Jelen írás célja annak bemutatása, hogy két gazdasági jogi területen, nevezetesen a versenyjogban és a fogyasztóvédelmi jog egyik szegmensében, a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatok területén a jogalkotó kire és milyen megfontolásból telepít felelősséget, ennek mi a hatása, és a jogalkalmazó szervek e szándékolt hatásokat miképpen erősíthetik fel, vagy éppen ronthatják le a felelősségi normák élettel való kitöltése során. A két jogterület összehasonlítása alkalmat ad annak bemutatására, hogy a tételes felelősségi normák lehetnek különbözőek, és ezek az eltérések a joggyakorlat ellentétes irányú mozgását válthatják ki, de mindig a hatékony prevenció gondolata az a központi mag, aminek vonzása ideális esetben a jog értelmezését irányítja.
A jogalkotó elsődleges célja a felelősségi szabályok létrehozásakor a prevenció. A felelősségi szabály révén kilátásba helyezett hátrányos jogkövetkezmények feltételezett és remélt hatása a visszatartó erő: ha kellően súlyos a joghátrány, "nem éri meg" megsérteni a jogot.
A versenyjog legfontosabb parancsa: tilos miden olyan megállapodás, amelynek célja vagy hatása a verseny korlátozása. Ha e kartelltilalom céljából indulunk ki, vagyis abból, hogy a vállalkozások versenyezzenek egymással, és a versengést ne váltsák fel a piaci magatartásuk összehangolásával, mert az káros a vevőik, fogyasztóik számára, akkor önmagától értetődőnek tűnik, hogy a tilalom, továbbá a megszegése esetére kilátásába helyezett szankció azokra vonatkozik, akik versenyben állnak egymással, de úgy döntenek, hogy inkább megállapodnak (pl. a termékeik árában).
Ehhez képest, talán meglepő módon, az európai uniós versenyjogban (amelynek szabályait és gyakorlatát a magyar versenyjog folyamatosan és szorosan követi) fölmerült az a kérdés, hogy terheli-e versenyjogi felelősség a kartellezés segítőit is. Közelebbről, az AC-Treuhand ügyben (T-99/04) az Elsőfokú Bíróságnak arról kellett döntenie, hogy a versenyjogi felelősség kiterjed-e olyan vállalkozásokra is, amelyek nem a saját piaci magatartásuk korlátozásában egyeznek meg, hanem mások ilyen megállapodásához nyújtanak tevőleges segítséget. Az alapul fekvő ügyben a Bizottság eljárás alá vont és bírsággal sújtott egy olyan gazdasági tanácsadó vállalkozást, amely nem működött a kartellel érintett piacon, de aktív segítséget nyújtott a kartell szervezéséhez és működtetéséhez. Így például a helyiségeiben őrizte és rejtegette a kartellmegállapodás eredeti példányait, kiszámolta és a kartell tagjaival közölte a piaci részesedéseiknek a megállapított kvótákhoz viszonyított eltérését, az ezzel kapcsolatos titkos dokumentumokat a helyiségeiben őrizte, versenyellenes találkozókat szervezett és ezeken részt vett, rendszeresen térítette vissza a kartellezők képviselőinek a versenyellenes célú találkozókon való részvételük miatt felmerült utazási költségeit, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy elrejtse a kartellezők könyveiben a kartell működésének nyomait. Az Elsőfokú Bíróság e körülményekből arra következtetett, hogy az AC-Treuhand AG aktívan közreműködött a kartell működtetésében, és hogy kellően konkrét és meghatározó okozati összefüggés állt fenn e tevékenység és a verseny korlátozása között az érintett termékpiacon. Az Elsőfokú Bíróság megállapította továbbá, hogy a felperes az ok teljes ismeretében és szándékosan bocsátotta a kartell rendelkezésére a szakértelmét és infrastruktúráit, hogy abból legalábbis közvetve hasznot húzzon az őt a három kartellező gyártóhoz fűződő egyedi szolgáltatási szerződések keretében. Az Elsőfokú Bíróság álláspontja szerint versenyjogi felelősség terheli azt a gazdasági tanácsadó vállalkozást, amelynek a gazdasági tevékenysége és szakértelme lehetővé teszi számára, hogy ne kerülhesse el a figyelmét a szóban forgó magatartások versenyellenes jellege, és nem elhanyagolható támogatást nyújt a jogsértés elkövetéséhez. E döntését a Törvényszék a Deltafina (T-29/05) ügyben is megerősítette.
Megállapíthatjuk tehát, hogy az uniós versenyjogban a versenyjogi felelősség kiterjed nemcsak a kartell közvetlen résztvevőire (akik piaci magatartásukat a kartellel alakítják), hanem az őket segítőkre is. A felelősség segítőkre való kiterjesztésének kétséget kizáróan prevenciós célja van: ha ők is bírsággal sújthatók, akkor ez visszatarthatja őket az ilyen magatartástól, így a kartellezők elesnek a külső segítségtől, ami a belső piaci torzításmentes verseny fenntartását célzó uniós politika érvényre juttatását segíti. A versenyjogi felelősség e széles felfogása biztosíthatja a versenyjogi szabályok hatékony érvényesülését, hatókörük indokolatlan, a jogalkotói céllal ellentétes szűkítésük megakadályozását. A normaértelmezést tehát a prevenciós hatékonyság erősítésének szándéka vezérli.
A prevenciós hatás kiváltásához szükséges, hogy a kartellezést segítő személy tudatában legyen a versenyellenességnek (jogellenességnek). Másrészről aktív, tevőleges magatartás szükséges a felelősséghez, vagyis a felelősség elkerüléséhez cselekvés nem kell, ennek így költsége sincs, egyszerűen tartózkodni kell a kartellezés támogatásától.
A tevőleges magatartás, mint felelősségi feltétel kapcsán érdemes megjegyezni, hogy az uniós versenyjogban bizonyos körülmények fennállása esetén e tevőleges közreműködés vélelmezett is lehet. Így például az anyavállalat felelős a leányvállalata versenyjogi jogsértéséért (egyetemlegesen bírságolható) akkor is, ha a jogsértésnek nem közvetlen elkövetője. Ennek oka, hogy leányvállalat tőkéjének 100%-ával való rendelkezés meghatározó befolyást biztosít az anyavállalatnak a leányvállalat működésére. Ilyen esetben vélelem szól amellett, hogy az anyavállalat ténylegesen ilyen befolyást is gyakorolt. A vélelmet az anyavállalat megdöntheti, de a bizonyítás terhe rá hárul, neki kell igazolnia, hogy leányvállalata önálló piaci magatartást követett (lásd pl. a General Química ügyet, C-90/09. P).
A magyar versenyjogi gyakorlatban a kartellezőket segítők felelősségének kimondására ez idáig nincs példa, igaz, ennek ellenkezőjére se. Az uniós megközelítés adaptálásának lehetősége a vonatkozó magyar jogszabályhely értelmezésének mikéntjén múlik. A versenyjog a közigazgatási jog része, márpedig a közigazgatási jogban nem alakultak ki az elkövetői alanyiság olyan általános dogmatikai szabályai, mint a büntető jogban, ahol az elkövetőkön belül megkülönböztetik a tetteseket és a részeseket, s az ilyen segítő magatartásokat a részességen belül a bűnsegéd kategória fedi le. Ebből következően a közigazgatási típusú szabályok esetében a felelőssé tett alanyi kör meghatározásakor a konkrét norma értelmezésére kell támaszkodni, illetve a szövegezés adta keretek között a jogalkotói cél érvényesülését biztosító értelmezést kell előnyben részesíteni, a prevenciós hatékonyság érdekében. (Természetesen a kiterjesztő értelmezés gátját képezi az, hogy mennyiben volt előre látható kellő bizonyossággal a norma szövegéből az érintett segítők felelőssége, e nélkül ugyanis sérülne a jogbiztonság.) A versenytörvény a versenykorlátozó megállapodást tiltja, így elvileg nem kizárt olyan értelmezés, mely az érintett alanyok körébe vonja a tiltott megállapodások létrehozásában, működtetésében segítséget nyújtókat is.
Találunk viszont példát a Gazdasági Versenyhivatal gyakorlatában arra, mikor a felelőssé tett vállalkozások körét szűkítették. Vertikális versenykorlátozó megállapodások esetében gyakori helyzet az, hogy egy nagykereskedő vagy gyártó számos kiskereskedővel köt azonos tartalmú olyan szerződést, ami versenyjogi kifogás alá esik (pl. azért, mert meghatározza a továbbeladási árat, vagyis azt, hogy a kiskereskedőnek milyen áron kell értékesítenie a terméket). A GVH több ilyen ügyben (pl. Vj-60/2009, Vj-26/2006) is úgy döntött, hogy a kiskereskedőket nem vonja eljárás alá, és így értelemszerűen nem is bírságolja őket, mert feltételezése szerint a versenykorlátozás a nagykereskedőtől/gyártótól ered, és a probléma a gyökerénél kezelendő, így a cél eléréséhez elegendő az is, ha az egyik felet tiltják el a jogsértéstől és bírságolják. Prevenciós szemszögből nézve e megoldás korántsem optimális. Az ilyen versenykorlátozó megállapodásoknak a kiskereskedők is aktív résztvevői és élvezői. Hozzájárulásuk, konszenzusuk nélkül a versenykorlátozás nem valósulhatna meg. Az árak magasan tartásából ők is profitálnak, ha növelik hatékonyságukat (csökkentik költségeiket), ennek eredményét profitként realizálhatják, mert nem kell tartaniuk attól, hogy versenytársaik árcsökkentéssel elcsábítják a vevőiket. A prevenciós hatás erősebb lenne, ha e kiskereskedőknek is tartaniuk kellene a felelősségre vonástól, szankciótól. Kifejezetten a prevenciós hatást gyengítő jogalkalmazói üzenet az, ha azokat a jogsértőket, akik profitálnak a jogsértésből, futni hagyja a hatóság. Ha ők is fenyegetve éreznék magukat, a versenykorlátozást tervező nagykereskedőnek/gyártónak is nehezebb lenne keresztül vinnie jogellenes tervét. (Az ilyen ügyek további érdekessége, hogy a versenytörvény megengedi, hogy a GVH jogsértést megállapító határozatára polgári jogi perben az érdekeltek hivatkozzanak, az a bíróságot is köti. Ha tehát például egy vertikális versenykorlátozás eredményeképpen a kiskereskedő vevőjét kár éri, az e kár megtérítése iránti perében a jogellenességet a GVH határozatára hivatkozással bizonyíthatja. Teheti ezt úgy, hogy a kérdéses GVH-határozat meghozatalát megelőző eljárásban a kiskereskedő nem volt ügyfél, így védekezni sem tudott a jogsértés vádja ellen, mégis viselni köteles a határozat jogkövetkezményeit a kártérítési perben.)
Könnyen belátható azonban, hogy az ilyen esetekben a jogalkalmazó hatóság részéről megjelenik egy önálló saját szempont is: az ügy erőforrás igényének kérdése. Ha egy ilyen ügyben akár százas nagyságrendben vonnak be az eljárásba kiskereskedőket, az jelentős adminisztratív teherrel jár, ami az üggyel lekötött erőforrásokat és/vagy az eljárás hosszát növeli. Ez a szempont ellenérdekeltséget szül a jogalkalmazó oldalán a prevenciós hatás fokozásával járó megoldással szemben.
A kép teljességéhez, vagyis a versenyjogi felelősség prevenciót erősítendő kiterjesztésének tárgyához tartozik ezért érdemes röviden említést tenni arról is, hogy maga a jogalkotó is tett erre egy kísérletet 2008-ban, e törekvése azonban meghiúsult. A tervezett törvénymódosítás a kartellező cégek vezető tisztségviselőinek felelősségét teremtette volna meg. A versenytörvény alapján ugyanis a vállalkozás felel, a szervezetet sújtja a szankció, nem a nevében eljáró személyeket. A felelősség tartalma a vezető tisztségviselőségtől való határozott idejű eltiltás lett volna. A tervezett szabályozás újdonsága az volt, hogy vélelmezte a vezető tisztségviselő részvételét a kartellezésben, tekintve, hogy jellemzően ilyen súlyú kérdésekben a vezetők döntenek, illetve ők felelősek az olyan vállalati belső működés kialakításáért, amely megakadályozhatná a vállalkozás kartellezésben való részvételét. A vélelem - mint minden vélelem - tehát tényre (elkövetői magatartásra) vonatkozott, nem a jogi felelősségre. (A jog - a bizonyítást könnyítendő - akkor használ vélelmeket, ha egy tényből tipikusan következik egy másik tény.) A vélelem megdönthető lett volna, a vezető tisztségviselő bizonyíthatta volna, hogy nem volt részese ilyen döntéseknek, illetve a kartellezéssel érintett területeket nem ő irányította, felügyelte. E szabályozási megoldást azonban az Alkotmánybíróság előzetes normakontroll keretében eljárásjogi okokból alkotmányellenesnek minősítette. Ezt az alkotmánybírósági döntést így mindenképpen figyelembe kell vennie a jogalkotónak akkor, ha a versenyjogban a felelősség területén megdönthető vélelmekkel kívánja a jogsértés bizonyítását megkönnyíteni, erősítendő a normák visszatartó erejét.
Áttérve a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatok tilalmának megsértéséért való felelősségre, itt - szemben a tételes kartelljogi szabályozással - azt tapasztaljuk, hogy a törvényalkotó eleve olyan normát alkotott, amellyel igyekezett széles prevenciós hatást elérni, illetve megakadályozni a felelősség elkerülését, a szabályok kijátszását. A 2005/29/EK irányelvet átültető, a fogyasztókkal szembeni tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat tilalmáról szóló 2008. évi XLVII. törvény (Fttv.) 9. §-ának (1) bekezdése tartalmazza a felelősség főszabályát: a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat tilalmának megsértéséért felel az a vállalkozás, amelynek a kereskedelmi gyakorlattal érintett áru értékesítése, eladásának ösztönzése közvetlenül érdekében áll.
E felelősségi szabály nyilvánvaló célja az, hogy a jogsértésért való helytállási kötelezettséget oda telepítse, ahol az anyagi motiváció van; ha a motiváció a jogsértés elkövetésére ekképp csökkenthető, akkor a prevenciós hatás érvényesül. A felelősök körének ily módon való meghúzása azonban bonyolult feladat elé állította a jogalkalmazást azokban az esetekben, amikor a jogsértés több vállalkozás együttes cselekményének eredménye. Érdekes módon, szemben a korábban bemutatott versenyjogi példával, a törekvések középpontjában itt a törvényalkotó által szélesen megvont felelősi kör ésszerű szűkítése igényel erőfeszítéseket. Ugyanakkor egyúttal arra is figyelnie kell a jogalkalmazónak, hogy a kialakított felelősségkorlátozási elvek ne nyissanak kiskapukat a kibújáshoz.
A GVH kiinduló tételként leszögezte, hogy az Fttv. az ún. "érdekelvet" tekinti a felelősség megállapíthatósága alapjának. Általánosságban elmondható, hogy a vállalkozások - a piac működési logikája szerint - szolgáltatásaikat ellenszolgáltatás fejében nyújtják, így elvileg több vállalkozásnak is fűződhet - a bevétel okán - egyidejűleg anyagi érdeke a kereskedelmi gyakorlathoz. Az egyes részvevők között azonban a "közvetlen érdekeltség" szintjében nyilvánvaló különbségek mutatkozhatnak. A Versenytanács álláspontja szerint ennek az érdekeltségi különbségnek a felelősség terén is érvényesülnie kell. A Versenytanács álláspontja szerint a határvonalat kereskedelmi gyakorlatonként egyedileg kell megvonni (Vj-59/2009).
A felelősség megállapításához tehát mindenképpen szükséges az érdekeltség kimutatása, vagyis az, hogy a jogsértő magatartáshoz kapcsolódóan a vállalkozás bevételt realizáljon (pl. a megtévesztő módon reklámozott áru értékesítéséből). Csakhogy ilyen érdekeltsége sokaknak lehet, mivel a reklámozás és értékesítés folyamatában sokan vesznek részt. A közvetlen és közvetett érdekeltség megkülönböztetése alkalmas lehet a felelősség szűkítésére.
A gyakorlat például következetesen nem teszi felelőssé a reklámügynökségeket, illetve a reklámok közzétevőjét (pl. nyomtatott sajtó, műsorszolgáltató), mivel ezek ugyan hasznot húznak a jogsértő reklámok elkészítéséből, közzétételéből, de érdekeltségük nem közvetlen, mivel nem a kereskedelmi gyakorlat tárgyát képező áru értékesítésében érdekeltek, hanem a saját szolgáltatásuk értékesítésében. Ugyanakkor pl. a "betelefonálós" televíziós játékok esetében a GVH egyik döntése azt sugallta, hogy a csupán műsoridőt rendelkezésre bocsátó műsorszolgáltató is felelős lehetne az érdekelv alapján, a játék során elkövetett jogsértésekért, ha díjazása progresszív lenne, vagyis annál többet kapna a műsoridejéért, minél több bevételt realizálna a telefonos játék szervezője a műsor révén (Vj-59/2009).
Ha a közvetlen érdekeltség minden résztvevőnél fennáll, akkor a felelősség kizárása céljából a gyakorlat vizsgálja a felek aktivitását a jogsértő reklám kialakításában, finanszírozásában (Vj-137/2008; ezt a körülményt azonban nem mindig értékelik, lásd pl. a Vj-112/2009 számú ügyet).
Így például a reklám kialakításában való aktív részvétel hiányának felelősséget kizáró hatásán alapulhat az, hogy sohasem indulnak eljárások egy adott terméket forgalmazó összes kereskedő ellen, ha a termék gyártójának reklámja bizonyul jogsértőnek, noha a kereskedők nyilvánvalóan profitálnak a termék értékesítéséből, illetve még a jogsértésből magából is, ha pl. éppen a reklám valótlannak bizonyuló állítása futtatja fel a keresletet.
Azonban nem mindig eredményezi a felelősség alóli mentesülést az, ha egy vállalkozás nem vesz részt a reklám kidolgozásában. Ha az egy gyártó cég termékét egy másik cég megveszi és továbbértékesíti, mindketten érdekeltek a termék forgalmazásában. A reklám tartalmát gyakran nem együtt alakítják ki (hanem jellemzően a gyártó egyedül). Ennek ellenére felelős lehet a továbbértékesítő is. Így például abban az esetben, amikor a jogsértést azt eredményezte, hogy egy mobiltelefon nem rendelkezett az egyik reklámozott termékjellemzővel, a jogsértő kereskedelmi kommunikáció tartalmát ugyan elsődlegesen a mobiltelefon gyártója alakította ki, viszont a gyártó és a mobiltelefon szolgáltatást nyújtó vállalkozás között létrejött megállapodás a marketingtevékenység vonatkozásában szoros együttműködést létesített a felek között, a GVH megállapította a mobiltelefon-szolgáltatást nyújtó vállalkozás felelősségét is, arra hivatkozással, hogy a marketing-együttműködés során a megfelelő szakmai ismeretekkel bíró mobiltelefon-szolgáltatást nyújtó vállalkozástól elvárható lett volna a kereskedelmi kommunikációk tartalmának érdemi ellenőrzése (Vj-14/2010). Hasonlóan, noha egy termék kifejlesztője a termékre vonatkozó gyógyhatás-állítások tartalmát teljes körűen maga határozta meg, a megtévesztő gyógyhatás-állításokért való felelősségében osztozott a forgalmazó is, mivel a tájékoztatás egyrészt az ő gazdasági érdekeit is szolgálta, másrészt a tájékoztatás változatlan tartalmú átvétele során nem az elvárható szakmai gondossággal járt el (Vj-8/2009). Az első példában még azonosítható bizonyos tevőlegesség a felelőssé tett vállalkozás részéről (együttműködési megállapodás a marketingtevékenységre nézve), a második példában viszont a tájékoztatás átvétele is elegendő volt a felelőssé tételhez.
Ezekből az ügyekből az a következtetés vonható le, hogy a jogsértő reklám tartalmának kialakításában részt nem vevő vállalkozás akkor felel, ha a kereskedelmi kommunikációt átveszi, és elvárható lett volna tőle, hogy a kommunikációt ellenőrizze, de ezt elmulasztotta. Az elvárhatóság körében értékelt körülmények között találjuk azt, hogy volt-e lehetősége az ellenőrzésre a vállalkozásnak, illetve megvolt-e a szükséges szakismerete a jogsértés észleléséhez.
Tovább bonyolítja a helyzet megítélését az, amikor a jogellenességet nem az okozza, hogy a reklám eleve olyasmit állított, ami nem igaz a termékre (pl. nem bizonyított gyógyhatás), hanem az, hogy a szolgáltatást nyújtó, a hirdetést kialakító vállalkozástól különböző vállalkozás gondatlanul jár el a teljesítés során - például egy franchiserendszerben működő kereskedelmi hálózat árcsökkentő akciót hirdet, sé valamelyik üzletben az árakat elmulasztják időben átállítani, így nem az akciós áron értékesítenek. Ilyenkor azt lenne célszerű vizsgálni, hogy a reklámígéret teljesítésében előforduló hiba miatt mennyiben felel a reklám vétlen kialakítója.
Természetesen pusztán az érdekelvre támaszkodás indokolt lehet olyan esetekben, mikor a jogsértő termék forgalmazását végző vállalkozás a termék reklámozását más vállalkozáson keresztül végzi, feltehetően azért, hogy a jogsértő reklámokért való felelősséget elkerülje. Adott esetben még a tényleges elkövető ismerete sem szükséges, mert a felelősséget az viseli, akinek a cselekmény az érdekeit szolgálja (Vj-131/2009).
Az ügynökökön keresztül való értékesítés felveti azt az erőforrás problémát, amit a versenyjogi részben már tárgyalásra került: adott esetben sok száz ügynök eljárásba vonása lenne indokolt az érdekelv alapján, ami rendkívüli erőforrásokat és/vagy sok időt igényelne. A GVH a túl sok ügyfélből adódó munkaterhet csökkenteni igyekszik különféle hivatkozásokkal: az egyik érdekelttel szembeni fellépés elégséges lehet a prevenció elérése érdekében (Vj-59/2009), a Ket. költségtakarékossági és hatékonysági alapelvével lenne ellentétes minden érintett eljárásba vonása (Vj-87/2009), az elkövetők azonosítása, cselekményeik megállapítása bizonyítási nehézségekbe ütközik (Vj-131/2009).
A felek megkísérelhetik egymás között szerződéssel rendezni a felelősség viselését, de a megállapodás rendelkezései csak a felek egymás közti viszonyában kerülhetnek alkalmazásra, a hatóság általi felelősség megállapítást nem befolyásolják (Vj-111/2009).
Az Fttv. felelősségi szabályának alkalmazásáról összefoglalóan tehát azt mondhatjuk, hogy az érdekeltségnek a felelősség alapkövévé tételével a törvényalkotó kellően széles alapot teremtett ahhoz, hogy a jogsértések elkövetésétől visszatartsa a vállalkozásokat.
Ugyanakkor a jogsértésért felelősök körének szűkítése praktikus okokból vált indokolttá a jogalkalmazásban, mivel az érdekelv parttalan alkalmazása a törvény "túlkikényszerítését" eredményezné a vállalkozások oldalán, és ezt a hatóság sem győzné erőforrással. A felelősség szűkítése egyrészt a közvetlen és közvetett érdekeltek megkülönböztetésével történhet, de ez kielégítő megoldást nem ad, és a törvény céljával is nehéz összekapcsolni ezt az elhatárolást. A másik út, ami a prevencióra törekvéshez is sokkal jobban illeszkedik, a személyes, tevőleges közreműködés felelősséget konstituáló ismérvvé tétele. Felelős tehát az, aki aktívan részt vesz a kereskedelmi gyakorlat tanúsításában, azaz például reklámot készít vagy készíttet, reklámozást finanszíroz, eladásösztönzést végez.
Kisegítő, kiegészítő szabályként megjelenik az, hogy az is felelős lehet aki nem vett tevőlegesen részt a kereskedelmi kommunikáció tartalmának alakításában, de erre lett volna lehetősége, és ez elvárható is lett volna tőle. Így a személyes közreműködés hiányában is megállhat a felelősség, ha a vállalkozás abban a helyzetben volt, hogy ellenőrizhette volna a reklám tartalmát, és meg lett volna a szükséges szakértelme ahhoz, hogy kiszűrje a jogsértő állításokat. Az ellenőrzés lehetősége minden olyan szereplő esetében elvileg fennáll, aki platformot, felületet biztosít a kereskedelmi kommunikáció megjelenítéséhez (pl. nyomtatott sajtó, műsorszolgáltató). Itt említendő meg, hogy az információs társadalommal összefüggő szolgáltatást nyújtó közvetítő szolgáltató felelősségét a jogsértő tartalmakért eleve korlátozza a 2001. évi CVIII. törvény. (E szolgáltatók felelőssége kapcsán tett fontos megállapításokat az Európai Bíróság a C-324/09. számú ügyben a 2000/31/EK irányelv értelmezése során, meghatározva, hogy egy online piacot üzemeltető szolgáltató részéről mi az az aktivitási szint, ami már megszünteti a felelőtlenségét.)
Sok reklámozásban közreműködő vállalkozás kihull a felelősségi szűrőn, mert hiányzik a közvetlen érdekeltsége magának a reklámozott árunak az értékesítésében. Ha azonban a közvetlen érdekeltség megállapítható (például azért, mert az irányadó szerződés alapján a reklámozás hatásosságától függ a díjazás), akkor a felelősség rájuk is kiterjeszthető. Hasonlóan, az értékesítési lánc azon szereplői is felelőssé tehetők, akik nem maguk alakították ki a kereskedelmi kommunikációt, de aktív részvételük megállapítható abból kifolyólag, hogy a reklámot átveszik és használják a forgalmazás során (például a kereskedő internetes honlapján elérhető a terméknek a gyártója által készített reklámja, vagy a kereskedő az eladáshelyen, szórólapján, akciós újságjában felhasználja, megjeleníti a gyártó által kialakított reklámot, reklámszlogent).
Ha ezekre a szereplőkre felelősséget telepít a jog, azzal a visszatartó erő kétségtelenül nő. E szereplők kockázatukat mérséklendő ebben az esetben két dolgot tehetnek: vagy ténylegesen, tartalmilag ellenőrzik a kereskedelmi kommunikációt vagy a reklámozóval (illetve azzal, akitől az árut beszerzik) kötött szerződésben kikötik, hogy a másik fél köteles biztosítani reklámja jogszerűségét, és ha ezt elmulasztaná, s emiatt a reklám közzétevőjét, illetve a forgalmazót a hatóság megbírságolja, annak megtérítését vállalja.
Mindkét megoldás erősíti a prevenciót. Az első, vagyis az ellenőrzés azonban költségekkel jár, amelyet végeredményben a fogyasztókra terhelnek a vállalkozások. A második megoldás lényegében megduplázza a szankciót a reklámozó oldalán, ugyanakkor a közreműködő a közvetlen felelősségtől nem tud megszabadulni, az áthárítás azonnali megvalósíthatóságához biztosítékot fog kérni, ami növeli a tranzakciós költségeket, ami viszont megint csak a fogyasztókat terheli majd végső soron.
Ezek a megoldások tehát annak révén, hogy a közreműködőt, forgalmazót aktivitásra kötelezik a jogsértések elhárítása érdekében, költségeket generálnak, amelyek végeredményben a szolgáltatások árába épülnek és a fogyasztóra terhelődnek. A prevenció ilyen módon való erősítését tehát ennek tudatában érdemes szorgalmazni.
Végül még egy kisegítő felelősségi elv bevetése látszik indokoltnak azokban az esetekben, amikor nem a reklámok kialakításába, fogyasztókhoz való eljuttatásába von be közreműködőket a reklámozó, hanem a reklámígéret teljesítésében vesznek részt vele folyamatos és szoros kapcsolatban álló, ám jogi személyiségüket illetően mégis elkülönült vállalkozások (pl. üzlethálózat tagjai). Ilyenkor a hálózat működtetőjétől több várható el, mint a jogsértéstől való tartózkodás. Így a megfelelő prevenciós hatás érdekében célszerű elvárni tőle azt, hogy szerződéseiben kötelezze a közreműködőit a reklámígéretek betartására, de hozza is őket olyan helyzetbe, hogy ezt megtehessék (a fenti példát folytatva, kellő időben közölje az üzletekkel az árváltozást ahhoz, hogy azok azt az akció kezdetétől alkalmazni tudják). Másfelől, a közreműködő is csak akkor feleljen az érdekelv alapján, ha a szerződéssel rárótt kötelezettségeket megszegi, és teljesítésének meg nem felelése az ő hibájának következménye.
Összegzésképpen milyen következtetéseket vonhatunk le a bemutatott versenyjogi és fogyasztóvédelmi felelősségi szabályok alkalmazásának gyakorlatából? Először is azt, hogy a szabályozás által kitűzött cél eléréshez szükség van arra, hogy pontosan határozzuk meg az optimális prevenciós hatást biztosító felelősségi szabályokat. A felelősség érje el mindazokat, akik aktív magatartásukkal hozzájárultak a jogsértés megvalósításához, és részesedtek a jogsértés hasznából. Ha a prevenció erősítése szükséges, a felelősség terjedjen ki azokra is, akiktől elvárható a jogsértés megakadályozása, ehhez megfelelő helyzetben vannak és a szükséges szakértelem is a rendelkezésükre áll. Ezen túlmenően azonban nem érdemes a felelősséget kiterjeszteni, mert azzal csak a magánszereplőkre telepítjük azt az ellenőrzési és szankcionálási funkciót, amely az állam feladata. Ennek a vállalkozások által gyakorolt ellenőrzési és szankcionálási funkciónak a költségeit végeredményben a fogyasztók viselik az árakban; ráadásul a megnövelt árakban a fogyasztók másodszor fizetik meg a prevenció költségeit, elsőképpen ugyanis a jogszabályok betartása felett őrködni hivatott állami-hatósági apparátusra fordított adóikkal finanszírozzák a prevenció hatásosságát. ■
Visszaugrás
