Fizessen elő az Európai Jogra!
ElőfizetésA fiskális politika a gazdaságpolitika kiemelt területe[1], a költségvetési eszközökkel történő gazdaságbefolyásolás eszköze, a vállalkozások, magánszemélyek részére juttatott költségvetési támogatások és adóelvonások színtere. A vállalkozásoknál és magánszemélyeknél, mint elsődleges jövedelemtulajdonosoknál keletkező jövedelmek centralizálását, majd mechanizmusrendszerén keresztül az újraelosztását végzi. Tehát a fiskális politika nem csak az államháztartási bevételi oldalára teremti elő az adóbevételeket, hanem az állam újraelosztó funkcióját is magába olvasztva végzi a szociális szektor, az államigazgatás, a közszolgáltatások finanszírozását, családi kompenzáló jövedelmek juttatását és a vállalkozások gazdasági támogatását, mindezek mellett az állam adósságának aktuális kamatterheit is fizeti. A fiskális politika és pénzügyi keret "intézménye" a költségvetés, amely közvetetten meghatározza, hogy a jövedelemtulajdonosoknál mennyi jövedelem maradhat, illetve pótlólagosan mennyi jövedelemhez jussanak a szociálisan rászorulók, illetve mennyi költségvetési ellátmányhoz az állami feladatokat ellátó intézmények. Biztosítja az állam adósságának kamatszolgálatát. Hosszú távú célja - az optimális jövedelem pozíciók megteremtésén keresztül - a nemzetgazdaság, a vállalkozások és a háztartások gazdasági-pénzügyi növekedésének elősegítése, az állam gazdasági stabilitásának biztosítása. A fiskális politika által centralizált és újra elosztott jövedelmek GDP arányos mértéke, illetve ezek különbségének differenciája a GDP 3 százalékánál a maastrichti konvergencia kritériumok alapján magasabb nem lehet[2], amely arányszám egyébként - az európai uniós normatívától függetlenül - az államháztartás stabil működésének és a költségvetési fegyelem érvényesülésének, összességében pedig a fenntartható államműködés elengedhetetlen biztosítéka.
A fiskális politika technikájában, mértékében, jellegében a kormány gazdasági szereplők és társadalom felé megnyilvánuló politikai prioritás kataszter, közpénzügy-politikai elvek összessége. Jellegében, az adó (és támogatás) mértékében, kivetési módjában az államhatalom, illetve a kormány társadalom irányába kifejezett akarat érvényesítése, a társadalom megcélzott pozícionálása jut kifejezésre.[3] Az adók által megfogalmazott "üzenetek" elsődlegesen jövedelemhatásúak, melyeken keresztül a társadalom anyagi, lélekszámbeli, belső tagozódási és komfortállapot változásai formálódnak. Kihatnak az adók a gazdálkodási viszonyokra, vállalati-ágazati versenyképességre[4] és a környezetre[5] is, összességében a nemzetgazdaság versenyképességére[6]. Általuk e termelési tényezők és termelési eszközök aggregátumai formálhatók, alakíthatók, befolyásolhatók.
Az adó a modern állam működésének alapfeltétele. Az egyén szempontjából a szervezett társadalom fenntartásához való hozzájárulás. Az állam által nyújtott szolgáltatások fedezete, amely a polgárok biztonságos létezését és a gazdasági szereplők kiszámítható tevékenységét biztosítja.[7] Minden adórendszer magán viseli az őt létrehozó, illetve működtető állam és politikum jellegzetességeit.[8] Az optimálisan kialakított adórendszerek rendelkeznek belső kohézióval és képesek megvalósítani a gazdaságpolitika céljait. Az adórendszert jellemzi a jogalkotók által létrehozott adófajták szerkezete, az adóterhelés mértéke, az alkalmazott adófajták száma, a változások gyakorisága és más szociális, társadalmi jellegzetességek. Az adórendszerben kifejezésre jut az is, hogy milyen a társadalom jogkövetési szintje, az állam adózókkal szembeni anyagi elvárása, milyen társadalmi csoportok rendelkeznek mentességekkel, illetve kedvezményekkel. Az adórendszer "minőségéből" már részben adódik is, hogy milyen mértékű az adócsalás és a feketegazdaság "tere", mennyire együttműködők az adóhatóság, illetve az adózók.
A fiskális politika legfőbb eszköze az adóztatás, melynek érvényesülését adójogszabályok, s mindezek alapját adóztatási és adóigazgatásra vonatkozó alapelvek biztosítják. Az adóztatási alapelvek az adórendszer kialakítására és működésére vonatkoznak, az adóigazgatási alapelvek az adóigazgatási eljárásra, az államháztartási alapelvek pedig az államháztartás egészére fogalmaznak meg elvárásokat, így értelemszerűen ez utóbbiak vonatkoznak az adójogviszonnyal összefüggő kérdésekre is. Az adózásra vonatkozóan megkülönböztetünk klasszikus és modern alapelveket. A klasszikus alapelveket Adam Smith 1776-ban megjelent munkájában[9] fogalmazta meg, és azóta is követendő elvként szolgálnak a kormányzatok számára. Az első alapelv
- 30/31 -
szerint az adóalanyoknak képességükkel és jövedelmükkel arányosan kell hozzájárulniuk az államháztartás fenntartásához. Ezt az elvet maga Adam Smith nevezte az egyenlő közteherviselés elvének. A képesség ebben az esetben az adóteher-viselési, vagyoni képességet jelenti, amely a közteherviselés mércéjeként határozható meg. Ennek az alapelvnek a középpontjában tehát a közteherviselés áll, amely Nyugat-Európában a XVIII. század végén honosodott meg.
A második smithi alapelv azt fogalmazza meg, hogy az adó legyen mindig konkrétan meghatározott, az adójogszabályok, tehát az adóalanyok teherviselésének feltételei legyenek egyszerűen és pontosan megfogalmazva. Az adó meghatározása ne történjen önkényesen, törekedni kell arra, hogy az adózó gazdasági helyzete minél kevesebb bizonytalanságot tartalmazzon. A harmadik klasszikus elv a kényelmességé, amely azt mondja ki, hogy az adókötelezettséget úgy kell megállapítani és az adót úgy kell beszedni, hogy annak megfizetése a lehető legkevesebb kellemetlenséget okozza az adózóknak. Az adókötelezettségek teljesítéséhez az adózók számára a legalkalmasabb feltételeket kell megteremteni. Adam Smith ebből az elvből kiindulva támogatta a fogyasztás adóztatását, mert úgy gondolta, hogy az adóalanyok fogyasztási szokásai jól jellemzik a vagyoni helyzetüket. A negyedik alapelvet Adam Smith az olcsón működtetett adóigazgatásban fogalmazta meg. Az adók megállapításánál arra kell törekedni, hogy az adóalanyokat a lehető legkevésbé terhelje az adózás, és ehhez szervesen hozzátartozik az adminisztráció szükséges minimumra szorítása. Az adó és maga az adózás ne legyen teljesítmény-visszatartó hatású. Ösztönözze az adóalanyokat a gazdasági teljesítményük, tehát adóalapjuk növelésére. Ide kapcsolódik az is, hogy az adózási szankciók ne nehezítsék el az adóalanyokat, működésüket indokolatlanul ne korlátozzák, mert munkájukra, teljesítményük hasznára az egész közösségnek szüksége van. Ehhez kapcsolódik az is, hogy az adóigazgatási vizsgálatok ne zaklassák feleslegesen az adózókat, és az esetleges büntetések legyenek arányosak az elkövetett mulasztás, vagy szándékosság súlyával, sőt, adjanak esélyt a normál adózói körbe történő visszatérésre.
A modern adózási alapelvek meghatározása már vitatottabb. A szakértők nagy többsége ide sorolja a létminimum adómentességét. Ez az elv a XIX. század végén Nyugat-Európában jelent meg, és erkölcsi, gazdasági okokra visszavezethetően azt fogalmazza meg, hogy az adóalanyok életviteléhez szükséges alapvető összeget, vagyonelemeket ne terhelje adó.[10] Az elv gyakorlati érvényesülése azonban több kérdést is felvet. Először is látnunk kell, hogy a természetes személyek élethelyzetének ellehetetlenülése nehezen megállapítható és összetett vizsgálatot igényel. Még vitatottabb azonban a gazdasági társaságok ellehetetlenülésének megítélése, és joggal felvethető, hogy egy gazdasági csődhelyzet hogyan érintheti az adófizetési kötelezettségeket, egyáltalán érvényesülhet-e ez az elv ebben az esetben. Normatívan nehezen megítélhető az egyéni szükségletek mértéke és köre is, hiszen a társadalomban, társadalmi csoportokban egyaránt változó. Örök dilemma: igazságos lehet-e különböző élethelyzetekre ugyanazt a mércét alkalmazni? Tovább gyengíti a létminimum adómentességének elvét, hogy érvényesülése a fogyasztási adóknál nehézkes, a vagyonadóknál drága, és alapvetően csupán a személyi jövedelemadó rendszerében érvényesülhet széleskörűen. Vitát generálhat az is, hogy sokak szerint nem helyes mentesíteni az alacsony jövedelműeket az adózás alól, mert így a közteherviselés elve, valamint az adózó állammal szembeni megrendelő pozíciója meggyengülhet, eltűnhet. E fent említett viták miatt számos adórendszerből hiányzik ezen elv érvényesülése, így például Magyarországon, Ausztriában és az Egyesült Államokban sem tartják fontosnak.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás