A trianoni békeszerződés kapcsán a jelenkor jog- és történelemtudománya egyszerre van könnyű és nehéz helyzetben. Alapvetően könnyű a kutatótársadalom dolga, mivel eltelt egy emberöltő azóta, hogy generációk számára volt tabusítva mindaz, ami 1920-ban történt, így viszonylagos távolságból szemlélhető a téma. Nehéz ugyanakkor, mert ami számos nemzet számára a nemzeti önbeteljesülés maximumát jelentette, idehaza mégis a XX. század számos gyötrelmének nyitánya, s hatása a mai napig érzékelhető, hovatovább egy oly korszak nyitányaként is értelmezhető, melynek számos aspektusát - hacsak névleg is - restaurálni igyekszik a kortárs jogalkotó.
A jog világában Trianon megszámlálhatatlan változást indukált, példának okáért kiemelhető, hogy a világháború első öt évében meg nem indított perek a bethleni "konszolidáció" első éveiben megnégyszereződtek a kir. törvényszékeken,[1] úgy, hogy az ország területével arányosan a bíróságok kétharmada is idegen impérium alá került.[2]
Magyarországon a jogászképzés számos képzőhelyen zajlott 1918-ig, majd a vereséget követő békerendszerben e képzőhelyek zöme az újonnan meghúzott határokon kívül rekedt. A két legfontosabb képzőhely, Pozsony és Kolozsvár idővel Magyarországra költözött, előbbi Pécsre, utóbbi Szegedre, ez ugyanakkor magával hozta nemcsak a tanári kar, hanem a képzés változását is. A trianoni határváltozások ugyanis nemcsak az elszakított népességre és területre, hanem a korábban létrejött jogviszonyokra is hatással voltak - ezen keresztül pedig a tananyagra is. Minderre telepedett rá az őszirózsás forradalom, majd a proletárdiktatúra időszaka, mely utóbbi alatt a jogászképzés ténylegesen szünetelt, amiként a jogrendszert is mintegy "felfüggesztették".
A bethleni "konszolidáció" során szükségessé vált a határon túl rekedt képzőhelyek költözése, de minderre árnyékot vetett a fokozódó antiszemitizmus nyomán születő zsidótörvények is, melyek közül az első Európában is megelőzte a német nemzetiszocializmus első zsengéit. A jogászképzésre (tágabban az oktatásra) nehezedő nyomás mellett
- 193/194 -
figyelemmel kell lenni arra is, hogy egy számos szempontból kiforratlan rendszert ért drasztikus hatás, mégpedig sorozatosan.
A jogászképzés kapcsán ugyanakkor párhuzamos, olykor egymást erősítő folyamatokra is figyelemmel lehetünk, melyekben számos kétosztatú tér felrajzolható. Ezek egyike a képzési hely milyenségéhez kapcsolódik (akadémia és tudományegyetem), a másik a felekezeti térben értelmezhető (katolikus-protestáns), a harmadik a korszakban nagyobb jelentőséget kapó földrajzi tér (periféria-főváros). Jelen tanulmány csomópontjait ezek mentén érdemes kijelölni, s e három tér koordinátarendszerében értelmezni azt a nyomást, amit a vesztes háború utáni hazai jogászképzésnek el kellett viselnie. Mindezt keretezi a monarchiából "monarchiába" vezető út két padkája, amelyek kapcsán a jogásztársadalomnak is mondania kellett valamit.
Nem szabad figyelmen kívül hagyni ugyanakkor azt a tényt sem, hogy 1918 után a "magyar társadalom" jelentős változáson ment át. Nemcsak az oktatás, hanem gyakorlatilag az élet valamennyi területén érezhető és drasztikus változások zajlottak le. A jogászképzés vizsgálata csak egy szűk metszete lehet ennek, ugyanakkor a teljes képhez szükséges annak felvázolása, hogy milyen közegben kellett újra definiálnia magát a hazai jogi fakultásoknak.
Önmagában abban talán semmi meglepő nincs, hogy a háború folytán még azok is elkezdtek szimpatizálni a szélsőséges baloldali eszmékkel, akiket korábban foglalkozási, vagy más alapú lojalitás fűzött a monarchiához.[3] Ennek a magyar társadalom számára nem volt olyan összetartó ereje, amely nem az állami egybekényszerítésből eredt, amelynek következtében ebben a korszakban váltak láthatóvá azok a betegségek, amelyekben ez a közösség szenvedett.[4] A legnagyobb kohéziós erőt Trianon elutasítása jelentette 1920 után, azt megelőzően pedig a forradalom és az ahhoz kapcsolt proletárdiktatúra - előbbi pártállástól függetlenül.[5]
Szűken értelmezve 1918 után a magyar társadalom nem állt semmilyen külföldi elnyomás alatt, de ha egyetértünk Bibóval, kijelenthetjük, hogy már a kiegyezéstől kezdődően a Magyar Királyság tényszerűen független állam volt. Ez a társadalom ugyanakkor a döntő pillanatokban sosem volt képes reálisan felmérni a helyzetét, mi több, nélkülöznie kellett azokat a vezetőket, akik felismerik, hogy mi jelenti az ország és a nemzet számára a kiutat. Érthető tehát, hogy 1918 után ezek a társadalmi formák megzavarodtak, elbizonytalanodtak.[6]
A társadalmat addig több tényező tagolta, ezek közül a legfontosabb a vagyon és a foglalkozás volt, de a származást, vagy épp a vallást és a nemzetiséget is ide lehet sorolni - e szerkezet csúcsán foglalt helyt a nagybirtokosok és a nagytőkések réteg.[7] Jelen dol-
- 194/195 -
gozat szempontjából sokkal relevánsabb, hogy a középosztály mi mentén tagolódott, tekintettel arra, hogy a hivatásrendek képviselői jellemzően e társadalmi osztályból származtak és ebbe is tagozódtak be. Abba a középosztályba, mely önmagában is tagoltabb volt a magyar társadalom egészénél.
Az átalakulás kapcsán több tényezőt szükséges kiemelni, hiszen nemcsak a terület- és népességvesztés okozott társadalmi átalakulást, hanem azon keretek fellazulása, vagy épp eltűnése, melyek az addigi társadalmat meghatározták. A kortársak közül talán legrészletesebben Szekfű Gyula foglalkozott a kérdéssel, míg 1945 után Bibó István vizsgálta más megközelítésből azt a folyamatot, ami a megtorpanást követte.
A kortársak szemében ugyanis kérdés volt, hogy végtére is mi okozhatta azt a kataklizmát, ami Trianonban öltött testet. Az addigi állami berendezkedés alapjai eltűntek, s az ún. "úriemberi réteg" - ideértve az értelmiséget is - egymás után tapasztalta meg a politikai készületlenség után a társadalmit is.[8] Ez a kérdés pedig nemcsak a társadalomtudósokat foglalkoztatta, hanem jogi, jogelméleti kérdéseket is felvetett, s e körben megkerülhetetlen megemlíteni Molnár Kálmán munkásságát, hiszen a közjogi átalakulás, az államforma kérdése jóval mélyebb volt, s az oktatásra is primer hatást gyakorolt.
Az is hamar nyilvánvalóvá vált a kortárs szemlélők számára, hogy a csonka országban maradt magyarság fokozatosan vesztette el a kulturális kapcsolatát a határokon túl maradottakkal, a politikai határok tehát egyszersmind kulturális határokká is szilárdultak, s nem a valós problémák érdekelték az "itthoniakat".[9] Mindeközben idehaza is számos tengely mentén polarizálódott a társadalom, hiszen az ellenforradalminak nevezett elemek ragaszkodtak ahhoz a mozdulatlansághoz, ami 1920 után jellemzővé vált,[10] s amelyet mások megmerevedett állapotként írtak le.[11] Ezek az elemek Szekfű neobarokk társadalmában egyet jelentettek azzal a harmadik generációval, amely ragaszkodott a középosztályos felfogáshoz,[12] s amely nem látta be, hogy "tüneti kezeléssel, rosszul fizetett, ideiglenes díjnoki kinevezésekkel megoldani nem lehet a kérdést".[13] Ez a fajta generációs probléma álláspontom szerint azóta még inkább kiterjedt, természeténél fogva újratermelődik, s ebben változást legfeljebb az állami beavatkozás hozhatott.
Az új generáció ugyanis messze nem volt oly simulékony, mint a náluk - Szekfű szerint - mindössze egy évtizeddel idősebbek. Szerinte ugyanis a kortárs fiatalok félre tudták tenni az idősebbek körében még érezhető protestáns-katolikus ellentétet (melyre később még szükséges lesz visszatérni), emellett szolidaritást tudtak vállalni nemcsak a parasztsággal (melynek romantizálását elutasították), hanem az ekkoriban jelentőssé váló ipari munkássággal is, egyszersmind elutasították a neobarokk társadalom torz tekintélyelvűségét.[14] Érdemes e körben szem előtt tartani azt a körülményt is, hogy a proletárdiktatúra időszakában az akkor húszéves generáció igen nagy szerepet vállalt.
A társadalmi háttér ismertetése utána továbbiakban az egyetemköltözéseket különböző aspektusokban igyekszünk elhelyezni, figyelemmel arra, hogy az összehasonlításra
- 195/196 -
alkalmas terek (képzési helyek, főváros-vidék és centrum-periféria, felekezeti tér) alkalmasabbak a korszak bemutatására.
A felvázolt társadalmi-politikai közegben érthető módon mind a jogakadémiáknak, mind a tudományegyetemeknek reagálni kellett. Önmaguk helyének megkeresése, presztízsük fenntartása komoly kihívást jelentett, hiszen kérdéses volt, hogy szükséges-e a háromszoros területre szabott oktatás fenntartása, vagy éppen a zsugorodó államterület indokolja, hogy még több, még színvonalasabb képzőhely működjön. Ebben a térben vizsgálható az, hogy a tulajdonképp ismét függetlenedő magyar állam számára milyen prioritások jelentkeztek, melyek közül olykor kevéssé a szakmai, mint inkább a financiális érvek voltak első helyen.
Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az impériumváltás a hétköznapok szintjén nem mindig jelentkezett azonnal végleges változásokkal, hiszen az Erzsébet Tudományegyetemen 1918 után is folyhatott, mi több, a csehszlovák birtokbavételt követően még két évig működhetett, változatlan oktatási anyag mentén, mindössze új hallgatókat nem vehettek fel.[15] A román megszállás ugyanakkor lényeges eltéréseket mutatott, hiszen amikor a Szegeden rekedt hallgatók vizsgáztatásához kértek Kolozsvárról professzorokat, őket a román hadsereg csak úgy engedte volna el, ha vállalják, hogy nem térnek vissza.[16]
A jogakadémiák a vizsgált korszakban zömmel egyházi fenntartásban álltak, melynek jelentőségére később még visszatérünk. Az 1920 utáni kormányzat számára mindent felülíró cél volt, hogy a határon túl rekedt tudományegyetemek Magyarországra kerüljenek, igaz, a korabeli szóhasználat szerint ideiglenes jelleggel. Értelemszerűen a határokon túl rekedt akadémiák is mintegy ide menekültek, s folytatta munkáját Miskolcon az eperjesi jogakadémia, Hódmezővásárhelyen pedig a máramarosszigeti, mindkettő protestáns egyházi fenntartásban.[17] A jogakadémiák fokról-fokra váltak az új, kisebb méretre szabott közigazgatás utánpótlását képezni hivatott helyekké, minthogy a négy működő jogi fakultás (Budapest, Debrecen, Szeged és Pécs) elégségesnek bizonyult és a klebelsbergi oktatáspolitika is inkább ezekre kívánta a szűkös forrásokat fordítani.[18] Olyannyira, hogy 1923 elején maga a miniszter kérte az egri érseket, hogy a helyi jogakadémia működését
- 196/197 -
szüntesse meg, minthogy a kormányzati forráselvonások nem bizonyultak elégségesnek,[19] az év közepén (az akadémiai év elején) elindulhatott a pécsi képzés is.[20] Ki kell ugyanakkor emelni, hogy amikor Pozsonyban elindult a jogászképzés egyetemi szinten, az uralkodó által kinevezett professzorok zöme jogakadémiákról került ki[21] és már a dualizmus idején a püspöki joglíceumra alapozva akartak Pécsett tudományegyetemet létesíteni.[22]
Az oktatási kormányzat ugyanakkor nem vitatta a felekezetek azon jogát, hogy a saját költségükre főiskolát tarthassanak fent,[23] ugyanakkor ez csak leírva tűnik az állam és az egyház szétválasztásának egyik példájaként, főként, hogy ugyanebben az időben zajlott a határon túl rekedt kassai püspökség földbirtokainak felosztása házhelyekké Miskolcon és környékén, összhangban a földbirtok helyesebb megoszlását szabályozó rendelkezésekről szóló 1920. évi XXXVI. törvénycikk rendelkezéseivel. Megállapítható, hogy a világháború előtt az egyházak a magyarországi földbirtokok csupán 3,7%-át birtokolták,[24] így érdemi jövedelmük ebből nem feltétlenül származhatott.
A pozsonyi egyetem alapításáról szóló törvény indokolásából tudjuk, hogy a helyi jogakadémiát alakították át egyetemmé nem sokkal azután, hogy Kolozsváron létrejött az egyetem.[25] A trianoni békeszerződést követően az 1921. évi XXV. törvénycikk rendelte el a határon túl rekedt tudományegyetemek ideiglenes áthelyezését, még abban a sokkban, amiben a korabeli magyar nemzet minden tagja volt. A békeszerződés nyomán elveszített területek visszaszerzése az 1920 utáni mindenkori politika elsődleges célkitűzése volt pártállástól függetlenül. Azt is hamar belátták a döntéshozók, hogy a külpolitikai és gazdasági elszigeteltségben kizárólag kulturális téren érhetnek el eredményeket, igaz, ekkor még tartotta magát a kultúrfölény eszméje, melyet erősített az a klebelsbergi doktrína, hogy az oktatási tárca egyszersmind honvédelmi tárca is volt. A kultusztárca szemében a Magyarországra költözés az egyetemeket a pusztulástól, a leépüléstől óvta meg. Fontos adalék, hogy mind Szeged, mind Pécs már 1912-ben a jogalkotó látókörében volt és akkor is megállapították, hogy alkalmasak egyetem létesítésére, igaz, akkor még Pozsony mellett szólt Bécs közelsége.[26] Ezt támasztja alá Polner Ödön rektori feladatokat ellátó dékánként mondott tanévnyitó beszéde is, melyben a pozsonyi jogi fakultást egyfajta kulturális határkőként definiálta. Érdemes ehelyütt kitérni arra is, hogy Pozsonyban de facto a
- 197/198 -
jogi volt az egyetlen, folyamatosan működő kar, míg a másik két kar a háború viszontagságaiban nem tudott folyamatosan működni.[27]
A tudományegyetemek elleni érv volt - leginkább a jogakadémiák felől -, hogy ott nem folyt érdemi oktatás, csupán papírjogászok jöttek ki a falak közül, minthogy olyan nagy számú hallgatót vettek fel, akiket helyszűke miatt egyébként sem tudtak volna oktatni. A képzés esetükben zömmel a vizsgáztatásra szorítkozott, amit csak "súlyosbított", hogy a háborúban részt vevő hallgatók számára miniszteri rendeletek biztosítottak kedvezményeket.[28]
Noha Szekfű Gyula fentebb hivatkozott megállapítása szerint a korszakban a felekezeti distinkció nem volt oly releváns az új generáció számára. Ezt a megállapítást két irányban is szükséges értékelni. Egyfelől a katolikus-protestáns ellentét szemüvegén keresztül, másfelől a fokozódó politikai antiszemitizmus kapcsán, melynek első zsengéje már 1920-ban jelentkezett, továbbá a határon túl rekedt két magyar egyetem ideiglenesnek szánt költöztetésének indokolásában is felmerült.
Annak ellenére volt fontos valamennyi keresztyén és keresztény felekezet számára a világi képzés, hogy a római katolikus egyházban ekkor nem volt a reformátushoz hasonlóan egzakt módon szabályozva az egyházkormányzat világi aspektusa. Közös érv volt, hogy a jogakadémiák bezárásával "csökken a keresztény tanárok" száma, s már ekkor megjelent a "zsidó plutokrácia" mint veszély abban az összefüggésben, hogy a keresztény oktatók nem tudják kigazdálkodni a költséges akadémiai karriert, ha nem biztosítanak részükre elégséges jövedelmet.[29] Egerben épp a katolikus utánpótlást látták veszélyeztettnek, amit erősített az is, hogy a helyi jogakadémia az evangélikus miskolcival szemben és a numerus clausus ellenére is népszerű intézmény volt.[30] Nem szabad szó nélkül elmenni amellett sem, hogy a numerus clausus előírta, hogy "arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalább kitegye annak kilenctizedrészét".[31] Ez - összevetve a ténnyel, hogy a békeszerződés a zömmel református Erdély és az evangélikus többségű Felvidék elvesztésével járt - a római katolikus hallgatóknak kedvezett elsődlegesen. Talán nem véletlen, hogy 1923-ban Eger el tudta kerülni Sárospatak sorsát és nem kellett bezárnia, igaz, ehhez az is kellett, hogy a város és a vármegye is támogassa.[32]
- 198/199 -
Az egyetemek átköltöztetéséről szóló törvénycikk indokolása szerint azért is volt szükséges a négy egyetem fenntartása, mert a budapesti egyetem a numerus clausus[33] ellenére is túlzsúfolt volt.[34] Az első zsidótörvény fogadtatása Pécsett volt a legelutasítóbb, amit jól mutat nemcsak az a körülmény, hogy Molnár Kálmán a sajtóban is bírálta a törvényt,[35] hanem az is, hogy amikor 1925-ben felmerül a pécsi egyetem bezárása, az egyik érv - a gazdasági mellett - épp az volt, hogy az egyetem nem tartotta be a kvótát előíró törvényt.[36]
"[A]z egyetemnek számát azért is szaporitandónak találom, mert csak igy lehet azon veszélyek ellen küzdeni, a melyek a mindjobban mutatkozó tulzott összpontositásból, az összes kulturintézményeknek a fővárosba való tereléséből folynak. Valamely ország egy gazdasági, mint művelődési tekintetben csak akkor remélhet igazán nemzeti felvirágzást, ha a gazdasági élet és közmüvelődési munkásság nemcsak a fővárosban összpontosul, hanem erős vidéki centrumok is alakulnak, a melyek az őket környező területekre is termékenyitőleg hatnak ki."[37] Ezzel az indokolással létesült Debrecenben egyetem, Pozsonyban pedig közvetlenül a világháború előtt felsőoktatási intézmény.
Budapest megítélése a forradalom és a kommün bukása után egyébként is ellentmondásos volt, érdemes akár Horthy Miklós "tetemre hívó" beszédére gondolni (mely kapcsán még az utókor sem teszi fel a szükségszerű kérdést, hogy a későbbi kormányzó mit tett, hogy megakadályozza nemcsak a kommunisták, hanem a megszálló román csapatok dúlását is). A vidék romantizálása ebben a korszakban kifejezetten népszerű volt, e körben a már tárgyalt társadalmi átalakulás is szerepet játszott. A korszakban majd Erdei Ferenc lesz az, aki ezt a mítoszt megdönti,[38] ugyanakkor e szálak összefonódásából oly erős kötél alakult, mely generációkon át kitartott.
Az ugyanakkor hamar kiderült, hogy sem Pécs, sem Szeged anyagi helyzete és infrastruktúrája nem teszi lehetővé, hogy az odaköltöző egyetemek szünet nélkül tudják folytatni a képzést. Az Erzsébet Tudományegyetem professzorai a pozsonyi oktatás 1921.
- 199/200 -
szeptember 6-ai végét követően Budapesten folytatták a működést, s a két egyetem története ezen a ponton ért össze, hiszen az 1922/23-as tanévre pécsi rektornak megválasztott Polner Ödön ekkor kezdte meg az 1935. évi nyugdíjazásáig tartó szegedi működését.[39]
A többesszám használata némileg magyarázatra szorul, tekintettel arra, hogy a vizsgált korszakban egy jogi fakultás működött állandó jelleggel a székesfővárosban. Mind Pozsonyból, mind Kolozsvárról a professzori kar jelentős része elsőre Budapestre menekült, s az oktatást ideiglenesen a fővárosban folytatták. Fontos adalék, hogy amikor a román hadsereg 1919. május 2-án kiűzte a kolozsvári egyetem hallgatóit és tanárait, Budapesten a még erős kommunista berendezkedés dúlt, a jogászképzés és - bármennyire abszurdan hangzik maga - a jog is felfüggesztett állapotban volt. A hallgatóknak ekkor Debrecen jelentette a kiutat, amit a román hadseregtől érkező táviratok is javasoltak, ugyanakkor a város nem épp úgy fogadta a megszállt városból érkezőket, mint arra azok számítottak.[40]
A vidék és a periféria a vizsgált korszakban egybeesett, leginkább gazdasági értelemben. Pécsett közvetlenül a szerb megszállást követően indult meg a képzés, s nemcsak az ezres nagyságrendű hallgatóságnak, de a professzoraiknak és azok családjának is szállást kellett adni, ugyanakkor a pénzügyileg is kimerült városban szóba sem jöhetett egy új városrész építése.[41] Nem volt kecsegtetőbb a helyzet Szegeden sem, ahol középiskoláik mellett azzal is próbáltak az 1912. évben már két tucat tanszékkel működő Debrecennel szemben érvelni, hogy a Délvidék magyarosításában elévülhetetlen érdemeket szereztek, igaz, már 1907-ben e kontextusban hivatkoznak a kultúrfölényre is, valamint Pozsonnyal szemben arra, hogy Szeged "tiszta ősmagyar hely".[42] Közös a két perifériára költöző képzőhelyben, hogy sem a költözés, sem a fennmaradás nem tűnt elsőre biztosnak, noha látszólag Pécs volt nehezebb helyzetben a megszállás miatt, de Szegednek is meg kellett birkóznia azzal a körülménnyel, hogy Debrecenben Tisza István miniszterelnök volt korábban a
- 200/201 -
református egyház gondnoka, míg a Dél-Alföld mellett a kalocsai érsek tudott felszólalni.[43] Kiemelendő, hogy infrastrukturálisan egyik város sem volt felkészülve egyetem befogadására,[44] Pécsett a bölcsészkar épülete sosem készült el.[45]
Mindkét egyetem jövője, - ha más előjellel is, de - összefügg Klebelsberg Kunó személyével, aki szerint az Erzsébet Tudományegyetem volt az a felsőoktatási intézmény, amelyikkel senki sem törődött,[46] s hozzájuk (az egyetemhez) csatlakozott ő maga is 1922-ben.[47]
Egység inkább abban mutatkozott, hogy a pozsonyi professzori kar zömmel ragaszkodott ahhoz, hogy egyben maradjanak, míg a kolozsváriak között volt ellentét, nemcsak a Budapestre került oktatók, hanem a helyben maradóknál között is. Utóbbiak leginkább saját önállóságuk elvesztésétől féltek, illetve attól, hogy a kisebb debreceni egyetem végül mintegy felszámolj a őket.[48] Mégis többen, így Moór Gyula, Boér Elek és Kuncz Ödön is a cívisváros mellett érveltek, mondván, könnyebb lesz kiválni idővel onnan, mint Szegedről elköltözni, mely városban gyakorlatilag új egyetem jönne létre, melyről a város biztosan nem kíván majd lemondani.[49] Ez utóbbit végül törvény rendezte a második bécsi döntést követően.[50] Haller Istvánban felmerült és többször hangot is adott annak a véleményének, hogy a két egyetemet jobb volna Szegeden összevonni.[51]
A két város ugyanakkor másként profitált az új egyetem megjelenéséből. Pécsett eleinte a lakosság félt az egyetemisták nagyszámú megjelenésétől,[52] de nemcsak a helyi vállalkozások, hanem a helyi lakosok érdekeit is szolgálta az új oktatási intézmény. A klinikák, illetve a gyógyszertár nemcsak az egyetemi polgárság számára álltak rendelkezésre, továbbá az új épületeket zömmel a helyi mesterek tervezték és építették.[53] Idővel a városi
- 201/202 -
és az egyetemi társadalom egymást formálta.[54] Szeged sem maradt egyetem nélkül, amikor Kolozsvárt visszakapta a Magyar Királyság, s kiemelendő az is, hogy amikor a kolozsvári professzoroknak dönteni kellett, őket ugyanúgy praktikus szempontok vezérelték,[55] mint az oktatási kormányzatot a jogakadémiák megszüntetésekor[56] - igaz, utóbbi hosszan takarózott a "magasabb államérdek" fügefalevelével.
Számos későbbi kiváló jogtudós egyetemi évei estek egybe a világháborúval, elég itt például Moór Gyulára gondolni, aki kolozsvári évei után előbb 1921-től Szegeden, majd 1929-től Budapesten oktatott.[57] Az államelmélet számos kutatója is ebben az időszakban került át a jogakadémiáról az egyetemre. Kijelenthető, hogy az 1920. évi békeszerződés utáni egyetemmentés sikeresnek mondható. A hazai jogászképzés tulajdonképpen aprónak látszó törésekkel, de folytonos tudott maradni annak ellenére, hogy infrastrukturálisan mind Pécs Pozsonytól, mind Szeged Kolozsvártól messze elmaradt. Következtetésként levonható, hogy talán az Erzsébet Tudományegyetem költözése jelentette a kisebb feladatot, minthogy fiatalabb és kisebb, tulajdonképpen egy karral működő egyetemként kellett új elhelyezésről gondoskodni. Kolozsvárott viszont régebbre visszanyúló gyökerekkel és lényegesen nagyobb létszámmal kellett új otthon után nézni. Az sem mellékes, hogy miként viszonyult a román, illetve a csehszlovák állam az egyes intézményekhez. Mint az köztudott, a csehszlovák hadsereg Balassagyarmatnál tovább nemigen merészkedett, míg a román hadsereg Horthy Miklóst megelőzve (és helyette) üldözte el Budapestről a kommunista erőket és tartotta megszállva a teljes Alföldet, ellenőrizve az államéletet, lehallgatva a miniszterek telefonbeszélgetéseit és feltörve azok postáját.
Figyelembe véve, hogy a vesztes háborút követően Magyarország hatalmas árat fizetve az önállóságáért milyen vákuumba került, a két egyetem átmentése, még ha az idővel a jogakadémiai képzés elsorvasztását is jelentette,[58] sikeresnek mondható. tudva, hogy idővel a felekezeti igények is ismét megjelenhettek, még ha erre évtizedeket is kellett várni. Ami nem sorolható a sikerek közé az, hogy az egyetemi életben is erősödő antiszemitizmus térnyerése és a különböző szélsőséges diákszervezetek megjelenése, melyek az új generáció irredenta nevelésében is fontos szerepet kaptak. Az 1945-ig tartó időszakban a legnagyobb problémát talán ez jelentette, nem beszélve arról, hogy számos kiváló professzort is elveszített a hazai jogtudomány ebben az időszakban. Az 1945 utáni átmeneti éveket követő államszocialista berendezkedés az egyetemi oktatást alapvetően változtatta meg, bár a képzőhelyek alapvetően a jogászképzésben kevéssé változtak meg.
- 202/203 -
However in 1920 in Central Europe several new countries were born and empires have fallen, Hungary lost 2/3 of its territory and population. Two major universities were on the other side of the border, on in Bratislava and one in Cluj Napoca. After the revolution and the communistic dictatorship - and the Romanian conquer - the new Hungarian government, mainly Kunó Klebelsberg were focusing on the two universities' replacement in Hungary. Although the legal education system had to face different issues, such as the churches, antisemitism, and of course the lack of money since the country was alone both politically and economically. ■
JEGYZETEK
[1] Szívós Kristóf: Az 1911. évi I. törvénycikk hatálybalépésének körülményei. FORVM Publicationes Doctorandorum Juridicorum X. Szeged, 2020. 216. p.
[2] Timár Balázs: A magyar bírósági szervezet a forradalmak és Trianon után. FORVM Publicationes Doctorandorum Juridicorum X. Szeged, 2020. 222. p.
[3] Hatos Pál: Elátkozott forradalom: Az 1918-as összeomlás és forradalom története Jaffa Kiadó. Budapest, 2018. 63. p.
[4] Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. Budapest, 1989. 402. p.
[5] Szekfű 1989, 386. p.
[6] Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In. Nagy Endre - Huszár Tibor - Vida István (szerk.): Bibó István: Válogatott tanulmányok. II. kötet. Magvető Kiadó. Budapest, 1986. 573. p.
[7] Romsics Ignác: Ellenforradalom és konszolidáció: A Horthy-rendszer első tíz éve. In: Romsics Ignác (szerk.): A Horthy-korszak. Helikon Kiadó. Budapest, 2019. 13. p.
[8] Bibó 1986, 597. p.
[9] Szekfű 1989, 388. p.
[10] Bibó, 1986. 599. p.
[11] Szekfű, 1989. 445. p.
[12] Uo. 403. p.
[13] Uo. 445. p.
[14] Uo. 453. p.
[15] Schweitzer Gábor: A mezítlábas ügyvédtől a legitimista professzorig. Novissima Kiadó Bt. Budapest, 2022. 97. p.
[16] Vincze Gábor: "Debrecen városában akadt erős konkurense Szegednek. " A két város vetélkedése a száműzött Ferenc József Tudományegyetem "megszerzése" érdekében. Limes 2004/4. 95. p.
[17] Schweitzer Gábor: A tisztességes jogtanár: Molnár Kálmán pályaképe. MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézet. Budapest, 2018. 72. p.
[18] Schweitzer Gábor: A magyar királyi köztársaságtól a magyar köztársaságig. Publikon Kiadó. Pécs, 2017. 9. p.
[19] Schweitzer, 2018. 72. p.
[20] Lengvári István: A város és az "árva leány" - Pécs és az Erzsébet Tudományegyetem. Limes 2004/4. 83. p.
[21] Schweitzer, 2022. 94. p.
[22] Lengvári, 2004. 83. p.
[23] Schweitzer, 2018. 75. p.
[24] Katus László: A modern Magyarország születése: Magyarország története 1711-1914. Kronosz Kiadó. Pécs, 2014. 509. p.
[25] A debreczeni és a pozsonyi magyar királyi tudományegyetem felállitásáról szóló 1912:XXXVI. tc. indokolása.
[26] Uo.
[27] Schweitzer, 2022. 93. p.
[28] Schweitzer, 2018. 74. p.
[29] Uo. 76. p.
[30] Uo. 75. p.
[31] 1920:XXV. törvénycikk 3. §.
[32] Schweitzer, 2018. 77. p.
[33] A tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályozásáról szóló 1920:XXV. törvénycikk.
[34] A kolozsvári és pozsonyi m. kir. tudományegyetem ideiglenes áthelyezéséről szóló 1921:XXV. tc. indokolása szerint "[f]eltétlenül szükségessé teszi a négy egyetem fentartását és teljes egyetemekké kifejlesztését - a debreczeni és pozsonyi egyetemek ugyanis még ma is csak csonka egyetemek - a budapesti tudományegyetem túlzsúfoltsága. Nem javult meg gyökeresen az a helyzet a numerus clausus behozatalával sem, mert a felvehető hallgatók számát oly magas számban kellett megállapítani, amely mellett a sikeres gyakorlati oktatás kellő eredményt nem érhet el. Hogy tehát egyrészt az ország igényeit kielégíteni és másrészt a gyakorlati oktatás sikerességét biztosítani lehessen, feltétlenül szükség van a négy tudományegyetemre."
[35] Lengvári, 2004. 85. p.
[36] Uo. 88. p.
[37] A debreczeni és a pozsonyi magyar királyi tudományegyetem felállitásáról szóló 1912:XXXVI. tc. indokolása.
[38] Bibó István: Erdei Ferenc munkássága. In: Nagy Endre - Huszár Tibor - Vida István (szerk.): Bibó István: Válogatott tanulmányok. I. kötet. Magvető Kiadó. Budapest, 1986. 187.
[39] Schweitzer, 2022. 98. p.
[40] Vincze, 2004. 95. p.
[41] Lengvári, 2004. 83 sk.
[42] Vincze, 2004. 93. p.
[43] Uo. 94. p.
[44] Az 1940:XXVIII. tc. 10. §-a akként rendelkezik, hogy "[a]z egyetemi nyilvános rendes és rendkívüli tanárok kötelesek állandóan az egyetem székhelyén lakni. A vallás- és közoktatásügyi miniszter azonban az egyetemi nyilvános rendes vagy rendkívüli tanárnak meghatározott időre engedélyt adhat arra, hogy az egyetem székhelyének közvetlen közelében levő községben lakjék." Álláspontom szerint ez egyfelől megalapozza azt, hogy a helyben lakás mint követelmény volt hivatott biztosítani, hogy egy-egy oktató ne vehesse el a "katedrát" más egyetemeken, míg a kivétel engedélyezhetőségének oka lehetett az is, hogy a befogadó városok a világháború során nem voltak elégségesek a professzorok lakásszükségleteinek kielégítésére.
[45] Lengvári, 2004. 86. p.
[46] Uo. 83. p.
[47] Uo. 84. p.
[48] Vincze, 2004. 99. p.
[49] Uo. 100. p.
[50] A Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem újjászervezéséről és a Magyar Királyi Horthy Miklós Tudományegyetem felállításáról szóló 1940:XXVIII. tc. 1. § (1) bekezdése értelmében a Ferenc József Tudományegyetem az 1940/41. tanévtől ismét Kolozsváron működött, míg Szegeden a Horthy Miklós Tudományegyetem működött a továbbiakban négy karral, illetve tanító- és gyógyszerészképzéssel. Ugyanezen törvénycikk 3. § (1) bekezdése rendelkezett arról, hogy "a Magyar Királyi Tisza István Tudományegyetem bölcsészet- nyelv- és történettudományi karán a természettudományi és mathematikai tanszékek működését, továbbá a Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem bölcsészettudományi karának, valamint a Magyar Királyi Horthy Miklós Tudományegyetem jog- és államtudományi karának működését az 1940/41. tanévtől kezdve a további törvényes intézkedésig átmenetileg szüneteltetni kell."
[51] Vincze, 2004. 96. p.
[52] Lengvári, 2004. 84. p.
[53] Uo. 86. p.
[54] Uo. 88. p.
[55] Vincze, 2004. 105. p.
[56] Schweitzer, 2018. 75. p.
[57] Varga Csaba: Jogfilozófia a múlt, a jelen és a jövő ölelésében. Pázmány Press. Budapest, 2018. 55. p.
[58] "A jogakadémiákon az 1941/42. tanévtől kezdve csupán két évfolyam működhetik. A jogakadémiák tanulmányi rendje az egyetemi jog- és államtudományi karok első és második évfolyamának tanulmányi rendjével megegyezik. Jogakadémián csupán az első és második alapvizsgát lehet letenni. A jogakadémiai hallgató tanulmányait a második alapvizsga sikeres kiállása után tudományegyetem jog- és államtudományi karán folytathatja." 1940:XXVIII. tc. 3. § (3) bek.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tudományos segédmunkatárs, TK Jogtudományi Intézet.
Visszaugrás
