldolgozása Cicero szerint is a jog mélyebb megismeréséhez vezet.[26]
[16] Az Enchiridium szerzője, Pomponius Theophrastusra hivatkozva, aki Arisztotelész utódja volt a peripatetikus iskola vezetésében, azt állapítja meg, hogy jogot alkotni arra való tekintettel kell, ami általában előfordulni szokott, nem pedig a kivételekre nézve (D.1.3.3 pr.). Paulus is erre az álláspontra helyezkedik, amikor azt vizsgálja, hogy várandós asszony esetén hány gyermek születésével kell számolni. A jogász kizárja a rendkívül ritka eseteket, amelyekben több mint hármasikrek születtek (D. 5.4.3).
[17] A felelősség megállapítása Arisztotelésszel összhangban objektív szempontok alapján kerül említésre Paulusnál. E forráshely szerint Quintus Mucius idejétől egy károkozó már abban az esetben is felel a lex Aquilia alapján, ha nem tett meg mindent, amit egy gondos ember tett volna: culpam autem esse, quod cum a diligente provideri poterit (D. 9.2.31).[27]
[18] Pomponiusnál észlelhető sztoikus elméletek bizonyos hatása, amikor a corpus fogalommal kapcsolatban három genusról beszél (D. 41.3.30 pr.).[28] Hivatkozást találunk a görög filozófiára a szerződés definíciójával kapcsolatban is (D. 50.16.19), míg egy Ulpianustól származó fragmentumban több, a sztoikus gondolkodásból fakadó elemet is felfedezhetünk. A legegyértelműbb, hogy Ulpianus a szerződés megjelölésére használja a synallagma kifejezést. Ezen túlmenően, használja még Ulpianus a fogalom-meghatározás során a verbum generale terminust, ami sejteti a nemekben és fajtákban való gondolkodást. Ha ezt a forráshelyet a szintén Ulpianustól származó conventio-meghatározást tartalmazó fragmentummal együtt olvassuk (D. 2.14.1.3), akkor egy újabb, a sztoikus filozófiára utaló nyommal állunk szemben. A locatio conductióval kapcsolatban Paulus az ergon (opus factum) és apotelesma (opus perfectum) közötti differenciálódást használja (D. 50.16.5.1). A két kifejezés közötti összefüggés magában hordozza a munka objektív, a produktumra, valamint a szubjektív, a munkát végző alanyra vonatkozó aspektusait.[29]
[19] Egy filozófiai tanokat említő forráshely származik Alfenus Varus tollából is, aki Servius Sulpicius tanítványa volt.[30] A Digesta 5. könyve a bírák kötelezettségeinek tárgyalására szánt első titulusa alatt Alfenus azt a kérdést teszi fel, hogy ha egy bírói testületből a tárgyalás megkezdése után mindegyik tag kicserélődött, az ügy ugyanaz az ügy marad-e (D. 5.1.76).[31] Érvelése során a jogász a görög mitológiából a Thészeusz hajója néven ismert példára és a particulae minimae kifejezéssel a démokritoszi atommodellre utal. Alfenus filozófiai érveinek forrását nem tárja fel, hanem nagy általánosságban a filozófusokra hivatkozik (ut philosophi dicerent). Ebből kifolyólag a későbbi szakirodalomban esetenként heves viták törtek ki a fragmentum értelmezésére vonatkozóan.[32]
[20] E példák alapján jól látható, hogy a római jogászok használtak a görög filozófiából származó fogalmakat. A kifejezések használata azonban nem szűkíthető konkrét jogászokra, valamint a hivatkozások nem rendelhetők egyértelműen egy adott filozófiai irányzathoz. Alkalmanként látható, hogy a görög kifejezés használata elsősorban a hallgatóság meggyőzésére irányult.
[21] A római jogászok korszakonként elvileg több iskola tanításaival találkozhattak. Szóba jöhet a platóni, illetve a neoplatonikus irányzat, az arisztotelészi-peripatetikus iskola, az epikureizmus, a sztoikus gondolkodási rendszer, illetőleg a szkepticizmus és az ún. új akadémiához tartozó mozgalom. Wolfgang Waldstein határozottan az arisztotelészi iskola befolyása mellett érvel, különösen az ismeretelméleti kérdések tekintetében. Ezzel szemben Okko Behrends a szkeptikus gondolkodásnak az érvényre juttatását látja az ókori jogtudomány fejlődésében Servius Sulpicius Rufustól kezdődően. Az ezzel kapcsolatos nézeteltérések hátterében modern tudomány- és ismeretelméleti kérdések állnak.[33]
[22] Ezzel kapcsolatban kétségkívül Immanuel Kant noumenon és phenomenon közötti különbségtétele mondható alapvetőnek. A kanti kritikai gondolkodáshoz csatlakoztak főleg Hans Kelsen és Herbert Hart. Velük szemben állnak azon szerzők, akik Arisztotelész és Szent Tamás nyomán egy klasszikus realista gondolkodás mellett teszik le a voksukat.
[23] A kortárs szerzők között fontos szerepet játszik Ronald Dworkin megközelítése, hiszen ő azáltal, hogy igyekszik feloldani a jog és az igazságosság közötti feszültséget, alternatívát kínál a pozitivista gondolkodással szemben, ami a római jogtól is idegen. A klasszikus filozófia tételeitől eltérően Dworkin eltekint a jog történetiségétől, valamint Istenben való gyökerezésétől.[34]
[24] A realista filozófia és a Kant által fémjelzett ismeretelméleti metódus között fennálló feszültség feloldására a fenomenológiai módszer kínálhat megoldást. Az Edmund Husserl által kidolgozott és Adolf Reinach révén a jogtudomány számára hasznosított módszer elfogadja a kanti ismeretelméletre vonatkozó felismeréseket, tekintetét azonban a dolgok lényegére fordítja.[35] Ez a kettős szemlélet jól összeegyeztethető a római jogászokra jellemző pragmatikus megközelítéssel. A fenomenológiai módszer közvetítő szerepet tölthet be abban a vitában is, ami az intuíció jelentősége körül a jogtalálás folyamatában kialakult. A fenomenológia az intuíció fogalmát kizárólagosan a dolgok lényegi tulajdonságaival kapcsolatban használja, ide értve a jogintézményeket is. A római jogászok ezeket a tételeket egészen spontán módon ragadták meg. Adolf Reinach szerint a régi jog művelői különleges éleslátással felismerték azon alapvető és időtálló törvényszerűségeket, amelyek nem csak a szóban forgó tételes jogot, hanem bármely pozitív jog rendszerét meghatározzák.[36] Így tehát az intuíció csak a lényeges tulajdonságokra vonatkozik. A konkrét jogkérdések megoldására vonatkozóan az ókori jogászok bizonyára egyéb - nem utolsó sorban a filozófia által közvetített - rendszertani és retorikai elemeket is használtak.
[25] Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a római jog és a görög filozófia először a Kr. e. II. században találkozott. Az ókori jogászok ismerték a különböző filozófiai iskolákat, azonban nem kötelezték el magukat egyik mellett sem. A Digesta több helyen is utal a filozófusokra, ami azt mutatja, hogy a filozófiát a közösség szempontjából értékes és hasznos tevékenységnek tartották. A modern szerzők filozófiai beállítottsága a realista és az idealista irányzatok között ingadozik. A realista fenomenológia ebben a kontextusban közvetítő szerepet tölthet be. Ez a megközelítés egyrészt magába foglalja azokat az ismeretelméleti felismeréseket, amelyeket különösen Kant dolgozott ki, másrészt nagy hangsúlyt helyez magára a tárgyra is.■
[1] Franz WIEACKER: Römische Rechtsgeschichte. Erster Abschnitt, Einleitung, Quellenkunde, Frühzeit und Republik, München, Beck, 1988, 618.
[2] SUETONIUS: De grammaticis et rhetoribus 25,1: "Quod verba facta sunt de philosophis et rhetoribus, de ea re ita censuerunt, ut M. Pomponius praetor animadverteret curaretque, ut ei e re publica fideque sua videretur, uti Romae ne essent."
[3] PLUTARKHOSZ: Cato maior 22-23.
[4] GELLIUS: Noctes Atticae 15.11.2.
[5] Rene BROUWER: Law and Philosophy in the Late Roman Republic, Cambridge, Cambridge University Press, 2021, 22-27.
[6] WIEACKER (1. j.) 621.
[7] Vö. Jacob GILTAIJ: "Greek Philosophy and Classical Roman Law: A Brief Overview" in Paul J. DU PLESSIS - Clifford ANDO - Kaius TUORI (szerk.): The Oxford Handbook of Roman Law and Society, Oxford, Oxford University Press, 2016, 188-189.
[8] Juan MIQUEL: "Stoische Logik Und Römische Jurisprudenz" Zeitschrift Der Savigny-Stiftung Für Rechtsgeschichte. Romanistische Abteilung 1970, 85-122.
[9] Tony HONORÉ: Gaius: A Biography, Clarendon Press, 1962, 97-116. Arisztotelészi befolyást találunk a contractus - delicta közötti különbségtételben (Gai. Inst. 3, 88). A sztoikus filozófia hatása a 39. fragmentumnál tételezhető fel, amely a natura fogalmát említi.
[10] Vö. D. 1.1.3: a vérrokonságnak a természetből való levezetése; D.1.5.4: a szabadság természetes képességként való meghatározása, hogy mindenki megtegye mindazt, amit szeretne, hacsak az erőszak vagy a jog ezt nem tiltja. Franz WIEACKER - Joseph Georg WOLF - Ulrich MANTHE: Römische Rechtsgeschichte, 2. Abschnitt, Beck, 2006, 88.
[11] GILTAIJ (7. j.) 193. Neoplatonikus befolyásra gondolhatunk Ulpianus híres ius naturale definíciójával kapcsolatban, különösön Ulpianus az állatokról alkotott képe tekintetében. Tony HONORÉ: Ulpian, Oxford University Press, 2002, 82. A sztoikus és peripatetikus befolyás mellett érvel Laurens WINKEL: "Die stoische οἰϰείωσις-Lehre und Ulpians Definition der Gerechtigkeit" Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte. Romanistische Abteilung 1988, 669-679. Ulpianus és a sztoikus filozófia viszonya tekintetében lásd még René BROUWER: "Ulpian's appeal to nature: Roman law as universal law" Tjdschrift voor Rechtsgeschiedenis 2015, 60-76.
[12] D. 1.2.2.40 [Pomponius liber singulari enchiridii]. Cicero Antipaterrel kapcsolatban azt írja, hogy rendkívül tapasztalt jogász volt. CICERO: Brutus 102.
[13] A szöveg szerint Lucius Crassus testvéréről van szó. Egyes szerzők szerint az említés Licinus Crassus rétorra vonatkozik. Vö. Dieter NÖRR: "Cicero-Zitate bei den klassischen Juristen" in Tiziana CHIUSI - Wolfgang KAISER - Hans-Dieter SPENGLER (szerk.): Historiae Iuris Antiqui 2, Goldbach, Keip, 2003, 138.
[14] A definícióval kapcsolatban vö. Herbert HAUSMANINGER: "Publius Iuventius Celsus: Persönlichkeit und juristische Argumentation" in Hildegard TEMPORINI Temporini - Wolfgang HAASE (szerk.): Aufstieg und Niedergang der römischen Welt 15/2, Berlin-New York, De Gruyter, 1976, 402.
[15] Theo MAYER-MALY: "Recht und Philosophie" in Heinrich HONSELL - Dorothea MAYER-MALY (szerk.): Recht-Gerechtigkeit-Rechtswissenschaft. Gesammelte Schriften von Theo Mayer-Maly, Wien, Österreich, 2019, 1349.
[16] Mindkét kérdés felmerült legutóbb Andreas Groten monográfiájával kapcsolatban. Lásd Andreas GROTEN: Corpus und universitas: Römisches Körperschafts- und Gesellschaftsrecht: zwischen griechischer Philosophie und römischer Politik, Mohr Siebeck, 2015, valamint a könyvről készült recenziók: Andreas Martin FLECKNER: "Corpus und universitas. Römisches Körperschafts- und Gesellschaftsrecht: zwischen griechischer Philosophie und römischer Politik (= Ius Romanum. Beiträge zu Methode und Geschichte des römischen Rechts 3)" Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte. Romanistische Abteilung 2020, 422-450; Johannes PLATSCHEK: "Rezension zu Andreas Groten, corpus und universitas, Römisches Körperschafts- und Gesellschaftsrecht: zwischen griechischer Philosophie und römischer Politik" Zeitschrift für das gesamte Handelsrecht und Wirtschaftsrecht 2017, 153-158; Behrends OKKO: "Rezension zu: Andreas Groten, Corpus und universitas. Römisches Körperschafts- und Gesellschaftsrecht: Zwischen griechischer Philosophie und römischer Politik" Göttingische Gelehrte Anzeigen 2017/3-4, 194-230 és 153-158.
[17] Álvaro D' ORS: "Roma ante Grecia: educación helenística y jurisprudencia romana" Cuadernos de la Fundación Pastor 2, 89-91.
[18] Kaser MAX: Zur Methode der römischen Rechtsfindung, Göttingen, Nachrichten der Akademie der Wissenschaften, Philologisch-historische Klasse, 1962.
[19] A rendező elem (Ordnungselement) fogalmát a salzburgi székfoglaló előadásában fejtette ki. Az ilyen elemek közül az osztrák római jogász többek között a következőket sorolta fel: bona fides, ius naturale, igazságosság. Vö. Wolfgang WALDSTEIN: Vorpositive Ordnungselemente im römischen Recht, Salzburg, 1967.
[20] Wolfgang WALDSTEIN: "Zur juristischen Relevanz der Gerechtigkeit bei Aristoteles, Cicero und Ulpian" in Margarete BECK-MANNAGETTA - Helmut BÖHM - Georg GRAF (szerk.): Der Gerechtigkeitsanspruch des Rechts. Festschrift für Theo Mayer-Maly zum 65. Geburtstag, Wien-New-York, Springer, 1996, 1-70. Waldstein munkásságával, különösen filozófiai, valamint a természetjog megalapozásával kapcsolatban vö. ERDŐDY János: In rerum natura esse videtur. Egy klasszikus római jogi toposz margójára, Budapest, Pázmány Press, 2018.
[21] Theo MAYER-MALY: "Evidenz im Denken römischer Juristen" in Alan WATSON (szerk.): Daube noster: Essays in Legal History for David Daube, Edinburgh, Scottish Academic Press, 1974; Theo MAYER-MALY: "Aequitas evidens" in Walter G. BECKER - Ludwig SCHNORR VON CAROLSFELD (szerk.): Sein und Werden im Recht. Festgabe für Ulrich von Lübtow zum 70. Geburtstag, Berlin, Duncker & Humblot, 1972.
[22] Franz HORAK: Rationes decidendi. Entscheidungsbegründungen bei den älteren römischen Juristen bis Labeo, Aalen, Scientia, 1969. Hasonlóképpen érvel Tomasz GIARO: "Über methodologische Werkmittel der Romanistik" Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte. Romanistische Abteilung 988, 247. skk.
[23] Jan Dirk HARKE: "Juristenmethode in Rom" in Karl RIESENHUBER (szerk.): Europäische Methodenlehre: Handbuch für Ausbildung und Praxis, Berlin-München-Boston, De Gruyter, 32015, 7. skk.
[24] Rolf KNÜTEL: "Zur Rechtsfindung der Römer" in Alfred SÖLLNER (szerk.): Gedächtnisschrift für Meinhard Heinze, München, Beck, 2005, 498.
[25] Ulrike BABUSIAUX: Papinians Quaestiones, München, Beck, 2011.
[26] CICERO: Brutus 152-153. DELI Gergely: A jó erkölcsről, Budapest, Medium, 2013, 40; Mario TALAMANCA: Lo schema "genus-species" nelle sistematiche dei giuristi romana (Colloquio italofrancese: La filosofia greca e il diritto romano II), Accademia Nazionale dei Lincei, 1977.
[27] Laurens WINKEL: "Quintus Mucius Scaevola once again" Fundamina 2005, 428.
[28] Wojciech DAJCZAK: "Erwägungen des Pomponius zur Natur des corpus im dreißigsten Buch des Kommentars ad Sabinum (D.41.3.30pr.)" Revue internationale des droits de l'Antiquité 2005, 117-130.
[29] Nadja EL BEHEIRI: "A munka az ókori Rómában: erkölcsi megítélése és jogi szerkezete" in KUMINETZ Géza - SZABÓ Péter - ÚJHÁZI Lóránd (szerk.): Ratio intellegendi et ordo vivendi. Ünnepi kötet Hársfai Katalin 70. születésnapja alkalmából, Budapest, Pázmány Press, 2020, 51-63.
[30] Vö. D. 32.29.2.
[31] A forráshelyet tárgyaló szakirodalommal kapcsolatban vö. Paul VON SOKOLOWSKI: Die Philosophie im Privatrecht. Sachbegriff und Körper in der klassischen Jurisprudenz und der modernen Gesetzgebung, Halle Niemeyer, 1902, 36-37; Franz HORAK: Rationes decidendi. Entscheidungsbegründungen bei den älteren römischen Juristen bis Labeo, Aalen, Scientia, 1969, 232; Martin Josef SCHERMAIER: Materia. Beiträge zur Frage der Naturphilosophie im klassichen römischen Recht, Köln-Weimar-Wien, Böhlau, 1992, 211-216; Mario BRETONE: I fondamenti del diritto romano. Le cose e la natura, Roma, Editori Lateranza, 32001, 79; ERDŐDY (20. j.) 37-39.
[32] Vö. GROTEN (16. j.) 332-333.
[33] A Behrends és Waldstein között fennálló nézeteltéréshez bővebben Wolfgang WALDSTEIN: "Cicero, Servius und die »Neue Jurisprudenz«" IURA 1993, 85-147. Ebben a tanulmányban a szerző részletesen referálja a Behrendssel folytatott levelezést.
[34] DELI Gergely: Az eleven jog fájáról. Elmélet és történet a természetjog védelmében, Budapest, Medium, 2018, 82-84.
[35] Adolf REINACH: "Die apriorischen Grundlagen des bürgerlichen Rechts" in Karl SCHUHMANN - Barry SMITH (szerk.): Adolf Reinach. Sämtliche Werke. Textkritische Ausgabe in 2 Bänden, Band 1, München, Philosophia 1989.
[36] REINACH (35. j.) 269. A fenomenológiai módszer római jogra való alkalmazásával kapcsolat vö. Nadja EL BEHEIRI: "Actio de pauperie: el caso del oso escapado. Un análisis en clave fenomenológica" Revista de Estudios Históricos-Jurídicos XLIII, 39-55.
Visszaugrás
